feketehegy.net

ÁSATÁSOK BÁCSFEKETEHEGY HATÁRÁBAN

2010-08-26T20:08:00.004+02:00

Kórizs József - Sárközi Ottília

Az autóút második nyomvonalának kijelölésével, illetve az útépítéshez szükséges sárgaföld kitermelésének kezdetével a Krivaja patak mentén, a falutól dél-délkeletre a dombtetőn veszélybe került az a földterület, ahol egy régi térkép szerint valamikori templom maradványa volt (Locus templi antiqua) a Vélity pusztán.
Az 1703-as jegyzőkönyv szerint is számos régi helység volt a környékben. Ezen a helyen egy Félegyház nevű település létezett. Ettől a helytől délre Kétsofrony, északra viszont Feketeegyháza van bejegyezve. Amint tudomást szereztünk a földmunkálatokról, azonnal jelentettük az illetékes műemlékvédő intézetnek, hogy pont azon a helyen, ahol a munkálatok kezdődnek egy templomrom létezett és körülötte sírhelyek vannak, amelyek még a mai napig nem lettek feltárva, de a további munkálatokkal teljesen megsemmisülne. Az ásatás gyorsan meg is indult Slobodan Fidanovski magiszter vezetésével, a belgrádi Nemzeti Múzeum szervezésében. A munkálat már több mint egy hónapja folyik egy régészeti csoport és helyi munkások segítségével.
A sírok nagyon közel vannak a felszínhez, hisz a dombot hosszú időn keresztül szántották. A sírok kelet-nyugati tájolásúak, felnőtt férfi és női csontvázakon kívül több gyermek, újszülötté is előkerült. Némely sírokat égetett téglával bélelték ki, koporsómaradványok és vasszög maradványai is kerültek elő. Némi cserépedény, használati tárgy, övveretek, gyűrűk, kés, hajtű az eddig talált lelet. A vezető régész szerint főleg 1200-1300-as évekből való a leletanyag. Az ásatás folyamán megtalálták a középkori templom alapjait és kirajzolódott az azt körülvevő árok nyomai.
A munkálatok még folyamatban vannak. Terv szerint az egész terepet átfogják kutatni. A csontokat figyelmesen kibontják, lefényképezik, lerajzolják, tájolják, tisztítás után csomagolják és elszállítják Belgrádba további tanulmányozásra. Itt meghatározzák majd az életkorát és az esetleges betegségeket.

Az itt élő embereknek a mindennapi élethez nélkülözhetetlen volt a víz jelenléte. A magasan fekvő Krivaja domboldaláról pedig messzire beláthatták az egész vidéket. Ezen a lelőhelyen lakóépületek maradványai nem kerültek elő, de a felszínen is fellelhető használt cserépedény-töredékekből arra lehet következtetni, hogy a település is lehetett a közelben. Pár méterre az ásatásoktól, egy csontvázra bukkantak a szarmata korból III.-IV. századból korabeli pénzérmékkel.
Egy időben, az Újvidék felé vezető autóút másik sávja számára fenntartott részen, az út bal oldalán is folyik ásatás. A Krivaját átszelő hídtól az un. Rodić Motel előtt a feketeföld eltávolítás után szintén kirajzolódtak egy régi szarmata település nyomai. Itt a talált veremlakások laza rendszerben sorakoznak, védőárokkal körülvéve. Egyelőre csak állati eredetű csontokat találtak, használati eszközök töredékeit, égetett vermeket gabona tárolására meg kemencemaradványokat.
Szarmaták I-II. illetve III-IV. században kelet felől foglalják el a Duna-Tisza közét. Bácska közepén állandó telephelyeik vannak. Bár nomád sztyeppei népként érkeznek, törzsszövetségben éltek és nagy állattartással foglalkoztak. Félig vagy egészen földbe ásott veremlakásokba éltek, földbe vájt kemencékkel felszerelve. Bár halottaikat észak-dél irányban temetik, de sírlelet ezen a lokáción nem került elő. A szarmata sírok általában nagyon mélyek, de így is számosat kiraboltan találnak.
Hamarosan a régi Józsa-téglagyárnál folyatódnak az ásatások, a felüljárónál. A munkálatok végeztével pedig tervek szerint az eredményeket könyv formájában nyilvánosságra hozzák.

IN VINO VERITAS

2010-06-29T22:31:00.006+02:00

sz.a.

Bácsfeketehegyen a Nyegos utca 36-os szám alatt valódi kis földi Paradicsomra lel az ember. Orvosság mind szemnek, mind léleknek. Takaros kis házikó, melyet szőlő övez, és amihez természetesen hasonlóan takaros pince is tartozik. Feltételezem, hogy az olvasók nagy többsége már rájött, hogy a “Vinum Lodi”-ról van szó. Méltán büszkék lehetünk rá, hisz a rengeteg külföldi látogató mind pozitív élménnyel hagyja el a pincét és falunkat. A “Vinum Lodi”-ról Lódi Miklóssal beszélgettem, amit most megosztok a tisztelt Olvasóval is.
- A pontosság kedvéért, mikor alapították a „Vinum Lodi”-t?
- Az első 2 hektár szőlőt még 1997-ben telepítettük, a pince kiépítésére pedig 1999-2000-ben került sor.
-Régi álma volt, hogy Bécsfeketegyen szőlészettel és borászattal foglalkozzon?
-Igen, és az idő is úgy hozta, hogy ebbe a munkába fogtunk. Abban az időben az emberek többnyire kereskedelemmel foglalkoztak. Minden kis garázsból, kamrából vegyeskereskedés lett. Én ebben nem láttam nagy jövőt, hisz Nyugaton a nagykereskedések mind elnyomták a kiskereskedéseket és várható volt, hogy ez nálunk is bekövetkezik. Ebből kifolyólag döntöttem amellett, hogy valamiféle termelésbe kezdek. Így esett a választás a szőlészetre,ami aztán magával hozta a pince kiépítésének szükségességét. De, bevallom egy kicsit mindig is álmodtam erről. Abban az időben amikor mi belekezdtünk a vállalkozásba, nagyon nehéz volt a helyzet az országban. Mi is akkor költöztünk haza Svájcból, amit furcsállottak az emberek, hisz míg mások elhagyták az országot mi visszajöttünk és ilyen nagy vállalkozásba fogtunk. Nekem viszont soha nem a haszon volt az első. Inkább az, hogy teremtsek valamit, amire büszke lehetek nemcsak én, hanem az egész falu. Továbbá, az állam felé is rendszeresen teljesítem kötelességemet, amit nagyon kevesen tesznek meg manapság.

-Miért pont Bácsfeketehegyre esett választásuk?
- Nagyon erős kötelék fűz bennünket ide. Itt van minden rokonunk, én is itt nőttem fel. Egyedül itt érzem magamat igazán otthon. Mert itt érzem, hogy tartozunk valahova. Mikor Svájcban, Luzernben éltünk, ami a világ egyik legszebb városa, bizony sokszor éreztem úgy, hogy szívesebben ülnék otthon az árokparton. Így hát nem volt kétséges, hogy Bácsfeketehegy lesz az, ahova visszajövünk és letelepszünk.
-Milyen érzés volt, amikor az első fürt szőlőt a kezében tartotta és megtölthette az első üveget borral?
-Nagyon nagy dolog volt. Abban az időben Feketicsen palackozott bor nem is nagyon volt. Amikor az első tartályok meg hordók megteltek, nagy büszkeség töltött el. Úgy éreztem sikerült valamit teremtenem. Valamit, ami újdonságnak számít, és amire az egész falu büszke lehet. Sok fénykép tanúskodik arról, hogy nemcsak az én örömömet szolgálta az első sikeres év. Később, a kezdeti próbálkozások után, mind jobb lett a bor minősége és egyre több tapasztalathoz is jutottunk. Tanácsért nem tudtunk kihez fordulni, mert ekkora mennyiségben és ilyen technológiával nálunk még nem készített senki bort. Így tehát minden iskolát magunknak kellett kijárni. De ma már eljutottunk arra a szintre, hogy évi harminc-negyvenezer liter bort tudunk előállítani és boraink minősége sem marad le a külföldi borokétól.
-Versenyeken részt vesznek-e?
-Igen. Részt veszünk versenyeken, kiállításokon. Az újvidéki Mezőgazdasági kiállításon, a temerini borkiállításon. Budapesten a Magyar Borok Házában is volt már kiállítva borunk. Továbbá részt veszünk a topolyai Expo-n, Szabadkán különféle kiállításokon, Mitrovicán a Bor és élelmiszeripari kiállításon is jelen szoktunk lenni. Örömmel és büszkeséggel mondhatom, hogy szinte mindenhonnan éremmel vagy elismeréssel térünk vissza.

-Melyik eddigi eredményükre a legbüszkébb?
-Konkrétan eredményről nem beszélhetek. Sok borkóstolón részt veszünk. Egy ilyen szegedi borkóstolóhoz fűződik egy szép emlékem. Ketted magammal, Maurer Oszkárral vettünk részt ezen a rendezvényen. Boraink a jelenlevő több száz ember nagy tetszésére váltak. Ez számomra sokkal többet jelent bármilyen éremnél vagy elismerésnél. Örültem a lehetőségnek, hogy bemutathattuk borainkat és ezáltal falunkat is.
- Milyen tervei vannak a jövőre? Szeretné-e bővíteni a gazdaságot?
- Sajnos a jelenlegi gazdasági körülmények közepette a jövőre nézve még nincsenek nagyobb terveink. Pénztelenség, bürokrácia miatt nem tervezünk bővítést, hisz nem tudnánk gazdaságosan tevékenykedni. Pedig nagy szükség lenne bővítésre országos szinten is, mert Szerbiának nagy a borbehozatala. Mindezek ellenére mi igyekszünk továbbra is olyan szinten nyújtani szolgáltatásainkat, ahogy ezt eddig is tettük. Továbbra is szívesen fogadjuk az idelátogató vendégeket. Az idei meggynapokkor, mint minden évben, az idén is tárt kapuk lesznek, szívesen látjuk az ideérkezőket borkóstolásra, pincelátogatásra. Új dolog nálunk a látványszőlészet, mellyel az a célunk, hogy szebbé tegyük környezetünket. Új honlapunk is készülőben van, modernebb, biztonságosabb és hozzáférhetőbb lesz.
Végül szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem az Önkormányzatnak a segítséget a kezdetektől mind a mai napig.

RÉGI ÉLMÉNYEIM

2010-05-16T22:30:00.002+02:00

B. Podolszki (Nagy) Júlia

Életemet több szempontból is két részre oszthatnom - a létkutatás előtti, és a létkutatás utáni időszakra. Mióta létkutatással foglalkozom, sok különféle lelki élményeim voltak már - bár megjegyzem, hogy egyre kevesebb, sőt az utóbbi időben szinte nem - a létkutatás előtti korszakomból viszont három-négy élményre emlékszem. Akkor még én lelki-szellemi dolgokkal semmilyen formában nem foglalkoztam, passzívan sem, így az átélt élményekkel sem törődtem - mert ez volt a kényelmesebb. Úgy sem tudtam volna adni rájuk semmilyen magyarázatot.

Elfeledni azonban nem felejtettem el őket, sőt, nagyon is mély nyomokat hagytak bennem. Csakhogy ezek a valóságosan megélt élmények akkor a „legkézzelfoghatóbbak”, amikor éppen benne vagyunk. Amikor már túl vagyunk rajtuk, akkor inkább meseszerűek, vagy éppen „érdektelenek” - főleg mások számára. De a mi számunkra is - az élményekre való visszaemlékezés nem ugyanaz, mint maga az átélés.
Így most én is - csak az emlékeket tudom átadni az átélt dolgokból, amely már csak „másolat”, nem ”eredet”, és így jóval kisebb a varázsa is neki....

A legelső, amire emlékszem az volt, hogy éjjel, alvás közben majdnem elmentem a „másvilágra”. Azon vettem magam észre hogy röpülök a levegőben egy csoport - angyallal, vagyis jobban mondva egy csoport tündérrel. Tudom milyenek az angyalok - jóval később találkoztam velük éjjel, alvás közben - de ezek nem olyanok voltak. Ezek másmilyenek - inkább tündérszerűségek. Nyár volt, jó idő, és erdős, füves réteken, tájakon haladtunk, ők elől, én utánuk, és valami bódító, csábító dalt énekeltek. A testem nélkül végtelenül könnyűnek éreztem magam, kellemes volt a táj, a dal, jóleső érzés, önfeledt boldogság öntött el. De egyszer csak hírtelen magamhoz tértem a bódulatból - Úristen, a gyermekeim! Nekem még fel kell nevelnem a gyermekeimet, nem mehetek el „ezekkel! Vissza akartam térni, fordulni, de alig-alig sikerült. - Akkor még nem tudtam, hogy testetlen állapotban a lélek nem biztos, hogy cselekvőképes. - Rémület fogott el, minden erőm összeszedtem, és sikerült - de még reggel, ébredéskor is egy borzasztó, nagy szorongás volt bennem attól a gondolattól - te jó ég, én az éjjel majdnem „elmentem”!

Második éjjel megismétlődött a „játék”. Megint jöttek, és én megint megindultam velük. De most már nem tudtam úgy beleélni magam abba az önfeledt boldogságba, óvatosabb voltam, és csak arra összpontosítottam, nehogy túl messzire menjek. Ez az út már nem volt élvezetes a számomra. Egy kis idő után vissza is tértem, most minden különösebb nehézség nélkül.

Harmadik este már szorongással feküdtem le, de olyan érzéssel, mint aki tudja, hogy ezen át kell neki esni. És el is jöttek harmadszor is a tündérek. Most már nagyon ímmel-ámmal, kedvetlenül indultam velük útra, és mindjárt kezdtem tőlük le is maradozni, mindig nagyobb lett köztünk a távolság. Egyre lestem, vártam, hogy majd hátra-hátra fordulnak, hátra pislantgatnak, hogy majd megpróbálnak csalogatni - de nem történt semmi, ők csak szálltak (vagy talán inkább lebegve kúsztak?) tovább, ügyet sem vetve rám, továbbra is énekelve a fülbemászó kis dalocskáikat, amelyek most már azonban semmi hatással nem voltak rám.
A tündérek teljesen közömbösek voltak velem szemben. És ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben! Utána még napokig a hatása alatt voltam ennek a közömbösségnek. Mert utólag világosodott meg előttem a kép - ezek a tündérek az első perctől kezdve ilyen közömbösek voltak, csak én voltam az, aki érzelemmel reagált rájuk - ők nem. Én még ilyet nem éltem át, és nekem borzasztó volt. Hogy az állattal hasonlítsam össze őket - ha egy állattal találkozunk, az is sokszor reagál ránk valamilyen formában - ha mást nem, arra fordítja a fejét - hogy a többit ne soroljam - de úgy is van, hogy éppen ránk sem hederít, nem foglalkozik velünk. De még így is, még akkor is, valamilyen formában érzékeled, észreveszed hogy ez egy élőlény - de ezeknél a tündéreknél nem! Ezek a tündérek rosszabbak az állatoknál! Nem tudom, mihez hasonlítanám őket, mert bármit írok, semmi sem az, ami visszaadná a megfelelő leírását a tündéreknek. Mondanám hogy olyan, mint egy megelevenedett szobor, vagy halott ember - de sem ezt, sem azt nem láttam még, így nem is mondhatok ilyet, meg az sem volna pontos meghatározás. Ezekben a tündérekben nem volt lélek, nem voltak érzelmek, nem reagáltak semmire, semmit sem hatott rájuk a külvilág. És nekem ez borzasztó volt! Csak akkor még nem tudtam, hogy miért - ma már tudom. Azért, mert ezek a tündérek az Édenkertből jöttek, abból az Édenből, ahol az Isten hasonló sorsot szánt nekünk is! Az édeni tapasztalatból ered az, hogy ennyire átéreztem a tündéri sorsnak a borzalmát. Annyira, hogy a mai napig sem ment még ki belőlem - ha eszembe jut, újra és újra hatalmába kerít ez a borzadály.

Pedig soha többet nem jöttek el hozzám. De ez az egyszeri látogatás is elég volt egy életre....

A másik élményem egy egészen másfajta élmény volt. Egyszer a férjem azzal a hírrel jött haza: Képzeld, Feketicsen egy hold föld 7000 márkába kerül! (A mi hivatalos pénznemünk ugyan a dinár volt, de ingatlant már akkor is csak márkában fejeztünk ki). Én kicsit elméláztam rajta, majd ezt válaszoltam: Hú, most kellene eladni, mert amikor majd én eladom és elmegyek, alig kapok érte valamit.... Erre összerázkódtam, és zavartan, csodálkozva néztem szét magam körül, nem értettem hogy hol is vagyok és mi is történt velem... Mert én ezt nemcsak egyszerűen „úgy mondtam”, hanem benne is voltam és cselekedtem is abban a „mondott” jövő időben, és ezt csak akkor vettem észre, vagy akkor vettem föl, amikor visszazuhantam a jelenbe. Igazából tényleg nem értettem, hogy mi volt ez - mi háromgyerekes család voltunk házzal, munkahellyel, mi a faluból soha sehová nem készültünk elköltözni, földünk sem volt, csak a szüleinknek, és különben is - miért beszéltem erről egy személyben?

És aztán tizenvalahány év múlva elkezdődött a háború, meghalt a férjem, édesapám, anyósom, a gyerekeink már akkorra családot alapítottak, és én egyedül maradtam. Mindez egy-két év leforgása alatt történt - szinte egyik napról a másikra. A férjem halála után nem volt maradásom, nagy sietve, szinte kábultan adtam el mindent, házat, földet, alig kaptam érte valamit, és átköltöztem Szegedre. Mikor mindezen túljutottam, egy alkalommal egyszer csak eszembe jutott az a tízegynéhány évvel ezelőtti jelenet, a párbeszéd a férjemmel. Érdekes, hogy egészen addig nem. Akkor sem, amikor éppen a közepében voltam.... Kelletlenül rázkódtam össze, nem szívesen foglalkoztam- és foglalkozom vele, nem jó érzés, inkább nyugtalanító. Olyan érzésem van, hogy ha elkezdeném gombolyítani a szálat, akkor tovább is tudnám gombolyítani, én viszont nem akarom.... Olyan érzés fog el, ha ez az eset eszembe jut, mintha a további jövő is bennem lenne már, és csak egy hajszál választ el attól, hogy meg is lássam ezt a jövőt - és én ezt végkép nem akarom. Nem akarom az asztalon kiterítve látni a további életemet - mint egy térképet - és az szerint cselekedni, követni a tervet mint egy bábú. Ez a jövőbelátás gondolata vagy lehetősége tesz olyan idegessé és nyugtalanná, hogy igyekszem mielőbb eltemetni még a gondolatát is.

§

A harmadik élményem egy harmadik fajta élmény. Ezt a részt átmásolom egy régebben írt (kiadatlan) könyvemből, „A Teremtés”-ből:

„Ez közvetlenül a férjem halála után volt. Kétségek között gyötrődtem - menni vagy maradni?

Odahaza házam, munkahelyem, vagy családi nyugdíj (amelyiket választom), tehát rendezett körülmények - viszont nekivágni a nagyvilágnak semmi nélkül, nem éppen fiatalon, az iskolámat (közgazdasági középiskola, könyvelési szak) más országban nem ismerik el - nehéz volt a döntés, nem szólt semmi érv az mellett, hogy nekivágjak az útnak, de maradásom sem volt. - Mondd meg te, Laci, hogy mit tegyek - fordultam gondolatban a már halott férjemhez az utcán, menet közben. - És akkor átbillentem a másik dimenzióba.... Én ezt így fejezem ki, nem tudom másképp - mert az ilyesmi nem csak képzelődés itt a földön... Mintegy tíz percig tartott: Kint voltam a temetőben, a sírnál, és rettentő vihar jött. Ilyet még életemben nem éltem át - fújt, bömbölt a szél, ömlött az eső, sorban törte ki a fákat, mindent letarolt. Mikor vége lett a viharnak, eltűntek a fák, a házak, de érdekes módon nem volt csúnya látvány, sőt vidám, felemelő - mindenütt szép zöld fű, frissen csillogtak rajtuk az esőcseppek, sütött a nap, és ezzel mintha most kezdődött volna valami, valami új.... De nekem maga a vihar sem volt rossz. Igaz, én a földi valóságban is szeretek az esőben, a viharban, főleg a nyári zivatarban kint állni, hát itt is - jólesett ott állnom a sír mellett a zivatarban, nem féltem - mint akinek nincs is mitől, mert annak ellenére hogy akkora volt a vihar hogy semmi épen nem maradt, sem ház, sem fák, bennem nem tett kárt, mintha inkább olyan kedvesen simogatott volna.... Még csak vizes sem lettem.
A vihar elmúltával én csak álltam, álltam, élveztem a napsugarat, az esőcsepptől csillogó füvet, egyedül voltam, egyetlen élőlény sem volt a közelemben, de nem éreztem egyedüllétet. - Közben leértem a nemzetközi útra, ami átszeli a falunkat, meg kellett állnom a forgalom miatt, és akkor „visszazökkentem” a földre.

Hát nem voltam tisztába az üzenettel... Rémlett valami - azt akartad Laci mondani, hogy oda menjek, ahol ezt a vihar utáni állapotot megtalálom? De hát hol van az....? Hogy és hol találom ezt meg - ha megyek, vagy ha maradok....? - Sokáig ennek az élménynek a hatása alatt voltam, és sokat töprengtem rajta, de mivel menni akartam, később mégiscsak úgy értelmeztem ezt - te is így „mondtad” nékem... Aztán persze annyi minden más jött közbe, meg nem is gondolkozhatunk mindig egyvalamin, hát így én is teljesen elfeledkeztem erről.

És most, hogy eddig jutottam a bibliával, a biblia értelmezésével, már napok óta úgy érzem - ott állok a temetőben a sírnál, abban a vihar utáni szituációban, és várok... Várok valamire... Pár napig még csak türelmes vagyok, de akkor egyszerre elfogy a türelmem, és rád szólok, Laci - na most, hogyan tovább....? Úgy érzem - eddig szólt az „utasításod”, és én eddig eljutottam, és most hiába tekintgetek magam körül - nem tudok mihez kezdeni. Nem vagyok még eléggé felkészülve arra, hogy egyedül, teremtsek... Én még csak segítséggel tudok teremteni, ez pedig nem igazi teremtés. Az embernek önállóan kell teremteni, nem élhet mindég a más hátán... Teljesen önállóan kell neki vállalni a felelősséget a teremtésért, a következményekért, nem befolyásolhatja a teremtésben senki meg semmi....

A töprengésemmel addig jutottam - itt már mintha egyedül kellene továbbmennem, meg lassan meg is indulok, bizonytalanul, hátra-hátra pislogva, hátha mégiscsak megindulsz utánam - de nem .... Te ott állsz egy helyben, de a tekinteteddel biztatsz a továbbmenésre..... Sírni szeretnék és inkább visszaszaladni hozzád, de nem teszem..... Te helytelenítenéd, és én ezt nem akarom.... Érdekes módon most aztán hiányzik belőlem az a „csak azért is”! Mert emlékszel - sokszor volt úgy, hogy te valami tervemet elleneztél, engem meg ez nem visszafogott, hanem inkább előre lódított, szinte olyan „csak azért is” alapon... - És most hallgatsz, még csak nem is helyteleníted, pedig most jól jönne..... Az segítene, könnyítene rajtam... De még ennyi segítséget sem kaphatok, még ezt is elvették tőlem, meg minden mankót, amire támaszkodhatnék... Úgy állok fönt a magasban a kifeszített kötélen, hogy tán még szőnyeg sincs alattam.... Bár ezt nem merem leellenőrizni - félek, hogy megbillennék közben, meg attól is félek, ha tényleg így van, akkor még jobban elbizonytalanodnék..... Hát csak állok itt egyenlőre, hogy egy kicsit összeszedjem az erőm, mielőtt továbbmennék... - Mert boldogok a lelki szegények, akik nem kutatgatják, keresik önmagukat - de engem a lélek hajtott előre, egyre csak hajtott, és most már nincs megállás.... Most már nem mondhatom, hogy nem tudtam azt - mind ritkábban fognak majd kisegíteni a kis emberi gyarlóságok - a hiúság az áljóság, az álszerénység meg a többi.... Nem is gondoltam hogy ezek a dolgok ilyen jól jönnek az embernek, hogy ilyen „jó barátok” az úton.... Most látom - nehezebb ezek nélkül. Ezekhez mindég oda lehet szaladni, mint a kisgyerekeknek anyuhoz vagy apuhoz, ha megijednek egy nagy, mérges kutyától.... De most ott állsz a kutyával szemben, hátranézel, és nincs mögötted senki. Neked magadnak kell megoldani a helyzetet. Kitalálnod, hogyan tudod megszelídíteni a kutyát - mindent neked kell eldönteni - hogy ura és parancsolója leszel ennek a kutyának, jó barátja, vagy inkább láncra kötöd, ha nem vagy magadban még elég biztos...

Én egyenlőre még csak állok ott a vihar után hogy egy kicsit kifújjam, kipihenjem magam, de azután majd indulok tovább.... Tudom én, hogy ez úgy-valahogy lesz, mint egyszer az egyik lányom, a repülővel. Nyaralni mentünk a tengerre repülővel - először ültünk repülőbe, és mikor egy ideje már fönt röpültünk, akkor szólalt meg a kislány - mikor indulunk már? Nem vette észre az indulást.....

Hát ez változott a valóságban a két év óta, mióta itt vagyok kint. Különben minden más látszatra ugyanaz......Megy minden tovább, mint régen, hisz végeredményben nem történt semmi.....”

§

A negyedik más-dimenziós élményem azután volt, miután már egy évet Szegeden töltöttem, ahol már nagy intenzivitással vetettem bele magamat a szellemvilág rejtett útjaiba. Lehetőleg majdnem minden előadást látogattam, klubtalálkozókra jártam. Ismerkedtem egy számomra új világgal.

És nekem nagyon tetszett ez az új életem, csak egy problémám volt - nem volt miből megélnem. Megoldást kellett keresnem, és találtam - irány Németország! Csakhogy egy jugoszláv útlevélhez akkor (is) vízum kellett. Felültem hát a pesti vonatra, egy frissen lejárt magyar tartózkodási engedéllyel, a Német Nagykövetségen szerencsét próbálni (mellesleg akkor a próba nem járt szerencsével...).

Félúton, a vonaton egyszer csak rosszullét fogott el, minden ízemben remegtem, mint aki fél valamitől, és minél inkább közeledtünk Pesthez, annál jobban fokozódott ez a rosszullét. Megjegyzem, nem vagyok beteges típus, a fájást valami maximumig elviselem ugyan, ám a rosszullétet nem. A rosszulléttől én abban a pillanatban szeretnék megszabadulni - vagy gyógyulással, vagy halállal.

Most már odáig jutottam ezzel a rosszulléttel, hogy éreztem - mindjárt el fogom veszíteni az eszméletemet. Nagyon mérges lettem, és rámordultam magamra - most mi bajod? Egyszerűen mondd meg, mitől félsz? A nagykövetségtől? Nem esznek ott meg - vagy kapsz vízumot, vagy nem kapsz - ennyi. Mi értelme lenne itt most elájulni? Az állomáson, vagy valamelyik orvosi rendelőben észhez térítenek majd, de közben múlik az idő, és nem intézed el a dolgod, amiért Pestre jöttél!

És én akkor ismét dimenziót váltottam, és már nem a vonaton voltam, hanem egy régi várban, fiatal lányként, menyasszonyi ruhában - de nem a testemben, hanem a testemen kívül. Néhány férfi vitt felfele engem, illetve a testemet egy széles lépcsőn, én pedig a testem fölött lebegtem és azon gondolkodtam - vajon én most meghaltam, vagy csak az eszméletemet vesztettem el?*

Ez az egész talán egy-két pillanatig tarthatott, akkor újra magamhoz tértem - ott a vonaton, és már nyoma sem volt a rosszullétnek - pedig a történettel akkor ott még nem tudtam mit kezdeni. Csak jóval később, valami három év múlva állt össze a kép a vonatos élményről - az édesapám egy nem kívánt házasságba kényszeríttet, ettől vesztettem el az eszméletemet - akkor, és most egy beteg embert jöttem ki ápolni Németországba, és ez a beteg ember a valamikori házasságra kényszerítő személy....

De ez már egy másik történet, erről majd máskor, máshol....

*
..... azon gondolkodtam - vajon én most meghaltam, vagy csak az eszméletemet vesztettem el?- Ha én ezen gondolkoztam, hogy a két eset közül most melyik történt meg velem, akkor ebből arra következtetek - a kezdő fázisában ez a kettő egy- és ugyanaz a folyamat, csak az egyik esetben a lélek visszatér a testbe, a másik esetben nem. Meg ebből a gondolkozásból, hozzáállásból arra is tudok még következtetni, hogy nekünk már mind a két eset ismerős - sőt, természetes.

§

Ezek hát az én első élményeim, és mind a négy élmény a másik dimenzióba játszódik le, a másik dimenzióba vitt engem, mégis mindegyik másfajta élmény volt.

A tündéri élmény egyszerű, jelen időben történt cselekmény.

A férjemmel a párbeszéd egy jövőbeli utazás volt, ami akkor végtelenül meglepő és érthetetlen volt számomra - itt vagyok, itt állok az udvaron, beszélgetek a férjemmel, és mégsem itt vagyok, közben mégis valami távoli jövőben, távoli időben már cselekszem a most még elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan dolgokat...

A harmadik történet nem egy valós történet, hanem egy vízió, egy látomás, allegorikus üzenettel, amelynek még ma sem jutottam a végére. A férjem csak „elindított” az úton, de aztán szándékosan lemaradt, és most már nincs választásom - sem visszafordulni, sem egyhelyben ácsorogni nincs kedvem - megyek hát tovább.... De most már nem vakon, most már tudom a végcélt - a végcél a testnélküli lélek életképessége.

A negyedik élmény egy régmúlt idők emléke, fájó emléke, és érdekes hogy a lélek a „születésével”, a létbe való bekapcsolódásával kezdődő fájdalmait képes magával vinni és magában hordani szinte a „végtelenségig”. Ezt a végtelenséget most úgy értem - ha a lélek nem tudja feldolgozni magában a léte folyamán összegyűlt sérelmeit, fájdalmait, akkor nem is tud önálló, testnélküli életet megvalósítani, elérni. Akkor majd a „világ végén” „elalszik”, hogy egy új világ új teremtési körében feléledjen, és újrapróbálkozzon. De vele együtt a régi fájdalom, a régi sérelem is újra feléled, vagy tovább él...

De ezt azért ne értelmezzük úgy, hogy minden problémánkat töviről hegyire le kell tisztáznunk, hogy csak akkor szabadulunk meg a nyomasztó sérelmektől, ha feltárjuk a régi tényeket. Ehhez a léleknek nem okvetlenül van szüksége. Nem is győznénk „szusszal” meg idővel, ha mindent sorra kellene szednünk.... A lélek a tudatunkat kikapcsolva is letisztul ezektől a sérelmektől. Sőt, sok minden van, amiről így utólag már nem kíván tudomást szerezni a lélek, nem akarja még egyszer újraélni azt, amitől már egyszer jó neki megszabadulni.... Eszembe is jutott mindjárt két példa is erre, két élmény - az egyik nemrégen történt velem, a másik viszont meg még a szegedi évemben....

§

Majd az elsővel kezdem, az a rövidebb. Nemrég TV-szerelőre volt szükségünk, és találtunk egyet. Az első német mondat után már jött a kérdés - ki honnan jött ide. Mindketten Jugóból - én Vajdaságból, ő - egy fiatalabb férfi - Koszovóból. Földiek vagyunk. De ezen kívül valami mások is - csak nem tudom hogy kik. Úgy alakult, hogy többször is megfordult nálunk, és én csak amolyan félig tudatosan folyamatosan foglalkoztam vele - ki lehet ez a férfi? Van valami megmagyarázhatatlan dolog köztünk, érezni a levegő vibrálásából.

Egy éjjel aztán álmodtam vele. Valami régi (mongolos?) korban száguldottunk lóháton - ő zavart, üldözött engem, és a távolság egyre fogyott. Az egyértelmű volt - csak addig tart az életem, amíg utol nem ér. És utolért - de a következményt már nem éltem újra át....

Az volt ebben az érdekes, hogy nem volt benne semmi rossz, sőt egy olyan érzés hogy - na, hál `Istennek, csak ha ezen is átestem, csak ha végre már ezen is túljutottam... Amolyan leszámolás volt ez, a „kölcsön” visszaadása - és ettől mindketten megnyugodtunk, és ennek mindketten örültünk, mert mindketten megkönnyebbültünk, megszabadultunk egy nehéz tehertől - a vádolás, a meg nem bocsátás terhétől az ő részéről, és a bűntudat terhétől az én részemről. De ehhez szükséges volt ez a találkozás, az érzések leellenőrizése. Az elmélet a léleknek nem elég. Most a gyakorlat igazolta - mi az eset óta valahogy „egy lélekké” váltunk. Ez a kölcsönös tisztelet, kölcsönös becsület és egymás kölcsönös elismerése, elfogadása érezhető most, itt, a két lélek között. - úgy éreztem - szinte el tudnánk sírni magunkat mindketten.

De azt, hogy mi volt a következménynek az előzménye, valahogy nem akartam tudni, szinte szabadkoztam tőle - érzésekben - ne, ne mondja meg ezt senki, jól van minden így, ahogy van.... Ne bolygassuk többet a múltat.

§

A másik élményt még Szegeden éltem át, a létkutatási korom legelején. Mondtam már - anyagi gondjaim voltak, és én egy „szellemi tanító” segítségével a baktákhoz kerültem, mint érdeklődő, és mint kisegítő munkás a gyertyakészítésben.

Elnézőek és megértők voltak velem szemben - mármint a fizikai teljesítményemet (....), és anyagi helyzetemet illetőleg is, és igyekeztek rajtam segíteni. Velük is étkezhettem - nagyon érdekes élmény volt - sokan együtt, nagy edényekben főzték a többfogásos ebédet. Nagyon sokfajta, főleg indiai fűszert használnak, méghozzá jó nagy mennyiségben. Azt már tudtam magamról - a különleges teákat, fűszereket, ízeket és illatokat nem tudom elviselni, elfog tőlük a rosszullét - de nem akartam elutasítani az ebédet, egyrészt nem akartam őket megsérteni ezzel, másrészt meg szerettem is volna velük együtt étkezni, mert annyi mindent lát, hall ilyen helyen az ember....

Két hétig nagy hősiesen viseltem a „tortúrát” akkor aztán nem bírtam tovább. Annyira beteg lettem, hogy azt hittem itt a vég. Rázott a hideg, remegtem, vacogtam, leizzadtam. A hétvégét az ágyban töltöttem, de még hétfőn is minden erőmet össze kellett szednem, hogy el tudjak menni munkára. Együtt enni velük azonban nem tudtam többet, és ezt meg is kellett nekik mondanom. Elnézést, de a gyomrom nem bírja a fűszereket... Ebédidőben nem is mentem be velük étkezni, ottmaradtam a műhelyben, egyedül. Akkor azzal kedveskedtek, hogy csak törött krumplit hoztak ki azzal, hogy abban semmi fűszer nincs. Igaz, nem volt - de a nagy alumínium-edény már bevette magába az illatokat, és nekem az is elég, sőt sok volt. Szerencsére volt két nagy kutyájuk az udvaron, és én minden délben nekik ajándékoztam a krumpli-adagomat - de még a karéj kenyeret is, mert én már azon is illatot éreztem.

Erre az én nagy „kényeskedésemre” csak a fejemet csóváltam - nagyon egy elvetemült, fanatikus és kegyetlen szent lehettél te valamikor, ha még most is így felfordul a gyomrod tőle... És máig sem tudom, hogy mi minden borzalmas dolgokat művelhettem én a valamikori „tiszta”, makulátlan szent életemben - mert nem akarom tudni. Sajnálom így, utólag hogy ilyen is volt - de maradjon ez is örökre eltemetve a többi rossz között.... Mert abban biztos vagyok - ezek a különleges fűszerek, különleges ízek, régi életeimből ismeretesek, és olyan emlékeket, érzéseket idéznek fel bennem, ami a léleknek a mai állapotában elviselhetetlenek. Akkor pedig jobb velük nem kínozni.

De különben nem csak ez a rossz élményem van a régi szent életemből - van jó, vagy kellemes is. És éppen ez is illat. Érdekes módon a gyertya, a viasz szagát viszont szeretem - ez kellemes és jó dolgokat, vagy inkább érzelmeket hoz fel bennem. Talán később már igyekeztem jóvátenni az előző elvetemült életeimet, és jólelkű szent vált belőlem. Ezt az illatot nemcsak itt, a baktáknál kedveltem, de már előzőleg a cipőgyárban is, ahol odahaza dolgoztam. A bakták után meg egyszer a szegedi gyufagyár előtt vitt el az utam, és mindjárt jólesőn szívtam be magamba a gyufagyári illatot....

Mára már kiegyenlítődött bennem a jó és rossz szentség, és most már nem csak a jótól vagy rossztól vagyok szabad, hanem a szentségtől is...

És most már még egyes különlegesnek számító fűszert is kezdek elviselni....

JÓKA ZSENGÉI

2010-05-16T22:08:00.002+02:00

Németh Ferenc

Minthogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, igen fontos, és sok függ attól, hogy azt a bizonyos első lépést hogyan tesszük meg, hisz többnyire az határozza meg a rákövetkező lépések irányát, határozottságát. Nos, irodalmi életpályák esetében is fontos tudni, ismerni azt a bizonyos első lépést, azaz azokat az első lépéseket, amelyek egy-egy szépírói pálya kibontakozásához vezetnek, s legalább annyira fontos őket ismernünk, mint azokat a megnyilatkozásokat, amelyekkel egy irodalmi pálya lezárul. Podolszki József (1946-1986) esetében a sors nemigen volt bőkezű, hiszen mindössze negyven évet élt, s 21 éves volt már, amikor 1967-ben a Képes Ifjúság munkatársa lett. Tehát alig két évtizedesre sikeredett költői, prózaírói, kritikusi és közírói pályafutása, pontosabban ereje teljében tört derékba, amikor a legtöbbet alkothatott volna. Ám, ha behatóbb kutatás alá vesszük írói/publicisztikai pályafutásának kezdeteit, akkor meglepődve állapíthatjuk meg, hogy első írásait, zsengéit még tizenöt éves korában jelentette meg. Ennek ismeretében, közírói opusa is hosszabb, mint eddig gondoltuk. Az alábbiakban ezekről a mindeddig ismeretlen zsengéiről, irodalmi szárnypróbálgatásairól szólok, afféle adalékként és pótlásként pályájának ismeretéhez.
Podolszki József első írása 1961 tavaszán jelent meg a Varga László szerkesztette, csütörtökönként megjelenő újvidéki hetilapban, az Ifjúságban, pontosabban annak vicc-rovatában. Abban az újságban, amelynek az idő tájt már jórészt munkatársai voltak a Symposion első nemzedékének tagjai, de sok más tehetséges fiatal is, aki az írás mellett kötelezte el magát.

Első zsengéinek megjelenéséről Podolszki 1961. szeptember 14-én vallott a lap Elmondom én is... rovatában, amelynek témája az alábbi volt: ''Meséld el, milyen körülmények között jelent meg az első írásod valamelyik lapban.”
Nos, Jóka ezt így adta elő a nagyközönségnek:
''A tavasz különös, varázslatos érzést csempészett be az emberek szívébe. Életkedvet ad, tettre késztet... Az idei tavaszon engem is át- meg átjárt valami furcsa érzés, és szerettem volna mindenáron valami rendkívülit, valami emlékezeteset cselekedni. De hát mi rendkívülit csinálhat egy nyolcadikos elemista?! Sokáig eredménytelenül törtem a fejem, de nem csüggedtem. Néhány nap múlva feladtam egy levelet az Ifjúság szerkesztőségének. Igaz, nem volt benne világra szóló alkotás - csak viccek és humoros közlemények. Aztán csak vártam, vártam álmodozva, reménykedve. Múltak a napok, majd a hetek, de bizony, az én írásaimnak se híre, se hamva. Végül, amikor megjelent - az volt ám öröm, igazi meglepetés! Be kell vallanom, hogy írásom miatt osztálytársnőim két hónapig haragudtak rám - mert róluk szólt a vicc. De azért mégis boldog voltam.”
1961 tavaszától jelentkezett tehát írásaival az Ifjúságban, s közölt ott csipkelődő, ironizáló, rövid lélegzetű írásokat. 1961. március 30-án Szilárd határozatok című, gunyoros, humorizáló cikkében olvassuk:
''Feketicsen összeültek az illetékesek és a község boldogabb jövője érdekében szilárd határozatokat hoztak.
Hamarosan megkezdik a vasútállomásra vezető út kikövezését.
A parkból kiirtják a gazt és fűvel vetik be.
Üzembe helyezik a paprika- és a paradicsomfeldolgozó üzemet.
A foghíjas vakolatú házak tatarozását elvégzi majd a ZID építővállalat.
Kivilágítják a mellékutcákat is.
Az üres telkeket korszerű, új lakóházakkal építik be.
Egyszer s mindenkorra véget vetnek az áramszüneteknek.
A kocsmákban csak igazi vízmentes borokat mérnek.”
1961 őszén, a lap október 5-i számában egy sokkal komolyabb hangvételű írása jelent meg, amelyből ifjúkori anyaélménye bontakozott ki, egy számára emlékezetes esemény kapcsán:
''Régen volt. Akkor még óvodába jártam és én is, mint minden gyerek, nagyon szerettem játszani. Tél volt és havazott. Pajtásaimmal, a játék boldog izgalmától és a csípős hidegtől kipirulva a közeli dombon szánkáztunk. A rövid téli délután hamar elszakadt és már erősen szürkült, amikor hazatértem. Benyitottam a szobába. Sötétség és hideg fogadott. Kezem a villanykapcsoló után kutatott, a szívem pedig összeszorult és tagoltan, rekedten préselődött ki belőlem:
- Anyu!
- Itt vagyok, kisfiam - hallottam anyám hangját a szobából, és szinte éreztem a szavakból áradó fájdalmat. Amikor kigyúlt a fény és a nyitott ajtón át beszűrődött a szobába, láttam, mint fekszik anyám sápadtan, elcsigázott arccal az ágyon. Mellem elszorult a fájdalomtól és úgy, de úgy szerettem volna sírni, de nem volt könnyem. Nemsokára apám is hazajött a munkából, és tüzet rakott, majd orvosért rohant. Én egész este ott ültem anyám ágyánál. Azt hittem, így nem érheti semmi baj sem - mert ha ő nem is mondta, gyermeki ösztönöm azt súgta, hogy nagyon beteg. Azon az emlékezetes téli estén, a sötét szobában futott át agyamon életemben először a gondolat, hogy mi is lesz, ha elveszítem anyámat. Ott a hideg tűzhely mellett döbbentem rá, hogy miért is kell szeretnem őt, és ekkor tanultam meg, nemcsak ösztönösen, de tudatosan is szeretni anyámat.”
Nos, ezek voltak Jóka első, mindeddig ismeretlen zsengéi, amelyek elindították őt azon a rögös, de szép pályán, amelyről a későbbiekben sem tért le.

HOGYAN LETTEM LELKIPÁSZTOR?

2010-05-12T20:06:00.005+02:00

Ágoston Sándor

Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban
Dr. Hellstern Henrik lelkész úrtól, a HEKS főtitkárától kaptam felhívást, hogy a fenti furcsa cím alatt adjak „őszinte” képet a Jugoszláviai Református Egyházról, de úgy, hogy ebben az én saját fényképem is benne legyen. Ez nem lesz nehéz feladat, mert nekem nincs is tulajdonképpeni privát életem. Gyermekkoromtól kezdve annyira össze vagyok nőve ezzel az egyházzal, hogy el sem tudom magamat képzelni nélküle. Lássuk tehát a kettőt együtt.

Gyermekkorom
Ebben a faluban, Feketicsen születtem, ahol megöregedtem, s ahol 37 év óta lelkipásztor vagyok. Most 77-ik évemet taposom. Ez idő alatt itt, ezen a helyen a 7-ik császárt szolgálom. Mint iskolás gyermek, az itteni református egyház által fenntartott felekezeti iskolába jártam. Ebben a főtantárgy volt a vallás és az ének. Mégsem emlékszem semmi többre, mint a sok-sok szép zsoltárra, amit az iskolában tanultunk, és erre az egyetlen bibliai mondásra: „Édes fiam Absolon, szerelmes fiam Absolon, bárcsak én haltam volna meg tehelyetted” (2Sám 18,33). A bibliai történeteket ugyanis úgy tanultuk, kórusba, félig éneklő prózában, mint a zsidógyerekek a Talmudot, s ebben fordult elő ez a bibliai mondás. Egyedül ez maradt meg az emlékezetemben.

Középiskola
Tíz éves koromban Kecskemétre kerültem gimnáziumba. Az ottani híres, református ősi kollégiumban tettem le az érettségit. Ott is főtantárgy volt a vallás és az ének. Ennek a nyolc évnek a vallástanításából semmi másra nem emlékszem csak erre az egy kérdésre, ami a konfirmációi káténkban volt, hogy: ”Hirkánusz János után ki volt Zsidóország helytartója?” És még valamire. Egyszer játék közben egyik osztálytársam mutatott egy Új testamentumot, amit egész gimnazista koromban sohasem láttam, s abban elolvasta előttem a Máté 5,21-24. verseket. Semmi többre nem emlékszem abból, amit a híres kecskeméti kollégium diákja tanultam a Bibliából.

Teológia
Nagyon szerettem volna orvos lenni. De édesapám kis fizetésű hivatalnok volt, s nem volt képes annyi pénzt adni, hogy Budapesten orvostanhallgató lehessek. A teológiára semmi kedvem nem volt, csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya. Mikor a negyedik szemesztert elvégeztem, s az alapvizsgát kitűnő eredménnyel letettem, megpróbáltam otthagyni a teológiát. Beadtam a kérvényemet állami stipendiumért a katonai orvosi parancsnoksághoz. Elutasítottak. Maradtam teológus. Az első lelkészképesítő vizsgát, bár zsidóul olvasni sem tudtam, görögül pedig éppen csakhogy olvasni tudtam, s szintén kitűnő eredménnyel letettem, de eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek. Ha már teológus maradtam, elhatároztam, hogy teológiai tanár leszek. A filozófia szakra készültem. Stipendiumot kaptam, hogy külföldre menjek. Baselben az alumneumban már a szobaszámom is megvolt. Útközben Budapesten kiszálltam felvenni a stipendiumot, a poggyászom azonban már fel volt adva Baselbe. Baksai püspökhöz mentem elköszönni, aki azzal fogadott: nem fogsz Baselbe menni, hanem el fogsz menni Kórógyra káplánnak egy 80 éves öreg lelkész mellé. Hivatkozott az ApCsel 16,9-10-re. Tanácsot kértem a püspök-helyettestől. Azt a tanácsot adta, menjek Baselbe. Mástól nem kértem tanácsot. Rágondoltam a ApCsel 16,9-10-re s másnap elindultam Kórógyra. Ez egy eldugott kis falu Horvátországban, 24 km-re a legközelebbi vasútállomáshoz.

Káplánságom
Az én öreg papom már teljesen munkaképtelen volt. Önállóan kellett vezetnem az eklézsiát. A teológiáról – bár ismétlem – kitűnően vizsgáztam, alig hoztam magammal valamit, csupán érdeklődést a filozófia iránt. Elhatároztam, hogy tovább készülök a teológiai tanárságra. Közben azonban hirdetnem kellett az Igét, s akarva nem akarva el kellett kezdenem komolyan foglalkozni a teológiával. Első lépés volt, hogy megrendeltem a Heidelbergi Kátét, amit a pesti teológián soha nem is láttam. Abban az időben ott nem teológusokat és lelkipásztorokat, hanem csak hitszónokokat képeztek ki. Akkor még a Strausz-, Bauer-, Schweizer-, Lang-féle racionalista teológia uralkodott Budapesten, igaz, hogy már a végét járta. A magyar nyelven kívül más nyelven egy szót sem tudtam. Ma sem tudok. Baselben akartam németül megtanulni. Semmiféle kommentárom a Bibliához nem volt. De mivel láttam, hogy az én egyszerű híveim nem a Tischendorf görög Bibliájával a hónuk alatt jönnek a templomba, nem estem kétségbe, hanem hirdettem az Igét úgy, ahogy tudtam. A magyar teológiai irodalom akkor is szegény volt, de amit meg lehetett kapni, azt megrendeltem. Főleg kész prédikációkat, s az egyházi és evangéliumi lapokat olvastam, s ezekből lettem olyan amilyen teológus. Két év múlva az öreg lelkészt nyugdíjazták, engem megválasztottak.

Lelkésszé lettem
Lelkésszé nevelésem szempontjából legnagyobb hatással voltak rám az én nagyon egyszerű, primitív paraszt híveim. A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva bal parti torkolatánál és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ez a vidék valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530-40 táján fogadták el Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt éneklik. Mind a 15 eklézsia kicsi, 200-1000 lélekig, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz egészen közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezen kívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn. Ezek a régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg. A hatóság államosította őket. Maradandó hatásuk abban van, hogy a népünk megtanult és még ma is szeret énekelni. Ezért járnak a templomba. Aki asztmás, aki elvesztette a hangját, azt mondja: minek menjek oda, hisz én már nem tudok énekelni. Hogy itt igehirdetés is van és közösség is van, ez még mindig mindenkiben nem lett elégé tudatossá. A felekezeti iskoláért meghozott a mi népünk minden áldozatot. Ma már a lelkipásztort sem tudják rendesen fizetni, de azért görcsösen erőlködnek, hogy legalább ez az egy mégis legyen, és helyben lakjék. Az egyházhoz való ragaszkodásukban még mindig sok a tradíció is. Gyülekezetemnek segített lelkipásztorrá való nevelésemben boldogult első feleségem, aki a prédikációimat mindig megbírálta. Féltem bemenni a templomba, mert prédikálni kellett és féltem kijönni a templomból, mert utána szembe kellett nézni egy okos, de igen szigorú bírálattal. Ők neveltek engem lelkipásztorrá. De emellett az orvos is csakhamar kibújt belőlem. Mivel a legközelebbi orvos 24 km-re lakott tőlünk, ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulni. Egy orvos barátomtól 5 gyógyszert kaptam: Aszpirint, Chinint, Ópium tinktúrát, keserűsót és Hoffmann-cseppet. Ezekkel gyógyítottam az egész falut. Még operáltam is zsebkésemmel. Hívtak beteg lovakhoz és beteg tehenekhez is. Azokat is meggyógyítottam. De emellett ügyvédkedtem is. Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam azt mondták: tele van a falu.

Mellékfoglalkozásom is volt
Bizony sokszor üres volt a falu. Sokszor nem voltam otthon, mert volt mellékfoglalkozásom is. Horvátországban sok magyar él, akiket nem telepített oda senki, hanem 100 évvel ezelőtt Magyarországról kezdtek ide leszivárogni. A gazdasági helyzet hozta magával ezt a lassú leszivárgást. Magyarországon kevés kis földjüket eladták, s Horvátországban sok földet vettek az árán. Itt nem volt értéke a földnek. Lehetett kapni földet egy kabátért is, egy üveg pálinkáért is. Így szaporodtak el Horvátországban a magyar szórványok, s köztük sok református család. Ezek felszívódásának megakadályozására a magyar kormány az egyházakat hívta segítségül. A református egyház ebben a munkában engem használt fel. Nagyon sokat utaztam. Iskolákat szerveztem, népkönyvtárakat alapítottam, a református felekezeti iskolák tanfelügyelője voltam, vonatokon aludtam, rázós parasztszekereken dideregtem, és gyalog tapostam a sarat. Tizenhét évig voltam kórógyi lelkész és horvátországi szórványgondozó.

Debreceni tanfelügyelő
Kórógyi lelkész voltam, amikor kitört az első világháború. Táviratban felhívtak Budapestre, közölték velem, hogy a horvátországi magyar szórványok gondozása ügyében végzett munkám jutalmazásául kineveznek Debrecen város és Hajdú vármegye királyi tanfelügyelőjévé. Kinevezésem aznap már meg is jelent a hivatalos lapban. Családom, rokonságom, barátaim úsztak a boldogságban. Mindenki gratulált. Hogyne! Kórógy után Debrecen! Egy eldugott falusi papból az ország 72 tanfelügyelője között egyszerre a legelső lenni. Csak egy öreg barátomnak volt az arca komor. Mélyen a szemembe nézett és csak a fejével intett: Ne! Úgy éreztem, hogy ez a komor intés felülről jön. Még aznap délután lemondtam a debreceni tanfelügyelőségről. Máig sem bántam meg. Sőt áldom az emlékét az én bölcs, öreg barátomnak, aki egy néma fejmozdulattal lebeszélt. Valóban ez az intés felülről jött és sokszor megköszöntem az Úrnak, hogy nem hagyott tanács nélkül.

Eszék
Azok, akik engem minden áron ki akartak emelni Kórógyról és valami magasabb nemzeti misszió élére akartak állítani, nem hagytak békét, hanem Baranya és Szlavónia központi városában, Eszéken lelkészi állást szereztek számomra. Gyönyörű lakást béreltek, hogy én ott reprezentáljam a magyarságot. Bementem, de bele betegedtem ebbe a nem nekem való feladatba. Közben javában dúlt az első világháború. Az eszéki reformátusok többnyire ide helyezett magyarországi vasúti altisztek, mozdonyvezetők, kalauzok, fékezők voltak. Mikor véget ért a háború, egyszerre úgy szétrebbentek, mint egy varjúcsapat, mikor közibük lőnek. Ott maradtam gyülekezet nélkül. Kórógyon azonban még mindig nem volt betöltve a lelkészi állás. Én jártam ki prédikálni Észékről. Mi sem volt természetesebb, minthogy a kórógyiak visszahívtak, s én boldogan visszamentem az én régi helyemre. De itt sem maradtam sokáig.

Szülőfalumba jöttem
Az első világháború végén szülőfalumban meghalt a lelkipásztor. Ez a falu a Duna-Tisza között ennek déli felében, az úgynevezett Bácskában van, melyet a békeszerződés Jugoszláviához csatolt. Szülőfalum lelkipásztora az apósom volt, s nekem családi körülményeim miatt haza kellett jönnöm. Megválasztottak, tehát hazajöttem. Bácskában, s mellette a Tiszán túl, Bánátban már egészen másfajta nép lakik. Ezeket ezelőtt 180 évvel az akkori Habsburg kormányzat telepítette ide nagy tömegekben, részint Magyarországról, részint Németországból. Voltak közöttük tiszta református és tiszta lutheránus telepek. Az én szülőfalum népe vegyes lakosságú volt, magyar és német, református és lutheránus. Sokkal civilizáltabb nép, mint a dunántúli és drávántúli, gazdaságilag is fejlettebbek, életszínvonaluk is magasabb, de lelki életük már szárazabb, mint a baranyai ősnépé. Ezek már újságolvasók, lakásukra, ruházatokra, egészségük ápolására sokat adnak. Az egyházhoz való ragaszkodásukban egy adaggal kevesebb a Lélek és több a tradíció. Ilyenek a bácskai és bánáti nagy református egyházközösségek valamennyien.

Az első világháború után
Negyven éves voltam, amikor idejöttem. Egybeesett ez azzal a korszakkal, amikor az első világháború véget ért. Az egyházéletben valami gutaütésszerű állapot uralkodott. Apósom volt az esperes. Vele egy időben halt meg a főgondnok is. Általában az egész garnitúra, amely az egyházi életet kormányozta eltűnt, s az én kortársaim következtek a vezetésre. Ketten voltunk jó barátok Weimann Péter verbászi lelkésszel. Úgy éreztük, hogy népünk és egyházunk jövőjéért felelősek vagyunk. Elhatároztuk, hogy megválasztatjuk esperesnek egyik barátunkat, aki erre magától sohasem gondolt volna. Keresztülvittük a megválasztását, mert tudtuk, hogy okos és rátermett ember. Klepp Péter torzsai lelkész parasztszármazású fiú volt. A durvaságig őszinte, de erőskezű, becsületes és jóakaratú. Attól kezdve hárman vezettük a Jugoszláv Királysági Református Egyházat. Klepp Péter szervezett és kormányzott. Mi ketten Weimann Péterrel a lelki életet igyekeztünk szolgálni. Egyházi néplapot szerkesztettünk és adtunk ki. Én magyarul, ő németül. Ezzel az volt a ki nem mondott célunk, hogy a református nép lelki igényét és anyagi áldozatkészségét az egyházzal szemben fokozzuk. A gyermekek számára valláskönyvet írtunk és adtunk ki. De ebben nem volt benne sem Absolon, sem Hirkánusz János, hanem benne volt az egész Hegyi beszéd és igen sok vers a Bibliából. Mivel Magyarországból nem lehetett könyveket hozatni, hozzáfogtunk a templomi énekeskönyv szerkesztéséhez. Magyarul meg is jelent 1939-ben, de ebben az egész Heidelbergi Káté benne van. A német Gesangsbuch (énekeskönyv) kéziratban maradt és elveszett. Közben Klepp Péter 1928-ban meghalt s akkor engem választottak meg esperesnek és később püspöknek. Összesen hatszor választottak meg egyhangúlag hol esperesnek, hol püspöknek.

Második tanítómesterem
Első tanítómesterem lelkésszé nevelésemben – mint írtam – a gyülekezet volt, amelyben szolgáltam. A második egy áldott öreg falusi lelkipásztor. 40 éves korom után ismerkedtem meg vele közelebbről. Keck Zsigmond volt a neve, de mindenki csak „Zsiga bácsi”-nak hívta. A tiszta reformátori teológia híve volt10 évvel Barth Károlyék előtt. Engem is azzá nevelt. Egyszer valami gyűlésen predikáltam. Utána odajött hozzám egy fiatal teológus és gratulált, hogy én is a barthi teológia híve vagyok. Ő épp akkor jött Svájcból, Barthot hallgatta. Azt kérdeztem tőle, ki az a Barth? Hírét sem hallottam soha. Az én tanítómesterem Zsiga bácsi volt, ahogy prédikáltam, azt tőle tanultam. Zsiga bácsi Kohlbrügge és Böhl tanítványa volt. Drága öregünk 80 éves korában megbetegedett. Meglátogattuk. Kérdeztük tőle nem unja-e magát? Azt felelte rá: Dehogy unom. Azzal szórakozom, hogy tanulom a Heidelbergi Káté első kérdését „belülről”. Tudniillik Zsiga bácsi arról is híres volt, hogy senki a Hedelbergi Kátét nála jobban nem ismerte. A Biblia mellett ezzel foglalkozott a legtöbbet. Mégis eddig csak „kívülről” tudta, most kezdte el tanulni „belülről” is. Ő volt az én második tanítómesterem, áldott emlékű teológiai professzorom.

A második világháború
A második világháború előtt özvegyen maradtam. A háború aztán elsodorta mellőlem másik hűséges munkatársamat Weimann Pétert is. De az Úr adott helyettük új munkatársat jelenlegi feleségem személyében. Ő nekem azzal imponált, hogy 6 nyelven beszél, ír, olvas. Én pedig neki azzal imponáltam, hogy csak magyarul értek és beszélek, s mégis püspök tudok lenni Jugoszláviában. Így hát szépen kiegészítettük egymást arra a közelgő feladatra, ami várt reánk a második világháború után a külföldi testvérekkel való érintkezésben. Rajta kívül még néhány jó munkatársam van, többek között három esperes, régi káplánjaim és hűséges tanítványaim. A negyedik esperes már velem majdnem egykorú, de ő végzi közöttünk a leghasznosabb munkát. Fordítja németből a Házi áhítatot, amiről később lesz szó. A második világháború nemcsak Weimann Péter, hanem vele 13 000 református németet és ezzel 13 német egyházközösséget is elsodort közülünk. Itt maradtunk mi magyarok 32000-en, félelmek és rettegések között. Félelmünk és rettegésünk később eloszlott, de népünk soha el nem képzelt külső és belső változáson ment át. A református magyar nép Jugoszláviában legnagyobb részben falusi földműves, aki őseitől örökölte földjét és a föld szeretetét. Az új világrendben földjének legnagyobb részét elvesztette. Ami megmaradt, azt nincs kedve tovább megművelni. Gyermekeit minden erejének megfeszítésével taníttatja, csakhogy ne kelljen annak is földművesnek lenni. Ahhoz nincs elég anyagi ereje, hogy magasabb műveltséget és képesítést adjon neki, hanem csak annyi telik tőle, hogy kereskedelmi vállalatokban alkalmazott, banktisztviselő, alsóbb fokú irodai hivatalnok, vagy sofőr lehessen. Csak ne földmíves. Megindult a falu elnéptelenedése. Népünknek az egyházzal szemben való viszonya is általában meglazult. Talán indokolatlanul, de a köztudatban az egyház, mint elsorvadó és halálra ítélt intézmény szerepel. Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy a református tanuló ifjúság nem akar lelkészi pályára lépni. Nem látja biztosítva az egzisztenciáját. Íme: „az evangéliumi egzisztencia egy bizonytalan világban”. Ez az elcsüggesztő közvélemény a háború utáni első években egészen katasztrofális volt. Azóta évről évre enyhül.

Az elcsüggesztő közvélemény enyhülése
Enyhítette két körülmény. Enyhítette elsősorban az is, hogy az új államrend az egyházakkal szemben nem volt olyan félelmetes, mint a hír, amely megelőzte. A magasabb hivatalnokok mindjárt kezdetben megértők és barátságosak voltak. Csak a hivatalnoki ranglétrán lefelé mind többen azzal akartak feltűnni, hogy az egyházzal szemben ellenséges magatartást tanúsítottak. Ma már csak a legalsóbb fokozatokon van még ezekből néhány utolsó mohikán. Jelentékeny változást hozott ennek a kedvezőbb közszellemnek a kialakulásában az 1953-i vallásügyi törvény, amely a templomi istentisztelet és a vallástanítás szabadságát biztosította. A lelkészek az állami nyugdíjintézetbe felvétettek. Az elcsüggesztő közvélemény hatását enyhítette másodsorban külföldi testvéreinknek, az Egyházak Világtanácsának és a HEKS-nek felénk forduló érdeklődése, szellemi és anyagi segítsége. Ez reménységet öntött lelkipásztorainkba és népünkbe, hogy íme nem vagyunk elfelejtve. A világ nagy nemzetei között élő református hittestvéreink szeme rajtunk van, és szíve velünk dobog.

Külföldi segítség
Legnagyobb segítség volt és ma is ez a legnagyobb, hogy sűrűn meglátogatnak bennünket, s személyes kapcsolatok szövődnek közöttünk és közöttük. Alig lehet felbecsülni, pl. azoknak a személyes kapcsolatoknak a jelentőségét, amit három gyermektranszport svájci három meghívása és vendégül látása jelent. Nemcsak annyi ezeknek az értéke, amennyit egészségi szempontból jelent. Betekintést nyer a mi népünk egy magasabb színvonalú hit- és erkölcsi életbe a családokon keresztül. Meglátja, hogy a haladás, a műveltség, a magas kultúra nem teszi feleslegessé a hitéletet és az egyházi munkát, sőt inkább nélkülözhetetlenné teszi azt.
Külföldi testvéreink közöttünk való megjelenése mindig olyan hatással van reánk, mint amikor a mi félreeső, magános szigetvilágunk felé egy tengerjáró hajó közeledik, itt kiköt és lelki kincseit előttünk feltárja. Külföldi testvéreink segítsége nélkül az igehirdetésben lenne a legnagyobb visszaesés. Több lelkésznek valami mellékfoglalkozás után kellett volna néznie, mert családját nem tudta volna fenntartani és gyermekeit nem tudta volna iskoláztatni. Hogy ebben a tekintetben nem állunk sokkal rosszabbul, mint ahogy állunk, ezt a segélyeknek tulajdoníthatjuk.
Az igehirdetés élőszóval való folytatása mellett nagyon fontos az írásban sokszorosított igehirdetések szolgálata. Minden vasárnapra, valamennyi gyülekezetnek, a legkisebb szórványgyülekezetnek is elküldjük az arra a vasárnapra való igehirdetést, az egész felolvasni valói istentisztelet liturgiájával. Így tarthatnak istentiszteletet ott is, ahol lelkész nincs jelen. Ezt a lelkipásztorok munkaközössége dolgozza ki.
Ennél még jelentékenyebb szolgálat az igehirdetésben a Házi Áhítat című kiadványunk. Ez a svájci Morgenwache fordítása ellátva énekekkel és imával, s a Losungbuch Igéjével. Ki kell itt emelnem Berta Imre esperes atya jó szolgálatát, aki ezt a munkát élettársával együtt nagy hűséggel végzi, s amivel minden nap 1400 családba visszük be az Evangéliumot ebben a „bizonytalan világban”.
Mindezt külföldi hittestvéreink segítsége teszi lehetővé, s ezért a legkevesebb, amit tehetünk, hogy munkánkról és életünkről havonként kiadott püspöki körlevelünket és jelentésünket Bericht és Report címen tájékoztatásul nekik is megküldjük.
Nem merek már ilyen bátran szólni a csomagokról, ruha- és élelemküldeményekről. Ezek a segélyek a legnehezebb években égből lenyúló mentő kéz voltak. A mi gyarlóságunk azonban nem tudta ezeket úgy elfogadni, ahogy kellett volna. Ha úgy fogadtuk volna el, mint az Úr adományát, mint pl. az esőt, vagy a napfényt, vagy az egészséget, mely nem mindenkinek egyformán adatik, akkor ezek az adományok nem keltettek volna irigységet és gyűlölködést. De mivel emberek kezéből fogadtuk el, ezért, mint a zsákmányon való osztozkodás, sokszor demoralizáltak bennünket.
Nemrégen egy falusi gyülekezet előtt, a templomban, egy vendég lelkipásztor ezzel kezdte beszédjét: - Mit vár ma a református egyháztag a református egyháztól ? Ezt felelte rá: - Külföldi csomagot vár. Ez kétségkívül túlzás és nem lehet általánosítani, de rámutat valamire, ami nem válik dicsőségünkre. A hiba bennünk van , de maga a dolog természete is nagy kísértést rejt magában, mert lényegében minden adomány élősdivé nevel.

Diakonisszaház helyett diakonátus
Svájci református testvéreink a HEKS útján egy nagyszerű szeretetintézményt tartottak fenn Jugoszláviában, felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül, munkaképtelen öregek, gyengeelméjűek, elhagyatott hontalan emberek számára a verbászi Diakonisszaházban. Ezt a munkát tőlünk az állam átvette. Nekünk megmaradt belőle 7 öregünk, akiket privát családoknál tovább is eltartunk, ruházunk, és rendszeresen látogatunk. Azóta is jelentkeztek újak, akiket már nem vehetünk fel, de szabad őket tovább is segélyeznünk, erre szabad adakoznunk és adományokat elfogadnunk. Ezt végzi a feloszlatott verbászi Diakonisszaház helyett a Református Egyház Diakonátusa.

Árvaház helyett Szeminárium
Végül, volt nekünk református árvaházunk is Feketicsen. 1923-ban saját belkörű adományainkból alapítottuk. Annak idején 30-40 árva gyermeket gondoztunk benne és 1950-ig 314 árvát neveltünk fel. Ezt a munkát is átvette tőlünk az állam. De megmaradt a szép, nagy ház és a berendezés. Ehhez áthoztuk a feloszlatott verbászi Diakonisszaház ingóságait és berendeztünk belőle Feketicsen egy kedves, barátságos otthont 50 rendes ággyal, vendégszobákkal, előadótermekkel, konyhával, éléskamrákkal, és itt nyitottuk meg lelkész- és egyházimunkás-képző szemináriumunkat. Itt tartjuk hivatalos gyűléseinket, teológiai továbbképző akadémiáinkat, lelkészkonferenciáinkat, és itt gyűjtjük össze kiegészítő vallástanításra a konfirmáltakat és a konfirmandusokat. Itt fogjuk előkészíteni a lelkészi pályára azokat, akik erre reménységeink szerint a közeljövőben jelentkezni fognak, mert „az aratni való sok, de a munkás kevés”. Kérjük azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába, evangéliumi egzisztenciákat ebbe a bizonytalan világba.

Búcsúzás
Íme a fénykép arról a korról, amelyben éltem, azokról az eseményekről, amelyeket átéltem, arról az egyházról, amellyel összeforrtam, s amelytől nemsokára el kell búcsúznom. Nem fáradtam bele a munkába, s nem szívesen búcsúzom tőle, mert még sok elvégzendő feladatot látok magam előtt. Úgy érzem, hogy a lelkipásztorság az a mesterség, amibe az ember 70 éves kora után kezd beletanulni. Azonban meg van írva: ”hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő… amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,10). Mi nemsokára elrepülünk ebből a bizonytalan világból, s amabban a bizonyos világban arra kérjük a világ Urát: „láttassék meg a Te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain” (Zsolt 90,16) az evangéliumi egzisztenciákon.
Búcsúzásul azt szeretném megmondani, hogy miben látom hivatását ma Jugoszláviában a református lelkipásztornak.
Pontosan abban, ami mindenütt a világon.
Isten szerette ezt a világot (Jn 3,6). Ez bizonyos. Szeretett ebben minket jugoszláviai reformátusokat is. Ez is bizonyos. Semmi oka nem volt rá, hogy szeressen bennünket, és mégis szeretett. Ez a kegyelem. Nem akarja, hogy elvesszünk. Azt akarja, hogy Krisztusban örökké éljünk. Ezzel kell a református lelkipásztornak tisztában lenni bárhol a világon: Isten népének nem szabad elvesznie. Isten népének meg kell maradnia. Krisztusban meg kell találnia az örök életet. A református lelkipásztor eszköz, szócső, hírvivő, antenna, apostol, szolga Isten kezében, hogy a reá bízott népnek ezt a hitet hirdesse, tudatosítsa, belenevelje. Jugoszláviában is ez a hivatásunk. Ez volt mindig. Ez ma is. Ez lesz a jövőben is.
Az én életemnek fő tanúsága ez: Jugoszláviában a református ifjú nem választhat szebb pályát, nem tölthet be nagyobb hivatást, mintha lelkipásztor lesz. Semmi más hivatásban nem tehet nagyobb szolgálatot saját népének, és nem tehet kedvesebb szolgálatot az Úrnak.
Búcsúszavam legyen ez az Ige: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9)

Utószó
Ez az írás – amint a bevezetésben jeleztem – svájci felszólításra készült a HEKS évi jelentése számára. Magyarul azért sokszorosíttattam, hogy minden református ifjúnak a kezébe adhassam, - s ezzel indítást adjak arra, hogy legyenek lelkipásztorok. Az a tapasztalatom, hogy legtöbben azért nem merik ezt a lépést megtenni, mert nem érzik világosan, hogy Isten erre hívta el őket. Az én életem kis regénye éppen arra akar rámutatni, hogy az Úr nem súgja meg minden 18 éves ifjúnak, hogy mit akar belőle nevelni. Ez majd menet közben megoldódik. Csak el kell indulni! Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben! (Jn 12,1)

Feketics, 1959. július hava

MI, A TORREÁDOROK

2010-05-09T19:31:00.003+02:00

Részlet Németh Árpád: "A kamera mögül" c. kötetéből

Begovicstól utasítást kaptam, Hogy Feketicsen (Bácsfeketehegy) a szövetkezetben készítsek jószágfelvételeket a Barázdába. Megbeszélte az igazgatóval, hogy másnap vár bennünket. Mivel Fehér Gyulának is volt újságírói feladata Szabadkán, úgy beszéltük meg, hogy ő vezeti a Fityót, és elvisz bennünket, engem és Varga Zolit, a világosítót.
Fagyos november volt, az út egy kicsit csúszott. Vezetés közben Gyula igyekezett lezseren viselkedni, de ennek ellenére látszott rajta, hogy bizonytalan. Néhányszor meg is csúszott az úton, emiatt én görcsösen kapaszkodtam az ülésbe. Rákérdeztem:
– Valami baj van a kocsival, miért csúszkálunk ide-oda – ?
– Talán azért, mert egy kicsit jeges az út, én meg tegnap tettem le az autóvezetői vizsgát – válaszolta. Erre aztán „tényleg” megnyugodtam. Feketicsig többször úgy nyomtam a lábammal a padlót, fékeztem, ahogy csak tudtam.

A szövetkezetben Perlaki igazgató fogadott bennünket. Mivel Gyulának csak sofőri megbízatása volt, a kocsiban maradt, és onnan, a melegből nézett bennünket. Zoli, Perlaki és én elindultunk az istálló felé. Kérdezősködni kezdtem, milyen állatokról van szó. Perlaki szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nagyon szép szarvasmarha-állománya van a szövetkezetnek, és azt kell felvenni. Begoviccsal már mindent megbeszélt telefonon. Nekünk csak illusztrációt kellett készíteni a meglevő szöveghez. Lassan az istállóhoz értünk. Az állatok, nekem, első pillantásra nagyobb testű teheneknek tűntek.
Zoli nem is figyelt oda. Keresett egy csatlakozót, és bekapcsolta a kézi reflektort. Hatalmas fény lepte el az istállót. A szarvasmarhák megrémültek, kitörték a karám oldalát, és eszeveszettül rohantak felénk. Ekkor láttam, hogy hatalmas fajtiszta bikák rohantak felénk. Perlaki az istállóhoz tapadt. Zoli meg én menekülni kezdtünk. A külső karám és az istálló között volt egy fa. Zoli ijedtében arra mászott fel, én pedig futottam a Fityó felé. Még a mai napig sem tudom, hogyan, de elértem a külső karámot és átugrottam.
Később Perlaki, a szövetkezet munkásaival összeterelte a bikákat.
Amikor megnyugodtak, kint a szabadban készítettem el a felvételeket.

PETŐFI SÁNDOR EMLÉKMÚZEUM

2010-04-30T20:48:00.004+02:00

A hajdani mezőváros, Szalkszentmárton központjában a református lelkészi lak, az 1767-ben emelt református templom, az iskolák valamint a volt főjegyzői ház szomszédságában áll a tekintélyes, fehérre meszelt falú, a település hajdani földesura, gróf Festetics György által 1810-ben, klasszicista stílusban épített beálló vendégfogadó és mészárszék.

A ma is impozáns épületet földesurától, majd mint állami tulajdont Szalkszentmárton község bérelte, és fogadott árendáival (subárenda) hasznosította.

Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István Dunavecséről 1844. október 1-jén érkezett Szalkszentmártonba. Először a Duna partján lévő révcsárdát bérelte a községtől. Itteni bérlete a következő év tavaszáig tartott. Ekkor nyílt módja arra, hogy 1845 Szent György napjától árendálja a településen bent lévő vendégfogadót és mészárszéket, valamint hasznosítsa a három vendégszobát is.

Petőfi a felvidéki utazása után, 1845. július 12-én érkezett először a szülői házhoz. Ekkor született a megindítóan szép Fekete kenyér című, első szalkszentmártoni verse; egyébként költeményei alatt száztizenkétszer olvasható születési helyként Szalkszentmárton neve. Itt íródik két drámája (Zöld Marci, Tigris és hiéna) és egy regénye (A hóhér kötele).

1846. árpilis 24-én, Szent György napkor megszűnt a szülők bérlete. A családnak távoznia kellett. A távozás előtti napon azonban egy szomorú eset is történt a vendégfogadó udvarán. Árverést tartottak a Petrovics család ingóságai fölött, s ezek nagy része dobra került (melyeket az emlékmúzeum őriz). Hazánk koszorús költője pedig egyetlen parasztszekérrel költöztette szüleit a megmaradt tárgyaikkal együtt az utolsó talpraállási kísérlet színhelyére, Dömsödre.

A kocsma és mészárszék bérleti jogát Szalkszentmárton azután is fenntartotta magának, amikor a Festetics család 1825-ben eladta az egész szalkszentmártoni birtokot gróf Zichy Ferrarisnak és gróf Széchenyi Pálnak. A birtok később hitbizományokra tagolódott szét. Egy része a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került. A több mint másfél évszázadot megért épület ellenállva a változtatási törekvéseknek, az idő folyamán csupán kevés átalakításon esett át. Eredeti funkcióját egészen 1949-ig megőrizte. Az 1950-es évek elején azonban szomorú időszak köszöntött rá. Az akkori idők szemléletmódjára jellemzően az egész épületet a begyűjtési rendszer szolgálatába állították. Ez az időszak végezte a legnagyobb pusztítást a szinte gazda nélkül maradt házon. 1969-ben az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség tervei alapján sor került az épület teljes rekonstrukciójára, aminek köszönhetően halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára a volt földesúri fogadót – amely az 1845–1846. esztendőben Petőfi Sándornak és szüleinek adott otthont – 1972. szeptember 24-én emlékmúzeumként adhattak át a nagyközönség számára.

A Petőfi-ház tengelyesen kialakított ablaksora között találjuk meg az 1901-ben elhelyezett emléktáblát, amely Petőfi itteni lakásáról tudósít. A táblán lévő szöveg utolsó négy sora a költő Kecskeméten (1843) írt Jövendölés című költeményéből vett idézet, továbbá az épület végénél találjuk a mészárszék kiszolgáló ablakát. A körülötte lévő freskó hazánk egyetlen festett mészárszékcégére. A múzeum udvarán pedig a ma már ritkaságszámba menő, tíz lábon álló nyitott kocsiszín, az ún. beálló helyezkedik el, amely a vendégfogadóval egyidős.

A múzeum jelenleg is a látogatók rendelkezésére áll, az intézményt a bácsfeketehegyi születésű Farkas Lajos igazgatja.

TÖRTÉNELMI TALÁLKOZÓ A DÉLVIDÉKEN

2010-04-29T22:55:00.005+02:00

T. Németh László

„Bácsfeketehegy határában zajlott az 1848–49-es szabadságharc utolsó győztes csatája, amit tévesen neveznek kishegyesi csatának” – hangsúlyozza Bácsfeketehegy történelmi szerepét Csete Szemesi István, a szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke. A délvidéki település református gyülekezetének lelkipásztora volt a házigazdája a Generális Konvent elnökségi ülésének. A Kárpát-medencei részegyházak püspökeinek és főgondnokainak találkozóján több – az egységes Magyar Református Egyház jövője szempontjából is – meghatározó döntés született.

– Hogyan értékeli a Generális Konvent elnökségének bácsfeketehegyi ülését?

– Isten iránti hálával köszönjük, hogy az elnökség eljött Bácsfeketehegyre. Ezt egyháztörténelmi szempontból is fontosnak tartom, hiszen ilyen esemény még nem történt református egyházközségünk életében. Hálásak vagyunk, hogy a Generális Konvent ennyi püspöke és főgondnoka, valamint kísérő- és referensi személyzete lelki és erkölcsi segítséget szeretne nyújtani nekünk. Nagyon jó volt, hogy a helyi gyülekezet presbitériuma látta vendégül őket.

– Milyen kérdésekről tárgyaltak?

– Lelki és anyagi kérdésekről egyaránt. A lelki része abban csúcsosodott ki, hogy az ülés második napján a mi lelkészeink is megjelentek, és szabadon megnyilatkozhattak a Generális Konvent elnöksége előtt. Elmondhatták vágyakozásukat az iránt, hogy mint lelkipásztorok tovább képezhessék magukat, vagy éppen feltöltődhessenek a nehéz lelki és gyakorlati kérdésekkel küzdő országrészben. Mi olyan területen szolgálunk, amely az elmúlt két évtized polgárháborújában elbalkanizálódott, de reméljük, hogy környezetünk megtisztul, nemcsak gazdaságilag, politikailag, hanem lelkileg is. Ehhez a lelkipásztorok lelkigondozása is szükséges. Most olyan biztatást kaptunk a Kárpát-medencei egyházi vezetőktől, hogy a teológiák segítséget adnak a lelkigondozás és a továbbképzés terén. Lelkészeink arról is beszélhettek, hogy országrészünk szórványterület, ahol egy lelkipásztor akár nyolc szórványt is gondoz, és hetente több száz kilométer távolságot tesz meg. Van olyan gyülekezet, ahol szombaton tartanak istentiszteletet, mert a lelkipásztor vasárnap oda nem tud eljutni. A szórványgondozásban is segítséget kértünk, és reméljük, hogy kapunk kihelyezett segédlelkészeket.

– A lelkészek más délvidéki problémákat is említettek: iratterjesztési és szervezeti hiányosságokról is szóltak.

– A mi egyházi életünkben sem tökéletes minden, de az iratterjesztés – ha zökkenőkkel is – folyik, hiszen a központból ellátjuk a gyülekezeteket. A püspöki hivatalban mindig van például konfirmációs és házasságkötési emléklap, vagy üres anyakönyv. Az újság és a naptár terjesztése is tökéletesen működik.

– A Generális Konvent elnöksége fontos döntéseket hozott például a Kárpát-medencei közös református újságról, a költségvetésről, a következő konventi ülés helyszínéről.

– Nagy hasznát vesszük egy közös Kárpát-medencei református újságnak, egy magazinszerű periodikának. Emellett az internet előnyeinek felhasználásával az információk áramlását segíthetjük, és egymás életéről, szolgálatáról cikkek és beszámolók, riportok alakjában kicserélhetjük információinkat. A saját egyházkerületi, egyházmegyei újságjainkban vagy az internetes felületeken jobban megismerhetjük egymást, megjeleníthetjük az egységet.

– A közös teherviselésről milyen döntés született?

– Igazságos, arányos beosztást próbáltunk megfogalmazni, amelyhez az erősebbek a számarányukhoz, vagy mindenki az erejéhez képest járul hozzá. Mi, a legkisebb részegyház, nagy örömmel járulunk hozzá a közös költségvetési alapban meghatározott összeggel. Tudjuk, hogy a befizetésen túl szükség szerint a Magyarországi Református Egyház részéről nagyobb segítséget kaphatunk, amit mi Isten iránti hálával szeretnénk megköszönni.

– A részegyházak vezetői Bácsfeketehegyen egy református diakóniai központban tárgyaltak. Hogyan jött létre ez az intézmény?

– Nagyon örülünk, hogy nyolcvan személyt befogadó központunk jött létre. Ez az épületegyüttes 1922 és 1944 között, Ágoston Sándor püspök idején árvaházként működött. Később, 1945–1950 között elsorvasztották, ezért Ágoston Sándor és az országos egyház zsinati tanácsa kinevezte konferenciaközponttá: lelkész-, presbiteri, nőegyleti és ifjúsági találkozók helyévé. Így megmaradt a tulajdonunkban. Sőt, zsinati tanácsunk most döntött a bővítésről is. Ágoston Sándor életművét mi is szeretnénk továbbvinni. Ő úgy fogalmazott, hogy az embernek mindig legyen száz ötlete, de hármat tudjon meg is valósítani.

„FONTOS, HOGY TÖRŐDJÜNK EGYMÁSSAL”

2010-04-29T22:35:00.007+02:00

Összefoglaló a Generális Konvent elnökségi üléséről

T. Németh László - Czanik András - Fekete Zsuzsa

Közös teherviselés, az egység megélését megjelenítő újság terve és egy valamennyi Kárpát-medencei református oktatási intézmény részvételével zajló közös tanévnyitó javaslata szerepelt egyebek mellett a Generális Konvent február 24-25-i elnökségi ülésének napirendjén, amelyet most először tartottak vajdasági helyszínen, Bácsfeketehegyen.

A tavaly májusban létrejött egységes egyház idén első alkalommal fogad el közös költségvetést. A közteherviselés elve ebben úgy érvényesül, hogy a működés és a közös programok költségeihez mindenki teherbíró képességéhez mérten hozzájárul, ugyanakkor a támogatások csak a kisebbségi helyzetben élő határon túli részegyházak megsegítésére fordíthatók.

A tanácskozáson döntés született egy közös újságról is, amely a tervek szerint évente egyszer jelenik meg. Az egység létrejöttének május 22-i évfordulójához kapcsolódó magazin a Kárpát-medencei egyházkerületek közös szerkesztésben készül. Az idén májusban induló új lap előkészületeit is segíti az az internetes szerkesztőségi rendszer, amely a tervek szerint a jövőben a Kárpát-medencei református médiumok jobb együttműködését támogatja.

Május 22-én, a Magyar Református Egyház létrejöttének első évfordulóján nem lesz a tavalyi debreceni hálaadó ünnephez hasonló nagyságrendű rendezvény. Egy-egy kiemelt program – például az egész Kárpát-medencére kiterjedő Szeretethíd nevű önkéntes program, az Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozathoz kapcsolódó Pécsi Református Kulturális Napok, vagy a magyarországi és határon túli lelkészek pünkösd előtti és utáni vasárnapra időzített csereszolgálata – ugyanakkor az egység közös megéléséhez járulhatnak hozzá.

A Generális Konvent plenáris ülését május 26–28. között a felvidéki Révkomáromban tartják. A testület hatéves fennállása óta – Budapest, Debrecen, Sárospatak és Pápa után – ez lesz az első határon túli helyszín. Az elnökség arról is döntött, hogy idén első alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei református oktatási intézmények közös tanévnyitó ünnepségét, melynek Miskolc ad otthont 2010. augusztus 28-án 11 órától.

A Kárpát-medencei református püspökökből és főgondnokokból álló testület látogatása végén találkozott vendéglátója, a Magyar Református Egyház legkisebb részegyházának lelkészeivel is. „Fontos, hogy törődjünk egymással” – összegezték a résztvevők a megbeszélés legfontosabb tanulságát, ahol a lelkészi szolgálat örömei mellett szó esett többek között a döntően szórványhelyzetben dolgozó lelkészek túlterheltségéről, és azokról az együttműködési területekről – lelkésztovábbképzés, segédlelkészek küldése, ifjúsági misszió –, ahol a lelkészek az anyaország és a többi részegyház támogatására számítanak.

MERÉSZ TERVEIK VANNAK

2010-04-06T21:47:00.005+02:00

Beszélgetés Pál Károllyal, a Feketics Művelődési Egyesület elnökével

B. Nikéta

Pál Károly 1994 óta áll az egyesület élén, az ő nevéhez fűződik a szórványmagyarság anyanyelvének és kultúrájának megmentésére irányuló tevékenységek sora, a református egyházkapcsolat keretében zajló együttműködés is. A jövőt illetően az egyesületnek merész tervei vannak: tatarozás, helységbővítés, a szakcsoportok további eredményes működtetése… Mondjuk ki őszintén, ehhez nem kevés pénz kellene. A Feketics Művelődési Egyesület szakcsoportjai jelenleg egy próbahelységen osztoznak. Elnökük, Pál Károly kitartó utánajárásával a szükséges építkezések megkezdődtek, de a munka jelenleg stagnál, a pénz elfogyott.

- A helyi művelődési egyesület nagyon fontosnak tartja a hagyományápolást. Ezért aratóbálokat szüreti bált, meggynapokat, kézműves táborokat szerveznek a gyerekeknek télen és nyáron, valamint farsangi felvonulást és jelmezbált. Ezzel a régmúlt időket idézik meg. A település és a helyi kultúregyesület szinte minden évben otthont biztosít a vajdasági magyar lapok élőújságjainak, így is segítve terjesztésüket. Nők napjára, május elsejére alkalmi műsorokat adnak. Podolszki József emlékére 1998- ban emléktáblát lepleztek le a művelődési otthon bejáratánál, minden évben Podolszki-napokat rendeznek. Ekkor hirdetik ki a Podolszki publicisztikai pályázat eredményét is, amelyen 40 évnél fiatalabbak vehetnek részt újságírói műfajokban - nyilatkozta Pál Károly, az egyesület elnöke, aki 1994 óta áll az egyesület élén.

- A bácsfeketehegyi művelődési egyesület első kezdeményezése 1866- ra tehető, amikor is megalakítottak az első Olvasókört. 1869-ben létesült a könyvtár; 1900-ra tehető a polgári olvasókör indulása; 1909-ben verbuválódott a Dalárda; 1913-ban pedig a Magyar Református Ének- és Daloskör. A művelődési egyesület 1991-ben maga köré gyűjti a nyolcadikosokat: tánciskolát szervez, és útjára indul a KÓNYA néptánccsoport. Az együttes minden évben részt vesz a Gyöngyösbokrétán, helyi- és vendégszereplések sorozatán. Legkiemelkedőbb eredménye a Ki mit tud? döntőjébe való bejutás volt - mesélte büszkén Pál Károly.

- Ebben az időben megalakult a gyermekszínjátszók csoportja is Barta Júlia nyugalmazott óvónő vezetésével. A kis csoport szép eredményeket ért el, majd hamarosan átvedlett versmondó körré, és szinte valamennyi versmondó versenyen kimagasló eredményeket jegyeznek. A versmondók ötödik éve minden márciusban emléknapot tartanak Podolszki József (1946-1986, Feketics) költő és publicista tiszteletére. Az irodalomkedvelő gyerekek számára 2003-ban jött létre a POM-POM drámaszakkör Lódi Andrea vezetésével - hallottuk a Feketics ME elnökétől.

A NÉMETSÉG HELYZETE A DÉLVIDÉKEN

2009-12-21T15:54:00.008+01:00

Lévay Endre

A Telecskai dombok bácskai hajlásain két német ikerfalut jelez a térkép foltja. Mindkettő az alföldi „hegyen" ül: Szeghegy és Bácsfekethegy. A XIV. században a bácskai magyarlakta területek között Feketeegyház és Szegegyház néven szerepelnek; a törökvész pusztítása után szláv elemekkel rakódtak meg a földek, később a kuruc szabadságharc a szerbeket is elsöpörte és az újból megüresedett termékeny földekre 1768-ban Kunegyházáról magyarok, Németországból pedig német családok települtek. Az éhség hozta Őket az elnéptelenedett talajra: a németek a szeghegyi földeken, a magyarok a bácsfeketehegyi dombokon kezdték a gazdálkodást, s rövid idő alatt mindkét község fölvirágzott. A negyvennyolcas szabadságharc fölmozdította a magyar parasztságot, Kossuth üzenetére odahagyták otthonaikat, s a fejlődésnek indult magyar község a szenttamási szerbek beözönlésével a pusztulás színhelye lett. A magyar lakosságot elűzték földjéről: a házak gazdátlanul maradtak, kertek, földek bevetetlenül hevertek, sokhelyütt a családi tűzhely teljesen kialudt. Ebből a gyászos időből a bácsfeketehegyi magyar református anyakönyvben a következő följegyzést találtam:

"É. Losonczi János „Mihály" nevű fia volt a legutolsó azok között, kiket a szerb golyó által 1849 januárius 23-ikán elesett N. T. Berhidai Keresztes József úr keresztelt, és beírta; s itt következik azon szerencsétlen időszak, mellyben a szerb vadság gyilkoló dühétől üldöztetett, s földönfutóvá tett atyák és anyák ott keresztelték született tsetsemőiket, hol a sors átka nékik néhány pertznyi pihenést engedett. – Éppen ezért már az anyakönyv innentől fogva az 1949-ik
évi október hó 5-ikéig nints tökéletesen rendben, hanem tsak úgy, amint a vész és bujdoklás után hazavergődött szülék, a neveiket, az akkori papi helyettesnek bejelentették."
Aláírás: Kozma Lajos papi helyettes…

A bácsfeketehegyi németség betelepüléséről a vármegyei monográfiák semmiféle adatot nem tartalmaznak, mert e helyen a németség nem telepítés, hanem beszivárgás útján, a negyvennyolc utáni időkben a szomszédos községekből költözött át. A szájhagyomány így őrzi a kicsiny magyar világ nagy történelmét: A földjeiről elűzött magyarság a harcok idején Kiskunhalas határában talált menedékhelyet, majd a szerbek leveretése után súlyosan megfogyatkozva tért vissza Bácskába. Otthonát teljesen kifosztották s a szerb csapatok nemcsak a házak előtt lapuló gabonavermekből vitték el a búzát, kukoricát, hanem az ottfeledett ágynemű és fehérnemű is idegen kezek prédájává lett.
A kiéhezett és lerongyolódott nép egyetlen értéke a föld, az elmozdíthatatlan ingatlan maradt, s drága földért kellett megvennie a mindennapi kenyeret. Kerestek valakit, aki földért kenyeret adott, mert a tél a legnehezebb időben érte utói őket. A szomszédos német községekből így kaptak egyévi termést és vetőmagot is 1-2 hold földért. És akinek nagyobb gazdasága volt, 3-4 hold földet is föl kellett áldoznia, hogy életét újrakezdhesse...
Bácsfeketehegy újjászületését a német családok honfoglalása indította meg. A színtiszta református magyar községbe ugyancsak református németek telepedtek: szegény sorsúak, törpebirtokosok; akár a magyarok. A két nép egymáshoz simulásában és áldozatos munkájában ébredt ismét termővé a viharvert magyar föld. A magyarok szétszórták a vetést, a németek sorjában vetettek, s a termés eredménye az volt, hogy az elkövetkezendő esztendőben már a magyarok is sorjában vetettek. A fejlődés vonala fokozatosan tovább emelkedett: a magyarok a trágyából tőzeget csináltak, tüzeltek vele, - a németek a földekre hordták és termékenyítették a talajt. Így volt a cséplésnél is: a szalmát nem tapostatták pozdorjává, mert a pihentebb nép észszerűségével mindig elöl jártak a munkában.
Az évtizedek múlása a gyarapodás és a terebélyesedés örvendetes számoszlopokat növeltek. 1900-ban a felemás község lakosainak száma 553 lélek volt, a megoszlás: 3621 magyar és 1891 német. A község határa 10.545 katasztrális hold, ebből szántóföld 9556 hold, a többi kert, szőlő, legelő, rét és az utak. A lakásság csaknem 100 százaléka gazdaságon belül élt, zsellér csal adok csak a magyarok között akadtak, de ezek is inkább a szomszédos, kishegyes! és topolyai határból szegődtek el a német földekre. Az elmúlt évszázad alatt egyetlen nagyobb változás a földbirtok-megoszlás terén ment végbe. Amíg a XIX. század első évtizedeiben a
föld, csaknem 100 százaléka a magyar parasztság kezében volt, a századfordulón már 50-50 százalék volt a megoszlás, majd a világháborút követő szerb megszállás gyarmatvilága 35-40 százalékra apasztotta a magyar kézen lévő földeket. S főleg a polgárosodás felé haladó, vagy már polgárosodott magyar családok lábai alól csúszott ki a föld.

A természetes szaporulat a lakosság lélekszámának megfelelően 1/3-2/3 arányban mutatkozik. 1860-ban a németség születési többlete 26 lélek, a magyarságé 49: eszerint a Bach-korszakban a németség szaporodása volt az emelkedő. A századfordulón és az utána következő évtizedekben a magyarság szaporulatának a száma már meghaladja a németség születési többletének a kétszeresét szóval az emelkedés a magyarság oldalán van. A jugoszláv uralom alatt az 1934-es számsorban találjuk meg ezt az emelkedést: a németek születési többlete 4, a magyaroké 21.
A csecsemő- és gyermekhalandóság s az egyke föltűnése Ugyancsak a fenti hullámzást igazolják a kétnyelvű község életében. A lakosság lélekszáma az 1900-as népszámlálás adataihoz viszonyítva bár csökkent 369 lélekkel, ám a számok mégis a telepes lakosság csodálatos szívósságát igazolják, mert az elmúlt négy évtized alatt egy véres világháború nagy vérveszteségeit és a megszállás gazdasági kizsákmányolásának következményeit belső szakadás, vagy tragikus visszahullás nélkül kiheverték…
A gazdasági élet fejlődésében a betelepülő német iparosság munkája adta meg a tartalmat. A magyarság színe javát a szabadságharcban elveszítette, s a falunak nem volt kőmívese, molnárja, kovácsa, asztalosa. A német iparosok pótolták ezt a hiányt, s rövid idő alatt olyan erős ipari és kereskedelmi réteget alkottak Bácsfeketehegyen, hogy a szomszédos dúsgazdag Szeghegy lakossága is a feketehegyi piacokon fedezte szükségleteit. A törpebirtokosság kettőzött szorgalma emelkedett itt felül a zsírosparasztság kényelmes életformája fölé és színvonalában is hamarosan elérte az. alföldi kisipar legmagasabb fejlődését. A német iparosok száma 1906-ban 70 volt. 1918-ig már 100-ra emelkedett, de 1920-ban
erőteljesebbé vált a magyar iparosodási folyamat is, s ennek következtében a németségnél némi visszaesés tapasztalható. Amíg 1920-ban 98 iparos dolgozott, 1936-ban már csak 80 német iparengedélyről számol be az ipartestületi kimutatás. A magyarság vonzódása az iparágak felé mind erőteljesebben jelentkezett, úgyhogy a harmincas évek végén megfordult az arányszám: az iparengedélyek körülbelül 50-50 százalékban oszlanak meg, az utánpótlás terén azonban a magyar tanoncok százaléka nagyobb.
A polgárosodás lassú, észrevétlen folyamatában, ha nem is történt teljes szerepcsere, de a magyarság is fölszakította már a mély földműveskultúra merev takaróit és kezdeményezésben is bitrabban nyúl munkához.
Szerves közösségi munkát azonban csak a németeknél találhatunk. A tökéletesen szervezett gazdasági munka legcsodálatosabb példáját mutatja a feketehegyi és a szeghegyi ,,Bauernhilfe” munkája. A német gazdasági hitelszövetkezet az újvidéki német központ kezdeményezésére 1928-ban alakult meg Bácsfeketehegyen 79 tag 127 részvényével. A legkisebb részvény 10 pengő – 100 dinár – volt. A szövetkezetet a birtokos gazdák alapították, az első esztendőkben csak Ők voltak a tagjai, s ezért a mezőgazdasági termények szövetkezeti értékesítésében, valamint az agrárszükségletek olcsó beszerzésében a kisemberek, törpebirtokosok nem élvezhették még a német összefogás nagyszerű előnyeit. A „Bauernhilfe” azonban így is, ilyen kisszámú taggal s egyre emelkedő részvényjegyzéssel szinte hihetetlenül nagy eredményt tudott elérni.
…
A harmincas évek forgalomhullámzását az a terméskülönbözet idézte elő, amely a bő- illetve szűktermésű esztendők között mutatkozott. Mert a hitelszövetkezet évről-évre mindjobban kiszélesedett, megalapítva az egyes termelési ágak alosztályait, fokozatosan utat nyitott a kisemberek beszervezéséhez is. Munkájuk 1939-ben odáig fejlődött, hogy a betétek emelkedésével megszületett a. szövetkezeti otthon fölépítésének gondolata is. Hitelszövetkezeti kölcsönből fölépítették a szövetkezeti otthont és a bácsfekétehegyi németség kultúrházát, amely ma a községben a legmodernebb és legtökéletesebben berendezett épület.
A szövetkezetet közösségi akció hozta létre, s a fegyelmezett, szervezett munkára alkalmas német népi erő fejlesztette ki a község legerőteljesebb gazdasági gépezetévé. Nem jótékonykodás, hanem rideg, számító munka teremtette meg azokat az anyagi eszközöket, amelyekkel ma már a szervezett sertéshizlaló is működik és azt a keretet, amelyben nagyszerűen elfér a kendergyári hitelszövetkezet, a tej földolgozó, a szőlő és gyümölcsértékesítő osztály.
A ma már virágzóan fejlett gazdasági szerv kiinduló pontja a német iparosok és kereskedők múltszázadbeli erőfeszítése által kiépített bácsfeketehegyi piac volt. Szegény, kispénzű emberek szorgalmas munkájából nőtt nagyvonalú mozgalommá. Mert nemcsak a merev földművelőkultúrában megállapodott szenttamási szállások termelőit szívta föl a feketehegyi piac, hanem az ikerfalu gazdasági vérkeringését is a maga erein eresztette át s ezzel szerepének súlyát folytonosan növelte, egészen a szövetkezeti tömörülésig.
A német népi öntudatosodás szele a rideg, üzleti számításon túl eszmei tartalmat is vegyített ebbe a munkába és a lassan kifejezésre jutó szociális gondosság a termelés javainak emberibb
elosztásával a társadalmi fölemelkedést is szolgálja.
A „Bauernhilfe” ezért a népi gondolat megvalósulásának legbiztatóbb jele náluk.
Bácsfeketehegy két ikerfalu kereskedelmét összesíti főutcáján, de könyvkereskedése nincsen; a könyvet, az újságot és a folyóiratot mégis megtalálja az ember. Mert ahol olyan fejlett a gazdasági élet, mint Bácsfeketehegyen, ott a betű sincsen idegen földön.
A szellemi élet színvonala nincs azon a magaslaton, mint Apatiné, mégis él és termékenyen kihat Apatin, Verbász és Újvidék német kultúrájára is. Mert a bácskai németség városi szellemisége itt, a déli végeken, nem elhatárolt városi kultúra, hanem a falusi eredőkből tevődik össze. Az apatini, verbászi és újvidéki német magánközépiskolák nem az apatini, verbászi és újvidéki németek intézetei, hanem a bácskai németségé. A magániskolák fenntartásához a bácsfeketehegyi, szeghegyi, sóvéi, sziváci, cservenkai és torzsai németek éppen úgy hozzájárulnak, mint az a nagyközség vagy város, amelyben az intézet működik. Ezért Bácsfeketehegy német kultúráját nem lehet lemérni egynehány elemi iskoláján és tanítóján keresztül. De ha az iskolai számokat nézzük, akkor más fogalmat alkothatunk művelődéséről, mert a feketehegyi elemi iskolák növendékeinek 12 százaléka megy középiskolába és főiskolába, értelmiségi pályákra készülve, míg a többi megmarad a föld mellett, s gazdasági szaktanfolyamokat végez Verbászon vagy Palánkán.
Ha összehasonlításként a kulturális életszínvonal párhuzamát akarjuk meghúzni Bácsfeketehegy két népe között, akkor is az előbb már említett megállapításra jutunk vissza. A továbbtanulási hajlam előbb jelentkezett a németeknél, mint a magyaroknál: a számok is ezt a kevésbé vigasztaló jelenséget igazolják. Amíg a kisebb lélekszámú németek fiatalsága közül 5 diák ment a főiskolára, addig a körülbelül kétszerannyi magyarság mindössze csak egy főiskolai hallgatót adott. Sovány vigasztalásként említhetem meg, hogy a magyar népi megújhodás a mi paraszt társadalmunkat is megmozdította, s az elkövetkező nemzedékek már jóval nagyobb felkészültséggel kapcsolódhatnak bele a közösségi munkába.

A kulturális élet legfőbb mozgatóereje a Kulturbund. Munkája a fiatalság teljes beszervezésével teljesedett ki: tanítása és irányító szerepe az egész német társadalmat egyetlen keretben összesíti. A szociális és kulturális munka pillérei itt a maradéktalanul bekapcsolt fiatal nemzedékeken nyugszanak, s rajtuk keresztül valósul meg a gyermekgondozó, csecsemővédő mozgalom, a fiatal anyák nevelése, a német leányok előkészítése társadalmi hivatásuk betöltésére. A nagyszabású központi program további szociális, kulturális és egészségügyi terv megvalósítását helyezi kilátásba: a falusi kórház fölépítését, ápolónő kiképzést, napközi otthon fölállítását és a magyar zöldkeresztes nővérek intézményéhez hasonló egészségügyi állomások létesítését.
Az egyesületi könyvszolgálat fejlettségének legmagasabb pontját a Kulturbund érte el. A német református, evangélikus egyházközségi és az apró egyesületi gyűjtemények mellett itt erős, modernül fölszerelt könyvtár szolgálja az olvasót. A könyvtár belső forgalmáról még nem közöltek kimutatást, de a külső jelek mind arra vallanak, hogyha egyelőre a szellemi különválás nyomdokain is haladnak a népi megújhodás felé, igaz barátjai a betűnek, s ha az átmeneti tünetek fölolvadnak majd a fejlődésben, – visszatalálnak arra az útra, amely a kétnyelvű község mindkét népének közös útja lesz.
A falu kulturális életének elméleti síkján a magyar könyv termékenyítő erejének sem jutott kisebb szerep. Bár két magyar kulturális egyesület – a Magyar Olvasókör és a KIE – végzi azt a munkát, ami a németeknél központosítva egy kézben van, de így is eredményesen munkálkodik és a könyvtárak gazdag anyaga az olvasórétegen át túlhaladja az elméletet, s a mai gondolat holnap már a cselekvés mezején halad.
A két német ikerfalu zárt alföldi életet alkot. A gazdagabb Szeghegy utcái, házai sokhelyütt Apatin és Hódság csempével és márványlapokkal ékesített épületeit juttatják eszünkbe, s úgy érzem, hogy itt egy-két házban több a fény, mint amennyi benne elfér. A nap sugara vakítóan tükrözik a majolikás kapuk alatt, a fikuszok, ciprusiak, hasadtlevelű filodendronok az agyonápoltságtól majd megszakadnak; a tisztaság úgy árad szét az ember körül, mintha templomban járna és mégis, valami megfoghatatlan hűvös idegenség tölti be a levegőt: a fölségesen szép csend és a feneketlen űr, mely a csodaszép udvarokba és a szinte „porszívókkal” tisztogatott házakra ráborul.
Dr. Steinetz Károly, Szeghegy korán elhunyt nagyszerű fia és orvosa- beszélt erről a csendről és csodaszép udvarokról. A gazdag falunak 4447 lakosa van és a községben 6500 hold földje. Ezen kívül még tizenegy község határában vannak szeghegyi birtokok, több mint 10.000 holdnyi területen, s a gazdaságokban közel 100 magyar zsellércsalád dolgozik. De otthon, az udvarok és az utcák esztendőről-esztendőre csendesebbek lettek, s 1934-ben már alig lehetett gyermeksírást hallani. A születések bruttó száma annyi volt, mint a település évében, bár a lakosság éppen tízszerese volt a telepes ősöknek, s születésnek is tízszer annyinak kellett volna lenni, hogy a természetes szaporulat meglegyen.
A földbirtokutáni vágyódás nyomasztó súlya itt is, mint a Dunántúlon, ránehezedett a szép bácskai falura és az elharapózó egyke megritkította az élők sorait. A múltból a virágzás csak gazdasági tartalomban maradt meg, de olyan terebélyes lombozattal, hogy lassanként elszívja a néptől az éltető erőt. Hacsak megkövesedett belső ridegsége föl nem hasad és az új házasságokban a kívülről jövő termékenység föl nem frissíti az elmeszesedett életkeretet.
Bácsfeketehegy, a szerényebb és szegényebb község ezért „szebb” és egészségesebb élete, vitalitása nem a lassú sorvadás jeleit hordozza magában, hanem a népi fejlődés ígéreteit.

In. KALANGYA, 1942. év XI. évf. 5. szám

A FEKETICSI MEGGYTERMESZTÉS TÖRTÉNETE

2009-11-25T14:46:00.007+01:00

Horkai Zsolt

Feketics egy középbácskai falu, a Krivaja patak mentén fekszik, a Szabadkát Újvidékkel összekötő E–75-ös nemzetközi út mentén. A 4500 lakosból kétharmad a magyar ajkú, és egyharmad szláv. A település elnevezése sokat változott az eltelt évszázadok alatt: Feketeegyháza, Feketics, Crno Brdo, Feketehegy, Bácsfeketehegy, Feketits, Feketityty, Veketity, Fekete-hegy, Fekete–tó, mind mind ugyanarra a helyre vonatkoztak. A középkori háborúk pusztítása után 1785-től újratelepedett a falu.

A történelemkönyvekből sokszor méltatlanul kifelejtik, hogy 1849-ben Feketics határában volt a Szabadságharcnak az utolsó csatája, ahol Kossuth Lajos hadserege győzött (SÁRKÖZI, 2000).

Az 1785-ben Kunhegyesről idetelepülő őseink a gyümölcs és szőlő szeretetét is magukkal hozták. Már ebben az évben, folyamodványban kérik a Magyar Kamarától a szőlőtelepítés engedélyezését. Ebben az időben a gyümölcsfákat a szőlő közé ültették. Entz írja 1858-ban: „Hej be messze vagyunk még attól, hogy a cseresznye feleslegből még pálinkát is égessünk, pedig Schweiz és Németország több vidékein még azt is gyakorolják, és szinte jó nyereséggel. Bár a magyar ember ne inna pálinkát; de ha már iszik, törekedjen legalább a maga számára valami nemesebb félét, például cseresznyepálinkát készíteni.“

1938-ban „Májusi fekete meggy“, ahogy akkor nevezték, még csak a szőlőskertekben fordul elő. Ekkor a falu délkeleti részén több mint 400 kh szőlő volt és minden gazda a szőlőskertben ültet néhány meggyfát is. Megfigyelték, hogy ezek a meggyfák nagyon jól fejlődtek ezen a talajon. Szaporításuk nagyon könnyű volt az anyagyökérről kitörő sarjak révén. Az ötvenes évek elején már a szomszédos települések piacaira is jutott a feketicsi meggyből. A tömeges felvásárlást az 1955-ben megalakult Földműves Szövetkezet kezdte el. Az első években 10 – 15 tonnát vettek át a termelőktől, amit a belgrádi Voćar gyümölcsfeldolgozónak adtak el. Ez a koránérő édes meggy keresett lett, és az elkövetkező 25 évben a meggytermesztés meghatározó jelleggel bírt Feketics gyümölcstermesztésében.

A 60-as évek elején a Földműves Szövetkezet ingyenes facsemetéket biztosított és a beültetett földterület 10 évig adómentes volt. Ilyen kedvező feltételek mellett sokan telepítettek ültetvényt. A felvásárolt évi mennyiség rövid idő alatt eléri a 300 tonnát. Ezt a mennyiséget már nem tudta a belgrádi feldolgozó átvenni, így Németországban és Franciaországban próbálták értékesíteni, de ez hűtőkocsik hiányában nem sok eredménnyel volt megvalósítható.
A falu legnagyobb meggytermelői voltak:

Gönci László 5000 meggyfa
Papp Imre 2950 meggyfa
Simonyi József 2800 meggyfa
Horkai András 600 meggyfa

A meggyszedést nem gépesítette senki. Próbálkozások voltak e téren, a fákat megpermetezték Ethrellel és próbálták lerázni. Rázógépek hiányában ez nem hozott nagy sikert, így hát maradtak a kézi szedésnél. A gazda és a szedők felezték a meggy árát.

A meggytermesztés a fénykorát az 1974-75-ös esztendőben érte el, amikor még jó áron sikerül értékesíteni a kb. 500 tonna évi termést. Ebből 350 tonnát vett át a szövetkezet.

A 70-es évek második felében már akadozott a meggy értékesítése, ugyanis a nyugati piacon megjelenik a géppel szedett olcsóbb meggy. A feketicsi meggy időnként 6 – 7 hónapig is a horgosi IGLO hűtőházban állt, a termelők pedig nagyon késve kapták a pénzüket.

A gazdák ettől kezdve mind kevésbé gondozták az ültetvényeket, új területeket már nem telepítettek be meggyfákkal. Az elhanyagolt ültetvényekben megritkul a termés ez által a szedők, keveslik a felibe szedést.

1978-ban hűtőház épült a faluban, amihez a tervek szerint majd feldolgozó üzem is épül. A feketicsiek ettől kezdve főleg a hűtőháznak adják el a meggyet, ahol a tisztított és magtalanított gyümölcsöt blokkokba préselik és fagyasztva értékesítik. A Földműves Szövetkezet utolsó próbálkozása, a meggy pálinka formájában való értékesítése 1985-ben volt. A felvásárolt mennyiségből 3000 l pálinkát főztek ki. A pálinkát mindenki dicsérte, minden laboratóriumi vizsgálat kiváló eredményeket mutatott, a forgalmazását viszont egyetlen forgalmazó sem vállalta, mondván, hogy kevés a mennyiség.

A falun kívül nincsenek ültetvények, a meggyfák az udvarokban, a kiskertekben és a falu utcáin találhatók. Becslésem szerint a faluban összesen 3000-3500 meggyfa lehet.
A meggytermés kevesebb hányadát a környező kisvárosok piacain (Szenttamás, Verbász, Kula, Topolya) értékesítik, a többiből pedig pálinkát főznek.

A feketicsi meggy főbb jellemzői

A meggy táplálkozásbiológiai értékét nemcsak a beltartalmi adottságok, hanem ezeknek élvezeti szempontból kedvező aránya, utolérhetetlen íze, harmóniája adja. Feldolgozott formában a beltartalmi anyagok koncentrálódása révén megnő az élvezeti értéke, és egyes termékek az energiapótolásban is szerepet játszanak.

Készülhet belőle: befőtt, íz, dzsem, édesipari termékek, likőr, szörp, üdítőital, bor és pálinka. Ezen kívül még mélyhűtésre és színanyag kivonásra is kiváló. A meggy mint gyógynövény is felhasználható. A gyümölcséből készült cukros befőtt enyhe hashajtó hatású, a kocsányából készült gyógytea köhögéscsillapító, ugyanakkor hörghurutra és gyomorbántalmak kezelésére is kiváló. A feketicsi meggy egy helyi tájfajta, amely kedveli a Feketics környéki jó minőségű, mélyrétegű vályogtalajt, középerős növekedésű, korán termőre fordul, gyümölcse nagy értékű (kemény húsú, lédús, festőlevű, magas sav- és cukortartalmú, kiváló ízű és zamatú). Nagyfokú ellenállóságot mutat a betegségekkel szemben.

A feketicsi meggytermesztés érdekessége és talán egyedisége abban rejlik, hogy a termesztett „meggyfajták” egy helyben kialakult tájfajta tagjai, amelynek eredete ismeretlen. Nagymérvű termesztését a múltban könnyű szaporíthatóságának (magról és gyökérsarjakról), és kiváló gyümölcsminőségének köszönhette. Az évek folyamán a szaporításból adódóan különböző típusai alakultak ki. Ezen meggytípusok szelekciója folyamatban van, valamint a fajta elismertetése is elkezdődött.

Az első meggyfákat még a 60-as évek elején nagyapám ültette a szőlő közé. Ekkoriban ezt a korán érő nagy szemű édes meggyet jól lehetett értékesíteni a környező piacokon. Ültetvényt a 60-as évek végen telepített. Nagyapámnak 600 meggyfája volt. A 70-es évek végén a meggytermesztés válságba jutott és a feketicsiek többsége kipusztította az ültetvényét. A mi családunk kitartott a meggytermesztés mellett. Napjainkban 400 meggyfánk van. A meggy szeretete apáról fiúra száll, csakúgy, mint a pálinkafőzés tudománya.

MOLNÁR ZOLTÁN ÉS AZ eFKa

2009-11-19T23:09:00.006+01:00

A magyarországi (nagykarácsonyi) eFKa zenekar 2004 nyarán alakult. Tagjai Szabó Tamás és Sarvajc Szabolcs – már gyermekkoruk óta szórakoztatják a mulatni vágyókat – akikhez Molnár Zoltán csatlakozott új tagként. Az ország minden részén vállalnak fellépéseket. A műsoruk változatos stílusú, felkészültek egyebek között , lakodalmi zenék, valamint külföldi, és belföldi slágerek előadására egyaránt.

Az „eFKa” elnevezés Molnár Zoltán „találmánya”: az alapító, Szabó Tamás gyermekkorában kapott egy tangóharmonikát, ám fordítva tanult meg rajta játszani (baloldalon szólózott, jobboldaldalon játszotta a basszust). Később a harmonikát, felváltotta a szintetizátor, de ezen is fordítva játszott. ’F’ordítva van a ’K’ezem – ebből a két betűből, gyártott Zoli egy mozaikszót, és lett a nevük eFKa.

Molnár Zoltán a zenekar szaxofonosa 1969. március 21-én, a tavasz első napján született Feketicsen, vagyis Bácsfeketehegyen („kicsiny falum ott születtem én”). Abban az évben, amikor az ember a holdra szállt – ettől azonban még nem lett egekben járó.

Szerbiából ugyan elindult, hogy azután éljen Szarajevóban (Bosznia-Hercegovina), Stuttgartban (Németország) és végül kikössön Dunaújvárosban (Magyarország).

Zenei pályája ugyanígy kanyargott. Cipőfelsőrész készítőnek tanult, de volt kertész, segédmunkás, majd szakács – és mindezek mellett zenész. Hogyan történt ez így? Családjában tudvalevőleg többen zenészkedtek, így neki is „ez lett a sorsa”. Saját bevallása szerint számára a muzsika olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Akit egyszer megfertőz, az többé nem tud elszakadni tőle.

Mivel megszokta, hogy egyszerre több dologgal foglalkozik, így a zene és az eFKa mellett mást is csinál: egy ismert hipermarket-hálózat munkatársa.

„Hazaértem! Az eFKa zenekar végre az a zenekar, ahol teljesen otthon érzem magam, ahol magamat adhatom” – vallja a zenekar honlapján. És hamarosan még jobban érzi majd magát, ha megjelenik az első CD-lemezük…

ÁGOSTON SÁNDOR ALAPÍTVÁNY

2009-11-15T19:21:00.003+01:00

1092 Budapest, Ráday utca 28.
agostonalapitvany@yahoo.co.uk

Az Ágoston Sándor Alapítványt református teológiai hallgatók hozták létre 1990-ben, amikor több évtized után először nyílt lehetőség arra, hogy a határon túli élőknek hivatalosan is segíteni tudjanak. A teológusok ekkortól a nyitottabbá vált határok miatt egyre több missziói útra vállalkoztak. A tevékenységhez tartozott, hogy a meglátogatott helyeken igehirdetéssel, bátorítással, zenei szolgálattal vettek részt az istentiszteleteken. Bibliákat, vallásos és egyéb értékes irodalmat szállítottak. Ruhanemű, élelmiszer és egyéb segélyek elvitelén túl, lelkigondozói beszélgetéseket folytattak, gyülekezeti tagokat látogattak. Törekedtek arra, hogy valamennyi szomszédos ország magyar reformátusaihoz eljussanak. A délszláv polgárháború idején a délvidéki gyülekezeteket meglátogató, segítő és ott prédikáló teológusok útiköltségét is az Alapítvány fizette.

Az alapítvány célja egyébként, hogy segítsen hidat verni az anyaországi és a határon túli egyháztestek között, és ápolni, erősíteni kívánja e kapcsolatokat. Gyülekezeteknek, árvaházaknak, szociális intézményeknek próbál segíteni, és ezen túl a szórványmagyarság öntudatát szeretné erősíteni azzal, hogy programjaiba a helybelieket is igyekszik minél nagyobb számban bevonni.

A szervezet névadója Ágoston Sándor (1882-1960) egykori délvidéki református püspök, bácsfeketehegyi lelkipásztor. A Heidelbergi Káté bibliai tisztaságú teológiája láthatóan tükröződött életében, igehirdetéseiben és alkotásaiban. Sajátosan jóízű prédikációira sokáig emlékeztek hallgatói. Keresztelési igehirdetéseit nem lehetett elfelejteni: a szülők megtanították rá gyermekeiket, s a gyülekezet minden tagja el tudta mondani a maga keresztelésén elhangzott igehirdetést. A délvidéki reformátusok közt megszervezte az istentiszteletek tartását a szórványokban is. Kisegítőként szolgáló presbitereket képezett ki, akiket nyomtatott segítőanyaggal látott el, és ők azután felolvasásos istentiszteleteket tartottak.

Az Ágoston Sándor Alapítvány több mint másfél évtizede rendszeresen szervezett teológusnapokat, amelyekre egy-egy gyülekezet vagy régió hívta meg a leendő lelkészeket. Az évenkénti horvátországi szolgálat mellett rendszeressé vált az erdélyi szórványszolgálat, majd pedig a felvidéki, kárpátaljai és vajdasági szolgálatok is. Eljutottak a kijevi „szórványba”, bekapcsolódtak az erdélyi templomrekonstrukciós munkálatokba, ahol fizikai munkával és anyagi támogatással segítettek. Ebben az esztendőben egyebek között segítséget nyújtottak a módosi gyülekezeti ház megvásárlásában, ahol gyülekezeti napot és gyermektábort szerveztek.

Az alapítvány kapcsolattartója Horváth Ákos, budapesti mérnök, református lelkipásztor.

MEGGYPRÓBA

2009-11-15T13:40:00.003+01:00

S.A.

Elszállították Belgrádba a feketicsi meggy kiválogatott oltványait - A fajtaelismertetés következő lépése. A leszállított 75 oltványt elültetik, s összehasonlítják A Minisztérium által kijelölt elismert fajtával. Amennyiben elismerik külön fajtaként, a feketicsi meggy tulajdonosa a bácsfeketehegyi Gazdakör lesz.

Senki sem tudja, honnan került ide. Egy föltételezés szerint talán az I. világháború környékén hozhatták be valahonnan Boszniából Bácsfeketehegy jellegzetes "fekete" meggyét, ami a faluról feketicsi meggy néven vált ismertté szélesebb körben. Több ezer fás meggyesekkel is rendelkeztek annak idején a faluban, s ma úgy tűnik ismét szebb napok köszönhetnek erre a bosnyák meggyek fajtakörébe tartozó, tájjellegű meggyfajtára. Apostol János professzor, a neves budapesti meggynemesítő által kiválogatott kilenc fajtavonal oltványait, összesen 75 facsemetét a múlt héten szállítottak le Belgrádba. Ezzel a döntő fázisába lépett a feketicsi meggy fajtaelismertetésének a még évekkel ezelőtt elindított folyamata.

Az elismertetést procedúrája valójában a meggy próbatétele lesz. A környék mikroklímájában már bizonyított fajta kiválasztott csemetéit elültetik Szerbia öt meggytermői hagyománnyal rendelkező vidékén, ahol összehasonlítják majd egy a mezőgazdasági minisztérium által kijelölt már elismert fajtával, s amennyiben jobbnak bizonyul, akkor bejegyzik külön meggyfajtaként. A facsemetékből a zemuni mezőgazdasági egyetem fajtagyűjteményébe is került. Itt fogják összehasonlítani a többi fajtával, hogy jellemzői szerint kijelölhessék a pontos helyét a meggyfajták táborában.

- A fajtának, ha elismerik, meg kell nevezni a tulajdonosát, aki jogosult lesz a további szaporításra. Úgy gondoltuk, hogy az volna legbecsületesebb, ha a falué volna, de mivel a falué nem lehet, ezért a bácsfeketehegyi Gazdakör mellett döntöttünk. A civil szervezetnek bárki tagja lehet, ezért ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a feketicsi meggy a bácsfeketehegyi földműveseké lesz a Gazdakörön keresztül - magyarázza Bácsi Gábor, Kishegyes község gazdasági és mezőgazdasági osztályának vezetője.

- Nagyon erős színező anyaga van a feketicsi meggynek, magas az antioxidáns tartalma, harmonikus benne a savak és a cukrok aránya, nagyon jó a szárazanyag tartalma, ami az aszalásnál is megmutatkozik, tehát érdemes aszalni - sorolja a meggy előnyeit Bácsi Gábor.

Az előnyök közül semmiként sem szabad kihagyni, hogy rendkívül ellenálló fajta, nem kell permetezni gombásodás és más kártevők ellen sem. Vannak azonban még olyan kérdések is, melyek megoldásra várnak. Az idősebb, 20-25 éves fáknál már problémás lehet a rázógép használata. Ez a probléma azonban tervezett újratelepítéssel is megoldható. Mirko Urošević, a zemuni mezőgazdasági egyetem professzora által kikísérletezett, mintegy 12 000 euróért megvásárolható rázógépet Bácsi Gábor szavai szerint a jövő évi meggyéréskor fogják kipróbálni. Elmondása szerint a gépet Magyarországon is be fogják mutatni, mert a jutányos áron beszerezhető, traktorhoz csatolható rázó sok ottani gazda problémáját is megoldhatná.

Bácsi Gábor a jövő elképzeléseiről beszélt.
- Gondolkodunk, hogy feldolgozóüzemet kellene létrehozni. Van egy aránylag egyszerű és olcsó megoldás, mellyel meggyből sűrítményt készíthetnénk. Nem kell hozzá hűtőház, eláll tartósítószer nélkül - mondja. A közeljövő tervei szerint egy mintaparcellát hoznak létre, melyben nemcsak feketicsi meggy, hanem a többi, később érő fajták is jelen lesznek.

EGY LOVAGREND MAI KÜLDETÉSE

2009-11-14T20:58:00.004+01:00

A Szent György Lovagrendről

Orosz Attila

A lovagrend kifejezés alatt a magyar értelmező kéziszótárban a következőket találjuk: "A középkori lovagok társadalmi rendje" vagy "A keresztes háborúk idején alapított, szerzetesi, illetve világi rend." A keresztes háborúknak és a középkornak ugyan vége, a lovagok kora azonban még nem járt le. Általában kétféle lovagrendről beszélhetünk, egyházi és világi lovagrendről. Az egyháziak között említhetjük a Johanniták rendjét, a Templomos Lovagok rendjét, a Német Lovagrendet stb. A világi lovagrendek közé tartozik, a Szent György Lovagrend, a francia Csillag rend, a nápolyi Szent Lélek rend stb. Az események időszerűségét figyelembe véve a 680 évvel ezelőtt megalapított első világi lovagrendről, a Szent György Lovagrendről szeretnék most rövid ismertetőt adni olvasóinknak.

1326. április 24.-én (Szent György napján) az Anjou házból való Károly Róbert magyar király, Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében, Visegrádban hozták nyilvánosságra a Szent György Lovagrend statútumát. A rend alapításának ideje egyes történészek szerint három évvel korábbra, 1323-ra tehető. Károly Róbert király 1323-ban Temesvárról Visegrádra teszi át székhelyét. Feltehető, hogy az ekkor alapított lovagrend alkotta a király megbízható testőrségét. A lovagok szolgálata és feladata ugyanis kettős volt: világi és egyházi. Az egyházi feladataik közé tartozott a keresztyén hit védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyengék, szegények és elesettek védelme és támogatása. A világi feladatik között említhetjük, hogy ők őrizték a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, a lovagrend tagjai vigyázták a királyi udvartartás szereplőinek biztonságát, emellett a lovagi tornákon ők látták el a király kíséretét és a szabályok ellenőrzését.

Mivel a Szent György lovagrend alapítását nem nyilvánították semmissé, jogilag soha meg nem szűnt, így a rendszerváltás után 1990-ben nem újra alakult, hanem "nyugvásából felvétetett." A rend alkotmányát a régi szellemben, de a mai kor követelményeinek megfelelően újították fel. Ennek megfelelően e lovagrend tagjai több területen folytatnak ma is nagyon áldásos tevékenységet. Ilyen a hagyományápolás, történelmi évfordulók, események megünneplése, tudományos összejövetelek szervezése, a középkori kutatások elősegítése. A lovagrend mai tagjainak alapvető tevékenysége az ún. karitatív tevékenység, segélyszállítmányok és adományok gyűjtése. Kis létszámú lovagrendről van szó, tagjainak száma kb. 250.

A lovagrend folyamatosan új tagokat léptet be soraiba. A Szent György Lovagrend tagjai azok lehetnek, akik tevékenységükkel kiemelkednek a magyarság körében, a nemzeti és a vallási értékek, hagyományok megőrzésében, valamint akiket a lovagrend helybeli, területileg illetékes elöljárója (prior), valamint két lovagrend előterjeszt a lovagrend legfelső irányító szervéhez (magisztrátus). Ezt követi egy részletes önéletrajz mellékelése, az utolsó lépcsőfok a lovagrend legfelsőbb vezetőivel (kancellár, kormányzó) való elbeszélgetés. Ezt követően a rend magisztrátusa dönt az új jelöltek elfogadásáról, illetve a lovagrendbe való felvételről. A lovaggá avatási ceremóniára minden évben a rend székhelyén, Visegrádon kerül sor, a Szent György napot megelőző szombaton.

Az idei évben e jeles alkalomra április 22-én délelőtt került sor Visegrádon. Az idei lovagavató nagyon ünnepélyes volt, ökumenikus istentisztelettel kezdődött a vártemplomban. Ami ezután következett Mátyás király lovagtermében, az olyan volt, mintha egy pillanatra beléptünk volna a középkori magyar történelembe: történelmi környezet, dobosok, apródok, korabeli fegyverzet, a lovagrend magisztrátusa, kancellárja és főkapitánya, reneszánsz muzsika. Nehéz ezt így leírni, elmesélni, igazából ezt csak átélni lehet. Bizonyára mindannyiunk számára egy életre szóló élmény és emlék marad, akik részesei lehettünk a lovaggá avatás felemelő pillanatainak.

Végezetül még azt is el kell mondani, hogy a lovagrend tagságát az anyaországi tagokon kívül, a Kárpát-medence és a Nyugat-Európai államok magyarjai alkotják. Idén három új vajdasági taggal bővült a visegrádi székhelyű lovagrend, ezek név szerint: Ft. Szungyi László temerini római katolikus esperes-plébános, dr. Bogner István szabadkai egyetemi tanár, a vajdasági "Pax Romana" elnöke és Orosz Attila református lelkipásztor. Velünk együtt 11-re emelkedett a délvidéki lovagok száma. Valamennyien igyekezni fogunk betartani a rend jelmondatát: "IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI" azaz "Valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt."

MI ÉS MARADÉKAINK

2009-11-14T20:07:00.007+01:00

Krekity Olga

A 2002-es népszámlálás 4526 lakost jegyez Bácsfeketehegyen. 61 százalékuk magyar, 16,5 százalékuk szerb, 15 százalékuk montenegrói...
A honfoglalás óta létező település az évszázadok folyamán számtalanszor cserélt gazdát, számtalanszor nyugtalanították háborúk, számtalanszor cserélődtek népek, nemzetek e tájon. Egykoron a zsíros bácskai földekért a legkiváltságosabb nemesek vetélkedtek, ám voltak olyan idők is, amikor szinte teljesen elnéptelenedett ez a vidék a tatár- és törökdúlás következtében, s aki akkor Bácskába akart menni, annak kenyeret kellett vinnie magával, mert ott egész napi járóföldön nem talált élelmet. Elnevezése is sokat változott: hívták Feketeegyháznak, Feketicsnek, Crno Brdónak, Feketehegynek, Bácsfeketehegynek, Feketitsnek, Feketytynek, Veketitynek, Fekete-Hegynek, Fekete-tónak...
Múltidézés
A Feketeegyházat emlegető első írott dokumentumból, az 1462. február 17-én, Budán keltezett adománylevélből megtudható, hogy Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta a települést és a környező bácskai szabad nemesi birtokokat, amelyeket ez időben főképp magyarok lakhattak. A török hódoltság alatt azonban a számuk lényegesen megfogyatkozott, a mohácsi vész pedig végleg elüldözte őket ebből a térségből. A vidék lakatlanná vált. 1553-ig a senki földjének nevezték. Utána a török adólistákon szerepelnek a Krivaja (Bácsér) melletti megmaradt falvak, de sokkal gyérebb lakossággal, mint azelőtt.
Bácska lakosságának feltöltéséről már 1695-ben tárgyalt az osztrák kormány, de a tényleges betelepítés csak Mária Terézia rendeletével kezdődött el 1720-ban. A császárnő Rajna melléki katolikus németekkel akarta betölteni Bácskát. II. József is birodalmi németekkel óhajtotta növelni a térségben a lakósok számát, de Telepítési Pátensében már vallási toleranciát ígért. Kunhegyes magyar zsellérjeiben ez táplált reményt, és szervezkedni kezdtek. Természetesen a vagyonosabbak nem akartak megválni az olcsó munkaerőtől, s rendelettel próbálták elejét venni a népvándorlásnak. A szájhagyomány szerint az első kunhegyesi jövevények 1779-ben érkeztek a Krivaja patak mellékére, és a domboldalban vájt kunyhóikban húzódtak meg. Aztán 1785 tavaszán 212 család költözött az újonnan létesítendő Feketehegy területére. S míg a szomszédos Szeghegyre bevándorló katolikus németek megsegítésére a kormányi kincstár negyvennégyezer forintot költött (készen felépített házakba költözhettek be), addig a kunhegyesi református magyarok új otthonának megteremtéséhez mindössze 12 forinttal járult hozzá.
"Valamennyiönket az a remény táplált, hogy sekély földjeinket odahagyva, tágasabb területet kapunk művelésre és ezen módon a mi és maradékaink helyzetét jobbá és szerencsésebbé tesszük..." (Idézet egy korabeli összeírásból, melyet Sárközi Ferenc: Az idő sodrásában című művéből kölcsönöztük.)

A négyes jubileum
Bácsfeketehegy újratelepítésének 220. évfordulója igen jeles dátum. Hogy egy (magyar) falu az elmúlt történelmi viharokat átvészelte, és ennyi - búban és örömben telt - esztendőt tud maga mögött, bizony nem kis eredmény. Hiszen első telepesei olyan szegény legények voltak, akiknek a tarisznyájában, mint ahogyan a népdal is mondja, csak vöröshagyma volt egymagában. Vagy még az sem. Esetleg a kocsi saroglyájában néhány eldugott szőlővessző... De az idén a falu vezetősége úgy döntött, hogy nemcsak a magyar telepesek új otthonteremtéséről emlékezik meg, hanem a helységben élő más nemzetiségűek kényszerű ideköltöztetésének dátumairól is.
- Tíz évvel ezelőtt már tettünk kísérletet arra, hogy megünnepeljük e többnemzetiségű közösség létrejöttének fontos történelmi pillanatait. Akkor hármas évfordulót jegyeztünk: a magyarok, a szerbek és a montenegróiak betelepítéséről emlékeztünk meg. Jóllehet ezek a népek kényszerűségből változtattak otthont, és mindez sok egyéni tragédiát vont maga után, de nekünk előre, a jövőbe is kell néznünk, s továbbra is itt, egymással békében élve kell eltöltenünk még sok-sok évtizedet - magyarázza a jubileum jelentőségét Pál Károly újonnan megválasztott helyi közösségi tanácselnök, Kishegyes község tanácselnöke és a Feketics Művelődési Egyesület elnöke. - 185 évvel ezelőtt Szikicsről és a környező településekről szivárogtak be a svábok, akiket 1944-ben elűztek otthonaikból a német megszállás ellen harcoló partizánok, s üresen maradt házaikba 1945-ben (tehát 60 esztendővel ezelőtt) montenegróiakat költöztettek be. Ezt megelőzően is volt egy nagyobb migrációs hullám: 1920-ban (85 évvel ezelőtt) korduni és likai szerb családok jöttek Feketicsre, s alakították meg az Újfalut.
Mi tagadás, a múlt emlékei sokaknak fájnak még, de épp az ilyen és ehhez hasonló együttléteknek - közös népünnepélyeknek - kell gyógyírt hozniuk ezekre a sajgó sebekre. S természetesen a dolgos hétköznapoknak is.
- A vezetőség a munkájával a mindennapi életben is be szeretné bizonyítani, hogy a békében való együttélés nem lehetetlen. A nemrég lezajlott helyi közösségi választásokon például sikerült olyan koalícióval indulnunk, amely a falu lakosságának jelenlegi összetételét is híven tükrözi. A VMSZ, a Demokrata Párt, a Gazdakör és a Zöld Dombok közösségi és környezetépítő civil szervezet kiérdemelte a lakosság bizalmát, s a 15 tanácsnoki helyből 11-et meg is szereztünk. A lakosság 75 százalékos részvétele a voksoláson ismételten azt bizonyítja, hogy nem a széthúzás, a magánérdek, hanem csakis a közösségi szellem, a közös célok megvalósításáért tett erőfeszítések hozhatnak változást a falu életében. S mi ezzel a koalícióval minden tenni akaró egyénnek megadtuk azt a lehetőséget, hogy konkrétan cselekedjen is a közösségért - hangsúlyozta Pál Károly tanácselnök.
Miből lesz a híres meggytargyi?
A szegénység és a munkanélküliség rányomta bélyegét a falu jelenére. A gazdasági válságot csak tetézi a Feketics Mezőgazdasági Birtok és az Antilop cipőgyár kilátástalan helyzete. A megkezdődött privatizációs folyamat lassú, a gazdasági átalakulás még a magánszektorban sem zökkenőmentes. Ennek ellenére a kiutat, az új munkahelyeket, az egyéni és közösségi boldogulást csakis a magánvállalkozások nyújthatják. Hál istennek vannak is sikeres próbálkozások, de az újabb ötletek megszületését serkenteni is kell. Remélhetőleg a megálmodott ipari park is megvalósul, s a testvérvárosi kapcsolatok révén, együttes erőfeszítéssel és programokkal európai uniós pénzekre is pályázhat majd a falu.
A település egykoron nagyon híres szőlő- és gyümölcstermő vidék volt. Az első szőlővesszőket és meggyfacsemetéket még Kunhegyesről hozták az elődök. Aztán, hogy kiderült, az ún. fekete meggynek kiválóan megfelel az itteni termőtalaj, a gyökérsarjakról tovább szaporították a fákat. Az 1970-es évek elején a német piacra mintegy 500 tonna termést szállítottak, s tíz nap alatt ötszázezer márka bevételre tett szert a falu.
- Ez nem legenda, hanem valóság - mondja Bácsi Gábor, a községi önkormányzat gazdasági-mezőgazdasági osztályának vezetője. - Sajnos, a virágkor után gyorsan jött a hanyatlás. A külföldi kereslet megcsappant, a rengeteg termést itthon nem tudták feldolgozni, s az emberek máról holnapra kiirtották a meggyeseket, akárcsak a szőlőskerteket. Itt-ott a ház előtt maradt néhány termő fa. A több mint egy évtizede tartó gazdasági válság néhány vállalkozó szellemű család figyelmét őseink hagyatéka felé fordította, s ez biztató eredményeket hozott. Horkai Andrásnak például a 200 meggyfából álló birtokáról származik a címkézett Feketicsi meggytargyi, s az újonnan létesített szőlőskertek terméséből kerültek piacra a Lódi-féle borpince palackozott borai. Mivel a mezőgazdasági minisztérium a jövőben a biotermelést és a tájjellegű készítményeket tervezi anyagilag támogatni, hát megtettük az első lépéseket annak irányában, hogy a híres bácsfeketehegyi fekete meggy ilyen védjegyet kapjon. Már a falunapot is a meggy éréséhez igazítottuk (hiszen ez mindannyiunk ősi kincse), s távlati terveinkben szerepel faiskola létesítése is. Az államtól szeretnénk bérelni egy biotermelésre alkalmas nagyobb parcellát, melyet felkínálnánk azoknak a fiataloknak, akik folytatni szeretnék hagyományainkat.
Ha biztos az alap, a felépítmény sem fog inogni - mondja beszélgetőtársunk. Ha a település gazdasági vérkeringése felfrissül, máris fejleszthetik a település infrastruktúráját is. Egyelőre azonban csak kis lépésekkel haladhatnak előre. Például bevezetik a kábeltelevíziót, és kitisztítják, felújítják az utcai vizesárkokat. Ez utóbbihoz persze a lakosság összefogására lesz szükség, de az új helyi vezetőség bízik abban, hogy ez maradéktalanul sikerülni fog.
Vérveszteség
Ha már szóba esik a polgári öntudat, meg egyáltalán a közhangulat, riportalanyaim megjegyzik, hogy bizony az elmúlt esztendőkben nagyon megöregedett a falu. A közösségi életen eluralkodott a fásultság és az érdektelenség. Nem is csoda, teszi hozzá Barta Júlia nyugalmazott óvónő, a művelődési élet egyik "frontembere", hiszen összeszámolták: 1990-től 46 házaspár hagyta el szülőfaluját családostul. Vándortarisznyát vett a nyakába 28 egyetemi végzettségű fiatal is, és ez ugyancsak nagy érvágás a falu szellemi életében. Az iskolában vannak osztályok, amelyekben tíznél kisebb a létszáma a tanulóknak. Sajnos, az itthon maradt fiatal értelmiségiek között is kevés az aktív, a közösségért ügyködő egyén, mert zömmel munkanélküliek, akik emellett kilátástalannak látják a jövőt, úgy érzik, egy légmentesen zárt világban élnek, s nem is érdemes küzdeniük, mert másutt és mások döntenek sorsukról. Reménytelenségükben nem házasodnak (hogy "ne tetézzék a bajt"), vagy ha mégis, nem vállalnak gyermeket. Azok a civil szervezetek viszont, amelyek időközben megalakultak, és nagy szerep hárulna rájuk a társadalmi élet újraélesztésében és újraértékelésében, még nem találták meg igazából helyüket a közösségben.
A református egyházközösség sem tölti be szerepkörét. Keresi, kutatja a járható utat. Míg dúlt a háború, és félelemben teltek az emberek mindennapjai, minden istentiszteleten tömve volt a templom. Ám ahogy elmúlt a közvetlen életveszély, s hazajöttek a frontokról az apák és a fiúk, a külföldről érkező segélycsomagok is elapadtak, a hívők alig tíz százaléka jelenik meg a vasárnapi istentiszteleten. A Gyermekmisszió bibliai levelező tagozata két lelkes vezetőjének, Szolga Renátának és Kormos Irénnek köszönhetően kiválóan dolgozik ugyan, de konfirmálás után már a hatodik osztályosnál idősebbeket nem lehet a templomba csalogatni. Hiába építettek játszóteret, hiába vettek csocsót, a fiatalok hátat fordítottak a templomnak, és elsivárosodott a hitéletük - összegezi tapasztalatait Bertók József egyházi gondnok. A tavaszi, őszi önkéntes takarításra még összejönnek a presbiterek és a kézimunkázó asszonyok, de évi tevékenységük a szeretetmunkában ezzel, úgyszólván ki is merül.
- Furcsamód ugyanakkor, amikor anyagi támogatásra volt szükségünk, az egyházközösség tagjai nagylelkűen adakoztak. A 200 éves jubileumunk alkalmából annyi pénzt összegyűjtöttünk, hogy kívül-belül felújíthattuk a templomunkat. A munkálatokat a napokban fejeztük be. Az augusztus végi rendezvénysorozatba csak azért kapcsolódtunk be (mi nem jegyezzük ugyanis ezeket az évfordulókat), hogy alkalmunk legyen nyilvánosan is megköszönni támogatóinknak a segítséget. Ugyanekkor négy fiatal lelkészt avatunk fel (a helybeli Harangozó Lászlót, a szabadkai Kiss Nándort, a maradéki Gyenge Károlyt és Gyenge Károlyné Szlifka Tildát).
Mégis, mindenek ellenére hogyan tovább? Mibe kapaszkodni? "Csakis abba, amihez értünk" - zárja le eszmecserénket derűlátóan Molnár Károly nyugalmazott agronómus, aki olyan hullámhegyeket és -völgyeket is megélt már az elmúlt évtizedek alatt, hogy bátran kimondhatja: azért nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A faluban nemcsak a szőlő- és gyümölcstermesztés volt egykoron fejlett, hanem a jószágtartás is. Az újabb kori tervszerű gazdálkodás olyan nagy eredményeket jegyzett a sertés-, a marha- és a baromfitenyésztésben, amely révén nemcsak a Vajdaságban, hanem széles e világon ismertekké váltak. Noha Jugoszlávia szétesésével mindezek az állományok tönkrementek, azért ezek a "szép napok" még élnek az emberek emlékezetében, s szerencsére egyre többen vannak olyanok, akik mernek és tesznek is valamit, hogy kimozduljanak a holtpontról. Ha döcögve is, de újra beindult a marhahizlalás, a tojótyúkok tenyésztése, a dohánytermelés, megalakult a Gazdakör, hogy szakmai segítséget nyújtson, egyesületbe tömörülnek a méhészek, a bortermelők, a szarvasmarha-, a kecske- és a sertéstenyésztők...
Hát mégis mozog a Föld...

CSANTAVÉRI ORLANDÓ

2009-11-13T22:39:00.006+01:00

Karácsonyi Petra (alias: Bozsik Péter)

Bacchusnak Bitolára
83.02.08.

Üdvözlégy Bacchus, aszúknak atyja!

Fogadd jókívánságaimat bormámoros kicsiny pátriámból, ahol most élvezzük csak igazán a természet áldásait: sört, bort, pálinkát (s hasonló jókat). Mint azt szemeiddel is tapasztalhatod, ismételten hemzsegek, információkat nyújtok a hazai (értsd: bácsfeketehegyi) légkörről, teszem ezt 1983. február 8-án este 21 óra 22 perckor. Bizonyára fúrja hízásra hajlamos (ugyanakkor becses) oldalbordáidat a kíváncsiság, hogy miért nem boroskancsó mellett ülök ilyentájt; ehelyett kopott írógépem kattogtatom. Válasz: vizsgára készülök, ezért távol tartom magam mindennemű kollektív zülléstől, másnaposan ui. sokszor még a nevem sem tudom leírni, nemhogy még ezt a rohadt sváb grammatikát silabizáljam. Azt persze kifogástalanul tudom, hogy „entschuldigen mir Sie bitte, haben Sie einen Zigaretten?” (he-he, ezt jól begyakoroltam Vodicén). Azért, hogy még se hagyjon alább emelkedett hangulatom, meg-megnyalintom az almapájinkót, amit édesapám felépülésemre szerzett be.
Ami a söröskereszt-pályázatot illeti, szükségünk van türelmedre, Bendzsó ti. nem kapta meg még e havi bérét, és csak fizetésosztás után tudunk tőle kamatmentes kreditet fölvenni. Amilyen zsugori, még képes lesz tőlünk megtagadni ezt a kis segítséget (mondhatnám baráti gesztust), pedig eddig még minden általa folyósított kölcsönt becsületesen letagadtunk.

Ha van ott a távoli Bitolában egy jófajta felcser vagy lódoktor, kérlek, küldd el errefelé, ez a Bendzsó gyerek ui. az utóbbi időben gyengélkedik. Vasárnap például nem vacsorázott (!!!), és már három napja egyáltalán nem álmos (!?). Szerintünk ez valami súlyos kór lesz nála, meglehet, még az italfogyasztására is kihat. Bár biztató jelnek könyvelhető el, hogy a héten disznót vágnak, mert az előzőből még csak négy sonka maradt (közvetlenül karácsony előtt vágták le).

Ami a purgatóriumot illeti, Frédit meg engem is egyre sütöget a tüze, szinte hetente meg-megvigasztalnak bennünket ezek a frontlógó katonaügyesek, hogy az áprilisi transzportba épp ilyen marhaerős tüzérekre van szükség, mint mi. Ha tudnák, hogy néha milyen szépeket gondolok róluk, hát azon szent minutumban átképeznék magukat WC-pucolónak vagy albán tökmagárusnak.

Jelenleg legfrissebb művemen, egy esszénovellán ügyködök, melynek címe a „Fohász”. Két részből áll: az egyik az „Ősbacchus”, a másik „Bacchus, a hupu”. Ha kitalálod, hogy kiről írom, garantáltan biztosítok számodra három lityi jófajta bor (Incikátó szomszédságából), olyan, de olyan fasza…! Nem találok rá jelzőket.

Levélírói kedvemnek grafikonja ugyancsak lefelé ívelőben van, amit különösképpen tovább süllyeszt az a tény, hogy idősb Pityóka már fél órája valami csirill kornyikálást hallgat (azaz hallgatna, ha ébren lenne).

szegínykispityóka

Bacchusnak Bitolára
83. 02. 21.

Banzáj Bacchus!

Fogadja kigyelmed taknyos-nyálas üdvözletem pájinkazamatú pátriámból. Itt mindenki igen-igen nagy egészségnek örvend, kivéve tán ezt a gógyis Incikátót, aki egy nagyobb ivászaton bizonyára izomlázat kapna a flaskák emelgetésétől, annyira elszokott a helyes táplálkozástól. A különösen egészséges légkört Mustapha szolgáltatta, aki méltóképpen ünnepelte meg (?-ik) születésnapját. Volt dögivel pálinka, bor, sör, vodka, whisky, rum és egyéb földi jó, egyedül a limonádéfélék hiányoztak – vagyis Istennek hála, nem hiányzottak.

Különben Mustapha bulijával párhuzamosan még egy hepaj is volt szerény falunkban Köpcinél. Én már a negyedik (vizes)pohár vodka után vágódtam be hozzájuk Bendzsóval, a részletekre nem is nagyon emlékszem. Azt tudom, hogy megsértődtünk, mert már csak borral tudtak megkínálni bennünket…

A borzalmak (az igazi borzalmak) azonban csak másnap következtek be. Egy népdalest eminens résztvevői voltunk egynéhányan. Frédi citorált, Manyika (aki egyébként megrögzött Omega-mániás) és én ajton- és útonállók voltunk, Bendzsó és Cubi a rendfenntartó-osztag tagjaiként tevékenykedtek, Fehírlaci pénztárosi minősítésben működött (minősíthetetlenül elsikkasztott néhány sörrevalót), Incikátó pedig (a hülye) néző volt. S tettük ezt, mi barmok, egy adag sültkolbászért meg fél lityi sörért.

Frédi barátunk kitűnő hírrel érkezett haza a héten Szjúbotikáról. Azt mondja, hogy szombaton el fog látogatni betses személyünkhöz Faki barátod, a nagy műértő. Tiszteletére ivó-olvasó találkozót szervezünk. Fő témája a „Fohász” c. legfrissebb esszénovellám (neked is megküldöm) lesz. A következő napirendi pont „A fiatalok elidegenedése az alkoholtól”, amelyet nagyszámú ellenpéldával igyekszünk igazolni. A találkozó sikeréről a következő levelem során fogok tájékoztatót szolgáltatni.

Alegközelebbiíráskedvemig
azistenáldjonmegszeretettelbékességgel!

szegínykispityóka

PS I.
Egyébként kutyául forrong a politika. Erdélyben lecsuktak egy csomó eminens magyar írót, mert pofáztak, Illyés Gyulának a Frankfurter Rundschauban járt a szája a jugó-magyarok érdekében, Pesten illegális folyóiratok jelentek meg Kisúgó és Beszélő címen, valamint kazettákat adtak ki, amelyekben 1956-ot dicsőítik, több magyarországi író lelécelt nyugatra stb. Pofázzanak, amit akarnak, csak a bortermesztést le ne állítsák, mert az már nemzeti katasztrófa lesz.

PS II.
A Sörfolt Kiadó legutóbbi együttes (z)üllésén olyan határozatot hozott, hogy a közeljövőben egy Faki-kötetet is kiad. Ezen felül megnyílt a Sörfolt-archívum, amelyet a pillanatnyilag legtekintélyesebb pájinka-mecénásunk, Fehírlaci vesz gondozásba (tizenöt lityi jófajta törkő hűsöl a pincéjében)…

***

MEGJEGYZÉS:
A "Sörfolt Kiadó" megszűnt bácsfeketehegyi könyvkiadó, amely összesen öt könyvet adott ki (ezek közül kettőt elkobozott a rendőrség)
Felelős kiadó: Pityóka
Példányszám: 1
Az ára egy korsó sör, vagy valami más…

A „MI KÁVÉNK” BÁCSFEKETEHEGYEN

2009-11-11T21:16:00.005+01:00

Hajnal Virág - Papp Richárd

A bácsfeketehegyi magyarság a második világháború óta él együtt a montenegróiakkal, akik a faluból elkergetett német családok házaiba költöztek be. A bácsfeketehegyi magyar lokális identitás zártságát fokozta a betelepülők kulturális mássága mellett „ateista-partizán” identitásuk. A bácsfeketehegyiek önazonosságának egyik pillére ugyanis reformátusságuk, s az ennek megfeleltetett mentalitás- és értékkategóriáknak, normáknak való megfelelés.
Identitásuk másik meghatározó eleme a lokális kötődés s az ennek megfelelő eredettudat jellemzői. A bácsfeketehegyi magyarság Kunhegyesről települt a Délvidékre a 18. század végén. Érthető volt tehát az izgalom és az öröm, amikor az elmúlt évtized politikai-társadalmi változásainak során Kunhegyes és Bácsfeketehegy testvértelepülések lehettek, s a két közösség lakói (azóta is folyamatos) intenzív kapcsolatba léphettek egymással.

A magyarországi és a délvidéki közösség találkozása azonban egymás különbözőségének megtapasztalását is magával hozta. E tapasztalatok egyik legelső és legjellemzőbb aspektusát éppen a kávé és a kávézás gyakorlata jelentette. A bácsfeketehegyi magyarok közelében ugyanis a magyarországi testvérközösség tagjainak különbözőségét az is aláhúzta, hogy nem szerették a törökösen készült kávét, amelyet a vajdasági magyarok a szerbektől és a montenegróiaktól vettek át.

„Nem kellett a mi kávénk nekik, mert zacc volt az alján”, „az ízét se szerették”, „nem bírták kivárni, amíg elkészül és lehűl”, „nem érezték úgy meg, milyen is ez a mi kávénk, meg minden, ahogy kávézunk” – fejezték ki beszélgetőtársaink. A török kávé fogyasztása ugyanis – ahogy láttuk – nem puszta időtöltés, hanem az életmód és interperszonális kapcsolatok pozitív „balkáni mentalitásának, a mi világunknak a része” – ahogy egyik beszélgetőtársunk jellemezte mindezt.

A kávézás gyakorlata így válik egyik kifejezőjévé a bácsfeketehegyi lokális identitás komplex jelentéstartalmainak. E lokális identitásrendszer sajátosságaira nyújthatnak bepillantást azok a változások, melyeket az előbb említett közvetlen tapasztalatok hoztak. Már korábban is megfigyelhettük kutatásaink során a kunhegyesiektől való elkülönülést akkor, amikor a bácsfeketehegyiek azt hangsúlyozták, hogy ők a „kunhegyesieknek abból a talpraesettebb fajtájából származnak, akik mertek zúgolódni, útra mertek kelni, kockázatot mertek vállalni”. A közvetlen találkozással szembekerült ugyanis a korábban „szimbolikus közösségről” élő kép a tapasztalt valósággal. „Bár lehet érezni a rokonságot – vallotta egyik adatközlőnk –, a kunhegyesiek sokban különböznek a bácsfeketehegyiektől. A kunhegyesiek megmaradtak ott, ahol éltek. Talán az egyetlen község, ahol semmiféle nemzetiség nincs. Maradtak magukban, fejlődtek úgy, ahogy. A bácsfeketehegyiek pedig ki lettek téve a történelem minden zivatarának, forgatagának. Itt szerbekkel, svábokkal keveredve egészen mások lettek, mint a kunhegyesiek. Egyik meg másik nemzetiségről is ragadt rá jó is, rossz is. Rá lehet mondani, hogy ez a bácsfeketehegyi ember Kunhegyesről származott, de mégis egész más. A sokféle összekeveredésből más valami lett. A kunhegyesiek maradtak úgy. Fejlődtek úgy, a maguk formájában.” Az utóbbi években az anyaországhoz tartozás korábban általuk pozitívan értékelt kulturális tartalmainak átértékelődését is megfigyelhettem. A bácsfeketehegyiek számára a kunhegyesiek ugyanis nem csupán az „otthagyott rokonokat” jelentik, hanem ők a magyarországiak megtestesítői is, hiszen ők azok, akiket a bácsfeketehegyiek Magyarországról ismernek, akikkel az anyaországból közelebbi, közvetlen kapcsolatot létesítenek. Így megismerésükkel a kunhegyesiekről és a magyarországiakról, anyaországiakról alkotott kép egyaránt módosult. „Teljesen mások, mint mi. A jóléttől olyan lelketlenek lettek.” „Bármivel szerettem volna kedveskedni nekik, semmi se volt jó. A szalonnát nem ették meg, mert túl zsíros, a rostélyost azért nem, mert nyers, pedig nálunk ez a család kedvence. A kedvükért megvettem a drága szörpöt, de az se ízlett nekik, mert azt mondták, hogy mű ízű – mesélte az egyik asszony –, a kávé se volt jó, mert zacc volt az alján.” Tehát már egyre kevésbé hasonlítanak a bácsfeketehegyiekre: nem szeretik már a
szalonnát, pedig „a magyar ember mindene a sonka meg a szalonna”; idegen számukra a rostélyos, amit „mi itt tanultunk meg a szerbektől”, és a „család kedvence”, így most már a „miénk is”. Nem ízlik nekik az üdítő, amit „még a gyerekek is csak akkor ihatnak, amikor nagy vendégek vannak, mert olyan drága; valamint szokatlan számukra a „montenegróiaktól átvett kávé”, amelynek „napi többszöri fogyasztása elengedhetetlen tartozéka” a bácsfeketehegyiek: magyarok és montenegróiak közös életének. Zavaró tényezővé vált továbbá az eltérő nyelvváltozat is: „Olyan szavakat használtak, amit nem értettünk. Ilyet, hogy cicanadrág. Persze ők se értették, amikor mi azt mondtuk, hogy felhúzom a patikámat.”

A „találkozás” így egyfajta csalódást is okozott a bácsfeketehegyieknek, hiszen a „rokoni” jegyek felfedezését remélték, s inkább különbségekre, másfajta értékrendre, eltérő szokásokra, nyelvhasználatra stb. derült fény. A bácsfeketehegyiekben felmerült tehát a kérdés: „Vajon kik is a mi rokonaink? A kunhegyesiek, akikkel csupán csak származásunk közös? A vajdasági magyarok, akik szintén magyarokként az anyaországon kívül élnek? Vagy netalán a Feketicsen élő montenegróiak, akikkel hasonlóak a mindennapjaink?” Az itt megfogalmazott kérdések egyik válaszlehetőségére térek ki a lokális identitás egy esetét tárgyaló alábbi fejezetben.

E kérdések szempontjából is fontosnak tűnik a montenegróiakkal való együttélés néhány aspektusát szemügyre vennünk. „Azok olyan vademberek voltak” – vallotta az „első találkozásra” még emlékező idős bácsi. Ráadásul a „A MI KÁVÉNK” „magas, fekete, göndör hajú vademberek” beköltöztek azokba a házakba, amelyekben egykor barátaik, ismerőseik laktak, a „hozzánk hasonló szorgalmas sváb emberek”.

A falubeliek kerülték a „jövevényekkel” való kapcsolatteremtést: „sose szerettem közéjük menni”, így a találkozás hiányában, a távoli szemlélő szemével alakultak ki azok a képek – nevezzük őket sztereotípiáknak –, amelyeket még ma is gyakorta felemlítenek a falubeliek: „Felszedték a padlót, a szoba közepén főztek, a villanyt sem tudták eloltani, fújták, de nem aludt el, ezért leütötték”. „Ott lakott egy szobában az egész család, meg persze a kecske, mert az valami nemzeti állat.” „Ott volt a góré az udvarban. Nem tudták, mi az. Ezért bedeszkázták a tiszta szoba ablakát, oda hányták be a kukoricát, meg tán a ganét is.”

Fontos kitérnünk az 1946-ban Montenegróból érkezők megnevezéseire is: „montenegróiak”, „crnagóracok” (szerbül montenegrói) vagy csak egyszerűen a „crna” elhagyásával „góracok”. Interjúink és megfigyeléseink során ugyanis egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy valahányszor a „göndör jövevényekre”, vagy a „vademberi voltukat letagadni nem tudókra” terelődött a szó, adatközlőink a fent említett három elnevezés közül a „górac”-ot használták. Továbbá a vizsgált közösség tagjai így nevezték nem csupán az 1946-ban Montenegróból érkezőket, hanem a bácsfeketehegyi magyarok által nem kedvelt szerb etnikumhoz tartozókat is, hiszen „Milošević, a magas homlokú is górac” meg „mindenki ott a parlamentben”, „góracok” továbbá azok a Horvátországból menekült szerbek, akik „gazdagon érkeztek”. Adatközlőink több alkalommal is úgy fogalmaztak, hogy „górac, vagyis magyarul szerb”. Tehát a falubeli magyarok összekapcsolják az 1946-ban érkezőkről alkotott sztereotípiát azokkal, akik a szerbek közül általuk nem kedveltek. Kétségtelen továbbá, hogy a „górac” kifejezés nemcsak a bácsfeketehegyi magyarok szemében egyenlő a „piszkos vadember a kecskéjével” sztereotípiájával, hanem a Feketicsen élő montenegróiak szemében is, hiszen „megsértődnek, ha góracoknak hívjuk őket, azt mondják, ők feketicsi szerbek”.

A fentiek alapján megállapítható, hogy „górac” és „montenegrói” vagy „górac” és „feketicsi szerb” szinte annyit jelent, mintha két különböző közösség tagjairól beszélnénk. Hiszen valamennyi „pozitív” megnyilatkozáskor a bácsfeketehegyi magyarok az utóbbi megnevezést használták, például a „feketicsi magyarok és a feketicsi szerbek mindig jól megvoltak és meg is vannak egymással”. A fenti állítást azzal magyarázták, hogy egyrészt a „montenegróiak” azok, akik „hajlandóak átvenni a nép szokásait”, ugyanis „ma már olyan tiszta lakásaik vannak, hogy le a kalappal”. Továbbá, amikor még „góracként” „idejöttek hozzánk, egyik népviseletben, a másik ebben, a harmadik abban”. Azonban „most már meg lehet nézni, hogy a montenegróiak, akár férfi, akár nő, sokkal jobban öltöznek, mint a mieink, tehetik is, van nekik miből, de ezt is átvették”. „Góracok” azonban azok, akik „magas nyugdíjat kapnak, mert mind partizánok voltak”, de „montenegróiak” azok, akik „jó kuncsaftok a piacon, mert mindig viszik a virágot a temetőbe minden évfordulóra: negyven napra, egy évre…” „Góracok”, akiknek „egy ronda szokásuk a lövöldözés. Ha lakodalom van, ha születés, mindig lövöldöznek. Mondjuk, ha lány születik, akkor nem lőnek, majdhogynem kiteszik a gyászszalagot”. A „montenegróiak” viszont a „temetésen nem úgy csinálják, mint a magyarok, hogy egy kocsira fölhányják a virágokat, meg is tapossák, hanem minden fiatalnak a kezébe adnak egy-egy csokrot, és azok viszik, olyan megható”. Továbbá „bármelyik montenegrói házába bemész, kínálnak kávéval, pálinkával, megsértődnek, ha nem fogadod el”. A leggyakrabban elhangzó sztereotípiák a munkával voltak kapcsolatosak: „A góracok nem hajlandók a munkára.” „Mind vezető pozíciókat foglalnak el.” „Elhúzódnak a földműveléstől.” „Mind csak irodista.” „Mindig kihúzzák magukat a munkából, hogy őnekik mindent szabad.” „A nehéz munkát mind a magyarra hagyja.” Nincsen olyan, hogy a másé, ha megy az utcán, nem kérdez semmit, szakítja a gyümölcsöt a fáról, hiszen a „házukért sem dolgoztak meg, azt is csak úgy kapták”. Azonban, „ha van valami javítanivaló, amit nem tudok megcsinálni itthon, a montenegróiak előbb segítenek, mint a magyarok”.

Tehát teljesen elkülönül a „górac” és a „montenegrói” képe. A „górac” a változatlan „vadember”, aki nem hajlandó alkalmazkodni, lusta, agresszív, rossz szokásai vannak, és még ma is „azért veszi a körtét a piacon, mert a fügére emlékezteti” – magyarázta a piacon az egyik bácsi. A „montenegrói” pedig a megváltozó „vadember”, aki alkalmazkodott az új környezethez, divatosan öltözködik, vendégszerető, ápolja szokásait, segítőkész.

Ugyanakkor a bácsfeketehegyi montenegróiak körében is megfogalmazódik a „feketicsi szerb vagyok” identitásmegjelölés. Ez azzal indokolható, hogy „mi mások vagyunk, mint a lovćenáciak”. Lovćenácon, a Feketics melletti faluban ugyanis a montenegróiak szinte egy homogén közösségben élnek, „más nemzetiségű elvétve akad ott”. A bácsfeketehegyi montenegróiak, azzal, hogy nem „vállalják fel” montenegróiságukat, elutasítják a „crnagórac” elnevezéshez járuló sztereotípiát, amit azért „tehetnek meg”, mert „mi mások vagyunk, máshogy élünk, magyarokkal együtt élünk”, vagyis már nem olyanok, mint amikor ide érkeztek, mert a „magyaroknak is adtunk”, és „tőlük is kaptunk dolgokat”: „együtt kávézunk”, „együtt dolgozunk” stb. Ez utóbbi magyarázat is tovább erősíti a „feketicsi” dominanciáját, hiszen „azért vagyunk mások, mint a lovćenáciak, mert mi Feketicsen élünk”.

Tehát a bácsfeketehegyi magyarok elkülönítik magukat mind a szerb nemzetiségűektől, mind a vajdasági magyaroktól, mind pedig a magyarországi magyaroktól; a bácsfeketehegyi montenegróiak pedig nem tartják magukat dominánsan a szerbekhez, a vajdasági montenegróiakhoz tartozóknak, és természetesen nem tekintik magukat sem a vajdasági magyarokhoz, sem a magyarországi magyarokhoz, sem pedig a montenegrói montenegróiakhoz tartozóknak.

Hiszen az, hogy „feketicsi vagyok”, magában hordozza a Feketicsen élő magyarok és montenegróiak számára, hogy ők mások, mint a nem Feketicsen élők, mert az ebben a faluban élő emberek az ismerőseik, velük élnek, hozzájuk hasonlóak.

Végezetül tehát tekinthetjük ezt az esetet egyfajta „együttélési stratégiának” is, hiszen „valamennyien” azért mások, mert Feketicsen élnek, magyarokkal és montenegróiakkal együtt élnek. Valamennyien bácsfeketehegyiek, s így életmódjuk – s ebben a kávézási szokások – is ezt a közös kulturális értékrendet és identitást mélyíti el körükben a kívülről érkezők világaival szemben.

KIRÁLYOK NEMCSAK MESÉKBEN LÉTEZNEK

2009-11-10T09:21:00.012+01:00

Nagy Farkas Dudás Erika

Tizenöt év aprólékos gyűjtőmunkájának eredménye végre az asztalon. Egy nagy formátumú könyv, 240 oldalas, dupla borítású színes album, királykék alapon, kidomborodó aranybetűkkel, uralkodók fotóival, a hátoldalon pedig II. Margit dán királynő szavaival arról, hogy hogyan sikerült máig megőrizni vonzásukat a még létező monarchiáknak. A szerző dr. Celler Tibor, az ismert feketicsi orvos, a könyv címe pedig A világ uralkodócsaládjai. A budapesti K. u. K. Kiadó gondozásában a napokban jelent meg. Az ünnepélyes könyvbemutató november 15-én volt a Libri Könyvpalotában, Budapesten. "Hivatásom, a gyógyítás mellett életcélomnak mondhatom immár azt is, hogy a lehető legnagyobb teljességgel megismerhessem a világ uralkodócsaládjait, ezeknek a családoknak a tagjaival kapcsolatba léphessek, az önzetlenül rendelkezésemre bocsátott tényanyagból pedig közérdeklődésre is számot tartható összefoglalót adhassak mindazoknak, akik eddig jóformán csak a mesék világából ismerték a királyokat, hercegeket, trónörökösöket. A korábbi rendszerre is visszavezethető tudatlanságunk és tájékozatlanságunk sötétségét szeretném átláthatóbbá tenni, történelmünk és társadalmi valóságunk egy olyan összetevőjére kívánom felhívni a figyelmet, ami nélkül nincsen história, elképzelhetetlen a kiegyensúlyozott, féloldalasságtól mentes múlt- és jelenismeret" - hangzott el dr. Celler Tibor bevezetőjében a könyvbemutatón.

Dr. Celler Tibor azon kevesek egyike, aki budapesti diplomálása után vállalta a hazatérést, hogy szülőföldjén gyakorolhassa hivatását. Amellett, hogy már középiskolás kora óta foglalkozik a királyi-történelmi életrajzok kutatásával, az orvosi témákhoz is hű maradt. Ennek eredménye két hivatalos tankönyv lefordítása a Belgrádi Tankönyvkiadó részére, és a napokban befejezett, 4. tankönyvpótló saját könyve az egészségügyi középiskolák számára. Ezenkívül 2001 januárja óta a Szabad Hét Nap állandó munkatársa is, népszerűsítő-ismeretterjesztő orvosi cikkekkel jelentkezik. Beszélgetésünk a most megjelent könyv kapcsán készült.

- Mi vonzotta a témához? A meseszerűség? A távolság? A kíváncsiság?

- Azt hiszem, ennek egyik oka abban rejlik, hogy én kora gyermekkoromtól kezdve igen élénk érdeklődést tanúsítottam a történelem iránt, sőt az is, hogy orvos leszek, nem történész, csak azon a reggelen dőlt el, amikor be kellett iratkoznom valamelyik egyetemre (ugyanis több helyen is felvettek). A másik ok, hogy a történelmen belül is mindig vonzottak az "egzotikus" témák. Azt hiszem, hogy például az etióp császári család vagy a tongai törzsfőnökök családfáját kutatni nem is olyan unalmas dolog. Az sem mellékes, ha már a történelemnél tartunk, hogy ez olyan téma, amivel ebben a térségben hosszú évtizedekig még a történészeknek sem volt ildomos foglalkozni, vagyis számomra is teljesen ismeretlen volt, amikor belekezdtem. Olyasmivel foglalkozni, amivel a többség foglalkozik, az nekem sohasem tűnt igazán érdekesnek.

- Hosszú éveken át nap mint nap levelezni, kutatni, anyagot gyűjteni... bizonyára az Ön jellemét, tulajdonságait, gondolkodását is alakította, befolyásolta a téma, amivel foglalkozott. Milyen irányba?

- Én minden olyan dologban, amihez hozzákezdek, igyekszem teljességre törekedni. Azt hiszem, ebben a témában most már komolyabb rálátást nyertem, s ez megelégedéssel tölti el az embert. A királyi személyekkel folytatott levelezés, beszélgetés egyedi, "emelkedett" stílusa is nagyon különleges, sokszor akár szórakoztató is lehet a megfelelő szófordulatokon gondolkodni, virágnyelven szólni. Összegezve: azt hiszem, csakis pozitív irányban képeztem magam tovább ezzel a hobbinak indult második hivatásommal.

- Az anyaggyűjtés gyakorlati oldala hogy fest?

- Középiskolás korom óta intenzíven foglalkozom a témával, de az utóbbi két évben ez szinte a napi fő foglalatosságom lett. Rengeteg utánajárás, nehézség, járható kerülőutak keresése, ismeretség, hivatkozás kellett egy-egy királyi személy megkörnyékezéséhez.

- Honnan kap segítséget, kik azok, akik eligazítják?

- A legtöbb esetben a nagykövetségek segítenek, de monarchista szervezetek is, Új-Zélandtól Olaszországig. A nemzetközi Monarchista Liga főtitkárával is gyakran váltottam e-mailt. Tegező viszonyba kerültem a Nemzetközi Stratégiai Intézetek igazgatójával is, aki elismert királykutató, és a két legnagyobb királyi genealógiákat kutató nemzetközi intézet vezetőjével, akik Londonból és Brüsszelből utaztak Jugoszláviába, hogy személyesen megismerkedjünk, azóta tagja vagyok mindkét intézet bizottságának.

- Kutatásainak gyorsan híre terjedt. Az érdeklődésére számot tartó családok tagjai személyesen is közreműködtek az adatszolgáltatásban?

- Igen, gyakran maguk a királyi személyek is segítettek, "ráharapva" a témára. Például III. Dom Duarte portugál trónörökös a néhány hete megtartott bolgár királyi menyegzőt használta fel, hogy aláírást szerezzen a menyasszonytól, Kalina hercegnőtől, és hogy Maria Vladimirovna nagyhercegnővel, az orosz cári család fejével megbeszélje az estleges orosz fordítást. Nadine török hercegnő személyesen vitte magával a levelemet, amikor a nemrég balesetet szenvedett 88 éves afgán királyhoz ment látogatóba. Ugyanis Afganisztánban még nem állt helyre a postaforgalom, a király olaszországi és franciaországi postai elérhetősége pedig a tálib rezsim óta szigorúan titkos. A vietnami császári család feje, Nguyen Phuc Buu Chanh herceg júliusban előbb jugoszláviai, majd októberben magyarországi személyes képviselőjének is kinevezett, sőt még a császári Nagy Becsületrend kitüntetést is megkaphattam. Jelenleg egy európai királyi ház fejével folynak az egyeztetések jószolgálati nagykövetté való kinevezésemről.

- Mikor határozta el, hogy az összegyűlt anyagból könyvet állít össze?

- 2000 végén született meg a gondolat, hogy a felgyülemlett információmennyiséget, a rengeteg színes, sokszor egzotikus fényképet a széles nagyközönséggel is megismertetem. De a most megjelent könyv a témának csak az egyik részét öleli fel: nevezetesen a világ jelenlegi 29 monarchiáját, valamint a három formális monarchiát, Andorrát, a Szuverén Máltai Lovagrendet és a Vatikánt. A könyvet kb. 200 színes fénykép illusztrálja. Már készítem a második kötetet - ez talán még az elsőnél is kedvesebb számomra - , ebben a trón nélküli dinasztiákat mutatom majd be: a Habsburgoktól a Karadjordjevicokon át a Nápolyi-Szicíliai Kettős Királyságig, olyan egzotikumokkal tarkítva, mint pl. Ruanda, a Maldív-szigetek, Szikkim, Laosz stb. királyi háza, de helyet kap benne pl. az új-zélandi őslakos maorik királynője is. Magyarként nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy ne szenteljek ebben egy fejezetet a magyar hercegi családok bemutatásának: Esterházy, Festetics és Batthyány.

- Ők hogyan fogadták a lehetőséget?

- Mind a hárman nagy örömmel, és készségesen együttműködnek. Batthyány László herceg meghívott egy hétvégére bécsi palotájába, Festetics György herceg pedig a keszthelyi ünnepi játékokra küldött meghívót. Nem kis élmény ilyen történelmi nevek viselőivel, pl. telefonon, magyarul beszélgetni.

- A világ uralkodócsaládjaiban olyan világot mutat be, amit hosszú évekig még csak emlegetni sem lehetett, ami merőben más, mint amiben élünk. A különbségeket inkább ismerjük, de mi az, ami közös a sorsunkban?

- Habár a jelenlegi királyi udvarokban is léteznek kamarások és hasonló középkori tisztségek, és a mai királyok közül is sokan királyi többesben beszélnek, valamint a protokoll még mindig előírja a kötelező térd- és főhajtást, azért a legtöbb uralkodóház mégis lépést tart haladó korunkkal. Látszólag ez a világ csak csillogás és pompa, ugyanakkor a királyi személyek ugyanolyan hús-vér emberek, mint jómagunk. Nekik is ezernyi emberi gondjuk, bánatuk és örömük van, mint nekünk, csak talán egy kicsit más dimenziókban.

- Szólhatna erről egy kicsit bővebben is?

- Ma a legtöbb herceg és hercegnő már nem magánoktatásban részesül, hanem közönséges iskolákban és egyetemeken tanulnak. Gyakran megesik, hogy polgári származású személyt választanak házastársul. Az uralkodóházak tagjainak politikai szakértelme, műveltsége, bizonyos részterületeken való jártassága igen figyelemre méltó, ugyanis olyan testre szabott képzésben részesülnek, ami csak egy jövendő uralkodó számára képzelhető el. A közgazdasági, a politológiai, a jogi vagy éppenséggel a filozófiai doktorátus és, mondjuk, a pilótaengedély megszerzése, úgy tűnik, ezekben a körökben már-már alapkövetelmény, de ezen túl akad közöttük író, költő, festőművész, szobrász, divattervező, karmester, tengerbiológus vagy nemzetközi sportversenyeken is dobogós helyet elérő élsportoló is. A legtöbbször ők is végigszenvedték népük viszontagságos sorsát, sőt nem egy király még akár a múlt században is életét vesztette a hatalmi harcokban: például az utolsó iraki és burundi királyt mindössze 29 évesen ölték meg "forradalmárok", az agg laoszi király és felesége pedig a kommunisták által létesített koncentrációs táborban halt éhen, ugyanis ott olyan elv járta, hogy mindenki annyit egyen, amennyit dolgozni bír. Ez utóbbi eset 1975-ben történt. A külföldi gyógykezelésen tartózkodó Idriss líbiai királyt Kadhafi ezredes buktatta meg 1969-ben. Rezsimjéről eleget hallhattunk. Az afgán királyt saját sógora buktatta meg, míg külföldön tartózkodott, önmagát kiáltva ki köztársasági elnöknek, de négy év múlva ő rosszabbul járt: golyó végzett vele egy újabb forradalomban. Azt, hogy hová vezetett a királyság megszüntetése Afganisztánban, a közelmúlt eseményei bizonyítják. A sokféle nemzetiség és politikai vonulat végül mégiscsak a 88 éves, száműzött királyban látta a politikán felül álló egyetlen összekötő kapcsot, és sietve visszahívta a konszolidálódó politikai helyzet bölcs felügyelőjéül. A kétmillió áldozatot követelő kambodzsai polgárháború végén a kiegyezés szintén csakis Norodom Szihanuk király karizmatikus személyén keresztül nyerhetett végleges formát.

- Az eddig közreadott részleteket hogyan fogadták az olvasók, kapott-e visszajelzéseket?

- Én csak pozitív visszajelzéseket kaptam, de ez objektívan nem sokat jelent...

EGY TEMPLOM VISSZAKAPTA MÉLTÓSÁGÁT

2009-11-09T16:33:00.003+01:00

Papp Imre

Történelminek is nevezhető esemény játszódik Bácsfeketehegyen, hiszen hatvan év után egy templom visszakapja méltóságát, és ezzel kijavítunk egy történelmi igazságtalanságot. A bácsfeketehegyi evangélikus templom a mai nappal visszakapja egykori és jövőbeli jellegét – mondta többek között Pál Károly vasárnap a hatvan év utáni első szertartást megelőző alkalmi ünnepségen...

...amelyen megjelentek a történelmi egyházak, a község elöljárói, a Duna menti németek képviselői, valamint Opovó és Knićanin küldöttségei.

Az egybegyűlteket elsőként Csete Szemesi István református püspök üdvözölte, kiemelvén, hogy örülni kell a templom felújításának, hisz mint mondta, egyek vagyunk a krisztusi hitben, s ahogy János evangéliumában áll, egyek kell legyünk Isten szeretetében is. Az egybegyűlteket üdvözölte Jovan Kezan szeghegyi ortodox pap is, majd Dolinszky Árpád evangélikus püspök kiemelte, hogy a templom felújítása még nem fejeződött be, de egy határkőhöz érkeztek a munkálatok, és lehetővé vált, hogy a reformáció 491. évfordulóján, hatvan év után eőször tartsanak benne egyházi szertartást. A Szentírást idézve rámutatott, szép, amikor a testvérek együtt tudnak lenni, s itt ezúttal jelen voltak evangélikusok, reformátusok, katolikusok és pravoszlávok. Megmutatkozott, hogy egy az úr, és hálát kell adni Istennek, hogy ezt meg is tapasztalhatták a jelelevők.

A köszöntőket követően Dolinszky Márta evangélikus esperes megnyitotta az ünnep alaklmából szervezett bibliakiállítást, rámutatva, hogy a kiállított könyvek tíz nylvű fordítást mutatnak be, s a bemutatottak legrégebbi darabja egy 1712-ben kiadott, vagyis néhány esztendő híján háromszáz éves, Nürnbergben kiadott német nyelvű Biblia Luther Márton fordításában. A részvevőket Ivan Bukvić építész tájékoztatta a templomfelújítás körüli munkálatokról, rámutatván, hogy a tavaly ősszel elkezdett munkálatokat jövőre teljesen be is fejezik.

A reformáció 491. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi áhitaton Dolinszky Gábor üdvözölte az egyházi méltóságokat és a világi elöljárókat, akik között jelen volt Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke, valamint Nagy Ferenc szabadkai főkonzul is.Ünnepi beszédében Dolinszy püspök hangsúlyozta, hogy a Szentírásban Isten azt mondja “Az én házam az imádság háza legyen.”, de évtizedeken át egy letűnt rendszer ezt a templomot meggyalázta, de ezután, bár a felújítás még nem fejeződött be, ez a templom már nem templomra hasonlító magtár lesz, hanem Isten szent hajléka, az imádság háza lesz. Az ünnepi áhitat végén Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános is üdvözölte az egybegyűlteket, ugyanazt a gondolatot idézte a Bibliából, mint az előtte szóló, vagyis hogy a templomnak az imádság házának lell lennie, s mint mondta, minden jószándékú hívőnek örülnie kell, amikor azt látja, hogy egy templom megújul, s hogy ezentúl eggyel több helyen dicsőítik Istent ebben a közösségben. A szertartás végén mindegyik egyház képviselője a saját szertartása szerint megáldotta a részvevőket.

Az ünnepségsorozat befejező részeként a magyarországi Forrás Színház, valamint a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének tagjai bemutatták a közös produkcióban készült Kövek zsoltára című verses áhitatot. A Pataki András rendezte összeállításban a versmondókon kívül fellépett Eisenbeck Ágota énekművész és Dibusz Ferenc orgonaművész is.

SAFFER PÁL

2009-11-08T21:27:00.006+01:00

(Feketics, 1924. március 29.–Szolnok, 1998. április 9.)

Kalapis Zoltán

Egyik lapunk nekrológjában azt közölte róla, hogy „jugoszláviai magyar író, irodalomszervező, műfordító” volt. Nem pontatlan a megállapítás, de hiányos a zsurnalisztika említése nélkül, s ezért kiegészítésre szorul. Ő elsősorban újságíró és szerkesztő volt, a sajtó, a rádió, a tévé embere – így, ebben a sorrendben –, s csak „másodállásban” az irodalom művelője, mint a literátorok általában ezen a tájon, s másutt is. Igaz, első lépéseivel a poézis és a belletrisztika felé tájékozódott, de végül is a tájékoztatási szervekben kifejtett munkásságával, a megírás módjával, a meglátás erejével lépett át az újságírásból az irodalomba.

Saffer (Schaffer) Pál egy Krivaja menti szatócsüzlet tájékán nevelkedett, a „zsidó boltos” fiaként, ami nem mindig volt alkalmas ajánlólevél serdülő társai szemében. Verbászon és Szabadkán járt iskolába, csendes, zárkózott természetű volt – a légynek sem ártott, ahogy mondani szokták – ezért is keltett nagy megdöbbenést ismerősei körében, hogy 1941. augusztus 15-én, a tizenhét éves legénykét búzagyújtogatás, kommunista tevékenység vádjával a szabadkai katonai rögtönítélő bíróság elé állították. A vésztörvényszék gyorsított eljárása rendszerint jogerős halálos ítélettel zárul, a szabadkai per hat vádlottja közül kettőt el is ért a végzet. A többit, köztük Saffert is, mint kiskorút, börtönbüntetésre ítélték, mivelhogy a büntetőjog szerint a 16. életévét betöltő egyén ellen bűnvádi eljárás indítható ugyan, de sem halálra, sem életfogytiglani börtönre el nem ítélhető.

Saffer Pál a ceglédi börtönben töltötte rabéveit, 1944-ben pedig az ónodi kiskorú javítóintézetbe került, s innen is szabadult. A második világháború befejezése után közéleti szerepet vállalt, majd 1950-ben a sajtóba irányították: az induló Új Falu című mezőgazdasági hetilap főszerkesztői székébe ültették. Irányított káder volt, de szerencsére olyan, aki írni is tudott. Amikor 1953-ban a hetilap megszűnt létezni – ez már a termelőszövetkezetek felszámolásának kora –, az egész szerkesztőséget átirányították az Újvidéki Rádióba, köztük Saffer Pált is, aki a gyorsan fejlődő, ötnyelvű adó magyar szerkesztőségének egyik vezető embere lett. „Együtt éltünk és álmodtunk ott” – írta emlékezéseiben a felemelkedés hőskoráról. 1973-ban az ugyancsak ötnyelvű Újvidéki Televízióban újra „kezdő” lett: a tévédráma beindításán fáradozott, majd a műsorigazgató tisztét látta el.

Közben szorgalmasan publikált a hetilapokban és folyóiratokban, a Magyar Szóban 1959-ben külső munkatársként ő indította meg és szerkesztette is egy ideig az olvasói véleménynyilvánítás orgánumát, a Közös Íróasztalt.

Első irodalmi próbálkozása börtönéveiből maradt fenn, amikor is verssel jelentkezett egy írógéppel sokszorosított rabantológiában (Rácsok mögött, Szabadka, 1943). Kisregénye is viszonylag korán, a jugoszláviai magyar könyvkiadás „őskorában” jelent meg (Utolsó vallomás, 1953). Irodalmi pályája azonban mégsem ezen a nyomvonalon bontakozott ki: elsősorban riportjaival, elbeszéléseivel tűnt ki (Folyók, hegyek, emberek, 1960; Hideg neonfény, 1967; Politúros fedelű könyv, 1984). Kedvelt műfaja volt a rádiójáték. „Ha hagyják, legszívesebben rádiójátékokat írt volna egész életében” – írta róla Gobby Fehér Gyula. Főbb rádiójátékai: Magános őszi út, 1957; A panteoni szobrok titka, 1963; Éjjeli járat, 1968; A csend, 1970; Végrendelet, 1973. Ezek közül néhány megjelent a rádiójátékok és gyermekhangjátékok két gyűjteményében (Álmok szintjén, 1969; Éva naplója, 1969).

Saffer Pál utolsó éveit tolókocsiban töltötte, viselve egy súlyos agyvérzés okozta károsodás következményeit. Visszavonultan gyógykezeltette magát Kanizsán, majd Szolnokon. Az utóbbi városban érte utol a halál is.

NAGY ÉS IGAZ JÁTÉK VOLT

2009-11-08T20:47:00.005+01:00

Beszélgetés Barta Júlia Magyar Életfa Díj-as bácsfeketehegyi óvónővel

Krekity Olga

Azt hittem, könnyebb lesz róla írnom, hiszen számtalan közös élmény, rendezvény, utazás, verseny, táborozás köt össze bennünket. De mindenekfelett a költészet és a versmondás szeretete, amely egy folyómederbe sodort bennünket, s azóta kéz a kézben úszunk e hömpölygő folyamban - olykor az árral szemben is. Most mégis keresem a szavakat, azokat, amelyek csak rá, a munkájára és a személyiségére jellemzőek. Mi ragadja ki a szürke tömegből? Mi teszi mássá? Mivel érdemelte ki a gyerekek szeretetét hosszú éveken keresztül? Kapirgálok, kapirgálok... s afféle apróságok jutnak eszembe. Például az, hogy tizenöt éves ismeretségünk alatt még sohasem hallottam panaszkodni. Sem falujára, sem ismerőseire, rokonaira, barátaira, sem a családjára, sem az egészségére. Zsörtölődni, dünnyögni persze szokott méltánytalanságok felett. Bosszankodni irigységen, tunyaságon, hanyagságon. De valakit megbántani szóval vagy tettel - még nem tapasztaltam tőle. Pillanatnyi elkeseredettségét, mint afféle másnaposságot gyorsan kiheveri a feneketlen lelki kútból merített szellemi erejével, hitével és tettrekészségével. Talán nem hiába született Bálint-napkor... S noha az idén ünnepli 70. születésnapját, még ma is ugyanolyan türelemmel oktat és nevel gyermekeket a szép szóra a Feketics ME Podolszki Versmondó Körében, illetve a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete keretében, mint egykoron óvónőként a bácsfeketehegyi Pán Péter óvodában 32 éven át.
- Sohasem kérdeztem még tőled, hogy miért lettél épp óvónő, hiszen ezzel a ,,pedagógusvéná”-val mehettél volna tanítónak vagy magyartanárnőnek is, ha már ennyire szereted az irodalmat, az olvasást...

- Két esemény, két felejthetetlen gyermekkori élmény határozta meg életem folyását és a pályaválasztást is. Pancsován születtem 1939-ben, mivel édesapám kéményseprő mesterként ott volt állásban, de 1941-ben, a ,,magyarok ideje'' alatt áthelyezték Zomborba. Itt éltem át életem legtragikusabb sorsfordulóját, ugyanakkor pedig az egyik legszebb karácsonyát is 1944-ben. Egy vasárnap, november 4-én négy fölfegyverzett partizán zörgött be a kapunkon, ablakunkon. Apánkat keresték, de épp gyógyszerért volt a patikába, tehát épp akkor nem tartózkodott otthon. Megparancsolták édesanyámnak (aki öcsénkkel volt épp viselős), rögtön öltözzön fel, és menjen velük. Mit volt mit tennie szegénynek! Bátyámmal ott álltunk megszeppenve mellette, belecsimpaszkodtunk a kezébe, de minket a kapuban visszaparancsoltak a katonák. Sírva fakadtunk. Könnyeinken át csak annyit láttunk, hogy amikor anyánk elindult, apánk épp akkor fordult be az utcába. Úgy vitték el a fegyveresek, hogy el sem volt szabad búcsúznia. Csak az volt a bűne, hogy Hajnal Sándornak hívták. Sokáig vártuk haza, de még azt sem tudtuk meg, hová vitték el, mi történt vele, hol a sírja. Én ekkor már jártam a zárdai óvodába, és szorgalmasan készültünk a karácsonyi műsorra, amit a zombori színházban mutattunk később be. A színház ragyogott a gyertyák fényétől, a díszektől, illatozott a karácsonyfa, az egész olyan volt számomra, mintha egy mesevilágba csöppentem volna. A színpadon pedig azt játszottuk el, hogy angyalkák vagyunk, s a szegény gyerekeknek, amíg azok alszanak, az éjszaka leple alatt, lábujjhegyen settenkedve, viszünk élelmet: lisztet, mézet, kalácsot... Még ma is, ha behunyom a szemem, mindezt látom: az ékszerdobozként ragyogó színházat, és benne magamat. És akkor eldöntöttem, egyszer én is rendezek egy ilyen karácsonyi műsort.
- Sikerült? Beteljesült a vágyad?
- Édesapánk elhurcolása után, a következő év áprilisában Kishegyesre költöztünk anyai nagyszüleimhez. Itt nőttem fel. Talán hatodikos voltam, amikor egy téli, ködös, decemberi napon Molnár Erzsébet tanárnő a magyarórán felolvasta József Attila Holt vidék című költeményét. Pattogott a tűz a kályhában, a melegben megcsapta orrunkat az olajozott padló szaga, és nekem egyszerre minden olyan barátságos lett a kinti zord idő ellenére. Ekkor lettem szerelmese a verseknek. S talán ennek az élménynek a hatására döntöttem el végképp, hogy óvónő leszek. 1959-ben érettségiztem az újvidéki óvónőképzőben. Kishegyesen kezdtem el dolgozni, de nemsokára áthelyeztek Magyarcsernyére. Két év után megpályáztam Feketicsen az állást, és visszakerültem Bácskába. Ettől kezdve már teljes bevetéssel dolgoztam. Nagyon szeretem a hivatásomat, s nekem a gyerekekkel való foglalkozás mindig egy szép, komoly és igaz játék volt. Mesét mondtam és dramatizáltam, báboztunk, évszakonként szerkesztett kis műsorokat tartottunk, melyekben alkalmi gyermekverseket és -dalokat adtunk elő. A 70-es évek végén sikerült rendezvényeinket az óvoda falain kívül is bemutatnunk. Elsőként ünnepelhettük meg az új iskolában a tanévkezdést, vagyis az ősz ünnepét. Begyűjtöttük az őszi terméseket, játékokat készítettünk belőlük, meg ezzel díszítettük fel a tantermeket is. Kint az udvaron pedig a hagyományossá vált műsor után krumplit, gesztenyét sütöttünk a parázsban. Akkoriban még a Télapót vártuk nagy izgalommal, de a 92-93-as iskolaévben már megünnepelhettük a karácsonyt. Tehát teljesült az álmom.
- Nyugdíjba vonulásod után, 1994-ben ismerkedtünk össze egy gyermekszínjátszó találkozón. Hogyan kerültél oda?
- Abban az évben alakítottam meg a Bóbita gyermekszínjátszó csoportot 15 harmadikos-negyedikes gyermekkel, egykori óvodásaimmal, de csak két évig dolgoztunk különállóan, utána csatlakoztunk a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéhez, s nagyon büszke vagyok arra, hogy most az elnökségben és azon kívül is ezek a gyerekek, immár felnőttként, szorgoskodnak. Megérdemlik, hogy megemlítsem a nevüket: Csanak Andrea, Farkas Hajnalka, Fekete Ágnes, Kelemen Adél, Papp Boglárka, Pál Ágnes, Tarkó Lilla, Tóth Anita, Tóth Tilda. Később csatlakozott hozzánk Szatmári (Csanak) Melitta, Lódi Andrea, Kormos Irén... Az Életfa Díj az ő munkájuk gyümölcse is, hiszen nélkülük az én munkámat sem koronázta volna siker. Velük tudjuk évről évre megszervezni a Dudás Kálmán Találkozót, a Szép Szó Versmondó Műhelyeket, a Záporka vetélkedőt a sérült gyermekek részére, a Podolszki-napokat és sok más rendezvényt. Nagy boldogság dobogtatta meg a szívem, amikor a Bácsfeketehegy újratelepülésének 220. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen konstatálhattam: a műsort egykori tanítványom rendezte, a közreműködők között pedig tíz versmondó lépett fel, azok, akik a Bóbitában tették meg az első lépéseket. Van már képzett logopédusunk-gyógypedagógusunk, drámapedagógusunk, tanítónk - egyszóval olyanok, akik viszik tovább a pálmaágat.
- Időközben nagymama is lettél. Ez a szerep milyen örömöket nyújt?
- Hálát adok az Istennek, hogy mindkét fiam (jóllehet a polgárháborús években kinn rekedtek külföldön, az egyik Horvátországban, a másik Magyarországon) boldog házasságban él, és hivatásukban is helytállnak. Bella unokám 11, Botond pedig 9 éves. Míg kicsik voltak, nem nagyon érdekelte őket a versmondás, hanem inkább a játék, a rajzolgatás, a színes papírokkal való ragasztgatás, de épp karácsonykor Bella nagyon szép ajándékkal lepett meg. Felhívott telefonon, és azt mondta: ,,Nagyi, verset tanulok. A János vitézből kiválasztottam két részt is, versenyre készülök, de még nem döntöttem, melyikkel állok ki''. Talán nem volt hiábavaló mégsem az a sok mondókázás, dallikázás, mesélés.
- További örömökben gazdag és boldog esztendőket kívánunk Neked, óvó néni!

ORSZÁGUTAK KÉTKEREKŰ LOVASAI

2009-11-08T20:31:00.004+01:00

Szukola Béla

Minden bizonnyal magukat a szervezőket is meglepte a nagy létszámú motoros jelenléte, akik az első bácsfeketehegyi motoros találkozóra érkeztek. A szombati találkozóra már péntek este szállingóztak az első „fecskék”, majd másnap délutánig folyamatosan, főleg csoportosan, de sok magányos farkas is begördült a strandot övező park pázsitjára.

– A jelenlévő mintegy 350 motoros Vajdaság különböző – közeli és távolabbi – településeiről érkezett, de természetesen a helybeli motorosok is nagy létszámban jelen voltak. Annak külön örültünk, hogy nagyszámú érdeklődő is megtisztelte jelenlétével ezt az első motoros találkozót – informált Simonyi Leona, az egyik főszervező, aki Kecskeméti Ernővel – és persze egy lelkes csapat segítségével– három hónapos előkészület, szervezés után többéves álmát valósíthatta meg. Hogy egy ilyen jellegű találkozó hogyan lehet sikeres és a jövőben is látogatott, erről a törékeny fiatal lány – aki egyébként egy 600 ccm-es Yamaha gyorsasági motort vezet, ezt vallja:

– Elsősorban a baráti fogadtatás, a jó hangulat fontos, megfelelő környezet – amit itt az egykori fürdőmedence környéke teljes egészében kielégít, és természetesen színvonalas program és nem utolsó sorban jó zene szükséges.

S valóban, az idelátogatót a késő délutáni órákban a strand előtti utcaszakaszon a motorosok lélegzetelállító és veszélytelennek egyáltalán nem mondható bemutatója fogadta. A topolyai Dejan Fabijanović szerbiai streetfighter bajnok és társai a feszülten figyelő nézőközönségben igen csak megnövelte az adrenalin szintet. Ezt még fokozták, amikor az üresen álló fürdőmedencében a cikázó motorokon akrobatikus, nyaktörő mutatványokat adtak elő. A jelenlévő nézelődő – főleg, aki először lát ilyet – amint lépésről-lépésre halad előre és tárul a szeme elé a számtalan nagytestű, csillogó-villogó, a színek kavalkádját ontó motorok sokasága, amellyel nem tud betelni, nem tudja, melyikre pillantson először, vagy melyiket csodálja meg huzamosabb ideig. Mert minden bizonnyal képtelenség mindet aprólékosan megnézni, és gyönyörködni az emberi elme és kéz produktumának látványában. Az olyan világhírű motorok, mint a Honda, Yamaha, Harley Davidson – hogy csak párat említsünk – mellett nem kisebb büszkeséggel vonultak fel a Tomos gyárban készült motorok tulajdonosai is, de a tajvani robogókat sem szégyellték a nagynevű társaik körében a gazdáik. A motorok között hömpölygő, nézelődő, fényképező és persze fényképezkedő látogatók többsége óhatatlanul is megállt és megcsodált egy fekete motort és a közelében szintén fekete „szerelésben” lévő tulajdonosát, a telecskai Tóth Andrást.

– Ez valójában egy orosz rendőrmotor, amelyet fényképek és a saját elképzelésem szerint átépítettem amerikai chopper mintájára. Különböző elemekkel, különlegességekkel díszítettem még a legapróbb részleteit is. Kiadja az időm, ugyanis munkanélküli autószerelő vagyok – mondja magáról a tetőtől talpig fekete bőrszerkót láncok, bilincs és egyéb „kellékekkel” kiegészítve viselő 63 éves „öreg motoros”, aki a korhoz és hobbijához híven nem lóháton, hanem motoron szöktette meg annak idején a kedvesét, aki ma is a felesége. – Gyakran részt veszek a motoros találkozókon, ugyanis számomra ez nem csupán puszta időtöltés, hanem barátkozás és szórakozás is egyben. A két fiam is szenvedélyes motoros, erre a találkozóra a fiatalabbik fiam kísért el az ő 1100 ccm-es Kavasakiján.

Tóth Ákos helybeli motoros egy kék színű 600 ccm-s Suzuki GSX-en érkezett, ő a szervezésből is kivette a részét.

– A szenttamási motoros találkozó szervezői megváltoztatták, csúsztatták egy héttel az ő találkozójukat, amely így egybeesett a mienkkel. Félő volt, hogy „elhúzzák” a mi résztvevőinket – tapasztaltabb, összeszokott szervező csapatról lévén szó – ám végül is a motorosok többsége nálunk parkolt le. Jövőre három napos fesztivált szeretnénk összehozni, számos újítással, játékkal, látványossággal bővítve, amelyekbe nagyobb mértékben vonnánk be a jelenlévőket – mesélt a jövőbeli elképzelésekről a fiatal motoros srác.

Szakál Kálmán Bajsáról érkezett, aki egyébként rendszeres résztvevője ezeknek a találkozóknak.

– Amióta levizsgáztam, vagyis 1967 óta járom a találkozókat, a volt jugoszláv tagköztársaságokat és a környező országokat is. Szeretem a motorokat, a rock zenét és az ilyen találkozók alkalmával ismerkedünk, barátkozunk, sörözgetünk és a motorokról is csevegünk. Ez is egy fajta szórakozás, kikapcsolódás annak ellenére, hogy nem olcsó, mert a benzin és egyéb költségeket is saját magunk fedezzük.

Beszélgetésünket a motorok föl-föl berregő zúgása tette hangulatossá, sokszor túlharsogva az emberi beszédet. A strand egyik szegletében a hangszórók ontották kitartóan a zenét, amely igen csak jól megfért a hideg sört iszogató és a fasírtos zsömlét majszolgatók népes tábora között. Mert egy-egy ilyen jellegű találkozónak ez is egyik elengedhetetlen velejárója. Az első feketicsi motoros találkozó esti műsora három kiváló rock együttes késő éjszakába nyúló koncertjével ért véget, amikorra már a motorosok létszáma is igen csak megfogyatkozott. Ám mintegy harmincan – főleg a temerini fiúk zöme és a román határ közeléből érkezők – kihasználták a strand parkjának adottságát, és sátortáborban éjszakáztak, így reggel pihenten, tiszta fejjel intettek búcsút ennek a közép-bácskai kis településnek.

JAKSI KÜNDE!

2009-11-08T19:47:00.008+01:00

Stanyó Tóth Gizella

Egykoron így köszöntek egymásnak jó napot a kunok

„Mint nedvet a fa,
úgy szívlak magamba,
Testvérem vagy:
génünkben is kun – s igaz.
Jaksi künde! – Jó napot!”

(Bordás Győző, Bácsfeketehegy, szeptember 20-án)

A szülőföld vonzását valamennyien átérezhettük Bácsfeketehegyen (Feketicsen) a Kunok I. Világtalálkozójának vajdasági főrendezvényén. Szinte mindenkit áthatott a törődő, a határtalan vendégszeretet.

A kis falunkból elszármazottakat talán jobban, de azokat is, akik a környező helységekben élnek, vagy a közelebbi-távolabbi vidékekről érkeztek. Bordás Győző, a Forum Könyvkiadó szerkesztője Óverbászon született ugyan, de olyannyira megihlette a rendhagyó találkozó, az egykori kun köszönés, hogy versben köszöntötte a rendezvényt a délutáni, a kunok Kárpát-medencei letelepedését taglaló történelmi visszatekintőn.

– Kunnak, magyar kunnak lenni életforma, tudat. Nehéz bekerülni a kunok világába, közösségébe, de akit egyszer befogadnak, egy életre szól a barátság – mondta Nagy Kálmán kunhegyesi református lelkész. A kunok 770 évvel ezelőtti letelepedésének történetét, a túlélést jelentő történelmi kézfogást IV. Béla király és Kötöny kun fejedelem között a történészek, a monográfiaírók sokoldalúan feldolgozták, a néprajzkutatók pedig a szokásokat gyűjtötték. De még mindig kevesen tudják, miért ritkítja párját a Nagykunságban elkészített birkapaprikás?! A „nagy titkot” most már ellesték a négy vajdasági kuntelepülésen, Pacséron, Bácskossuthfalván, Bácsfeketehegyen és Piroson élő leszármazottak is. Egymással versengve igyekeztek, hogy a bácsfeketehegyi főrendezvényt záró közös vacsorán az ő bográcsukat dicsérjék legjobban. A vendégeknek pedig hol az egyik, hol a másik ízlett jobban...

A délelőtti ünnepi istentisztelettel, a kunhegyesiek emléktáblájának – amelyet a feketicsiek márinapi szaladása (1849. január 23.) 160. évfordulója alkalmából hoztak – leleplezésével, a világtalálkozó zászlajának átadásával kezdődött rendezvény este emlékműsorral zárult a színházteremben. Őseink jussán ápoljuk hagyományainkat, s hogy mennyire eredményesen, azt a négy vajdasági kun településen élők bizonyítják legjobban, gyermekeikkel, fiataljaikkal együtt – mondta Pál Károly, a Kishegyesi képviselő-testület, a Feketics Művelődési Egyesület elnöke, köszöntve a számos vendéget, egyebek között Varga Imre belgrádi magyar nagykövetet, Egeresi Sándort, a vajdasági képviselőház elnökét, a világtalálkozó vajdasági rendezvényének fővédnökét, dr.Félegyházi Péter konzult, Harangozó László bácsfeketehegyi lelki pásztort, aki Csete Szemesi István református püspök képviseletében és a rendezvényre adott áldásával volt jelen.

– Örülök, hogy újból itt vagyok! – hangzott Varga Imre nagykövet köszöntője. Legutóbb négy évvel ezelőtt járt a faluban. – Akkor a Magyarországról való, 220 évvel ezelőtti ideköltözésre emlékeztünk. Hagyományainkra szükségünk van, tudnunk kell honnan jöttünk, ismernünk kell a múltunkat, mert a nép, amelyik nem ismeri történelmét, annak jövője sincs. Itt is tanúi vagyunk, hogy a múltba való visszanézéssel a jelenünket erősítjük. Bízom benne, hogy rövid idő múlva megnyílik egy új kapu is, ami eddig sajnálatos módon elzárta a még élénkebb kapcsolattartástól, a kommunikációtól, a párbeszédtől az itt és az anyaországban élőket – mondta a nagykövet.

A Kunok I. Világtalálkozójának jelentőségét felismerve büszkén vállalta a rendezvény vajdasági védnökségét Egeresi Sándor, a tartományi parlament elnöke, ezt külön ki is emelte:

– Két héttel ezelőtt Bácskossuthfalván, a kuntalálkozó előrendezvényén visszatekintettem az ezeréves múltra, a magyar–kun kapcsolatok nem éppen felhőtlen kezdeteire, a kunok 1786-os új honfoglalásán át, a mai napig tartó, a nemzet megmaradásáért és felvirágoztatásáért vívott küzdelemig. Bácsfeketehegyen is hasonlókat tapasztalok és érzem azt a szellemi erőt, a nemzetünkbe vetett hitet, a szülőföld szeretetét, a gyökerekhez való ragaszkodást. A kun magyarok vagy magyar kunok ezzel a világtalálkozóval szimbolizálják e nagyon fontos értékeket. A múltban sokszor tapasztalhattuk, hogy magunkra vagyunk hagyatva, de sohasem vesztettük el a reményt. Bár megpróbáltak gyengíteni, megalázni bennünket, de igazán megtörni sosem tudtak. Talpon tudtunk maradni. A kunok világtalálkozójának jelentősége még nagyobb, hiszen összefogásunk, együvé tartozásunk és jövőbe vetett hitünk jelképe ez a találkozó – mondta Egeresi Sándor.

A több órás műsorban bemutatkoztak a négy vajdasági kun település, Pacsér, Bácskossuthfalva, Bácsfeketehegy és Piros művelődési egyesületeinek tagjai. Bojtos Béla, a helyi közösség tanácsának elnöke emléklappal köszönte meg Egeresi Sándornak, hogy elvállalta a világtalálkozó vajdasági rendezvényeinek fővédnökségét. Az emlékestet a helybeli Soma Színtársulat Redemptiós ballada c. előadása zárta. Az est házigazdája Kasza Zsanett volt. Összefoglalónkból nem hagyhatjuk ki a délutáni történelmi visszatekintőt sem, amelyen Nagy Tibor bácskossuthfalvi történelemtanár és Kórizs József amatőr helytörténész tartott előadást a kunok Kárpát-medencei letelepedéséről.

NAPLÓJEGYZETEK 1961-1972 (részlet)

2009-10-27T21:34:00.005+01:00

ILLYÉS GYULA

Tökéletes európainak éreztem magam, kellemesen magától értetődően; nemcsak karórám működött (már évtizedek óta a csuklómon) abban a zajtalan összeillesztettségben, ahogyan valaha egy svájci havasi házban egy mesterember összeállította, hanem az agyam is. A szívem is; álmaim s indulataim rendszere is.
*
Aki Dunántúl járta iskoláit, annak osztálytársai sokadalmából nyüzsögve villognak az ics-ek, vics-ek. Sokunknak rokonságából is. Vannak idegen családnevek, amelyeket szinte meg¬magya¬rosí¬tá¬suk¬kal magyarítanánk el: tépnénk ki a hiteles jó talajukból. Melyekre már nemcsak nyelvünk jár rá; történelmi tudatunk is. Még a nép helyi történelmi tudata is.
*
Nevet választani éppúgy a legtermészetesebb emberi jog, mint ízlést, hitet, hazát. Hisz voltaképp még fajtát is, mégpedig színest is lehet: a nemzendő utódokkal.
*
Az a férfi is, aki nekem s az egész magyar írói nemzedéknek, a legjobb irányító jobbot adott az európai magas műveltségben, -ics végződésű nevet viselt.
Ő ugyan, már dédapjától örökölten, a nemesek és honoráciorok módján ts-nek írta. Babits-nak.
Az örökléstan törvényeinek valami humoros játéka folytán még arca is - fekete haj, dinári arccsontokon barna bőr, csak izzásra nyíló szénszem - jellegzetesen az volt, amit mi, déldunántúliak, szerbnek érzünk.
Egyenes leszármazottja volt annak a nagy emlékezetű Kelemen Lászlónak, a magyar színjátszás még XVIII. századi nagy hősének. Anyját, akit minden magyar versolvasó szívébe beleplántált azzal a versével, amely így kezdődik: „Hajnalka volt az édesanyám...”, Kelemennek hívták; Nemes Kelemen Auréliának.
*
S egy befejező élményt?
Nincs véletlen. A magyar határtól másfél órányira két véletlenség kedvesen, de határozottan vezet vissza tennivalóim sajátos területére.
Magyar falut is szeretnénk látni; tapintani inkább, vagyis megállni benne, szót cserélni a lakóival, mégpedig nem hivatalosan.
Semmi sem könnyebb. Az újvidéki Forum egyik kitűnő munkatársának szülőfaluja az újvidék-szabadkai útvonalon fekszik. Semmi akadálya, hogy Juhász Géza akár rögtön ne üljön be a gépkocsiba, s ne látogassa meg a szüleit. Majd autóbusszal jön vissza.
*
Feketicsben állunk meg. A valamikor a Hajdúságból (helyesen: a Nagykunságból) idetelepült falu neve eredetileg Fekete¬hegy volt. A szerb alig ejti másként a gy-t, mint a cs-t; a hegy-ből így lett a h kibuktatásával s a két e összevonásával a környékbeliek ajkán ics, Feketehegyből Feketics, már hajdanában. A két háború közti kisebbségüldöző kormányzat a magyar falvakat is - mind lehetőleg - a név pontos lefordításával szerbre keresztelte. A feketét szerbül crno-nak mondják, a hegyet brdo-nak. Feketehegy tehát Crno Brdo lett. Ezt nem csak az újdonsült Crno Brdo-iak nem tudták kimondani, hanem úgy látszik, a környékbeli szerbek is nehezen; a falut ők változatlanul Feketicsnek hívták...

A SZABADSÁGHARC UTOLSÓ „GYŐZTES” CSATÁJA

2009-10-02T12:15:00.007+02:00

Romhányi András

Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy az 1848–1849-es szabadságharc első győztes csatáját Pákozd és Sukoró között vívta a magyar sereg Jellašić horvát bán csapatai ellen 1848. szeptember 29-én. De tudjuk-e, melyik volt az utolsó győztes csata?

Kishegyes (jelenleg Mali Idjoš) a Vajdaságban, Szabadkától délre, mintegy 40 kilométerre található. Itt történt az esemény, három falu határában 1849. július 14-én. S történetesen ismét Jellašić volt az ellenfél. A két szomszéd falu: Feketics – azaz Bácsfeketehegy – és Szeghegy természetesen szintén magáénak vallja a csata „tulajdonjogát”. A helyiek feketicsi csatáról beszélnek, nem is jogtalanul, hiszen a küzdelem színhelye valóban Feketicshez esett a legközelebb.
A történelem mindenesetre „(kis)hegyesi csata” néven tartja számon az ütközetet.
Milyen hegyek vannak errefelé? – kérdezheti a tájat nem ismerő ember. Nos, hát semmilyenek.

Ez a vidék a magyar Alföld déli része, ennek megfelelően lapos. De igazi bércek híján – ahogyan ez már szokás sík vidéken – a helyiek a legkisebb dombot is hegynek nevezik el. A hegyesi csata is egy ilyen lankás területen zajlott le. Vajdaság jelenlegi politikai-területi felosztásában Kishegyes községet joggal illeti meg a „leg” jelző. Ez az észak-bácskai község ugyanis a legkisebb a tartományban, legkevesebb a településeinek száma – mindössze három – és területe nem több mint 181 négyzetkilométer.

Intézményei a hármas szám jegyében képződtek. A három tipikus mezőgazdasági –
Szeghegy (Lovćenac), Kishegyes (Mali Idjoš) és Feketics (Feketić) – nagyközségből álló kommunának három helyi közössége, három általános iskolája, három könyvtára, három egészségháza, három patikája, három postája, három buszmegállója… van. Településenként egy-egy.

Az 1991. évi népszámlálás összegzett adatai szerint Kishegyes község népességszáma
14 394 fő volt, 581-gyel kevesebb, mint 1981-ben. Tíz év alatt csaknem négy százalékkal csökkent a lakosság száma.” (Biacsi Antal: Kis délvidéki demográfia. Életjel könyvek 57. Szabadka, 1994. 71. oldal)

Az 1849. évi délvidéki hadmozdulatok célja a Bácska megszerzése és birtoklása volt. A császáriak oldalán Josip Jellašić horvát bán a nyár elején sorra aratja győzelmeit. Guyon Richárd magyar honvédtábornok június végén indul el a császári sereg ellen. Július 8-án ver tábort Kishegyes, Szeghegy és Feketehegy között. Célja, hogy egyesüljön az egyre közeledő Kmety György tábornok hadosztályával. A csatát július 15-re tervezi. Jellašić, értesülvén Guyon hadi mozdulatairól július 12-én seregével átlépi a Ferenc-csatornát és gyors meneteléssel július 13-án éjfélre Feketics alá ér. Azonnal támad először a bal-, majd a jobb szárnyon. A császári sereg nagysága: mintegy 12–13 000 ember és 79 ágyu. Guyon megtámadott hadteste 7–8 000 főből állt és 40 ágyúja volt. A magyar sereget váratlanul érte a támadás.
Az előörsi feladatot ellátó 60. (Wasa) gyalogezred 2. zászlóalja azonban mindaddig felfogta a támadást, amíg a hadrend fel nem állott. A magyarok ezután ellentámadásba mentek át. Váltakozó szerencsével folyt a csata, amikor Peretzi Mihály ezredes jelentős tűzerővel támadást vezetett a jobbszárnyon. Ez megingatta Jellašićot, és a császári csapatok megkezdték a visszavonulást. Guyon azonnal parancsot adott az ellenség üldözésére és azt sebtében elfoglalt verbászi állásából is kivervén kiszorította Bácskából. Az osztrák félnek 684 halottja és sebesültje volt, míg a magyarok vesztesége 81 halott és 141 sebesült. A magyarok kezére került két 12 fontos ágyú és 200 fogoly.

Maga az ütközet inkább csak a hadtörténészeknek érdekes. Jellašić horvát bán – túlerejének tudatában – biztosra vette győzelmét. „Hadd dúdolja el az ellenség a magyar felkelés utolsó nótáját. Az igazságszolgáltatás napja közeledik. Barátim! Nemsokára, mint Herkules, egy csapással vágjuk le a hidra fejét!” – kiáltott fel elbizakodottságában. Guyon Richárd – angol származású – honvédtábornok július 15-ére tervezte a csatát. Jellašić azonban megelőzte őt és egy gyors seregátcsoportosítást követően egy nappal előbb, hajnali két órakor támadást indított. A magyar sereget először meglepte a váratlan roham, de honvédeink hamar úrrá lettek helyzeten. A hadrendbe álló magyarok, valamint az elkeseredetten újra és újra támadásba lendülő ellenség között valóságos közelharc bontakozott ki. A csatát valószínűleg Peretzi Mihály ezredes oldaltámadása és ágyútüze döntötte el. Jellašić megfutamodott. A magyarok üldözőbe vették a császári sereget és kiverték a Bácskából. Kossuth Lajos kormányzó levélben köszönte meg Guyonnak a haditettet:

„Fogadja a haza és a magam szíves köszönetét a július 14-én nyert győzelemért. Reménnyel tekintek további hadvezérletének elébe, mert ahol ily bátor sereg élén az oroszlánszívű Guyon áll, azt csakis győzelem kísérheti.”
Mint tudjuk, a történelem másként alakult, a magyarok nem győztek többé. Voltak ugyan még kisebb ütközetek, amelyekből a magyar honvédek kerültek ki győztesen, de július 31-én Segesvárnál Bem csatát veszít (itt hal meg Petőfi Sándor is), augusztus 9-én Temesvár alatt pedig Dembinszkyt éri vereség. S augusztus 13-án Világosnál véget ért a szabadságharc.

A „hegyesi csata” színhelyén ma javarészt szántóföld van. A helybéliek meg tudják mutatni, hol álltak Guyon csapatai, hol kezdte a támadást Jellašić. Egy, a szántó közepén álló diófáról úgy tudják, hogy alatta tömegsír van. A feketicsiek számon tartják a 150 esztendővel ezelőtt történteket, azt, hogy a magyar történelem egyik dicsőséges fejezete a falu határában íródott.

***

A hegyesi csata sok történetben, legendában, hagyományban él tovább. Íme kettő közülük!

Az első: egy népszokás. Feketicset lakói – a bizonytalan harci helyzet miatt – annak idején már jóval a csata előtt, január 23-án elhagyták. A győztes csatát követően, csak késő ősszel tértek vissza falujukba. S arra a bizonyos szomorú napra emlékezvén Mári napot tartottak – bizonyára, mert a legtöbb női név a Mária volt. S ezt a szokást azóta is tartják. 1850 óta Feketicsen január 23-án Mári nap van.

A másik: a csata emlékművének története. Ez 1886-ban kezdődött, a II. világháború végén folytatódott, az 1950-es években újabb fejezete íródott, az 1990-es évek végén váratlan fordulatot vett, és 2000-ben – remélhetőleg – véget ért. 1886. október 20-án szoborügyi bizottság ült össze a Hegyes-Feketehegy vasútállomáson. (A kishegyesi öregek tudni vélték, hogy a Nagyállomás környékén zajlott le a csata.) Még abban az évben november 15-én, a hegyesi-feketehegyi-szeghegyi hármashatár középpontjában, ünnepélyes keretek között lerakták egy emlékmű alapkövét. Rá egy esztendőre, 1887. július 17-én Bács-Bodrog vármegye lakossága felavatta a közadakozásból épült obeliszket, amit a csata névtelen vértanúinak állított. A környék népe hosszú éveken keresztül március 15-én ide járt ünnepelni. A gyerekek nagyon szerették ezt az eseményt. (Talán azért is, mert ezen a napon már megengedték nekik, hogy – a jó időre való tekintettel – mezítláb járhassanak.)

A II. világháború után megalakuló szerb-horvát-szlovén – az első jugoszláv – államhatalom rossz szemmel nézte a „nacionalista” ünnepet. Egyik első dolga az emlékmű lebontása volt. Az obeliszk ezután hosszú időn keresztül a kishegyesi községházán kallódott. Az 1950-es években aztán az emlékműnek nyoma veszett. Egyesek úgy emlékeznek, hogy a község akkori vezetői az obeliszk vasanyagát eladták ócskavasnak. De, hogy mi lett a rajta lévő táblák sorsa, arról senki semmit sem tudott. Aztán 1997-ben, a telefonhálózat bővítésekor a szerelők a községháza padlásán felfedezték az öntöttvas táblákat. A négy tábla közül három felirata:

E HELY KÖRNYÉKÉN GYŐZTE LE
1849. JÚLIUS 14-ÉN
GUYON RICHARD HONVÉD TÁBORNOK
7000 HONVÉDDAL 42 ÁGYÚVAL
JELLACHICHNAK 12000 EMBERBŐL,
79 ÁGYÚBÓL ÁLLÓ HADÁT.
GUYON FELNYOMULTÁBAN REÁ TÁMADÓ
JELLACHICH BÁNT HEGYES,
SZEGHEGY, FEKETEHEGY HATÁRÁN
VITÉZ HONVÉDEIVEL MEGVERVÉN,
VERBÁSZON ÁT KÁTYRA FUTAMÍTOTTA
ÉS VÁRMEGYÉNKBŐL KISZORÍTOTTA.
BÁCS-BODROG VÁRMEGYÉNEK
A NÉVTELEN SZABADSÁGHŐSÖK IRÁNT
KEGYELETES KÖZÖNSÉGE
ADAKOZÁSÁBÓL EMELTETETT
1887. JULIUS 1(4)-ÉN.

A környék magyarsága a táblák megtalálásakor határozta el, hogy az emlékművet eredeti helyén újra felállítja. Érdekes, hogy az obeliszk hajdani helyét pontosan nem ismerik. Csak nagy valószínűséggel mondják egy halmot megjelölve, hogy itt állhatott. Pedig bizonyára élnek még olyanok is, akik akkoriban kijártak oda. A jugoszláv hatóságok az emlékmű eredeti
helyén való újraállításához nem adták meg az engedélyt. Az elszánt hazafiak viszont nem adták fel! A csata után csaknem pontosan 151. esztendővel, 2000. július 28-án újraállították Kishegyesen a Nyugati temetőben.
S most már mi is elolvashatjuk rajta elődeink üzenetét:

SÍREMLÉK VAGYOK ÉN, SZÁZ VÉRTANU NYUGSZIK
ALATTAM, KIK HONUKÉRT – HONODÉRT –
ESTEK EL, ITT E MEZŐN. SZENT VÉGRENDELETÜK
HÁLÁSAN VÉSVE SZÍVEDBE, ADD
UNOKÁIDNAK MÉG EZER ÉVIG ODÁBB:
„HONFI, SZERESD A HAZÁT! ÉLJ-HALJ
ÉRETTE! CSAK AKKOR LESZ BÁRMILY
SORSBAN NAGY, SZABAD ÉS A TIED”

MERKVA PÉTER

2009-10-02T11:34:00.003+02:00

Barácius Zoltán

A bácsfeketehegyi Soma Színtársulat rendezőjeként vétette fel magát arra a tablóképre, amelyen szellemi fegyvertársai is ott vannak, velük együtt évekig azon fáradozott, hogy a műkedvelő mozgalom lángja ne lobbanjon el észrevétlenül, ne gyengüljön a taps a művelődési otthonokban, előadásaiknak legyen sajátos bájuk, vegye őket körül védőburok, aura - Merkva Péter több helyütt végzett felelősségteljes munkát, színészkedett is, s minden fellépését vizsgaelőadásnak tekintette, egy alkalommal ugyanis azt nyilatkozta: az utolsó főpróbával a tanítás ugyan véget érthet, de a tanulás nem - Néhány évvel ezelőtt a bácsfeketehegyi műkedvelő színjátszók nagy sikerrel mutatták be a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján Tömörkény István remekét, a Barlanglakókat - Sokan megfogalmazták akkor, hogy a rendező szerény műhelyében egyszersmind gondolatgazdag és ,,nézőbarát'' előadás született, láttak egy színházi modellt működés közben, amely picinykét újszerű nyelven szólalt meg, így a maga módján alternatívát kínált a színpadi megújulás köré szövődött és egyre elméletibbé váló generációs-esztétikai vitában - A rendező sajnos visszavonult a nyilvánosság elől, nem rendez, nem szerepel, s csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer még visszatér a színpadra, hogy tovább csiszolja az összetéveszthetetlen, a maga népszerűsítette sajátos stílust...

Bácsfeketehegy, Feketics - egy városka közelebb Újvidékhez, mint Szabadkához. Itt szép számmal éltek németek, most magyarok, montenegróiak és más nemzetiségűek lakják. Innen vágott neki a festett világnak igazságot és hazugságok egyaránt hirdetni a Topolyai Magyar Járási Színház, majd a szabadkai Népszínház kiválósága, Albert János, évekkel ezelőtt Ralbovszki Csaba lett hűtlen szülőfalujához, ,,hazát'' cserélt, s az újvidéki Színművészeti Főiskolán szerzett diplomával Kosztolányi Dezső városának teátrumához szerződött.

Videoklipek, reklámok nem szólnak Bácsfeketehegyről. Már a színjátszók gazdag múltjáról sem csevegnek az esti órákban. Másmilyen, cudarabb életet élünk, mint egykoron. Pedig hát 1919-ben, az államalakulás után magyar emberek áldozatkész munkával fáradoztak azon, hogy a nyelv, az anyanyelv ne sorvadjon el, céltudatos munkával szolgálta a nemzetét a feketicsi Református Dalárda, Ágoston Sándor református püspök és Takács Ferenc tanító is: népszínműveket állított színpadra a hívó szavára megjelenő műkedvelőkkel. Színre vitték a Sárga csikót, a Falu rosszát, a Vöröshajút, a Piros bugyellárist és a többi akkor divatos színpadi darabot. Németh Mihály volt az utód. ĺ már egész estét betöltő operettekkel is tartotta a lelket a magyarságban. Azt mondták akkor: Miként az életben, a színpadon is minden a szereteten múlik, és a szeretetlenség tehet tönkre mindent. Megtapsolhatták a nézők a Mit susog a fehér akác, A csókos regiment és más darabok szereplőgárdáját.

Nem tétlenkedtek a műkedvelők 1945 után, de hiányzott az alkotókból a bizalom és a ,,győzni akarás'', a két leghatékonyabb tehetségforrás. Feketics rendszeresen vendégül látta a szabadkai Népszínházat, ritkábban műkedvelő társulatokat, mert valami módon óvni kellett az otthont. Évekkel ezelőtt aztán megalakult a Soma Színtársulat, sok-sok fiatal taggal, lelkes műkedvelőkkel. Megnevettetni, megríkatni a nézőket, ez a mi leckénk, hallottuk akkor a színészektől, s amikor a Soma Színtársulat a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján a versenyműsorban színre vitte Tömörkény István Barlanglakók című remek művét, már tudtuk: a rendező, a tapasztalt Merkva Péter vezetésével a társulatra szép napok várnak, be is mutatták Illyéstől a Tűvé-tevőket: a néző volt a ,,megrendelő''. Merkva Péter látszólag egyszerű mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdeműt.

A rendező az újvidéki József Attila Művelődési Egyesületben lépett először színpadra, a Hajnali vendégben volt szükség színészi tehetségre, s a rendező, Hirschler Ferenc elégedett volt a teljesítményével. Az évek során Merkva Péter több operettben is bemutatkozott, mert a karnagyok, Vitkay és Vojtehovszki sokra becsülték érces énekhangját. Több népszerű rendező vette a védőszárnyai alá, töbek között Gáspár Lajos és Kapmayer Ferenc is. Nagy sikert aratva a Víg özvegyben, a Mágnás Miskában és a Gyapjas János által rendezett Farsang tündérében, már-már arra gondolt, hogy hivatásos színészként folytatja pályafutását az Újvidéki Rádióban vagy a szabadkai Népszínházban. Az Ide gyere, rózsám! című operettecskében Remetené Fazekas Piroskával, kiváló művésznőnkkel lépett fel. Drámákban is megcsillantotta a tehetségét, például Heijermans Reményében és Miroslav Krleža A Glambayok című művében. A telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben Ladik Katalinnal és Muszin Imrével akarta szebbé tenni a hétköznapokat...

A hetvenes években - nagyon hosszú kényszerszünet után - Merkva Péter a kishegyesi műkedvelőket biztatta szorgos munkára. Színre vitték Szilágyi László-Harmath Imre Szomjas krokodilját, a Kocsonya Mihály házasságát, néhány egyfelvonásost, de a rendező merészebb tervei zátonyra futottak. Végül Bácsfeketehegyen rátalált azokra, akikkel sikerült egy szép munkaszakaszt beleíratni a nagykönyvbe. Merkva Péter küzdelmekre volt képes. Lubickolt a mélyvízben, úszkált az ,,óceán''-ban, hintalóra ültette a színészeit, s most valószínűleg örömmel nyugtázza, hogy a bácsfeketehegyi műkedvelők az élmezőnybe verekedték be magukat. A hasznos emberek világnagy nyugalmával érzi ezt, bár tudja: ,,Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő''. Ezt Jászai Mari mondta - és milyen bölcsen.

A BÓKOK NAGYMESTERE

2009-10-01T20:51:00.006+02:00

Péter Brigitta

Hol kezdődött, majd hol folytatódott Ralbovszki Csaba élete?
1977. december 18-án Verbászon születettem és Bácsfeketehegyen nőttem fel. Topolyán jártam gimibe. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Német Nyelv és Irodalom Tanszékére és az újvidéki Művészeti Akadémiára is felvettek. Végül a színészetet választottam. Az akadémia befejezése után feljöttem Szabadkára, és leszerződtem a Népszínház Magyar Társulatához.

Hogyan, honnan indult el pályafutásod? Minek köszönhető, hogy színész lettél?
Mindig közel állt hozzám a szavalás, a Kosztolányi szavalóverseny, a KMV, az amatőr színjátszócsoport, ezeken mind részt vettem. Először a Német Tanszékre jelentkeztem, érdekelt a filozófia, de felvettek a Színművészetire is. Nagyon megfogott Jean-Paul Sartre egyik mondata:” Nyelvem határai a világom határai.” E szerint éltem még a gimiben is, és ezért gondoltam német nyelvet tanulni. Egy évig csináltam a kettőt párhuzamosan, mégis utána erősebb késztetést éreztem a színészkedés iránt.

Milyen szerepeket kedvelsz?
Mindent ki kell próbálni. Egyformán szeretek mindent, ha jól meg van írva. Mindegy, hogy komédia vagy dráma, a jó játék a lényeg. Pl. Gorkij: Kicsik és polgárok. Nehéz, de megélhető dráma. Brandon Thomas: Charley nénje. Egy vidám darab, csak a komédiát jól kell csinálni, viszont tény: nehéz jól csinálni.

Foglalkozol-e mással is a színészeten kívül?
Jelenleg a Népkörben Greguss Zalán kollégámmal közösen diákszínjátszó-csoportot vezetünk, és velük mutatjuk be A dzsungel könyvét. A darabnak június 16-án 19 órakor volt a bemutatója a Népkörben. Jelenleg a 36 gyerekkel foglalkozunk, de szeptemberben többen lesznek. Emellett játszom a Kosztolányi Dezső Színház Terápia című darabjában. Egyébként, ha van egy kis szabadidőm, akkor a haverokkal járok pecázni. Olyankor hajnali fél 4-kor kelek, megnézem a napfelkeltét, utána bedobom az úszókat, és élvezem a napsütést egy pohár ásványvíz vagy üdítő mellett!:-) Imádok a természetben lenni, kikapcsolni a mobiltelefont, hogy ne zavarjon senki, és élvezni a semmittevést egész nap. Nagyon szeretek utazni. Jártam már Lisszabonban, Amszterdamban, Milánóban, Barcelónában. Jim Morrisonnak van egy nagyon jó mondása:”Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.” A színházzal is rengeteget utazok pl. az egyik héten hétfőn Budapesten, aztán Csókán, szerdán Szlovéniában, szombaton Temesvárott, kedden pedig Zomborban játszottunk.

Ha szabad érdeklődni, a magánéletedben mi újság?
Egyelőre szabad vagyok. Várom azok jelentkezését, akik a feleségem lennének.

Szerinted miért érdemes a mai fiataloknak színházba járni?
Vajdaságban, határon túli magyarként, Szabadkán fontos a színház. Sokat lehet tanulni belőle. Pl. amiben most játszom, az Adieu Bandi Ady Endre életét mutatja be, kicsit másképpen, mint ahogyan azt az iskolában tanuljátok, itt a színházban meg is nézhetitek. A Népkörben a diákszínjátszó-csoport nem csak nevelés, hanem a pedagógia egyik formája szocializációból,élettapasztalatból. A pedagógia egyik formája a drámapedagógia. A színház tanít, szórakoztat, sokat lehet nevetni, sírni, szerelmesnek lenni, a sötétben fogni egymás kezét és a végén sokat tapsolni.

SÁROSI TANÁR ÚR

2009-10-01T08:33:00.004+02:00

Kalapis Zoltán

SÁROSI KÁROLY
(Feketics, 1927. április 12. – Újvidék, 1986. február 4.)

A szabadkai gimnázium otthon tartózkodó diákjaként, tizenhét évesen, több mint száz feketicsi fiatallal együtt jelentkezett a Petőfi brigádba, tűzkeresztségből tűzkeresztségbe kerülve harcolta végig a háború utolsó hónapjait. Barátai „egy kék szemű partizánra” is emlékeztek, amikor halálának 10. évfordulóján felidézték alakját.

A háború után folytatta megszakított tanulmányait: 1947-ben érettségizett, 1949-ben az újvidéki Pedagógiai Főiskolán magyar és szerbhorvát tanári oklevelet szerzett. Még meg sem száradt az aláírás a diplomáján, amikor 22 évesen kinevezték a Vajdasági Tanügyi Titkárságra a magyar nyelv és irodalom oktatásügyi felügyelőjévé. A „fényes szelek” segítségével bontogatta szárnyait az irodalom terén is, tizenöt fiatallal együtt jelentkezett, az új nemzedék hangjaként, a Híd emlékezetes, 1950. évi áprilisi „ifjúsági” számában.

A pedagógusból, a magyartanárból 1955-ben, felsőbb utasításra, újságíró lett. Előbb a Pionírújságnak, 1959-től pedig az Újvidéki Rádióiskolának a főszerkesztője lett, a „hangos olvasókönyv” megteremtője és fejlesztője. Ezekben az években gyakran tört pálcát az „ideológiai tévelygések” felett, s a „helyes irányú nevelésért” szállt síkra. Az igények növekedése és változása gyakran fordulópont elé állította a Sárosi-féle mozgalmi embereket. Ez történt 1964-ben is, amikor az akkori Tartományi Pedagógiai Intézetben, Bruner Elemér és Szarvas János vezetésével megalakult a Tartományi Tankönyvkiadó Osztály. Ettől kezdve pedagógiai, írói és szerkesztői képességeit az itteni magyar tankönyvkiadás szolgálatába állította. 1966-ban egyik alapító tagja a Tartományi Tankönyvkiadó Intézetnek. A két háború között mindössze 12 magyar tankönyv jelent meg, 1945 és 1965 között mintegy 250, a

Tartományi Tankönyvkiadó Intézet húszévi tevékenysége idején, 1965 és 1985 között pedig 1003 tankönyv, kézikönyv, szótár, házi olvasmány, gyakorlófüzet. Ezek nagy része fordítás volt, de éppen Sárosi Károly volt az egyike azoknak, akik szorgalmazták az önálló magyar tankönyvírást is. Ő maga is szerkesztett néhányat (Gyakorló nyelvtan az általános iskolák 2. osztálya számára, nyolc kiadásban, 80 000 példányban jelent meg. Olvasókönyv a 8. osztály számára, hét kiadás, több mint 44 000 példány).

Magyartanárként, tankönyvszerkesztőként kiemelkedő eredményt ért el a magyar nyelv fakultatív tanításában, a szerbhorvát iskolákban. Jórészt az ő úttörő munkájának, hatalmas energiájának köszönhető, hogy 1968-tól ez a munka tanterv alapján, kész tankönyvvel indult meg. Egy összegező munkájából tudjuk, hogy a hetvenes években 16 000 többségi diák tanulta a kisebbség nyelvét, mégpedig Sárosi „Tanuljunk magyarul” című tankönyve alapján (a 3. és 4. osztály számára készült tankönyve nyolc-nyolc kiadásban, 30 000–30 000 példányban jelent meg). Fontos idevágó munkája volt még a Magyar Nyelv Alapszótára, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia munkatársainak segítségével készített el. Az iskolai oktatás mellett az ő és Matijevics Lajos közreműködésével indult el 1977–1978-ban a tévében, a rádióban és a sajtóban a magyar nyelv multimédiális tanítása, feltűnően szép eredménnyel. A tanfolyam forgatókönyvét ugyanabban az évben a Dnevnik is megjelentette 10 000 példányban.

Sárosi Károly a Magyar–Jugoszláv Tankönyvi Bizottság (ilyen is volt!) 1984. évi zágrábi ülésén a Környezeti nyelvek tanítása Vajdaságban címmel tartott előadást, amelyben megállapította azt is, hogy „Vajdaságban újra felfedezték a többnyelvűség értékét”. A vegyes bizottság 1986. évi budapesti ülésén az időközben tragikus hirtelenséggel elhunyt Sárosiról füzetnyi terjedelmű, válogatott munkáiból álló kiadvánnyal emlékeztek meg (Sárosi Károly emlékkönyv, 1986). Azóta, ezen a téren is, sarkából fordult ki a világ. Megszűnt a környezeti nyelvek tanulása, nincs vegyes bizottság és önálló feladatokat felvállaló Tankönyvkiadó Intézet, s általában veszélyeztetett helyzetbe került a magyar iskoláztatás ügye. Vajon Sárosi Károly életműve csak látszateredmény volt, a testvériség–egység politikájának kényszere, vagy valami másról is beszélhetünk? Alighanem erről az utóbbiról van szó, főleg erről…

ELNÉMULÓ NÉPDALOK

2009-10-01T07:56:00.002+02:00

Bodor Anikó

A kiolvasók vagy kiszámolók meghatározott funkciójú mondókák, csak ezek mindig a játékok előtt, a játékokkal szoros kapcsolatban fordulnak elő. Kisorsolással döntik el, ki legyen a humó, ki a kergető, ki álljon a kör közepén, ki melyik csapatba tartozzon, stb. A felelősségvállalást kikerülendő, a döntést a sorsra hárítják. Ennek az ősi szokásnak a gyökerei minden nép gyermekmondókáiban megtalálhatók. A mai mondókákban megbújnak a hajdani kiküszöbölés, megtizedelés stb. szertartásainak emlékei. Kiss Áron szerint „Ezek bizonnyal ősi vallási szokások maradványai, s ha az ember sokat foglalkozik velök, a kezdetet tevő értelmetlen szavakban szinte látni véli a boszorkánymester invocatióit, majd a kényszerítő bűbájos szavakat, s végül a kivetést.” A boszorkánymesterekre utalnak a „Zöld csizmájú boszorkány” emlegetése és a varázsigék jellegét magukon viselő értelmetlen szavak. Az „Isten kovácsa” és „Szent Pál lovának patkolása” szintén mágikus szertartást idéznek. A kiolvasók külső jellegzetességeikben megegyeznek más népek kiolvasóival, pl. hogy többnyire számolással indítanak (egytől négyig), és az, hogy ritmusra mondják az értelmes és értelmetlen szavak egyvelegét. Gyakran maguk a számok is értelmetlenné torzulnak (egy, kettő, három, négy helyett pl. egyedem, begyedem). (Az „egyedem, begyedem” idegen változatai pl. „engete, pengete” az osztrákoknál, „aenige, bänige” a svájciaknál, „engele, bengele” az olaszoknál, hogy csak néhányat említsünk.)

A kiolvasásnak több módja lehetséges. A kiolvasó szemben áll a többivel, akik körben, félkörben vagy sorban helyezkednek el, és egy-egy negyed értékre mutogat a többiek mellére, bármennyire is van felaprózva a negyed érték. Ma már inkább csak ez a mód az elterjedt. Régebben változatosabb kiolvasó módok is éltek, pl. a gyerekek előre tartott öklét kellett érinteni.

A kiszámolók zöme dallam nélkül szólal meg, de a „csak ritmusban” mondottaké is teljesen elüt a közönséges beszédtől, sőt a szavalástól is. Valaha sokkal több dallamos kiolvasónk élhetett a gyakorlatban. Róluk is az a tévhit járja, mint a mondókákról, hogy nincs dallamuk. A hagyományos előadásban a negyedekre hangsúlyozás dallamos hanglejtéssel történik. Maguk a dallamok a stilizált beszédtől (deklamáló hanglejtés) a dallamos hanglejtésen át a meghatározható hangmagasságú dallamokig terjednek, de egyazon mondókában előfordulhat felváltva szinte valamennyi lehetőség. Főként kis hangkészletű dallamok, hexachordon túl nem terjednek.

Bácsfeketehegyi kiszámolónk tipikus, joggal képviselheti kiszámolóink tömkelegét (Énekese Orvos Kis János, 51 éves, Gyűjtötte Burány Béla 1973-ban. Bácsfeketehegy szerb neve Feketić).

JEGES KÁROLY ÉLETE ÉS MUNKÁJA

2009-09-27T21:50:00.005+02:00

Bácsfeketehegyen született 1908. április 28-án, egy tanító házaspár gyermekeként. Miután édesapját 1911-ben kinevezték a siklósi iskola igazgató-tanítójának, így az ifjú Jeges Károly már ebben a baranyai kisvárosban kezdte el tanulmányait. Baján a Tanítóképző Intézetben szerzett tanítói oklevelet, majd a szegedi Ferenc József Tudományegyetemre járt, ahol 1932-ben matematika-fizika szakon végzett. Érdeklődése fokozatosan a tudományos kutatás felé fordult, rövid ideig dolgozott is a Bay Zoltán Intézetében. Ez a pozíció azonban nem biztosította a megélhetéshez szükséges jövedelmet, ezért tanári állást vállalt, először Sárbogárdon, majd pedig a szombathelyi polgári iskolában.

1938-tól Kőszegen az Állami Tanítóképző Intézetben tanított matematikát és fizikát egy évtizeden át, közben kísérletezett, kutatómunkát végzett, amivel kapcsolatos publikációi, szabadalmai jeletek meg. Itt írta fizikával kapcsolatos első ismeretterjesztő munkáit (Könnyen összeállítható játékok és készülékek; Ifjú fizikusok kincsestára; Utazás az atomok birodalmában; Megtanulom a fizikát).

Országos pályázat útján 1948-ban került Pécsre, ahol az akkor megalakuló Pécsi Pedagógia Főiskola egyik alapító tagja volt. A főiskolán a Fizika Tanszék létrehozásával ő teremtette meg az általános iskolai fizika szakos tanárképzés alapjait. Ettől kezdve egészen 1973-ban történő nyugdíjazásáig irányította a fizika tanszék oktató-kutató munkáját, és tanította a tanárjelöltek számos generációját fizikára, a fizika szeretetére.

Oktató-nevelő munkája mellett minden fennmaradó idejét kutató munkára és a fizika tudományának népszerűsítésére fordította. Kutatásaiban az elektrolumineszcens fénykibocsátás tulajdonságait vizsgálta. A vizsgálathoz szükséges eszközök jelentős részét saját maga konstruálta.

Évtizedeken át irányította az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat Baranya Megyei Csoportját (amelynek 1951 és 1975 között elnöke, majd halálig tiszteletbeli elnöke volt), és a Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Baranya Megyei Szervezetének Fizika Szakosztályát. Bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Bizottságának munkájába is. Nyugdíjba vonulása után fáradhatatlanul dolgozott tovább: számos tanártovábbképző kísérleti bemutató előadást tartott, műhelyfoglalkozásokat vezetett, publikált, könyveket írt. Pécsett hunyt el, 1998. október 7-én.

Kortársai szerint barátságos, nyugodt, kissé visszahúzódó, csendes humorú ember volt. Kerülte a konfliktusokat, de szükség esetén tekintélyét latba vetve konfrontálódott a tanszék érdekeinek védelmében. Családja nyugodt hátteret biztosított munkájához, így minden erejét az oktatásra és a kutatásra fordíthatta. Élete és munkája példaértékű volt minden fizikát szerető kutató, tanár és tanítvány számára.

Az egykori tanítványok javaslatára a Pécsi Tudományegyetem Fizikai Intézete tiszteletére 2000-ben emléktáblát állított és előadótermet nevezett el róla.

Könyvei:

Könnyen összeállítható játékok és készülékek. Budapest, 1942.
Megtanulom a fizikát. Budapest, 1943.
Utazások az atomok birodalmában. Budapest, 1943.
Fizikai kísérletek, játékok elektronokkal, ionokkal. Szeged, 1993.

LÓDI GÁBOR „LECSUPASZÍTOTT” VILÁGA

2009-09-25T08:13:00.012+02:00

Lódi Gábor Feketicsen született 1947-ben. Topolyán végzett mezőgazdasági technikumot, majd beiratkozott az Újvidéki Tanárképző Főiskolára, ahol 1969-ben képzőművészeti szakon szerzett oklevelet. Ezt követően egy évig a topolyai gimnáziumban tanított, majd Hollandiába ment. A Groningeni Képzőművészeti Akadémián 1973-ben diplomált le, majd grafikusként dolgozott egy könyvkiadónál. 1975-től az Erkende Beldende Kunstenaars Regeling tagja, grafikus, festő és szobrász. 1975 óta felváltva Groningenben és Bácskossuthfalván él és alkot.
Több művészeti csoport (9+1, BKR, Prograph) tagja, számos kiállításokon, képzőművészeti manifesztációkon vett részt. Tapasztalatokat felhasználta a Leideni egyetemen négy évig tartó disszertációtanulmányához, amely könyvként is megjelent.

Meggyőződése, hogy a képzőművészetben nincsenek biztos mércék és szabványok. A munkájában az egyszerű lényeges gondolkodásmódra törekszik. Alkotásai kapcsolatba hozhatók a természetben megtalálható formákkal, de nem ezzel a céllal készültek, a formák csak magukat képviselik, és mint tárgyak önmagukba véve léteznek.
A filográfia (a forma, a gondolkodás és a tér filozófiája) megalapozásával készült munkáit a Filograph kiadó jelentette meg. Ezzel kapcsolatos képeinek, szobrainak jelentős része (mintegy 80 alkotás) megtalálható a Groningeni Művészeti Központban. Egyéb alkotásai (több mint 400 festmény, 1000 kis plasztika, 35 betonszobor és mintegy 2000 rajz/grafika) különböző gyűjteményekben, vagy magán tulajdonban vannak.

Jelenleg a filográfiai kutatás fejlesztésén dolgozik: „A filográfiai kutatásban az egyik vezető fonal az a gondolat, miszerint az agy a mikroszinten (az atom legkisebb részecskéi) és makro-szinten (világegyetem) összeköttetésben van az összes anyaggal és térrel és így az anyag és a világegyetem tudatos lesz, tudatra ébred az agy a gondolkodás által. Ha a gondolkodást kutatjuk, ez által az anyagot és a világűrt is kutatjuk.”

Kötetei:
Beeldende Kunst Filosofie. Groningen, 1997. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Töredékek Lódi Gábor és Lidwien Schuitemaker képzőművészet-filozófiájából, Groningen, 1998.
Geef mij tien eeuwigheden [Adjon tíz örökkévalóságot]. Groningen, 2004.
Tekeningen, beelden, schilderijen [Rajzok, szobrok, festmények]. Groningen, 2004.
Filografika. Groningen, 2004.
Filografika arceringen [Vonal-filografika]. Groningen, 2004.
Filographie oorsprong 1-3 [A filográfia eredete 1-3]. Groningen, 2005 .
Filographie oorsprong selectie [Válogatás „A filográfia eredete” c. kötetből]. Groningen, 2005.
Filographische voorstudies [Filográfiai előtanulmányok]. Groningen, 2005.
Filosofie van het denken [A gondolkozás filozófiája]. Groningen, 2005. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Cartoons [Rajzfilmek], Groningen, 2005.
Filographie [Filográfia], Groningen, 2006. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Filográfiai kombinációk. Groningen, 2008.
Filographie, filosofie van denken in vormen [Filográfia – gondolkozás filozófiai formákban].
Groningen, 2008. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Filográfia – gondolkodás filozófiai formákban [Szemelvények]. Groningen, 2009. (Lidwien Schuitemaker-rel)

FEKETICSI SZEGÉNYLEGÉNY

2009-09-24T16:09:00.004+02:00

Ismeretlen forrás

Balogh Mihálynak hívták. Unokái és dédunokái úgy tudják, hogy 1852-ben született Feketicsen, ott is halt meg nyolcvannégy éves korában, és a köztemető mélyén domborodik a sárgaföld felette. A kis halom végén még ma is megvan a fejfa, melynek tövében olykor leszórnak néhány szál virágot a temető látogató falubeliek. Mert Balogh Mihályra még ma is emlékeznek, habár közel harminc éve annak, hogy elköltözött az élők sorából. Nem is csoda. Balogh Mihály nem egyszerű gyermeke volt a népnek, híres volt ő a maga idejében, a ponyvairodalom két kötete is megemlíti a nevét. Betyár volt. Betyár, vagy ha szebben hangzik, szegénylegény Rózsa Sándor bandájából.

Rózsa Sándor réme volt az alföldi uraságoknak, működési köre Szeged vidékétől lenyúlt Szenttamásig, és ha a pandúrok megszorították, gyakran keresett menedéket a feketicsi domboldal mély katakombáiban. A török időből származó katakombák elnyelték a betyárokat üldözőik elől, és nem akadt olyan falubeli, aki elárulta volna rejtekhelyüket. Itt ismerkedett meg Rózsa Sándorral Balogh Mihály még suttyó legénykorában. Neki is megtetszett a szabad élet, búcsút mondott a Krivaja-parti szülőháznak, és felcsapott betyárnak. Ez időtől kezdve el-elkötötte a lovakat a környékbeli birtokosok, a Dungyerszkiak, a Manojlovicsok méneseiből, hogy jó pénzért gazdát keressen számukra a halasi, a zombori, vagy a jankováci vásáron. Lovat passzus nélkül vásárra vinni abban az időben is kockázatos volt, de passzusban nem volt hiány. Az ugyancsak feketicsi Kónya Jabes úgy gyártotta a hamis lólevelet Rózsa Sándor emberei számára, mintha a községi jegyző hivatalában sajátította volna el ezt a tudományt. A kapott pénz könnyű pénz volt. Jutott belőle bőven a csinos csaplárosnénak, ha dalolós jókedvvel körülülték a petróleum szagú ivó kecskelábú asztalát, de jutott belőle a földhöz ragadt szegény embernek is, mert a betyár csak a gazdagok vagyonát dézsmálta, a szegény emberét, hacsak tehette, szaporította. Ezért volt becsülete a bogárhátú viskók tájékán.

Rózsa Sándor kemény legény volt, embereit is úgy válogatta meg, hogy keménykötésűek legyenek, mert a csendbiztos nemigen válogatott a vallató eszközökben, és a kézre került betyárnak bizony meg kellett szenvednie, ha nem akart árulója lenni társainak. Balogh Mihály is keménykötésű legény volt. Gyakran akaszkodott össze pandúrokkal, de nem hátrált meg a puskacső elől sem, holott nála a karikás ostoron kívül legfeljebb egy rozsdásodó mordály emelte a betyári tekintélyt. Az egyik ponyvaregény örökítette meg, hogy egyszer a martonosi csárdánál rábukkantak. Éjnek idején zörgettek rá a csárdaajtóra, mire odabenn elcsendesedtek és elsötétedtek az ablakocskák is. Sötétbe borult az egész táj, s ebben a sötétségben kivágódott az ajtó. A nyílásban megjelent a tömzsi Balogh Mihály, és mielőtt még a két pandúr felocsúdott volna meglepetéséből, az egyiket úgy odakente a másikhoz, hogy eldőltek, mint a lisztes zsák. A következő pillanatban az egyik pandúr-ló már messze nyargalt új gazdájával át a Tiszán a bánáti oldalra. De szokták mondani, hogy a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik, s bizony egy hóviharos téli éjszakán Balogh Mihály sem kerülhette el sorsát. Elfogták szülőfalujában, és azon nyomban útnak indították Becsére. Erre az útra sokat panaszkodott még élete utolsó éveiben is. Nagyon kegyetlenül elbántak vele: kezét hozzákötötték az egyik ló farkához és úgy kellett gyalogosan trappolnia Feketicstől Becséig a süppedő hóban. Megdagadt a keze feje, s lábai már rogyadoztak, amikor a szolgabíróságra értek. De aztán, hogy kiszabadult a kötélbéklyóból, úgy pattant fel, mint a gumilabda. Villámló szemekkel támadt kísérőire:
– Azt még megkeserülitek, hogy a sánta Pista kocsmájában lehúztátok a meszely bort, nekem pedig vizet adtatok... Vallatták. Néhány héttel előbb jártak Rózsa Sándorék a Schaffer-szálláson, ahonnan elhajtották a pejkókat, s pejkók sorsáról akartak egyet-mást megtudni tőle. Váltig tagadott, és még akkor sem vallott, amikor ujjai közé ékelt fadarabokkal megnyomorították. Ennek nyomai egész életére megmaradtak…

Nagy nehezen megszabadult, és első dolga volt felkeresni a szerteszét szórt banda tagjait. A bandára ebben az időben már rossz napok jártak. A magas bécsi kormány a vasöklű Ráday Gedeon grófot küldte le az alföldre, hogy kormánybiztosi minőségében felszámolja a betyárvilágot. Rózsa Sándor embereivel egyre délebbre szorult Szeged vidékéről. Csalogató mentsvárként tűnt fel előttük a feketicsi dombhát, s ott egy időre nyomuk is veszett. Egy napon azonban valaki elárulta rejtekhelyüket, és valamennyien a szegedi Csillag-börtönbe kerültek. A vezért innen tovább vitték Szamosújvárra, hogy az ottani sóbányában töltse el hátralevő életét. Balogh Mihály pedig társaival Szegeden maradt.

Amikor aztán kitöltötte büntetését, hazatért Feketicsre, és nagyon megcsendesedett. Behúzódott a régi családi házikóba, megnősült, és attól kezdve élte az egyszerű falvasi polgár egyhangú nyugodt életét. A faluban megsüvegelték és nem volt kukoricafosztás, vagy disznóvágás melyre ne hívták volna el. Nem azért, hogy dolgozzon, hanem hogy meséljen. Meséljen a régi betyáréletről, arról a sok kalandról, amelynek az alföldi tanyavidéken részese volt, a szenvedésekről, melyeken átesett fogsága idején. És Balogh Mihály mesélt. Ha daloló kedvében volt dalolt is. Régi betyárnótákat, amelyek valamikor sok könnyet csaltak a menyecskék szemébe, meg aztán olyanokat, amelyek hallatán valamikor a csendbiztosok gurultak méregbe.

– Nem kell nekem se főjegyző, se főbíró, a betyárok közt is van jó passzusíró… – énekelte huncutkás mosollyal, és ez a mosoly még akkor is az ajkán ült, amikor közeledett halála órája.
1936-ban tért örök nyugalomra.

KÉT BÁCSFEKETEHEGYI ORVOSTUDÓS A SZÁZADFORDULÓN

2009-09-15T01:32:00.000+02:00

A természettudományos gondolkodás forradalma leginkább a 19. század közepe táján kezdte éreztetni hatását, és talán ennek volt köszönhető, hogy fokozatosan az orvoslást is „tudományos rangra emelték”. Elsősorban a kémia és fizika szisztematikus fejlődése, eredményeinek a medicinában való alkalmazása tette mindezt indokolttá. Egyre inkább bővült az orvoslás eszköztára, megjelent először a sztetoszkóp, majd pedig a mikroszkóp, amelyek nélkül tkp. elképzelhetetlennek tűnik napjaink gyógyászata. A sebészetben új lehetőségeket nyitott meg a narkózis felfedezése, a fájdalomcsillapítás, a sterilizálás és a vérzéscsillapítás alkalmazása. A mai napig tartó szakosodás szintén ebben a században gyorsult meg.
Az orvoslás hazánkban is hatalmas fejlődésnek indult, és gyógyászaink számos újítást vezettek be: itt alkalmazták példának okáért elsőnek a kloroformos általános érzéstelenítést és a csiszolt üvegből készült, ún. Schuster-féle szemcseppentőt. Az 1848-as szabadságharc idején bontakozott ki a pesti orvosi iskola, amelynek nagyjai között ott találjuk Balassa Jánost, Schoepf-Merei Ágostot, Korányi Frigyest, vagy Semmelweis Ignácot. Erről a szilárd alapról emelkedett európai szintre a 19. század második felében a magyar orvostudomány.
A dualizmus korában megalakult az Országos Közegészségügyi Tanács, az iskolákban megszervezték az orvosi és egészségtanári állásokat. Ekkor alakult át a kolozsvári sebésziskola orvosi fakultássá, a pesti egyetemen az államorvostani tanszéket pedig szétválasztották törvényszéki orvostanra és közegészségtanra.
Az orvoslás ilyen ívű felemelkedése sok fiatalt vonzott az orvosi hivatás felé. A századforduló éveiben indult el két fiatal bácsfeketehegyi származású orvosnövendék pályája is.

A zsidó származású Marberger Sándor a tuberkulózis elleni küzdelem egyik előharcosa volt. 1871-ben született, orvosi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. Éveken át a Korányi-klinika alorvosa volt, az I. világháború alatt pedig Besztercebányán a katonai tüdőbeteg-gyógyintézet vezető főorvosa lett. A békeszerződés megkötése után után a Hadigondozó Hivatal németvölgyi-úti gümőkór-kórházában működött, majd az Országos Gyermekvédő Liga gümőkóros kórházának főorvosává nevezték ki. Két könyvet is írt (1917-ben jelent meg „A tüdőbaj otthoni szanatóriumszerű gyógykezelésének módja”, 1936-ban pedig „A tuberkulózis – A tüdőbaj megelőzése és gyógyítása”), ezekben a tuberkulózis megelőzésével, gyógyításával, valamint a szociális higiéniával foglalkozott. Budapesten hunyt el, 1944-ben.

Hrabovszky Józsefné, Révész Margit orvosként, íróként és szerkesztőként egyaránt ismertté lett. 1885. augusztus 25-én született, 1909-ben szerzett orvosi diplomát Budapesten. A neves orvosprofesszor, Ranschburg Pál tanítványa és munkatársa volt. 1911-ben Budán nehezen nevelhető és szellemileg visszamaradt gyermekek részére alapított intézetet (Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium), majd a gyógypedagógiai főiskola tanára lett. Számos gyermeklélektani tanulmánya jelent meg. Szerkesztette a Gyermek, a Jövőnk Útjai valamint a Magyar Gyógypedagógia című folyóiratokat. Orvosi ténykedése mellett kiterjedt szépirodalmi munkásságot fejtett ki, írásait több irodalmi lap és gyűjteményes kötet közölte. Budapesten hunyt el 1956. április 21-én. Fontosabb kötetei: "Experimentelle Beiträge zur Psychologie der moralisch verkommenen Kinder" (1911), "Leányok idegessége" (1912), "Az erkölcsi elmezavar lélektani és gyógypedagógiai szempontból" (1913), "A kriminálpedagógia lélektani alapjai" (1916), "Az erkölcsileg züllött gyermek javító és gyógyító nevelésének pszichológiai irányelvei" (1918), "A nő lélektana Kretschmer tanai szempontjából" (1924). Czeke Mariann-nal közösen írta meg a „Brunszvik Teréz élet- és jellemrajza” című monográfiát (1924), amelyben az óvoda-alapító magyar grófnőnek állítottak emléket.

„DEKRÉTUM BÁCSKAENSE”

2009-09-15T01:22:00.003+02:00

Mikszáth Kálmán

Teringette, hogy tudnak mulatni ezek a bácskaiak! Itthon Magyarországon is hírhedtek, megemlegetés tárgyai. Hátha még a külső országokban tudnák, ott emlegetnék csak nagy igazán.
Mintegy négy év előtt egy Alföldön fekvő ezredbe helyeztek át, melynek tisztjei jó barátságban állottak bizonyos Kapalovics Demeter nevű bácskai úrral, aki nyílt házat vitt, az ezredessel jó barátságban állt és igen gyakran hítta magához falura az egész tisztikart »egy kis kvaterkára«.
Nehányszor ő is átlátogatott hozzánk, s ilyenkor rendesen »görbe estét« csináltunk. Engem is gyakran hítt magához, de egyetlen egyszer sem mentem el, mert az orvosom óva intett:
- Ne menjen Bácskába, ha az élete kedves. Ön vézna ember, gyenge testalkatú, göthös. Nem önnek való.
- Hogyan, talán a levegője rossz ezen Bácskának?
- Nem éppen a levegője... hanem az étel-ital...
- Úgy? Rosszul főznek? Rossz boruk van?
- Nem éppen. Hanem hát csak ne menjen. Egyenesen megtiltom.
Tartottam magamat, noha erősen ostromoltak a tiszt pajtásaim is, mert szerencsétlenségemre kitűnően tudok énekelni, hogy menjek már el velök én is, míg másrészről Kapalovics mindent elkövetett, hogy a házához vihessen. Az egész tisztikar hozzájár, úgymond, csak éppen én nem. Ne tegyem neki azt a szégyent. Aztán a lánya is szeretne megismerni: látta az arcképemet és nagyon kíváncsi rám.
Hát már most csakugyan el kellett mennem. De az orvos még most sem akart elbocsátani.
- Megbánja, ha elmegy - mondá fenyegetőn. - Önnek öreg anyja van, akit nagyon megszomorítana, ha...
- De az illedelem... egyszer mégis...
- Hát tudja mit, ha már nem tudom lebeszélni, akkor legalább adok egy jó tanácsot.
- Mi az?
- Kérjen magának az öreg Kapalovicstól dekrétumot.
- Miféle dekrétumot?
- A »dekrétum Bacskaense«-t.
- Hát mi az?
- Majd meglátja, ha a kezében lesz - szólt mosolyogva a doktor -, de anélkül ne menjen: Adja szavát rá.
- Itt a kezem.
Csakugyan úgy történt, hogy legközelebb megmondtam Kapalovicsnak, adjon egy dekrétum Bacskaensét, és akkor aztán rögtön teszem nála tiszteletemet.
No, hanem föl is pattant erre Kapalovics:
- Hát sértegetni akar engem? Gondolja meg, hadnagy úr. Ezer mordizom adta, hát mit képzel ön az én házamról? Zsivány vagyok én, he? Farkasverem az én családi fészkem, he?
Dühösen csapkodott a tenyerével az asztalra és hadonászott a kezeivel a levegőben. Olyan vörös lett a kis köpcös ember a méregtől, mint a paprika.
De én nem tágítottam és a doktorral mentettem ki magamat.
- Doktor ide, doktor oda! Ne hallgasson ön a doktorokra. Ezek az emberek mindjárt dühösek, ha valaki nem az ő kezük által akar meghalni, hanem természetes módon. (Mit tartott ő természetes módnak, ezt csak később tudtam meg.)
Mikor azt látta, hogy a haragjával nem bír meg, könyörgő szavakra fogta:
- Kedves kis hadnagykám - s hangja lággyá, siránkozóvá változott -, ne kérje tőlem a dekrétumot. Tudja, hogy a lelkemet is odaadnám, kérjen valami egyebet, mindenem az öné, amim csak van, de a dekrétumot ne kérje. Mert az nekem fáj. Kíméljen meg ettől a bánattól, ha lehet. Lássa, öreg ember vagyok, becsületben őszültem meg, egyéb címem sincsen, minthogy jó »házigazda« vagyok. Hát ne korlátozzon meg ebben, az isten is megáldja.
- De, uram, nem tehetem, bármennyire sajnálom, szavamat adtam az orvosnak. S egy katonatisztnek meg kell tartania az adott szavát.
- Jól van - hörgé egy mély, bánatos sóhajtással -, a holnapi postával, isten neki, megküldöm a dekrétumot.
Harmadnapra megkaptam a következő okmányt:
Menlevél
Mi alulírottak Kapalovics Demeter, Kapalovics Demeterné született Vorcsics Anna és Kapalovics Emília becsületszavunkra fogadjuk és ígérjük, hogy önt sem etetni, sem itatni nem fogjuk, akkor jöhet-mehet, amikor önnek tetszik. Isten minket úgy segéljen!
Ez hát a dekrétum Bacskaense!
Most már rendbe vagyok, most már bízvást elrándulhatok hozzájuk a tisztikarral.
Egy szombati délután végre ott voltunk az ő szép kis falusi kastélyukban. Az úr és az asszony elénk szaladt.
- No, csakhogy itt van a kis hadnagy is - kiáltá vidáman Kapalovics -, most már a mienk. Be uraim, az ebédlőbe!
Ott már teliden volt rakva az asztal boroskupákkal. Nosza rögtön hozzá kellett fogni az iváshoz. Hajrá, igyunk uraim, rövid az élet! Asszony, valami harapni valót. Szolgák, gurítsátok ki a pincéből a legnagyobb hordót! Szepegve nézegettem körül. Az ebédlőből egy ajtó a szalonba vezetett, egy másik ajtón ellenben ez a vészjósló fölírás állott »Kórház«.
- Hát ez mi?
- Hahaha? Hogy ez mi? - rikácsolta az öreg Kapalovics, aki az első kortynál mindjárt pertu lett velem. - Ebben ágyak vannak, hogy aki elgyengül, belefektessük s mikor megerősödik, megint elővehessük. Leszel még te ott ma, cimbora.
- Nem lehet - mondám a zsebemre ütve. - Itt a dekrétum Bacskaense.
- No, az igaz. Hanem azért semmi sem bizonyos.
Egy darabig csak ittam velük, amíg magamnak is jól esett, sőt még azután is egy kicsit, mikor már nem esett jól. De akkor aztán félre is tettem a poharamat, úgy is ködös volt már előttem a világ, éppen elég volt. Most már megkapaszkodtam a dekrétumban. Mégis derék okos ember az az én orvosom.
De ebben a pillanatban megnyílt a szalon ajtaja és egy gyönyörű kisasszony lépett be.
- Leányom, Milica - mutatta be Kapalovics. - Ez meg (mondá rám mutatva) a sokat emlegetett hadnagyod, aki azonban kidőlt már.
Sohasem láttam még ennél szebb leányt. Nyulánk, sugár és a nagy fekete szemei úgy villogtak; mint két égő golyó.
A leány mellém ült és így szólt édes gúnyolódással.
- Hát ön csakugyan kidőlt már?
- Dehogy - szóltam és lehajtottam egy pohárral.
- No, még eggyel.
- Sok lesz - mondá Kapalovics.
- Az én kedvemért - licitált Milica egy gyöngéd pillantással.
- A kegyed kedvéért megiszom az egész hordót, kisasszony.
- Brávó! - kiáltották a cimborák nagy vidámsággal.
Milica egyre odaadóbb lett, egyre édesebben nézett rám; s mindig közelebb simult hozzám. Éreztem, hogy szeretem, s éreztem, hogy ő is szeret.
Kínálás nélkül ittam még egy pohárral. Bátorságot akartam inni.
Benne volt az abban a borban.
- Kisasszony - hebegém a füléhez hajolva -, én szeretem.
Elpirult s gyöngéden suttogá válaszképpen:
- Igyék.
Ittam és egyre ittam. Szemeim kidülledtek, vérem forrt. A világ forgott velem.
- Milica leányom, csókold meg a hadnagyot.
A leány hozzám hajolt és megcsókolt.
A világ megállt erre az egy másodpercre, de aztán megint csak elindult.
- Milica leányom; a hadnagyod nem iszik. Nem kínálnád meg?
Ez az utolsó szó, amire emlékszem.
Ittam, bizonyosan ittam még, azután bekerültem, magam sem tudom, hogy, a »kórházba«. Mikor másnap újra elővonszoltak mint »egészségest«, olyan sápadt voltam, mint a halál, lázam volt és vért hánytam.
- Igyál cimbora - biztatott Kapalovics. - Folytassuk! Látod a többiek még csak ma kezdenek a kórházba jutni. A kapitány pedig már másodszor lesz bent egy-két óra múlva. Az aztán a tökéletes ember.
Én szemrehányást kezdtem neki tenni, amiért nem tartotta meg a dekrétumot, és most engem ki tudja, milyen hosszú időre tönkre tett.
- Micsoda? Én nem tartottam meg a dekrétumot. Hát kínáltalak én csak egy gyűszűnyivel?
- Igen, de a kisasszony...
- No, persze a kisasszony. Bolond vagy cimbora. Az én leányomat nem is láttad te még. Hová beszélsz a világba?
- Hogyan? Hiszen mellettem ült egész este. És éppen az a célom, hogy a kezét kérjem meg tőled, azok után...
- Hehehe! - kacagott Kapalovics jóízűen. - Az a szobaleány volt, az Anica. Azt öltöztettük fel a ruháiba, minthogy ő bátran kínálhatott, mert nincs a dekrétum alá írva. Hohó, barátom, a »dekrétum Bácskaense«-t nem szokás megszegni, annak, ha már egyszer ki van állítva, minden betűje szentírás.
...Elhiszem, hanem azért még sem ajánlom senkinek, hogy ilyen dekrétummal menjen Bácskába mulatni, de még azt sem, hogy dekrétum nélkül.

EGY BÁCSFEKETEHEGYI SZÁRMAZÁSÚ METEOROLÓGUS

2009-09-11T12:54:00.006+02:00

KOZMA BÉLA

1908. december 8-án született Bácsfeketehegyen, egy tanítói család hetedik gyermekeként született. A középiskola első évét magántanulóként végezte, majd Kecskeméten a református gimnáziumban érettségizett 1929-ben. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán matematika-fizika szakot végzett, szakvizsgáit 1933-ban tette le, két év múlva pedig középiskolai tanári oklevelet is szerzett.

1939-ben Szegedre került a Ferenc József Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Intézetbe, Frőhlich Pál és Kerékjártó Béla professzorok mellé. 1940-ben az egyetem Kolozsvárra települt, ahova Kozma Béla is követte a tanszéket. 1942-ben átlépett a Honvéd Repülő Időjelző Kiképző Századhoz, ahol először kiképzésen kellett részt vennie, de hamarosan szolgálatra osztották be. Budaörsre került, majd Kassára, a Repülőakadémiára vezényelték, ahol oktatási feladatokat is ellátott. A következő évben Harkovba, hadműveleti területre helyezték át szolgálatra, innen Kijevbe ment, majd visszakerült Budaörsre a repülőtérre, most már századosi rangban.
A háború befejezése után a Honvédelmi Minisztérium Légügyi Osztályán teljesített szolgálatot, majd a nemzetközi légi forgalom megindításkor a Ferihegyi Repülőtérre került. Itt 1955-ig volt alkalmazásban, amikor kutatói beosztásban átkerült a pestszentlőrinci Obszervatóriumba. Fő kutatási területe a szélnyomás görbe számítási módszereinek kidolgozása volt.

1969-ben vonult nyugállományba, de még az ezt követő években is rendszeresen kapott megbízást kutatásainak folytatására. 1977-ben a Magyar Meteorológiai Társaság tiszteleti tagjává választották. Nyugdíjas éveit – a szakma nyomon követésén túl - magas szinten űzött sakktudásának gyakorlásával töltötte. A környezetvédelmi miniszter 1995-ben Pro Meteorologia emlékplakettel tüntette ki. 1996. január 8-án hunyt el Budapesten.

REFORMÁTUSOK A DÉLVIDÉKEN

2009-09-09T21:55:00.008+02:00

A reformáció eszméi viszonylag korán és gyorsan terjedtek el Magyarország déli területein.
Ebben nyilvánvalóan oroszlánrésze volt Sztárai Mihály laskói prédikátornak, aki egymaga mintegy százhúsz gyülekezetet (közöttük 17 horvát nyelvűt) alapított Baranyában és Szlavóniában. Közülük több azóta is létezik. Ez azért is különös, mert ellenreformáció kegyetlen erővel söpört végig ezen a tájon. Az itteni gyülekezetek Szegedi Kis István vezérlete alatt zömmel a baranyai, illetve alsódunamelléki egyházkerületbe tagolódtak be.
A Duna-Tisza vidéke a 18. században népesült be, amikor a török által elűzött lakosság helyére újabb telepesek érkeztek. II. József türelmi rendelete nyomán voltak közöttük protestánsok is. Ekkor alakultak meg az első református gyülekezetek. A bácsfeketehegyi egyház tagjai Kunhegyesről és Tiszaburáról jöttek. Őket a bácskossuthfalvai (ómoroviczai) reformátusok követték, akik a Jászságból (Jászkisér) és a Nagykunságból (Karcag és Kunmadaras) származtak. Még ebben az esztendőben érkeztek a pirosiak (tiszanánai, tiszaderzsi, tiszaroffi és tetétleni telepesek), valamint a pacsériak (ők zömmel kisújszállásiak voltak). A felsorolt négy magyar ajkú egyházzal szinte egy időben alakult meg az az öt németnyelvű gyülekezet, melynek alapító híveit a rajnamelléki Pfalz protestáns lakosságából telepítették ide. Ezek: Torzsa, Cservenka, Újverbász, Újszivácz és Újsóvé. Bánátban két egyházközség jött létre: Magyarittabé (békési telepesek érkeztek ide), valamint Torontálvásárhely (főként hódmezővásárhelyi és gyomai reformátusok érkezésével). A többi református egyházközség később jött létre. Közülük egyesek (mint a szabadkai, újvidéki, nagybecskereki vagy pancsovai) az ország különböző vidékeiről való szórványos átköltözés folytán keletkeztek, míg mások, mint Maradék és Nikinci római katolikus vallásból áttért reformátusok szerveződése folytán keletkeztek. Idővel a már meglévő református települések közelségében szórványegyházak és fiókegyházak alakultak, s ezek némelyike azután anyaegyházzá is formálódott (mint Zombor, Tiszakálmánfalva vagy Óverbász). Teljesen függetlenül keletkezett Hertelendyfalva (ma: Vojlovica), ahová 1882-ben települtek bukovinai székelyek.
A délvidéki református egyházközségek egyház-igazgatásilag később a dunamelléki egyházkerülethez, ezen belül az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegyéhez tartoztak (ez alól csupán a szabadkai eklézsia képezett kivételt, amely a kecskeméti tractus fennhatósága alá tartozott). A bánáti református gyülekezetek a tiszántúli egyházkerület részét képezték, a békés-bánáti egyházmegyébe tagolódtak be. Ugyanakkor a nyugat-szlavóniai, illetve a murántúli egyházak a dunántúli egyházkerület illetékességébe tartoztak.

A századforduló idején
A Dunántúlról egy lassú vándorlás kezdődött dél felé, ahol a földbirtokosok olcsó földeket vásárolhattak. Ekkor keletkezett a Daruvári Misszió és egy sor kicsiny eklézsia, melyek ma már nem léteznek, csupán Nagypiszanicán és környékén élnek még reformátusok. Létezik még három csehajkú kis gyülekezet, Pleternica és Bjeliševac a Pozsega völgyében, illetve Nagyszered a Bánságban.
A délvidéki reformátusság életében jelentős változást az I. világháború jelentett, melynek befejeztével az új országhatárok meghúzása után ezek az egyházközségek elszakadtak az anyaegyháztól, s egymásrautaltságukban kénytelen-kelletlen az önállósodás útjára kellett lépniük. Csaknem hatvan gyülekezet rekedt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén, mintegy ötvenezer taggal, akik gondozását ötvenegy lelkipásztor volt hivatott végezni. Meg kellett szervezniük az életet az új körülmények között, munkájukat azonban nehezítette, hogy ebben a nehéz időszakban veszítette el a korábbi alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye két őrállóját, Tóth Sándor esperest és Kozma László főgondnokot.

Amint a harcok elcsitultak
A szlavóniai Rétfaluban gyűlt össze az egyházmegyei közgyűlés, hogy számba vegye, voltaképpen kik is maradtak meg ebben a nagy világégésben. Bár érdemi döntés nem született, mégis körvonalazódni látszottak egy új gyülekezeti és lelki élet körvonalai. Éppen ezért tekintik többen az 1920. esztendőt a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház születési évének.
Az egyházmegye új esperese Kontra János csúzai lelkész lett, gondnoka pedig dr. Parragh Antal. Az idősebb korosztály azonban rövid időn belül átérezte, hogy az új viszonyok közepette már nem tud megbirkózni a sokasodó gondokkal, így a vezetőség röviddel ezután visszalépett. Az esperes most már Klepp Péter torzsai lelkész, míg a gondnok Nagybudafai Vermes Károly földbirtokos lett. Néhány fiatal lelkipásztor (Klepp Péter, Ágoston Sándor, Weimann Péter) egy munkaprogramot dolgozott ki, az adminisztrációs élet felfrissítése, az igehirdetés megújulása, a belmisszió kiterjesztése és a külföldi kapcsolatok kiépítése érdekében. 1923-ban hivatalosan is megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Református Egyházmegye. Főesperesévé Klepp Pétert választották, míg a gondnoka dr. Kurcz Henrik kulai ügyvéd lett, aki ezt a tisztséget egészen a II. világháború kitöréséig ellátta.

Az egyházmegye vezetői ebben az időszakban erejüket latba vetve munkálkodtak, hogy az új hatalomnál minél kedvezőbb eredményeket érjenek el, de ugyanakkor a munkaprogramban kitűzött célok megvalósítása se késlekedjen. Ennek a túlfeszített munkának lett a következménye, hogy Klepp Pétert 1927. decemberében súlyos agyvérzés érte, s betegségéből már nem tudott felépülni. Rövid kórházi kezelés után 44 éves korában elhunyt, hatalmas űrt hagyva maga után. Utóda az az Ágoston Sándor lett, aki már korábban is tevékenyen részt vett az egyházszervezési munkában.
Ágoston Sándor ekkor már Bácsfeketehegyen volt lelkész, s a gyülekezet pásztorolása mellett igazgatta az 1923-ban megalakult országos árvaházat, s szerkesztette a Magvető című egyházi lapot is. Ő, ha lehet még nagyobb iramot diktált, mint elődje. Kidolgozta az új egyházi törvénykönyvet, valamint Árkoháty Béla professzor segítségével énekeskönyvet állított össze, amely azóta is egyike a legjobbaknak. Munkatársaival valláskönyvet adott ki, s megszervezte a vasárnapi iskolát és a keresztyéni ifjúsági munkát.
Közben az egyházmegye átalakult, az új elnevezése Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház lett. Az 1930. július 17-én Belgrádban megtartott zsinaton előterjesztették az országos egyház új alkotmányát, majd hamarosan kiírták a választásokat. A jugoszláviai reformátusok első püspöke Ágoston Sándor lett, főgondnoka pedig dr. Kurcz Henrik. Az országos egyházat négy esperesség alkotta: a bácskai, bánáti, baranyai és a szlavóniai. Később a baranyai és a szlavóniai egyházmegye egyesült, viszont megalakult a német egyházmegye, amelybe a németajkú gyülekezetek soroltattak.

A II. világháború esztendei számos változást hoztak
Először bizonytalanságot az itteniek körében, majd egy rövid korszakot az anyaegyház kebelén, végül tizenhárom egyházközség megszűnését és 13.000 lélek, főként a német anyanyelvűek távozását. Alig 32.000 református maradt az új Jugoszlávia határain belül, többnyire elszegényedett, nincstelen emberek.
A háború megkímélt 47 egyházközséget és 130 szórványgyülekezetet, amelyek gondozása 25 lelkészre és 3 lévitára hárult. A püspöki tisztet továbbra is Ágoston Sándor viselte, míg az új főgondnok dr. Józsa Lajos szabadkai ügyvéd lett. Az egyházi élet megszervezése ezúttal is csak nagy nehézségek árán sikerült, ha lehet még több volt a csüggesztő körülmény, mint a húszas években. Mindenek előtt szükséges volt az országos egyház viszonyának rendezése az új szocialista államhatalommal, ezt az 1946. évi Alkotmány tette lehetővé. Az 1953. évi vallástörvények már konkrétan is körvonalazták a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház tevékenységét. Ezekben a nehéz esztendőkben jelentős szellemi és anyagi segítség érkezett külföldről, ami biztosította a túlélést.
Az országos egyháznak számos külső problémája mellett a belső gondokkal is meg kellett küzdenie. A svájci támogatással működtetett verbászi diakonisszaház feloszlott, lakói a feketicsi árvaházba kerültek. Azonban 1950-ben hatóságilag ezt az intézményt is megszüntették (315 árvát neveltek fel benne), a gondozottakat szociális otthonokba helyezték át. A megmaradt épületeket konferenciateleppé alakították át, amely állandó színhelye lett a lelkésztalálkozóknak, gyermek- és ifjúsági heteknek, de itt kapott helyet a tiszavirág életű teológiai szeminárium is.

A hatvanas évek már viszonylag békésebbek voltak
Ágoston Sándor halálával, aki rövid betegség után hunyt el 1960. júniusában a gyülekezetek új püspököt választottak Csete K. István pacséri lelkipásztor személyében. Ő folytatta a munkát, ahol elődje abbahagyta: a lelki élet fellendítésén munkálkodott, közben erőfeszítéseket tett az országos egyház anyagi alapjainak megerősítésén. Elkészült a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház ma is érvényben lévő alkotmánya, s fellendült a lelkészegyesület munkája. Ismét beindult a kiadótevékenység, életre kelt a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár (később: Református Évkönyv). A szerkesztők Baksa Árpád belgrádi és Póth Lajos szabadkai lelkészek voltak, ezeket a teendőket ma Botos Elemér újvidéki lelkipásztor és felesége látják el. Napvilágot látott a református énekeskönyv és a valláskönyv átdolgozott kiadása. Mindezek azonban csupán az egyházi élet külső kereteit érintették, az igazi vallásos és lelki élet gyülekezetenkénti megvalósulását Isten a bizonyságtételre és áldozatra kész „munkatársaira” bízta.
Az 1982. esztendő újabb mérföldkő volt a jugoszláviai reformátusság életében. Csete K. István püspök nyugalomba vonult, s helyét Hodosy Imre bácsfeketehegyi lelkipásztor foglalta el, aki ezt a tisztséget ma is viseli. Rövidesen távozott az egyház éléről dr. Józsa Lajos főgondnok is, akit a mindenség Ura hívott haza utolsó jelentéstételre. Az országos egyház világi elnöke ifj. Béres Károly újvidéki mérnök lett, akit 1995-ben dr. Bordás László bácskossuthfalvi orvos váltott fel. Nehéz időszakban nehéz terheket kellett elhordozniuk, hisz a gyülekeztetek többségét a létbizonytalanság veszélyeztette. Ennek ellenére a lelki munka tovább folyt. Néhány kiöregedő gyülekezet megelevenedett, sőt újabb szórványközösségek jöttek létre (Bajmok, Szaján, Szenttamás). Az egyházat újabb próbatétel érte, amikor 1996-ban Hodosy Imre váratlanul megbetegedett, majd rövidesen meg is halt.

A Szerbia területén élő reformátusok püspöke 1997-től Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkipásztor lett, akit időközben bácsfeketehegyi lelkésszé választottak meg. Jelenleg is ő az itteni egyház főpásztora. 2001-ben változás állt be „világi vonalon” is: a főgondnoki tisztre Póth Péter szabadkai gépészmérnököt jelölték, akit a gyülekezetek hamarosan meg is erősítettek ebben a minősítésében. Tisztét 2006-ban bekövetkezett haláláig töltötte be, a helyébe pedig még a következő esztendőben Hallgató Imre, bácsfeketehegyi építész lépett.
Mivel az országban hosszú évekig polgárháború dúlt, a délvidéki reformátusság is nagymértékben szétszóratott. A gyülekezetek nagy hányada Szerbia területén maradt, mások viszont a szó legszorosabb értelmében is „új hazára” leltek. Ennek következtében született meg 1993 elején egy másik délvidéki egyháztest: a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. Püspöke Lángh Endre vinkovci lelkipásztor, főgondnoka pedig Jaroslav Machacek jogász lett. Néhány református szórványközösség Szlovénia területén maradt, őket a dunántúli egyházkerület lelkészei gondozták, mígnem 2008-től Bódis Tamás személyében lelkipásztort választhattak maguknak.
Sajnos, a horvátországi reformátusok között 1999-ben egy szakadás jött létre, aminek következtében kiszakadt néhány gyülekezet, s ezeknek tagjai létrehozták a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat. Ennek a formációnak a szuperintendense K. Kettős János kopácsi lelkipásztor lett, főgondnoka pedig Sója Dénes, hercegszöllősi vállalkozó. Majdnem ebben az időben vált ki az egyetlen horvát nyelvű gyülekezet néhány kisebb szórványával, és hozták létre az ún. Protestáns Református Keresztyén Egyházat, Jasmin Milić tordincei esperes-lelkésszel az élen. Az utóbb időben több anyaországi és nemzetközi szervezet is erőteljesen szorgalmazza a három egyháztest egyesítését.
A déli határ túloldalán rekedt egyházrészeknek számos nehézséggel kell megküzdeniük. Törekvéseik középpontjában jelenleg a sokasodó anyagi és szervezeti problémák leküzdése, illetve a gyülekezeti és lelki élet fellendítése áll. A kivándorlás, a beolvadás és az elvilágiasodás veszélyével, valamint a szórványok és peremgyülekezetek elsorvadásával azonban nap, mint nap szembesülniük kell. Ehhez párosulnak olyan problémák, mint a lelkészhiány, a lelkészi kar elnőiesedése, a teológiai képzettség egyenetlensége. A felgyülemlett nehézségek leküzdése egyre inkább a fiatalabb nemzedék számára válik kihívássá, akik előtt példaképül állhatnak azok a nagy elődök, akiknek áldozatvállalása nélkül az itteni reformátusság már régen elveszítette volna identitását és küldetéstudatát.

A MAGYARORSZÁGI KUNOK TÖRTÉNETE

2009-09-08T16:14:00.007+02:00

IV. Béla az 1239-ben Kötöny kun fejedelem vezetésével Magyarországra költözött kb. 40 ezer kunt a Duna-Tisza közén telepítette le, akiket a tatárok és a főurak elleni harcban akart felhasználni. Beilleszkedésük nem volt zökkenőmentes, a főurak ellenségesen fogadták őket, azt híresztelték róluk, hogy tatár kémek, az egyház a pogány szokások miatt neheztelt, a köznép a nomádokra jellemző, magántulajdon elleni vétségek miatt orrolt meg rájuk.
1240. december 6-án a tatárok bevették Kijevet. IV. Béla ekkor nekikezdett az ország háborús haderejének megszervezéséhez, és hadseregében közel 10 ezer kun harcosra számíthatott, ám a magyar főurak a Pest alatti táborban 1241. március 17-én megölték Kötönyt. A kunok ezután útjukban pusztítva, déli irányban kivonultak az országból. IV. Béla Muhinál április 11-én-ben vereséget szenvedett a tatároktól, akik egy éves pusztítás és öldöklés után 1242 márciusában visszavonultak keletre. A dalmáciai Trau várába menekült király visszatért az ország belsejébe, és 1243-ban visszahívta a kunokat, akiket másodszor és véglegesen letelepített Magyarországon.
A kunok nemzetségei a Duna–Tisza közén, Fejér megye dunántúli részén a Mezőföldön, a Tisza és Körös között, a Körös–Maros közén és a Temesközben telepedtek meg, de a hód-tavi csata (1280/1282) után az utóbbi két területet kiürítették. A 14. században a maradék területeken alakultak meg – valószínűleg nemzetségi alapon, de ez nem adatolható pontosan – a kun székek. A kunoknak az időben változó nagyságú – általában zsugorodó – településterületét nevezték Kunságnak. Az utolsó kun csoportokat Mátyás király telepítette le Buda környékén és a Csepel-szigeten.
A 16. században a török háborúk idején a kunok területe tovább zsugorodott, eltűnt a Csanád megyei Szentelt-szék és a Fejér-megyei Hantos-szék. A Duna-Tisza közi szállások is nagy pusztulást szenvedtek, ezzel magyarázzák a Kiskunság kifejezés kialakulását, szemben a Nagykunsággal, amelyik nem néptelenedett el az első harcok során. Először az egri vár 1558-as összeírása nevezi a megmaradt három Duna–Tisza közi szék lakosságát kiskunoknak és a Tisza–Körös közi Kolbáz-székét pedig nagykunoknak.
A háborúk alatt sok kun elvándorolt, például hajdúk lettek. Régi területükre a török kiűzése után más etnikumok is költöztek, mindez elősegítette a kunok asszimilációját. Az utolsó kun nyelvű szövegek a reformáció idejéből ismertek. A Habsburgok és a kamara a népesség megváltozása miatt érvénytelennek tekintette a kiváltságokat és az egész jászkun kerületet 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek.
A szabdságjogok visszaszerzése érdekében mozgalom indult, ami 1745-ben az ún. jászkun redemptio-hoz, azaz megváltáshoz vezetett. A jászkun kerület jogi különállása az 1876-os közigazgatási reformmal szűnt meg, ekkor betagolták a szomszédos megyékbe.

A kunok társadalma
Magyarországon a kunok nemzetségenként telepedtek le, a nemzetségnevek összehasonlítása keleti – orosz és mohamedán – forrásokkal azt mutatják, hogy a magyarországi nemzetségek megfeleltethetők egy-egy kipcsak-polovec-kun törzsszövetségbeli törzsnek, azaz azoknak egy-egy töredékéről volt szó esetükben. Élükön a leggazdagabb családok álltak, az ő fejük volt a nemzetségfő, akik a latin forrásokban dominus vagy comes néven szerepelnek, ennek megfelelője a Codex Cumanicusban a bej vagy bij méltóságnév. Ők voltak a nemzetség katonai vezetői, kapitányai és bírái. A kunok legfőbb bírája a nádor volt, aki mellé a nemzetségek egy-egy főembert rendeltek ki. Belső ügyeikben viszont a vádlott nemzetségének bírája volt illetékes.
A középréteget a nemesek (nobiles) alkották, akik a magyar királyi szerviensekéhez hasonló jogokkal rendelkeztek. Kötelesek voltak a nemzetségfőkkel hadba vonulni, de mentesek voltak a beszállásolási kötelezettségek alól. Közülük kerültek ki a nemzetségfők állandó katonai kíséretének tagjai is, a nyögérek, mongol eredetű kun szóval nögerek. A megfelelő török szó a bujruk , ezt a szót a mongol törzsszövetségbe tartozó ázsiai kunok hozhatták a kun törzsszövetségbe.
A szabad, de szegény kun többséget latinul mint universitas Cumanorum jelölték, ők a feudalizálódással fokozatossan jobbágysorba süllyedtek. Jelentős számú rabszolgaréteg is létezett a kunok között, akik részben a vagyonukat vesztett kunok, részben a hadjáratok során szerzett hadifoglyok közül kerültek ki, ami konfliktusforrás is volt Magyarországon. Az 1279-es kun törvény többek között a keresztény vallású rabszolgák felszabadításáról is rendelkezett.

Kun nemzetségek
Az 1279. évi második kun törvény szerint a kunok hét nemzetségre, ezek pedig további nemekre és ágakra tagolódtak és eszerint osztotta fel a kunoknak juttatott szállásterületet. Más, orosz ill. mohamedán forrásokból hat nemzetségnevet ismerünk a kipcsak-kun törzsszövetség ill. az Arany Horda uralma alatt álló kunok között.
Magyar forrásokban előforduló nemzetségnevek:
· Borcsól – 1266: Borchol, 1288: Borchovl, az orosz évkönyvek a polovec Burcsevicsi törzsként említik többször is, a 14. században pedig Dimaski és Nuvairi is említi a kipcsak törzsek között, mint Burč-oglu ('Borsfiak'). A Kőrös és a Maros között telepedtek meg, de a hód-tavi csata (1280/1282) után kiürítették a területet.
· Olás – 1328: Olaas, 1344: Olas, a polovec Ulevicsi törzzsel azonosítható. A Tisza és a Körös között telepdtek meg, a későbbi Kolbáz-szék, a Nagykunság területén.
· Csertán – 1347, 1367: Chertan, Dimaski listáján a kipcsak Čurtan ('csuka') törzs. A Duna–Tisza közi homokhátságon telepedtek meg, a későbbi Chortyán-szék vagy másképpen Halas-szék területén. A nemzetségfő szálláshelyéből alakult ki a szék központja, Halas (Kiskunhalas) mezőváros.
· Iloncsuk – 1343: Ilunchuck ('kígyócska'), nem ismerjük keleti megfelelőjét. Iloncsuk nembeli Buthemer ispán leszármazottai a Kecskemét közeli Jakabszállásŧ birtokolták, ami akkor a Halas-székhez tartozott.
· Kór – 1315: Kool, 1348, 1350, 1368: Koor (qoyur 'kevés, csekély'), nem ismerjük keleti megfelelőjét. A Marostól délre a Harangod (Aranka) mentén telepedtek le.
· Köncsög – 1371: Kuncheg, nem ismerjük keleti megfelelőjét. Köncsög nembeli Fekete Miklós fia László királyi madarász a Túr (Mezőtúr) és Nagypó közelében lakó kunok kapitánya volt.
Magyar helynevekből kiolvasható nemzetségnevek:
· Kongrolu – 14 századi kipcsak törzsnév is
· Baraq – 14 századi kipcsak törzsnév is

Kun székek
A kun székek a magyarországi kunok autonóm, a királyi vármegyerendszertől független közigazgatási egységei voltak. A szék a szászok és székelyek székeihez hasonlóan bírói széket jelent. A székek élén a kapitányok álltak. A rendszer nyilvánvalóan a régebbi kun nemzetségek alapján jött létre, a nemzetségfők válhattak a székek kapitányaivá, de erre csak egy szék, a Halas-szék esetén van megnyugtató forrásadat. A székekről először a 15. században hallunk, de valószínűleg a 14. században alakulhattak ki. Összesen hat székről van tudomásunk.
· Halas-szék – a Kiskunság területén Halas mezőváros (Kiskunhalas) központtal alakult ki a Csertán nemzetség területén, de több nemzetség jelenléte is kimutatható. A nemzetség fejének, Köncsög ispánnak 1366-ban Halason volt a szállása. 1418-ban még a nemzetség nevével jelzik a széket (de sede Chortyan), de 1451-től ugyanitt a Halas-széket találjuk.
· Szentelt-szék – 1424-ből van rá adat, Csanád-megyében a Kór nemzetség területén alakult ki.
· Kolbáz-szék – 1440-től vannak rá adatok, a Nagykunságban Kolbázszállás központtal valószínűleg az Olás nemzetség szállásterületét foglalta magában, de több nemzetség jelenléte is kimutatható.
· Kecskemét-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, 1465-ben a kiskunsági Kecskemét mint a királynéi kunok bírói székének központja szerepel.
· Kara-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, központja a kiskunsági Karaszállás. 1469-ben Mizse-szék néven szerepel, feltehetően a szálláskapitány Misse család birtokain alakult ki a szék.
· Hantos-szék – nemzetségi eredete ismeretlen, Fejér megye dunántúli részén volt, valószínűleg egyetlen kun birtokos család birtokában a 14. században.

A kun nyelv
A kunok még a 13. században is olyan nagy számban laktak "Fekete-Kunországban" (ahogy magyar krónikák nevezték a Krím-félszigettől a mai Dél-Oroszország és Ukrajna sztyeppéin át egészen a Moldova és Kelet-Románia területéig terjedő kun államot), hogy a velencei és más olasz kereskedők érdemesnek tartották megtanulni a nyelvet. Ennek köszönhetjük az 1303-ból való Codex Cumanicust (Petrarca-kódex), amely a főbb kun szavakat és szólásmondásokat tartalmazza és amely kétségtelenné teszi a nyelv török voltát.
A kun nyelv utolsó ismerője Magyarországon, a hagyomány szerint Varró István, 1770-ben elhunyt karcagi lakos volt. A modern nyelvészeti kutatások azonban azonban e hagyományt erős kétellyel illetik. A Varrótól gyűjtött szövegek a mai vélekedés szerint ugyanolyan torzultak, mint egyéb, esetenként máig ismert kis- és nagykunsági kiszámolókká, gyermekversekké lett kun nyelvi nyomok, azaz Varró István sem lehetett már a kun nyelvnek anyanyelvi beszélője.

KUNKUTATÓ GYÓGYSZERÉSZ

2009-09-07T20:21:00.005+02:00

Gallusz László

Miért, hogyan kívánja feltárni falujának múltját a feketicsi Kórizs József

– Őseimnek tartozom azzal, hogy tisztelegjek emlékük előtt, tudjam, érezzem, milyen mélyre nyúlnak gyökereim, kidőlés fenyegeti-e évszázados családfánkat – vallja a feketicsi Kórizs József, a település történetének, hagyományainak kutatója, aki büszke rá, hogy kun vér csörgedezik az ereiben, s nem fenyegeti kidőlés a terebélyes fát, mert új rügyek fakadtak az ágakon. – Gyerekfejjel kérdezősködtem halk szavú szüleimtől, mely tájakról vetette őket a sors Fekete-hegyre, de csak annyit tudtam meg, hogy családunk, a Kórizsok a Nagykunságból települtek e tájra, kunok vagyunk valamennyien, s „életük jobb móddal való folytatását remélték az új helyre való költözéstől”. Szép emlékű Sárközi Ferenc tanáromtól hallottam legtöbbet a kunokról, idetelepülésükről, de az ősök küzdelmes életéről is.
Érdekeltek ezek a dolgok, gimnáziumi éveimben régész szerettem volna lenni, de állandóan azt hallottam otthon, hogy abból nem lehet megélni, meg ha éppen a földet akarom túrni, ott a szerény családi gazdaság, a szőlőskert, ahol mindig akad munka... De ha gyógyszerész lennék...! – mondták. – Pedig belekóstoltam a régészetbe, még „ásatásokat” is végeztünk Sárközi tanár úrral, de szakszerűtlen munkánk miatt nagy hirtelen le is állították buzgólkodásunkat. De az eredményt nem vitathatja el senki tőlünk: megástuk Fekete-egyháza templomának romjait, följegyzéseket készítettünk róla, s megerősíthettük a levéltári adatokat: 1465-ből származó írásos emlékek alapján itt, a mai Feketics mellett kőtemplommal rendelkező település létezett, a falu túlélte a mohácsi vészt, de később pusztává vált, s 1620-tól nyoma veszik Fekete-egyháza falunak.

– Gazdag szakirodalmat gyűjtött össze, többször megfordult a Kiskunságban és a Nagykunságban is, azt kutatta, hogy miként kerültek a kunok erre a vidékre.
– Muzeológus meg történész barátaim, valamint a levéltári adatok, meg ki tudja, mennyi könyv segítségével jártam végig – legalább gondolatban – a kunok, illetve később már csak törzstöredékük útját. A történelem szerint lovas nomád nép indult Belső-Ázsiából nyugatra, s hosszabb vándorlás után törzsszövetséget kötöttek a kipcsakokkal és a Kárpátoktól a Fekete-tengerig uralták a vidéket. A törzsszövetséget a mongol támadást követően a Kalka menti csata zúzta szét. A törzs egy része behódolt, másik része pedig Kötöny kánnal a magyar birodalomba indult, ahol 1239-ben IV. Béla király befogadta a kunokat, s el is foglalták az ország központi részét. Hosszadalmas lenne ismertetni kálváriájukat, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy hét törzstöredékről tudunk: az Ollás, a Kondám, a Lyupogó, az Illoncsuk, a Csertán, a Borcsol meg a Kór törzsekről, s ez utóbbiból származunk mi, Kórizsok, akik Korbáz-székre kerültek, s az 1571-es defterek említik nevünket. Miután Girhay kán tatárjai fölperzselték Korbáz-széket, a kunok Kakadhegyes, a mai Kunhegyes területére vonultak vissza, onnan meg Rakamazi földjére vándoroltak. 1711-ben telepítették vissza Kunhegyest, majd 1745-ben lezajlott a redemptio. II. József császár idejében adódik alkalom, hogy az ottani túlnépesedés, a gyakori árvizek, majd aszályos évek után kényszerből Bácskába (amely akkor lakatlan volt) költözhetnek. Így indult meg 1785-ben a délre vándorlás – 211 család 936 taggal érkezett Feketity-pusztára, s mély gyökeret is eresztett.

– S a Kórizsok?
– Szüleim mesélték, hogy 1785-ben Kórizs István, talán szépapám volt, került ide családjával Kunhegyesről. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt hallottam a rádióban, amint Kórizs István, Túrkeve polgármestere nyilatkozik, s fölcsigázta érdeklődésemet: egy tőből fakad-e családunk, s alig 300 kilométerre egymástól ne tudnánk róla? Találkoztunk és kiderült, hogy az ide költözött István meg a Kunhegyesen maradt Mihály testvérek voltak. Mihály meghagyta ugyan szóban utódainak, hogy testvére a jobb élet reményében a Délvidékre távozott, de ne engedjék szakadni a szálakat. Azonban több mint kétszáz évnek kellett eltelnie, hogy találkozzam kun rokonaimmal! Leírhatatlan érzés volt az egymásra találás pillanata, s ma sem szűnt meg a család kapcsolata.

– Kutatta-e alaposabban a Kórizs név jelentését?
– Egy ideig megelégedtem azzal, hogy megtudtam: a Kór törzs nevét viselem. Azonban nem is olyan régen találkoztam Torma József úrral, Magyarország kazahsztáni nagykövetével, s ő fejtette meg nevem jelentését. Ugyanis a kipcsak nyelvben, vagyis a kunban a „kór” embert, barátot jelöl, az „is” pedig hozzátartozót. Akár „Baráti körnek” is mondhatom nevemet. Ebben lehet valami, mert jómagam is szeretem az embereket, szeretek barátkozni. A múltat tisztelők csak örülhetnek, hogy léteznek kun nyelvtöredékek, melyek helyneveket, földrajzi neveket jelölnek, s Mándoky Kongor István jóvoltából a Kun Miatyánk szövege is fönnmaradt. Alkalmam volt Kobzos Kiss Tamás jóvoltából hallanom e nyelvemléket.

– Az ún. kunhalmok Vajdaságban sem ritkák. Valóban a kunok temetkezési helyét jelölik?
– A kunhalom vagy kurgán a sírok fölé emelt különböző átmérőjű és magasságú földhalom az eurázsiai sztyeppén. Errefelé a kimek, nem pedig a kunok használták elsőként ezt a temetkezési formát. Bánátban Kumane és Basahíd határában láthatunk még viszonylag ép kunhalmokat. Azonban a Kunság területén van a legtöbb halom. Határjelölésre is használták őket, füstjellel jelezték a halomról a „nem kívánatos vendégek”, a betolakodók közeledtét, de nem ez volt az elsődleges rendeltetésük. A nyitott szemmel járó természetbarát láthatja, hogy a meg nem bolygatott kunhalmokon megmaradt az ősgyep rendkívül értékes flórájával, s jó lenne, ha védelem alá is helyeznék az élővilág értékes szigeteit. Sajnos a mai világ nem viszonyul kegyelettel a múlthoz. Olyan fényképfelvételeim vannak, amelyeken reklámtáblák éktelenkednek az örök nyugvóhelyen, sőt egyik fölvétel egy díszes pincét örökített meg a kunhalomban. Nem szívesen boroznék ott, de azt hiszem, hogy a jó ízlésű emberek közül senki sem.

– Szellemi hagyatékban nem szűkölködik, de őriz-e a múltra emlékeztető tárgyi emlékeket?
– Százévesnél is idősebb használati tárgyakat őrzök féltve-féltékenyen, őseimre emlékezvén, hiszen ők hozták magukkal az agyagkorsókat, tálakat... A Nagykunságot járva Oláh Lajos barátomtól kaptam egy 120 évesnél is régebbi legénybotot, ami akkor került használatba, amikor őseink már vándorbotot fogtak. Ott még ma is úgy mondják, hogy a bot „rossz szándékú emberek és kóbor kutyák ellen” használatos. A buzogányszerű „fejet”, a bronzból készült botvéget ólommal töltötték meg, és legalább olyan „értéke” volt, mint a fokosnak, használata is hasonló esetekre mutat. Amikor törvénnyel tiltották be használatát, hiszen egy-egy kocsmai mulatozást követően a felcser alig győzte a munkát, mármint a legénybot ütötte sebek gyógyítását, a kunsági legények mégsem váltak meg „fegyverüktől”, egyszerűen lefűrészeltek a botból, s a bő ingujjba rejtve indultak mulatozásra. Aztán van egy sallangos karikás-ostorom, ami mindenkor a pásztorkodásra emlékeztet.

– A szőlőskertet sem véletlenül tartja, műveli?
– Megtartottam édesapám félholdnyi szőlejét, mert megtanították velem: amit az ősök teremtenek, nem szabad elkótyavetyélni. Amikor őseink leköltöztek Bácskába, szőlővenyigét is hoztak magukkal Tomaj-pusztáról, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak. Amikor itt megkapták a telkeket, a földeket, családonként 300 négyszögöl ún. „dinnyeföldet” is kaptak, hogy azt kertként használják. Eszük ágában sem volt a jó kunoknak dinnyét vagy krumplit termeszteni, inkább szőlőt telepítettek oda. A falu északkeleti oldalán volt a szőlőskert. Bizony nem jó szemmel nézte a hatóság, hogy szőlőültetvény nőtt ki a határban, de nagyon gyorsan rádöbbent, hogy komoly jövedelemforrás lehet a szőlő, hiszen dézsmát szedett a termésből! Igazi hegyközség alakult ki, mert bekerítették a szőlőt, egész évben művelték, de termést egész évben nem vihettek haza. Ezért volt akkora ünnep egykoron a szüret, hiszen akkor nyitották meg a szőlőskert kapuit, a falu apraja-nagyja ott serénykedett, sajtolta, szűrte a bort. A dézsma a termés 1/7-ét jelentette. A 374 holdas ültetvény mindig szép jövedelmet jelentett. Nem tudom, hogy ma van-e még a falu határában 20 holdnyi szőlőültetvény. Hogy a feketicsiek mesterei voltak a szőlőművelésnek, bizonyítja az az adat is, mely szerint, amikor filoxéra semmisítette meg ültetvényüket, a Tarcal-hegyi (Fruška gora) szőlősgazdák birtokain találtak munkát kora tavasztól, vagyis nyitástól késő őszig, takarásig. Hétvégeken gyalogosan jártak haza Karlócáról, Kamenicáról, maguk előtt tolva a talicskát. Néhány év elteltével újra szőlőt telepítettek, de emlékezetükben megmaradt a „szakmányos-kór”.
A borról nemcsak mint kedvcsinálóról, hanem mint gyógyszerről is szólnom kell. 1836-ban, amikor kolerajárvány tizedelte meg a falu lakosságát, azok a családok vészelték át a kórt, a júniustól szeptemberig tartó időszakot, akik csak bort fogyasztottak! Még a gyerekekkel is bort itattak víz helyett!

– Hivatása: gyógyszerész, kedvtelése: falukutatás. Nem egy kötetben tette közzé, társszerzőként, a falu értékeit. Talán jó lenne föltérképezni a népi gyógyászatot is.
– Édesanyám annak idején Újvidéken szolgált a híres Nenadović gyógyszerésznél, s jóanyám hatására választottam hivatást. Gyűjtöm a falu népi gyógyászatára vonatkozó adatokat, a gyógynövények áldásos használatát idéző emlékeket, s talán egy szerény könyv kerekedik belőle. Ezzel viszont már a hivatásomnak tartozom. Egy olyan hivatásnak, melyhez minden időben, mert azért voltak szűkös meg szorongató érzésekkel teli idők is, családomban leltem igazi támaszra.
Az eredményeket, az elismeréseket nem sajátíthatja ki magának az ember. Osztozni kell rajtuk. A kun becsület is megköveteli.

PURITÁN, KÁLVINISTA JELLEM

2009-09-07T20:09:00.006+02:00

Dr. Kozma László

A magyar reformátusságnak mindig voltak emlékezetes "ároni családjai", amelyek lelkészek, egyházi emberek egész sorát adták Isten ügyének szolgálatába. Egyike volt ezeknek a Kozma család, melynek tagjai évtizedeken, sőt évszázadokon át hol lelkészként, hol tanítóként vagy éppen világi tisztségviselőként építették az egyházat. A família egyik legjelesebb képviselője volt dr. Kozma László zombori ügyvéd, az egykori alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye áldott életű gondnoka, a zombori egyházközség presbitere.
Atyja id. Kozma Lajos Piroson, majd Feketehegyen volt lelkész. Lelkesen támogatta az 1848-as szabadságharcot, ő maga is részt vett a harcokban. Valamelyik lelkésztársa jegyezte fel róla, hogy "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén, s midőn a szerencsétlen kátyi csata után Perczel Mór egy üteg ágyuját elvesztve gondolá, azt ő néhányad magával vitte ő hozzá vissza". 1950-ben került Feketehegyre azzal a szilárd elhatározással, hogy újjászervezi a harcokban szétszóródott gyülekezetet. Előző lelkészük, Berhidai Keresztes József mártírhalált halt, az eklézsia tagjai pedig futni kényszerült, miután a falut megtámadták a szomszédos szenttamási szerbek. Egészen Kiskunhalasig menekültek, ahonnan csak egy esztendő múlva térhettek vissza. Közben javaik csaknem teljesen megsemmisültek, a templom és a parókia erősen megsérült. Id. Kozma Lajosnak számtalan feladatot kellett megoldania: helyre kellett hozni az erősen megrongált egyházi épületeket, meg kellett szervezni a vallási életet és az oktatást. Ő az elvárásoknak eleget is tett, ám a túlfeszített munka következtében 1853-ban szélütés érte, s hosszú időre ágyba kényszerült Orvosainak rövid időre sikerült őt talpra állítaniuk, betegségéből azonban sohasem épült fel teljesen. Testi problémái ellenére az egyház életében továbbra is tevékenyen jelen volt. Nemcsak a gyülekezetében végzett áldásos munkát - kiváló szónokként tartották számon -, hanem szorgalmas, szakavatott közpénztárosa volt az egyházmegyének. Második feleségével, Kiss Zsófiával együtt összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán egy megfázás következtében betegsége kiújult, s meggyötört szervezete már képtelen volt leküzdeni a kórt - még ebben az évben elhunyt.
A legidősebb fiú ifj. Kozma Lajos, Kozma László bátyja, Piroson született. A szerény, nemes lelkű ifjúra nagy hatással volt édesapja példája, s maga is a papi pályát választotta. Gimnáziumi tanulmányainak elvégeztével (Új-Verbászon, majd Nagykőrösön tanult) 1861-ben a pesti theológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával hamar kivívta magának tanárai és tanulótársai megbecsülését. Miután lelkészi oklevelet szerzett Feketehegyre ment tanítónak, ahol beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után 1869-ben a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. A költészetért rajongott, lefordította a nagy német költő, Heinrich Heine verseinek egy részét, amelyet később barátai Fordítások Heine dalaiból címmel nyomtatásban is megjelentettek. Egyéb versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg, közismert szerénysége miatt álnév alatt. Lelkileg erős volt, ám testileg nagyon törékeny. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg testét, teljesen megbénult. Élete hátralevő hónapjait egy budapesti kórházban töltötte, mígnem az év utolsó napján visszaadta lelkét Teremtőjének.
Kozma Géza, Kozma László öccse, Feketehegyen született 1859. szeptember 11-én. Iskoláit Új-Verbászon és Kecskeméten végezte, majd 1878-ban a pesti theológiára iratkozott be. Miután letette a második lelkészképesítő vizsgát, szülőfalujába került káplánnak. 1889-ben Tiszakálmánfalvára (ma: Budiszava) rendelték ki, ahol megszervezte a missziói kerület életét, sőt jelentős része volt hogy a szórványközpont rövid időn belül anyaegyházzá fejlődjön. Egészen 1905-ig szolgált itt, amikor a maradéki reformátusok hívták meg lelkészüknek. Az ő nevéhez fűződik ennek a kicsiny, római katolikusokból reformátussá lett eklézsiának a lelki és anyagi megerősödése. Rövid idő alatt paplakot, iskolát, tanítói lakást építtetett. Hozzáfogott a templom építéséhez is, már az alapokat rakták, amikor kitört az első világháború. Ezzel egy időben az egészségi állapota szintén megromlott, így életében már nem tudta befejezni a megkezdett munkát. A gyülekezete tagjai, akikhez annyira ragaszkodott, hogy semmiféle egyházi tisztséget nem vállalt el, csakhogy velük törődhessen, nagy szeretettel ápolták. De nemcsak hívei között szerzett magának megbecsülést, hanem tisztelték őt a község más nemzetiségű és felekezetű lakosai is. Jellemző volt, hogy amikor a szerb csapatok bevonultak Maradékra, s az ellentétek a faluban meglehetősen kiéleződtek, a szerb katonáknak ki lett adva a parancs, hogy "a református paplak alatt még hangosan beszélni sem szabad". Amikor 1924 augusztusában 65 éves korában elhunyt, temetésén csaknem az egész falu jelen volt, s mind a pravoszláv, mind a katolikus templomban harangoztak a tiszteletére.
Kozma Géza fia, Kozma László unokaöccse szintén a papi pályát választotta. Tiszakálmánfalván született, 1892. március 2-án. Miután 1910-ben a csurgói gimnáziumban leérettségizett, a pesti theológiára iratkozott be, ahol 1916-ban szerzett lelkészi oklevelet. 1914-től segédlelkésszé nevezték ki Váraljára, majd ugyanilyen minősítésben szolgált Šidski Banovcin és Bicskén. 1921-től Válra rendelték ki helyettes lelkésznek, ahol a gyülekezet 1922-ben rendes lelkészévé választotta meg. Kiváló szervezőként tartották számon, az ő érdeme, hogy rövid idő alatt a gyülekezet új templomot és parókiát építtetett. Nagy gondot fordított a lelkiekre, kezdeményezője és támogatója volt minden vallásos megmozdulásnak. A váliak nagyon szerették, amit az is bizonyít, hogy harminc esztendőn át szolgált közöttük. 1952-ben nyugdíjba vonult, s hamarosan meg is halt.

Kozma László 1849. június 24-én született Cservenkán. Gyermekkorát Feketehegyen töltötte, a középiskolát Új-Verbászon és Kecskeméten végezte. Később Pesten jogot tanult, tanulmányainak befejeztével pedig 1875-ben Zomborba került ügyvédgyakornoknak. Itt is maradt egészen halálig. Különösen a bűnügyi védelmeivel keltett feltűnést, kivívta magának a "Délvidék híres kriminalistája" címet. Jelentős szerepet játszott a politikában, a megyei közigazgatásban és a művelődési életben is: a szabadkai ügyvédi kamara alelnöke lett, vármegyei tiszti ügyésszé választották, majd 1894-ben országgyűlési képviselő lett a verbászi járásban. 1890-től választmányi tagja, 1901 és 1918 között elnöke Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak.
Az egyházi életbe korán bekapcsolódott, fő szervezője, majd presbitere lett a kicsiny zombori református eklézsiának. 1884-ben az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye világi jegyzőjévé, majd főjegyzőjévé választották, 1886-tól világi tanácsbíró. 1907-től az egyházmegye gondnoka lett, sőt egy ideig póttagja volt az Egyetemes Konventnek. Hivatalait egy világi pap nagy egyházszeretetével, törhetetlen ragaszkodásával végezte, soha egyetlen közgyűlésről sem maradt távol. Jegyzőkönyvei nagy jogi tudásról tanúskodnak, még az egyházkerületben is figyelmet keltettek. "Puritán, szilárd kálvinista jellem volt" jegyezték fel róla pályatársai. Nemcsak az egyházban, hanem a közélet más területein is kimagasló eredményeket ért el. A jogászvilágban elismert kriminalistaként tartották számon, védőbeszédei eseményszámba mentek az akkori jogász körökben. Költeményei, politikai és egyéb írásai több délvidéki lapban is megjelentek, tagja volt a Bács-Bodrog vármegye című terjedelmes monográfia szerkesztőbizottságának. Másfél évig viselte Bács-Bodrog vármegye főügyészi tisztét, miközben két ízben a verbászi kerületben a Szabadelvű Párt jelöltjeként parlamenti képviselővé választották. Elnöke volt a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatnak, valamint a zombori Magyar Olvasókörnek.
Fáradhatatlan munkaszeretete, nagy tudása és magas kötelességérzete példamutató volt. Derűs kedélyét és jó humorát hosszas betegeskedése alatt is megtartotta. 1921. március 22-én bekövetkezett halálával (szinte együtt távoztak az élők sorából hűséges barátjával és elnöktársával, Tóth Sándor esperessel) mind a református egyház, mind a délvidéki magyarság egy bátor, kompromisszumokat nem ismerő harcosát veszítette el.
Májusban Keck Zsigmond cservenkai lelkész istentiszteletet tartott Tóth Sándor és Kozma László emlékére, s ebben a következőket mondotta róluk: "Úgy voltak nekünk, mint az a két ércoszlop a jeruzsálemi templom tornáca előtt. Ennek a két oszlopnak neve volt. Amely jobb kéz felől állott annak neve Jákin, a másiké, balkéz felől Boáz volt. Jákin azt jelenti: Ő (az Úr) felépít, Ő megerősít, Boáz: Ő benne az erő! Az Úr most ezt a két oszlopot letörte. Hű munkások, bölcs építőmesterek voltak, őrállók Sion falain. Építő Nehémiás az egyik, törvénytudó Esdrás a másik. Két oszlop volt, ércoszlop, díszünk és oltalmunk. Erős faragott oszlopok, melyek dacoltak a viharral, melyek az egész épület terhét, egyházmegyénk összes gyülekezeteinek terhét hordozták. Erősen, szilárdan állottak, félelem nélkül a kísértések és támadások közepette. (...) Az emberek elmennek a minden élők útján, de az igazság megáll. Jákin és Boáz! Ő felépít, Őbenne az erő! Ez megmarad. Megmarad, aki Jeruzsálemet építi, a töredelmes szíveket gyógyítgatja, az erőtlennek erőt ád, a gyengében hatalmát megdicsőíti."

REFORMÁTUS LELKÉSZEK BÁCSFEKETEHEGYEN

2009-09-07T15:41:00.012+02:00

Kálmándi Pap János (1785-1791)
A telepesekkel együtt jött 1785-ben, amint azt ő maga feljegyezte. Ezt megelőzően Kunhegyesen kántortanítóként működött, s lelkésszé való kinevezése után vette feleségül nemes Nagy István leányát, Erzsébetet. Feketehegyre való megérkezése után szinte azonnal vezetni kezdte az anyakönyveket, először csak a születési és halotti anyakönyvet, majd egy esztendő múlva a házasságkötési anyakönyvet. Röviden leírta a letelepedés körülményeit, valamint az itt töltött éveinek egy-egy érdekesebb epizódját. Hat esztendeig lelkészkedett Feketehegyen, amikor ismeretlen helyre távozott el. További ténykedéséről semmiféle írásos adat nem maradt fenn.

Szalay István (1791-1803)
Egy 1791-ben keltezett kézirat szerint ő magát Szalay István Kecskeméthiensis-nek nevezte, ami arra enged következtetni, hogy valószínűleg Kecskemétről származik. Korábbi tevékenységéről semmit nem tudunk. Feketehegyen tizenkét esztendőn át szolgált, ahol sok küszködésben, szenvedésben volt része. Ő fektette le az első jegyzőkönyveket, s az ő idejében épült meg az első templom. Egyik későbbi utóda, Berhidai Keresztes József szerint rendkívül jóindulatú, áldozatkész lélek volt, de a belső viszálykodások miatt megkeseredetten távozott a gyülekezet éléről. 1803-ban Cservenkára költözött, ahol - egyes vélekedések szerint - meggyilkolták. Más leírások szerint a támadást túlélte, Szeremlére ment, ahonnan egy év múlva Nagy-Pallba távozott, és ott is halt meg.

Kozmai Sámuel (1803-1810)
Korábban Madocsán, 1798-tól Szeremlén szolgált, innen került Feketicsre. Rendszerető és célratörő lelkész volt. Ő kezdte állandósítani a presbiteri gyűléseket, s ezekről pontos jegyzőkönyvet vezetett. Az erkölcstelenséget, a nyilvánvaló bűnöket állandóan ostorozta prédikációiban, több ízben erélyesen lépett fel sikkasztó gondnokaival szemben. A gyülekezeti tagok kilengéseiről aprólékos feljegyzéseket készített. Emiatt sokan nem szerették, összetűzésbe került a gyülekezettel, s 1805-től már semmiféle írásos nyoma nincs ténykedésének. Ez arra utal, hogy a szolgálattól valószínűleg teljesen visszavonult. Egyik utóda jegyzi fel róla, hogy az egyházi épületeket nem engedte javítani, s amikor elment a paplak nagyon siralmas állapotban volt. 1810-ben Daróczra (ma: Várdaróc) költözött, ahol két évi lelkészkedés után hunyt el 1812-ben.

Kertvéllyesi Pál (1810-1834)
Szikszón született 1764. január 25-én, édesapja nemes Kertvéllyesi József, édesanyja Kováts Erzsébet. Iskoláit helyben végezte, majd 1781-ben a debreceni teológia diákja lett. Miután tanulmányait bevégezte, három évig tanítóskodott, majd ugyanennyi időt külföldön, Halléban töltött. Visszatérte után Kecskeméten káplánkodott Vég Veresmarti Sámuel superintendens mellett, ahol nagy megbecsülést szerzett magának. 1796-ban Csúzára került lelkésznek, ahonnan tizennégy évi szolgálat után hívták meg a feketehegyiek. Ő volt talán az első lelkész, aki belelátott a gyülekezet "lelkébe", s megértette azt. A csendes munkálkodás híve volt, szolgálata nyomán az eklézsia hamar fejlődésnek indult. Lelkészkedése alatt épült fel az új paplak, és az ő idejére esett az első püspöki vizitáció. Erre az alkalomra megírta az egyházközség rövid történetét, amelyben részletesen beszámolt az akkori állapotokról. A továbbiakban számos közegyházi tisztséget vállalt, 1798-tól alesperese, 1821-től esperese az alsóbaranya-bácsi tractusnak. Szerette népét és a nép is ragaszkodott hozzá. Haláláig szolgált Feketehegyen - 1834. szeptember 2-án hunyt el - ő az első lelkésze a falunak, aki itt lett eltemetve.

Nánási Fodor Pál (1834-1838)
Nagyon kevés feljegyzés maradt fenn róla. Feketehegyen mindössze négy esztendőt töltött. A korabeli iratok a folyamatos lelki munka végzéséről adnak számot, melyek közül kiemelkedik a szegényekkel és árvákkal való szervezett törődés. Feltehetően megszervezte és irányította a diakóniai szolgálatot. Ebben az időben a gyülekezet tagjai szépen adakoztak mind a pesti egyház, mind a ceglédi gyülekezet javára, ami azt jelenti, hogy anyagilag megerősödtek. Nánási 1838-ban a baranyai Nagy-Harsányba távozott, ahonnan 1861-ig a felsőbaranyai egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte. 1874-ig lelkészkedett, s feltehetően itt halt meg még ugyanebben az esztendőben.

Szívós Mihály (1838-1839)
Nagykőrösön született 1812-ben. Középiskoláit itt végezte el, majd 1830-ban Debrecenbe ment. Teológiai tanulmányainak befejeztével három esztendőn át Szalkszentmártonban iskolaigazgató volt, majd két évig nevelőként működött gróf Teleki Sándor családjánál. 1838-ban került helyettes lelkészként Feketehegyre. Rövid itteni tartózkodása idején a gyülekezet életében különösebb említésre méltó dolog nem történt. Innen Kisújszállásra távozott, ahol szintén helyettes lelkész volt. Itt nősült meg, s vette feleségül Várady Juditot. 1841-ben Kunmadarasra, 1843-ban Hajdúszoboszlóra választották meg rendes lelkészül. Ez utóbbi helyen Huszonkilenc esztendőn át szolgált lankadatlan buzgalommal. Tüzes szónokként tartották számon, s bár nagy gyülekezetektől több csábító meghívást kapott, élete végéig Hajdúszoboszlón maradt. Tüdővészben halt meg 1872. július 12-én. Temetésén Pápay Imre az alsószabolcs-hajdúkerületi egyházmegye esperese hirdette az igét. Neve különösen a protestáns egyházi irodalom mezején lett ismertté. A gyermekvilág című kötete 1840-ben, a Piros könyv 1842--ben, a Vidor gyermekek és az Erényi atya 1845-ben látott napvilágot. 1846-ban adta ki Szenczi Fördős Lajos kecskeméti főesperessel az Áhitatos hölgyet, 1847-ben pedig az Egyházi szertartási beszédeket. Írásait folyamatosan közölte a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.

Berhidai Keresztes József (1839-1849)
Egy ideig Feketehegyen működött tanítóként, majd Pirosra ment ahol hat esztendőn át lelkészkedett. Innen hívta el újra a feketehegyi gyülekezet, amelyben végül halálig szolgált. Ténykedése első éveiben az iskolák fejlesztésének gondolata foglalkoztatta. Elképzeléseit tett követte: 1840-ben leányiskolát létesített, miközben a paplakot is újjáépíttette. Ezt azonban ismeretlen tettesek (a szóbeszéd szerint lutheránus németek) felgyújtották. 1843-ban a templomot javíttatta meg, négy év múlva pedig fiúiskolát létesített. Az erkölcstelenséget és a törvényszegést szigorúan ostorozta, ugyanakkor a jótékonyság gyakorlásában mindig az élen járt. Szívesen segített nemcsak a helybélieken, de idegeneken is. Több egyházi tisztségre jelölték, egyebek között az alsóbaranya-bácsi egyházmegye főjegyzője volt. Szorgalmazta a lutheránusokkal való uniót, ám törekvései nem találtak kedvező fogadtatásra. Sőt nagy szomorúságára a falu magyar és német reformátussága éppen az ő idejében vált külön. Az 1848-as szabadságharc lelkes támogatója volt. 1849. január 23-án a szomszéd szenttamási szerbek rohanták meg a falut, s ennek a támadásnak ő is áldozatul esett. A szájhagyomány szerint nem a szerbek, hanem helybéli németek ölték meg, akiket később Szabadkán kivégeztek. Írásos dokumentum erről minden esetre nem maradt fenn. A mártír lelkipásztort visszaszivárgó hívei temették el a helyi református temetőben.

Biczó Ferenc (1849-1850)
1820. december 17-én született Nagykőrösön. Feketehegyre 1849-ben került helyettes lelkészül, amikor a szabadságharc leverése után a magyar lakosság Halasról visszatérhetett falujába. Irányítása alatt helyreállították az erősen megrongált paplakot és a leányiskolát. Újraszervezte a lelki életet, buzdította népét. 1850-ben Pirosra kapott meghívást, ahol hat esztendeig lelkészkedett. Innen a baranyai Büdösfára került, ahol feltehetően a haláláig szolgált.

id. Kozma Lajos (1850-1868)
Pirosról került Feketehegyre, ahol előtte kilenc évig volt lelkész. Az 1848-as forradalom lelkes támogatója és aktív részese volt. Korabeli feljegyzések szerint "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén". 1853-ban szélütés érte, s betegségéből sohasem épült fel teljesen. Ennek ellenére szorgalmáról és szakavatottságáról ismert lelkésze lett a gyülekezetnek, aki még közegyházi tisztséget is vállalt: az egyházmegye közpénztárosává választották. Vidám és barátságos ember volt, kiváló szónok. Második feleségével, Kiss Zsófiával összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán betegsége ismét kiújult, s még ezév szeptemberében 59 éves korában elhunyt. Koporsójánál barátja, Kármán Pál torzsai lelkész és alesperes búcsúztatta.

ifj.Kozma Lajos (1869-1873)
1844-ben született Piroson. Iskoláit Új-Verbászon és Nagykőrösön végezte, majd a pesti teológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával kivívta tanárai és tanulótársai megbecsülését. Tanulmányai végeztével Feketehegyre ment tanítónak, ahol akkor már beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. Lelkileg erős volt, de testileg nagyon törékeny. Rajongott a költészetért, lefordította a német költőfejedelem, Heinrich Heine verseinek egy részét, melyet barátai később nyomtatásban megjelenttettek. Versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg álnév alatt. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg szervezetét, megbénult, s élete hátralévő hónapjait egy pesti kórházban töltötte. Az év utolsó napján rövid, de súlyos betegség után visszaadta lelkét Teremtőjének. A temetőben, akárcsak öt évvel korábban édesatyját, Kármán Pál esperes búcsúztatta, míg barátja és lelkésztársa, Kármán József igehirdetői és irodalmi munkásságát méltatta.

Szilády János (1874-1889)
Ságváron született 1839. április 6-án. Gimnáziumba Kiskunhalason és Nagykőrösön járt, a teológiát Pesten végezte el 1860-ban. Miután két évig Kunszentmiklóson tanárkodott, Pomázon lett segédlelkész, ahonnan 1864-ben Párizsba utazott. Visszatérve 1866-ban pesti káplánná nevezték ki Török Pál superintendens mellé. 1869-től Vácott fegyházi pap, 1872. szeptemberétől pedig Bajára hívták lelkésznek. Feketehegyre 1874 tavaszán érkezett, ahol egészen élete végéig szolgált. Az ő idejére esett az 1885. évi Szász Károly-féle püspöki látogatás, s ebből az alkalomból megírta a százéves feketehegyi református egyház rövid történetét. A mai napig ez a legátfogóbb beszámoló a gyülekezet múltjáról. Irodalmi munkássága figyelemre méltó volt. 1871-ben adta ki a Börtönügyek reformjáról című munkáját, 1874 és 1876 között pedig Egyházi beszédek cím alatt jelentette meg prédikációit két kötetben. Több írása maradt hátra kéziratban is. Jelentős közéleti tevékenységet fejtett ki. Az alsóbaranya-bácsi egyházmegye, majd a dunamelléki egyházkerület tanácsbírájává választották. Póttagja volt az 1882. évi debreceni zsinatnak, ahol nyomatékos fellépésével általános tiszteletet vívott ki magának. Családja nem volt, idejét a mindennapi dolgok nem kötötték le, így kiterjedt levelezést folytatott. Ezek közül különösen azok jelentősek, melyeket Halason lelkészkedő Áron bátyjához írt. Prédikációit mély vallási és bölcsészeti szellem hatotta át. Az akkor fénykorát élő bibliai racionalizmus jellegzetes képviselője volt, eszméi azonban a feketehegyi gyülekezetben nem találtak kedvező fogadtatásra. Az állandó torzsalkodások erejét felőrölték, egészsége megromlott (fél szemére különben már évek óta nem látott). 1889. április 1-jén csendesen, ahogy addig is élt, távozott az élők sorából. Munkásságát az utókor úgy tűnik jobban értékelte, mint kortársai. A közelmúltban Szabadi Sándor tollából könyv jelent meg életéről és munkásságáról, Kiáltó szó a pusztában címmel.

Tóth Sándor (1889-1920)
A Bihar megyei Ugrán született 1851-ben, ahol apja tanító volt. Egy évet a pólai tengerészeti akadémia falai között töltött, majd a pesti református teológia növendéke lett. Később káplán Török Pál mellett, majd hitoktató Pesten. Itt vette feleségül Báló Mihály kúriai bíró lányát. 1878-tól a kecskeméti egyházmegyéhez tartozó Gombán lelkészkedett, s innen hívták meg Feketehegyre 1889 őszén. A gyülekezetet felvirágoztatta, az iskolai oktatást magas szintre emelte. "Pap volt, aki az egyház belső és külső építését tartotta hivatásának" - írta róla egyik pályatársa. Az egyházközségi és egyházmegyei jegyzőkönyvek számos nagy gonddal kidolgozott javaslatait tartalmazzák, melyek közül sok meg is valósult. Volt egyházmegyei tanácsbíró, főjegyző, s végül 1915-től haláláig az alsóbaranya-bácsi egyházmegye esperese. Minden prédikációja eseményszámba ment a gyülekezetben, napokig készült rá, de napokig is beszéltek róla. Sokat olvasott, s ő maga szintén foglalkozott írással. A Rövid oktatás ev.ref.konfirmandusok számára című kötete Kecskeméten jelent meg 1895-ben. A hitoktatást, a fiatalok nevelését mindig szívügyének tekintette. Sajnos élete végén látnia kellett, amint az általa felvirágoztatott felekezeti iskolákat minként záratták be egyetlen tollvonással az új rezsim kiszolgálói. Rövid, súlyos betegség után hunyt el 1920 tavaszán. Temetésén a vigasztalás igéjét két közeli munkatársa, Keck Zsigmond cservenkai és Arany Gusztáv pacséri lelkészek hirdették.

Kovácsy Sándor (1920-1921)
A Baranya megyei Csobóka-pusztán született 1892. szeptember 13-án. Iskoláit Sumonyban és Pécsett végezte el, majd a budapesti teológia hallgatója lett. 1913-tól Pestújhelyen exm.lelkész, később a Bethesda kórházban és a zuglói gyülekezetben volt beosztott lelkész. Tóth Sándor halála után került Bácsfeketehegyre, ahol egy esztendeig helyettes lelkészként működött. A továbbiakban ilyen minősítésben szolgált Csúzán, Kórógyon és Torzsán, míg végül 1922-ben Szabadkára hívták meg rendes lelkészül. Itt rendkívül eredményes munkát végzett, megszervezte a rendszeres diakóniai szolgálatot, a KIE-t, gyülekezeti termet építtetett, s egyházi újságot adott ki Egyházi Élet címmel. Áldásos tevékenységének az a hatósági rendelet vetett véget, amellyel mint külföldi állampolgárt kiutasították a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéről. Ekkor Budapestre költözött és nyugdíjaztatásáig a Gyűjtőfogházban végzett börtönlelkészi szolgálatokat. 1968. május 25-én halt meg hosszú, súlyos betegség után.

Ágoston Sándor (1921-1960)
Feketehegyen született 1882. május 8-án. Középiskoláit Kecskeméten, előbb római katolikus, majd a református gimnáziumban végezte. Ezt követően orvosnak készült, ám végül mégis a budapesti református teológiára iratkozott be, ahol 1904-ben szerzett lelkészi oklevelet. Svájcba szeretett volna utazni külföldi ösztöndíjasként, ehelyett azonban Kórógyra rendelték segédlelkésznek. Később ugyanott rendes lelkésszé választották meg, ahonnan 1917-ben Eszékre hívták meg. Itt nagyon sokrétű munkát végzett, megszervezte a gyülekezetet, egyházi lapot adott ki, ám két esztendő elteltével visszatért Kórógyra. 1921-ben apósa, Tóth Sándor halála után a szülőhelyére, a feketicsi gyülekezetbe választották meg, ahol egészen halálig szolgált. Számos egyházi tisztséget töltött be: egyházmegyei tanácsbíró volt, 1922-től alesperes, 1923-tól árvaházi igazgató. Klepp Péter főesperes halálát követően 1928-tól ő lett a Jugoszláv Királysági Református Egyház főesperese, 1933-tól pedig annak első püspöke. Közben 1921 és 1944 között szerkesztette és kiadta a Magvető című folyóiratot és az Árvaházi Naptárt, szervezte az ifjúsági munkát, irányította a lelki életet. Amikor a II. világháború után az új jugoszláv kormány nem engedélyezte, hogy a leendő lelkészek külföldön folytassák tanulmányaikat, 1959-ben teológiai iskolát létesített számukra. Rengeteget utazott (amerikai útjáról naplót is írt), szerteágazó levelezést folytatott. Aki ismerte őt, becsülte puritánságát, nagyfokú szervezőkészségét, elméleti tudását. Gyakorlati ember volt, aki nem riadt vissza még a lehetetlennek tűnő feladatoktól sem. Híveit szerette, mindig volt ideje számukra. Belső lelki dolgairól sohasem beszélt, de annál beszédesebbek voltak igehirdetései. Akik visszaemlékeznek ezekre az alkalmakra, azt mondják élete vége felé egyre jobbak voltak a prédikációi. A szószéken elmondott igemagyarázatainak egy töredéke 1911-ben Vasárnap délután, 1915-ben pedig Vedd és olvasd cím alatt jelent meg. A Szórványok egyházi gondozása 1916-ban, a Református valláskönyv 1925-ben látott napvilágot. Beteg sohasem volt, halála előtt két évvel azonban összeroppant. Munkájában viszont sem hajlott kora, sem betegsége nem gátolta meg. 1960. június 23-án délelőtt még levelet diktált, estefelé rosszul lett, s még ezen az éjjelen visszaadta lelkét Teremtőjének.

Hodosy Imre (1961-1996)
Magyarittebén, református lelkészi családban született 1919. február 27-én. Iskoláit Petrovgradban (Becskereken) végezte, majd a kolozsvári teológiára iratkozott, ahol 1942-ben szerzett lelkészi oklevelet. Ezt követően 1947-ig Várdarócon volt segédlelkész, majd Újvidéken, Daruváron és Feketicsen végzett helyettes lelkészi szolgálatokat. Az újvidéki egyházközség 1949-ben hívta meg második papjának. A gyülekezetben 1958-ig szolgált, s itt vette feleségül Fogarassy Mihály leányát, Idát. Édesapja halála után szülőfalujába került vissza, ezúttal már lelkészként, s Ágoston Sándor püspök végakaratának megfelelően innen hívta meg a feketicsi gyülekezet. 1961 óta ő az egyházközség lelkipásztora. Több egyházi tisztségre jelölték, 1972-től zsinati főjegyző, 1982 óta pedig a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház püspöke. A református és magyar identitás megtartásáért folytatott hűséges harcának elismeréseként a Debreceni Református Teológiai Akadémia 1991-ben díszdoktorává avatta. Mind az országos egyházban, mind a gyülekezetében méltó utóda lett Ágoston Sándornak. A lelki munka végzése mellett nagy gondot fordított a külső körülmények javítására. Feketicsen az ő idejében új parókia épült, a régi lelkészlakást gyülekezeti teremmé alakították át, a templomot kitatarozták. Kiváló igehirdető volt, buzgósága sokak számára lett példaértékűvé. Irodalmi munkássága kevésbé volt számottevő, bár írásai számos hazai és külföldi folyóiratban, évkönyvben jelentek meg. Tagja volt a Magyar Reformátusok Világszövetsége és az Egyetemes Magyar Református Konvent vezetőségének. 1996. július 2-án halt meg Kishegyesen.

Csete-Szemesi István (1997-)
Az általános iskolát Pacséron, a gimnáziumot Szabadkán végezte. Zágrábban jogot tanult, majd külföldre utazott. Előbb Belfastban, később Edinburgh-ban végzett teológiai tanulmányokat. Visszatérve a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház teológiai szemináriumának diákja lett. 1966-tól Pacséron segédlelkész, 1968-tól Maradékon, 1970-től pedig Torontálvásárhelyen (Debellácson) végez önálló lelkészi szolgálatot. Közben 1988-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémián is oklevelet, 2009-ben pedig a révkomáromi Selye János Egyetem Református Teológiai karán doktori titulust szerzett. 1982 és 1996 között bánáti esperes, 1997-től a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház püspöke, a Református Élet felelős szerkesztője. Tagja a Magyar Református Egyetemes Tanácskozó Zsinat elnökségének, 2001-től pedig a Magyar Református Világszövetség alelnöke.

A REFORMÁTUS EKLÉZSIA

2009-09-07T15:11:00.009+02:00

A bácsfeketehegyi református egyházközség korai időszakáról viszonylag kevés írásos emlék maradt hátra. Az anyakönyveket az alapítás évében kezdték vezetni, az első bejegyzések 1785. májusában történtek, közvetlenül a telepesek megérkezése után. Átfogó jelentés a gyülekezet életéről 1819-ben készült, amikor Báthory Gábor dunamelléki superintendens vizitációja elé írt beszámolót az egyházközség akkori prédikátora, Kertvéllyesi Pál. Feljegyzésében aprólékosan megörökítette a falu és a gyülekezet alapításának körülményeit, az akkori állapotokat. Ebben rövid történeti áttekintést adott, közölte az egyházközség elöljáróinak teljes névsorát, s beszámolt a felekezeti iskolák működéséről. Ennél jóval részletesebb és alaposabb Szilády János lelkész kismonográfiának is beillő helyzetjelentése, amelyet Szász Károly dunamelléki püspök látogatása idején írt 1885-ben. Írása felölelte a feketehegyi református egyház száz éves történetét, tájékoztatót adott a gyülekezet akkori állapotáról. Külön fejezetben foglalkozott a német református leányegyház múltjával és jelenével. Beszámolójához ragyogó adalékul párosult Szász Károly egyházlátogatási naplója, amelyben feketehegyi látogatására is kitért. Az eklézsia újkori történetét Ágoston Sándor, majd Hodosy Imre püspökök jegyezték fel, s ezekben már viszonylag több adat található a gyülekezet életéről, lelkészeiről.

A Kunhegyesről betelepülők szinte kész gyülekezetként érkeztek ide, templom építésére, lelkész és tanító tartására, szabad vallásgyakorlatukra vonatkozó kívánságaikat maradéktalanul teljesítették a telepítő hatóságok. A kunhegyesi gyülekezet rectorát, Kálmándi Pap Jánost lehozták magukkal lelkipásztornak, ennek ellenére a parókia még három esztendő múlva sem készült el teljesen, 1810-ben pedig össze is dőlt. Ily módon 1813-ban kölcsönpénzen új lelkészlakást kellett építeni. Az istentiszteleteket kezdetben egy vályogból vert imaházban tartották, mígnem 1803-ra elkészült első templomuk. Toronnyal, harangokkal ellátott kis templom volt ez, amely alapjaiban ma is fennáll. Az első harangot még indulásuk előtt öntették 1782-ben, a másodikat Bútor János adományozta 1800-ban. A harmadik volt a nagyharang, amelyet a gyülekezet 1815-ben öntetett. Kegyszereiket a kunhegyesi eklézsiától kapták. Ezek egy úrasztali cinkanna, melyen egy felirat áll: "Ez kannát kunhegyesi ekklésia számára Ns. Koczó Gáspár uram maga költségén vette 1733. 7-dik 8.", valamint egy ezüst úrasztali kehely, "Kunhegyesi ekklésiáé ez pohár 1713" felirattal. Ezek kiegészítésére vásárolt Szabó András kurátor 1790-ben egy rézből készített keresztelőkannát, egy nagy kannát, két cintálat és egy tányért úrasztali használatra. A telepesek tehát nem feledkeztek meg Isten dolgairól, csupán lármázó irredemptus-voltukból, nyughatatlan természetükből nem tudtak kivetkőzni. Tény viszont, hogy komoly és alapos lelki munka közöttük csupán három évtized elteltével indult meg, amikor lelkészükké Kertvéllyesi Pált, későbbi alsóbaranyai esperest hívták el.
Az 1848-as szabadságharc idején szerb csapatok foglalták a falut, a lakosság menekülni kényszerült. A hátramaradottak – közöttük Berhidai Keresztes József lelkipásztor – áldozatul estek az ellenséges rohamnak. Amikor a magyarok visszatértek, szinte mindent újra kellett kezdeniük. Kozma Lajos személyében új lelkészt kaptak, aki sokat fáradozott az egyház helyzetének megszilárdításáért. Lassan „minden a helyére került”, ám alig telt el néhány évtized, amikor komoly belső válság rázta meg az itteni reformátusságot. Az egyik a nazarénizmus megjelenése volt: több család kiszakadt a református gyülekezetből és külön egyházat alapított. Az esemény okait sokáig kutatták, többek szerint az egyház gyengeségeit tükrözte, ahol eluralkodni látszott a "keménnyakú kálvinista" szűkkeblűség. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárulhatott, hogy az akkori lelkész, Szilády János a teológiai liberalizmus és a bibliai racionalizmus emlőin felnövekedve, nem az élő igét hirdette a szószékről, hanem a szabadelvűséget propagálta. A szektásság elburjánzása végül odavezetett, hogy hamarosan a szociáldemokrácia eszméi is egyre inkább teret hódítottak a helybeliek között. Érdekes módon főként a nazarénus családokban lettek lelkes követői. A két mozgalom – a nazarénizmus és a szociáldemokrácia – jelenléte nem csupán a szociális feszültségek növekedéséhez vezetett, hanem nyugtalanságot, elégedetlenséget szított az őslakosok körében.
Az I. világháborút és a hatalomváltást szintén megsínylette a nép, de megsínylette az eklézsia is. A reformátusság ezekben a súlyos időkben veszítette el lelkészét, a nagy tiszteletnek örvendő Tóth Sándor esperest. Az iskolákat államosították, a templom két harangját, a Kunhegyesről hozott kicsiny harangot és a nagyharangot hadi célokra rekviálták. A próbatételek azonban mintha javára váltak volna a gyülekezetnek, a vallási élet ezt követően élénkebb lett, mint valaha. Először külső körülményeik javításához láttak hozzá: az elhurcolt harangokat pótolták, a kisharang helyett Bútor István öntetett 1922-ben egy 73 kg-os harangot, a nagyharang helyett viszont Bútor László és neje, Németh Julianna öntettek ugyanebben az évben egy 354 kg-os harangot. A gyülekezet is öntetett egy nagy 625 kg-os harangot. Bika Péter helybeli órás megjavította a toronyórát, a lelkészlakást pedig kitatarozták. Ami a lelki életet illeti, Ágoston Sándor lelkésszé választásával - aki a falu szülöttje s emellett elődjének, Tóth Sándornak a veje volt - fellendült a munka. Létrejött az Országos Árvaház, a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egylet), nagysikerű vallásos esték, előadás-sorozatok követték egymást.

Jelentős dátum volt a gyülekezet életében a letelepedés 150 éves évfordulójának a megünneplése. Erre az alkalomra a templomot kívül-belül átfestették, új esővíz-levezető csatornákkal látták el, a tornyot vörösrézzel borították be. Maga az ünnepség azonban, amit 1936. augusztusában tartottak meg, nagyon szomorúra sikerült, a kunhegyesiektől ugyanis a szerb hatóságok megtagadták a beutazás lehetőségét. Ennek ellenére a falu népe egybegyűlt, hogy hálát adjon Istennek az eltelt másfél évszázadért, s azért a kegyelemért, amellyel eddig őket megőrizte és megtartotta.
A magyar református gyülekezethez hasonlóan a német református eklézsia tagjai sem tétlenkedtek. A németek ugyan zömében evangélikusok voltak, a reformátusok viszont a magyar nyelvű istentiszteleteken vettek részt. Később önállósodtak, s leányegyházzá formálódtak. Számuk a századforduló után jelentősen megnövekedett, s imaházat, majd iskolát építettek. Miután anyásítási kérelmüket elfogadták, 1923-ban lelkészt is választottak Jung Keresztély (Christian Jung) személyében, kiszemelt papjuk, a fiatalon tragikus hirtelenséggel elhunyt Vincze Károly helyett. Ettől fogva a két református egyházközség egymástól elkülönülten működött, ami azt is eredményezte, hogy elcsitultak közöttük a régi villongások.
Közben a magyarajkú református eklézsia vívta a maga harcát. Épületeire nem volt gond, a csatározások során közvetlen veszélynek nem voltak kitéve, viszont az egyháztagok teljesen elszegényedtek. Amellett hogy viselniük kellett a háborús terheket, ők gondoskodtak azokról az árvákról, akiknek a feketicsi árvaház adott otthont. Ez még akkor sem volt könnyű, ha az áldozatvállalásból más gyülekezetek is kivették részüket. A negyvenes évek végén az állam megszüntette a verbászi diakonisszaházat, amelyet korábban svájci segítséggel tartottak fenn. Ebbe mindeddig felekezeti és nemzeti különbségre való tekintet nélkül fogadták be a munkaképtelen időseket, szellemi fogyatékosokat, a hontalan embereket. Az intézmény ápoltjai közül néhányan Feketicsre kerültek, míg másokat szociális intézményekben helyeztek el. A diakonissza testvérek érkeztével az árvaház szakképzett munkatársakat kapott. Áldásos tevékenységüket 1950-ig végezhették, amikor újabb hatósági rendelettel ezt az intézetet is megszüntették. Az eltelt 27 év alatt 314 árvát neveltek benne fel, alkalmanként 30-40 gyermeket. Az árvaház nem üzemelhetett tovább, az épületek viszont megmaradtak egyházi tulajdonban. Egy ideig lelkész- és egyházi munkásképző szeminárium működött benne, majd konferenciateleppé alakították át. Gyermek- és ifjúsági katekizációkat, lelkészi gyűléseket, presbiteri és női találkozókat, tudományos konferenciákat tartanak itt. Az épületeket átmenetileg az Ökumenikus Szeretetszolgálat rendelkezésére bocsátották, amely Leuenbergi Otthon néven a már említett rendezvények és alkalmak megtartása mellett felekezetközi konferenciák, ökumenikus találkozók megszervezését is vállalta.

A feketicsi református egyházközség egy igen fontos létesítménye a KIE-ház volt. Maga a Keresztyén Ifjúsági Egyesület 1904 óta működött hivatalosan Magyarországon, s eszméi hamarosan a Délvidéken is kedvező fogadtatásra találtak. Ágoston Sándor és felesége kezdettől fogva pártolták a mozgalmat. Nemcsak hogy összegyűjtötték a helyi fiatalokat, hanem tartalmas előadásokkal tették érdekessé együttléteiket. Sokan még ma is a vallási élet fénykorának tekintik ezt az időszakot. A rendezvényekre a fiatalok mellett az idősebbek is szívesen eljárogattak, így gyakran együtt volt a falu apraja-nagyja. Az államhatalom nem nézte jó szemmel ezt a buzgóságot, s akárcsak korábban sok más hasznos kezdeményezést, ezt is megszüntette.
A II. világháborút követő esztendőkben a templomba járók száma lecsökkent. Az emberekre rátelepedett egyféle közöny, s megbénította őket a hátratételektől való félelem. Az eklézsia azonban átvészelte ezt az időszakot, s mintha mi sem történt volna, élte tovább hétköznapjait. Az intézményes diakóniai munka megszűnt, de a szeretetszolgálatot tovább gyakorolták. Ágoston Sándor közbenjárásával egyre-másra érkeztek a külföldi segélyküldemények: ruhaneműk, gyógyszerek, élelmiszer. Ennek elosztása pedig a frissen alakult diakonátus tagjaira hárult. A vallásoktatást az egyházak belügyévé tették, így a gyerekek oktatása a gyülekezet helyiségeiben folyt. Ez a feladat az egymást váltó segédlelkészekre hárult, akiknek jelenlétére fokozottabban szükség volt, ugyanis Ágoston Sándor püspök váratlanul megbetegedett. Bár püspöki és lelkészi teendőit még ellátta, ereje szemmel láthatóan fogyott. Hősies küzdelmét azonban már nem sokáig vívta: 1960. június 23-án 78 éves korában elhunyt. Távozásával nemcsak az országos egyházban, de a bácsfeketehegyi gyülekezetben is hatalmas űrt hagyott maga után.
A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház új püspöke Csete K.István pacséri lelkipásztor lett. Ő legfontosabb feladatának az egyház szervezeti megújítását és a vallási élet felvirágoztatását tekintette. Ennek érdekében síkra szállt, hogy mielőbb meghozzák az új egyházi alkotmányt, megalakítsák a különböző munkaágakat, s életre keltse az egyházi kiadványokat. A háború után a reformátusság egyetlen szócsövét, a Magvetőt betiltották, akárcsak az évente megjelenő Református Árvaházi Naptárt. Helyette indult most be a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár. Ágoston Sándor utóda Bácsfeketehegyen Hodosy Imre, magyarittebei lelkipásztor lett, megválasztását azonban több hónapig tartó „választási háború” előzte meg.
Mivel az egyházi épületek állapota az eltelt évek során meglehetősen leromlott, mielőbb hozzá kellett fogni ezek renoválásához. 1965-ben a templomot meszelték ki, egy év múlva pedig a toronyóra számlapját festették át. Rövidesen sor került a lelkészlakás és az imaház korszerűsítésére is. A munkálatok azonban ezzel nem fejeződtek be, hisz az egyházközség anyagi erősödésével párhuzamosan már egy új parókia építésén gondolkoztak. Az elképzelés egyik lelkes támogatója Bertók József gondnok volt, aki nemcsak a gyülekezet, hanem a bácskai egyházmegye munkájában is méltó utóda lett Józsa Ferencnek. Igazi lelki ember volt, aki Isten ügyét mindig előbbre valónak tekintette a sajátjánál.
Az új lelkészlakás építése a hetvenes évek táján kezdődött meg, s a gyülekezet teljesen önerőből építette fel, sok-sok áldozatos munka árán. Még el sem készült teljesen, amikor az asztalon máris ott hevert a következő terv: a régi lelkészlakás gyülekezeti teremmé való átalakításának a tervrajza. Ennek megvalósítására azonban már más pénzforrásokra is szükség volt. Időközben külföldi segítséggel a templomot kitatarozták, ami azért is időszerű lett, mert közeledett a gyülekezet 200 éves jubileumi ünnepsége. Ennek gondjait azonban Bertók József már nem vállalhatta magára, mert az építkezések bevégeztével súlyosan megbetegedett, s rövid szenvedés után 1983-ban elhunyt. Utódja Terebesi István lett, kései leszármazottja annak a Terebesi Andrásnak, aki egykor a kunhegyesi "irredemptusok" első csoportját Bácskába vezette. Közben Hodosy Imre püspököt a Debreceni Református Teológiai Akadémia sokéves szolgálata elismeréseként díszdoktorává fogadta. Ez a megtiszteltetés nemcsak neki, hanem gyülekezetének, egyházának, és az egész délvidéki református magyarságnak szól. Annak a reformátusságnak, amely hamarosan szinte élet-halál harcot vívott fennmaradásáért.

Az egyházközség legújabb korszaka Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkész Feketicsre történő meghívásával kezdődött, akit Hodosy Imre halála után érkezett a gyülekezet élére. Az eltelt csaknem másfél évtized a külső-belső építkezésekkel telt el. Megújult a templom tetőzete és külső burkolata, felújították az imatermet, elkészült a gyülekezeti irattár. Megélénkült a gyermek- és ifjúsági munka, beindult az iskolai hitoktatás, a gyülekezet több egyházi ünnepélynek adott otthont. A vezetőség jelenleg azon fáradozik, hogy megteremtse a lelki munka külső feltételeit, és a gyülekezet választ tudjon adni a modern kor kihívásainak.

AZ ÉLETÉVEL PRÉDIKÁLT

2009-09-06T21:54:00.014+02:00

HODOSY IMRE (1919-1996)

„Arra kérlek benneteket, hogy Istenben bízva, és dacolva minden nehézséggel, nem vett részt a hertelendyfalvi tanácskozáson, beszámolóját más olvasta fel. Nem tűnt súlyos betegnek, de ereje egyre fogyatkozott. Egyedül talán ő sejtette, hogy a zsinat résztvevői hamarosan a koporsója fölött gyülekeznek majd újra össze, végső búcsúvételre.
Püspöki jelentésében, mondhatni elköszönt legközelebbi harcostársaitól, szolgatársaitól. Ahogyan az agg Jákób áldotta meg fiait halála előtt, mondván: „hallgassatok atyátokra”, ő is hasonlóképpen végrendelkezett. Szebb örökséget nem is hagyhatott volna hátra, mint ezt a mondatot: „Minden munkátok szeretetben menjen végbe.”
Élete volt a szolgálat. A szeretet által munkálkodó hit vezérelte őt minden dolgában, kezdettől fogva. Akkor is amikor a kolozsvári teológiáról hazaérkezve fiatal káplánként a háborúban sokat szenvedő Drávaszög reformátusait erősítgette, akkor is, amikor később szórványlelkészként gyalogosan járta végig a kicsiny szlavóniai eklézsiákat. Akkor is, amikor már városi lelkészként pásztorolta nyáját, és akkor is, amikor apja halála után elfogadta szülőfalujának meghívását. De akkor is, amikor másodszor vett búcsút gyermekkorának kedves színhelyétől, hogy néhai püspökének örökébe lépjen, először, mint lelkipásztor, majd pedig egyházi vezetőként.
A békesség követe volt. Soha nem engedte, hogy az indulatai vezéreljék, és erre intette szolgatársait is. „Voltak, akik gyorsabb és merészebb tettekre kívánták serkenteni, ő azonban a határozott szeretet útját járta” – írta róla egyik életrajzírója, így folytatva: „Népe és egyháza nehéz helyzetében így lett megváltó Urának, Jézus Krisztusnak igazán nagy és erős harcosa.”

Még egy nagy erénye volt: megtanult, és tudott mindenkor alázatos maradni. Mint lelkészgyermek apját tekintette példaképének mindenben, így a pályaválasztásban is. A nagybecskereki gimnáziumban szerzett érettségi után számára természetesnek tűnt, lelkipásztor lesz. A Kolozsvári Református Teológián 1942-ben szerzett oklevelet. Püspöke Várdarócra nevezte ki káplánnak, ahol később vallásoktató lelkészként szolgált. A szórványgondozást nagy örömmel vállalta el, mert úgy látta, hogy neki a legkisebbekkel kell törődnie.
Később több bízatott rá. 1947-től Újvidéken, 1948-tól Daruváron, 1949-től Feketicsen helyettes lelkész. Ebben az esztendőben az újvidéki gyülekezet választotta meg második lelkészének. Itt 1958-ig szolgált, amikor édesapja halála után visszatért szülőfalujába, ahonnan viszont 1961-ben a feketicsi gyülekezet hívta meg, amelynek egészen haláláig lelkipásztora volt. 1972-től a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház zsinati jegyzője, 1982-től annak püspöke. 1990-ben a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává fogadta. Tagja lett a Magyar Református Egyetemes Tanácskozó Zsinat elnökségének és a Magyar Református Világszövetség vezetőségének. Rövid ideig szerkesztette a Református Élet című egyházi lapot. Sokat fáradozott egyházáért, Isten azonban idővel ezt mondta neki: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”
Nemcsak a saját egyházában tisztelték és szerették őt. A testvéregyházak vezetőivel szinte kivétel nélkül jó kapcsolatokat ápolt. Azt, hogy mekkora tisztelet övezte, igazából csak a halála után derült ki. A temetésén valamennyi egyházi vezető személyesen megjelent.

Hogy milyen ember volt ő valójában, azt egyik legközelebbi munkatársa, Kiss Antal bácskai esperes, bácskossuthfalvi lelkipásztor fogalmazta meg legtalálóbban: „Minden egyszerűsége és szelídsége mellett is tiszteletet ébresztett maga iránt, de maga is megadta a tiszteletet minden rendű és rangú embernek. Bántásért nem fizetett bántással, a sérelmeket meg tudta bocsátani. Lelkésztársi iránt is mindig a szeretet vezérelte és el tudta ismerni azok hűséges munkáját. Nem volt irigység vagy féltékenység benne. Nem törtetett a püspökségre. Amikor megválasztották püspöknek, Isten kezéből vette, mint ráruházott szolgálatot. Püspöki méltóságát nem méltóságnak, hanem szolgálatnak vette. Isten ennyi időt adott neki a földön eltölteni. Élt 77 évet, ebből 54 évet szolgált, mint lelkész, 14 évet, mint püspök. Szolgálata lejárt. Az Úr szólította és mennie kellett. Áldott legyen emlékezete közöttünk!”

ÁGOSTON SÁNDOR

2009-09-06T21:14:00.008+02:00

Orosz Attila

ÁGOSTON SÁNDOR PÜSPÖK-LELKIPÁSZTOR ÉLETRAJZA

Ágoston Sándor 1882. május 8-án született Bácsfeketehegyen, a mai Feketicsen, itt vesztette el korán édesanyját, és itt nevelkedett a nagyszülőknél. Általános iskolai tanulmányait a helybeli református egyház által fenntartott felekezeti elemi iskolában végezte. Tízéves korában Kecskemétre került, a református gimnázium növendéke lett, itt is érettségizett. Érdeklődése a természettudományok felé vonzotta, orvos szeretett volna lenni. Édesapja kis fizetésű hivatalnok volt, nem volt annyi pénze, hogy fiát a budapesti orvostudományi egyetemen taníttassa. 1900-ban beiratkozott a budapesti református teológiai akadémiára, ahova szinte véletlenszerűen került. Ő maga így vall erről: „A teológiára semmi kedvem nem volt, csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya. Mikor a negyedik szemesztert elvégeztem, s az alapvizsgát kitűnő eredménnyel letettem, megpróbáltam otthagyni a teológiát. Beadtam kérvényemet állami stipendiumért a katonai orvosi parancsnoksághoz. Elutasítottak. Maradtam teológus. Az első lelkészképesítő vizsgát bár zsidóul olvasni sem tudtam, görögül pedig éppen csak hogy olvasni tudtam, s szintén kitűnő eredménnyel letettem, de eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek. Ha már teológus maradtam, elhatároztam, hogy teológiai tanár leszek. A filozófia szakra készültem”.

Tehetséges, jó tanuló lévén ösztöndíjat kapott, hogy a svájci Bázelban folytasson további tanulmányokat, hogy majdan a filozófia professzora lehessen. Már útra készen állt, amikor Budapesten Baksay Sándor püspök visszatartotta, nem engedte Bázelba, hanem elküldte Kórógyra, a szolgálatát már végezni alig tudó, idős, nyolcvanéves lelkipásztor mellé segédlelkésznek. Káplánként 1904 és 1906 között szolgált a kórógyi gyülekezetben. Amikor letelt a segédlelkészi ideje, a gyülekezet megválasztotta lelkipásztorának, és itt szolgált egészen 1917-ig. 1906. november 27-én házasságot kötött Tóth Erzsébettel. Házasságukat Isten három leánygyermekkel ajándékozta meg: Ilona (1908), Rózsa (1912-1914) és Erzsébet (1916) a gyermekei. Kórógyi szolgálati ideje alatt tört ki az első világháború. Időközben Budapestről értesítették, hogy a horvátországi magyar szórványok gondozása ügyében végzett munkája jutalmazásául kinevezték Debrecen város és Hajdú vármegye királyi tanfelügyelőjévé. Ágoston Sándor visszautasította ezt a tanfelügyelői kinevezést, maradt tehát falusi lelkipásztor. Időközben lelkészi
szolgálatában egy kis kitérőre került sor: faluról városra, Eszékre került lelkésznek. Valamivel több, mint két évig szolgált Eszéken, 1919. március 1-jétől ismét kórógyi lelkész lett. Nem sokáig maradt itt. Az első világháború végén szülőfalujában, Bácsfeketehegyen meghalt a lelkipásztor, Tóth Sándor esperes,
aki egyébként Ágoston Sándor apósa volt. A megjelentetett pályázat alapján Ágoston Sándor elnyerte a bácsfeketehegyi lelkészi tisztséget, és 1921. október 24-étől szülőfaluja lelkipásztora lett, itt szolgált egészen haláláig, 1960-ig.
A Bácsfeketehegyen végzett lelkipásztori szolgálatának második évében, 1922. június 21-én, Ágoston Sándort választották meg az egyházközösség alesperesének. Ezt a tisztséget hat éven keresztül töltötte be, 1928-ban főesperessé választották, majd az ú egyházalkotmány meghozatala után. 1933-ban püspökké választották. Ebben a szolgálatban – többszöri újraválasztás után – egészen haláláig megmaradt.
1937-ben meghalt felesége, Tóth Erzsébet. 1938. november 30-án újból házasságot kötött a vukovári születésű Kelecsényi Máriával. Ezt a házasságot Isten két ikerfiúval áldotta meg: Sándorral (1940-1995) és Zádorral (1940).
Ágoston Sándor lelkipásztori szolgálatának a legtermékenyebb korszaka a Feketicsen eltöltött szolgálati idő volt. 1923-ban Feketicsen megnyitotta a Református Árvaházat. Ezt az intézetet 1947-ben feloszlatták, az épület viszont megmaradt országos egyházunk tulajdonában. A továbbiakban Központi Otthon néven vált ismertté, és ezt a helyet maga Ágoston Sándor kezdte kiépíteni tanácskozóhellyé. Nevéhez fűződik továbbá a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) elindítása 1928-tól Jugoszláviában.
Erre az időszakra esik a külmisszióval való kapcsolatfelvétel is. Igaz ugyan, hogy egyházunk a Református Világszövetségnek már az első világháború után önálló tagja lett és ápolta is vele a kapcsolatot, mégis jelentős az 1929-es esztendő. Ez év június 20-án a Református Világszövetség konferenciát szervezett Bostonban. Egyházunkat Ágoston Sándor képviselte. Amerikai tartózkodása alatt végiglátogatta az ottani magyar református gyülekezeteket, és igehirdetéssel szolgált. Kapcsolatot tartott fenn a németországi reformátusok szövetségével is, amelynek gyűlésén Elberfeldben szintén megjelent. 1934-ben érintkezésbe lépett a svájci Bázeli Misszióval, amellyel a kapcsolatot egyházunk mind a mai napig ápolja. A II. világháború után a hollandiai Amszterdamban megalakult a Keresztyén Egyházak Világtanácsa (EVT). Akkor oda tőlünk senki sem mehetett el, ezért Ágoston Sándor levélben kérte felvételünket ebbe a szervezetbe, ami meg is történt. A svájci egyházak segítőszolgálatával 1952-ben vette fel a kapcsolatot, amelynek keretében a szegény gyermekek támogatást nyertek.
Ágoston Sándor az egyházi iratterjesztésről sem feledkezett meg, ezen a téren a legmaradandóbb alkotás az, hogy létrehozta az 1939-ben Szabadkán megjelent új gyülekezeti Énekeskönyvet. „Mindenütt, ahol csak magyar reformátusok élnek, vezetőink a legnagyobb elismeréssel illették ezt a művet. Mint minden dologban, ebben is igyekezett megfelelő munkatársakat találni. Ezek voltak Árokháti Béla orgonaművész (zenei rész) és dr. Karácsony Sándor egyetemi tanár (irodalmi rész), valamint mások. A magyar református énekeskönyvek történetében először fordult elő, hogy az egész énekanyag a Heidelbergi Káté nyomán nyert beosztást, és hogy az énekek mind evangéliumi tartalmúak” (Póth Lajos: In memoriam Ágoston Sándor 1882-1960). Ez az énekeskönyv néhány gyülekezetünkben még ma is használatban van. Ágoston Sándor nevéhez fűződik még a havonta megjelenő egyházi lap: a Magvető és az éven ként megjelenő Árvaházi Naptár. Az iratterjesztésnek mindig is nagy fontosságot tulajdonított, így 1955-ben megindította a Házi Áhítat (bibliaolvasó vezérfonal) kiadását sokszorosított formában. Hittankönyvet írt a gyermekek számára, ezt a könyvet egy leegyszerűsített formában is kiadta a szórványgyülekezetekben élő gyermekek számára.
1955-ben újra elindította az ifjúsági nyári összejöveteleket (katekizációkat), előbb a lelkészgyermekek és a szórványgyülekezetekben élő gyermekek számára, majd a későbbi években ezek az összejövetelek nyitva álltak a nagyobb gyülekezetekből érkező gyermekek számára is. 1959-ben teológiai szemináriumot létesített, amely külföldi tanulási lehetőségek híján oktatási intézmény lett a leendő délvidéki lelkipásztorok részére.
1960. június 23-án halt meg, életének 78., lelkipásztorságának 56., főesperesi, illetve püspöki szolgálatának 32. évében.

FEKETEHEGYI IMA

2009-09-06T15:07:00.012+02:00

DR. VAJDA GÁBOR (1945-2008)

Bácsfeketehegy szülötte, aki meglehetősen változatos életutat járt be. Az általános iskolát falujában, a középiskolát Szabadkán végezte el. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar tanári diplomát, 1973-tól az irodalomtudomány magisztere, 1981-től pedig az irodalomtudomány doktora. 1966-tól Székelykevén tanár, majd az újvidéki Hungarológiai Intézet munkatársa. 1978-tól középiskolai tanár Bácstopolyán, 1980-tól szabadfoglalkozású író. 1991-től Szabadkán a Szabad Líceum vezetője, 1996-tól a Város Könyvtár munkatársa, 2001-től az Aracs című művelődési folyóirat felelős szerkesztője. Több kitüntetésben részesült, számos egyesület tagja volt. Fő kutatásterületnek a délvidéki magyar irodalom- és művelődéstörténet számított. Ismerősei tréfásan „magányos óriás”-nak nevezték. Egész életében harcolt a mellébeszélés, a fondorlatosság és a hazugság ellen. Barátjával, a szintén feketicsi származású Podolszki Józseffel – akivel együtt indult el pályájuk – írásaikban szívesen „tértek vissza” szülőfalujukba.

A „Feketehegyi ima” című verse ifjúkori próbálkozásainak egyike.

***

Gyeplőid kiszakadtak ujjaidból

1.
e hangzavarban kuporogva
szólok
s talán hozzád

egeidben kutatnálak
de lényegünket napjaink pántolják
szavainkból is kihullottunk
rohannak utaikon

madaraidat
nem látjuk nem érezzük
zöld fáidat
lehántolva fölaprózva beépítettük
mellünk kráterei
mezőidet felperzselték
földeidet földdé tesszük

kihasadtunk egymásból
vaskartávolságnyira
mérföldeink idegenkedve csodálkoznak össze
pillanatonként indulunk önmagunk felé
pillanatonként veszítjük el magunkat
tenyeredből csorgó por vagyunk

s jajvörös fároszod nem bennünk ég
előttünk lebeg
a távolság mi vagyunk
szólnék
talán hozzád
e hangzavarban kuporogva

2.
a golyót ujjad csúcsával indítottad el
azóta csak gyorsulás
s a csillagok lepattogtak rólunk

örvényünk leve sodor
távolságon kopik karmunk
síkos mahunkba nem kapaszkodhatunk
fejeink megszaporodtak
szemeink egymásba szúrva
lelkeink kockára aprózottak
lábaink óriás felületeken
szétnyílnak talpaink alatt

a golyót ujjad csúcsával indítottad el
azóta csak gyorsulás

3.
csak távolodsz
sebességünkkel mértani arányban
kékséged mikor lebbented fel
hogy évezredes nézésünk után
végre lássuk is egymást

az a fény az a fény
amelyet agyunk és kezünk sugároz
mind erősebben
a bordák ólomfalában
elnyeletik

csak távolodsz

4.
ha beinted a pőreség pillanatát
és leállunk
minden lélek csak egy kendőt lobogtat majd

5.
orgonáid messze hagytuk
orgonáid távol búgnak
híves patakod mellett
a szarvas elrohan

6.
városod mellünkre építettük
időd nyakunkra tekertük

DR. KRISZTIÁN GÉZA

2009-09-04T08:43:00.004+02:00

IN MEMORIAM

Rövid, súlyos betegség után 2009. augusztus 25-én elhunyt

DR. KRISZTIÁN GÉZA
szemész szakorvos

Bácsfeketehegyen született 1953. január 18-án. A szabadkai gimnáziumban érettségizet, Egyetemi tanulmányait 1972 és 1978 között végezte az Újvidéki Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán, ugyanitt később szemész szakorvosi diplomát is szerzett.
Pályafutását háziorvosként kezdte a kishegyesi „Dr. Marton Sándor” Egészségházban,
majd a verbászi és az újvidéki kórház szemészeti osztályán folytatta. Hosszabb-rövidebb ideig dolgozott a bázeli klinikán is. 1993-tól a szegedi Szent-György Albert Klinika szemorvos-adjunktusa, de tagja volt a kiskunhalasi Semmelweis Kórház szemész orvos-csoportjának is.

A gyógyításon, a tudományos munkán kívül számos egyéb tevékenységre is maradt ideje és energiája. Kiterjedt szakmapolitikai és tudományos társasági tevékenység köthető a nevéhez. Tagja volt a Magyar Szemorvos Társaságnak, valamint a következő szervezeteknek: Magyar Allergológiai és Klinikai Immunológiai Társaság, Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága, Magyar Műlencse Implantációs és Refraktív Sebészeti Társaság, Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége. Szakterülete a szemészeten belül a glaukóma kezelése és a strabológia volt. Cikkei, tanulmányai különböző folyóiratokban jelentek meg.

Sikerekben és küzdelmekben gazdag életútján mindvégig társa és támasza volt felesége, Marika, aki szeretettel, türelemmel és teljes odaadással biztosította számára a nyugodt családi életet, a biztos hátországot.

Dr. Krisztián Géza egész lényét a szerénység, a közvetlenség és a megértés hatotta át. Őszinte érdeklődéssel fordult embertársai felé, mindenkinek szívesen segített. Történeteivel elszórakoztatta hallgatóságát, ám ösztönösen tudta azt is, mikor kell hallgatni és odafigyelni másokra. Emberi kvalitásai és elért eredményei miatt egyaránt nagy tiszteletnek örvendett. Személyében széles látókörű szakembert, nagyszerű barátot, a társadalmi igazságtalanságokra mindig érzékenyen reagáló, tettre kész állampolgárt tisztelhetünk. Az elért tudományos-szakmai eredmények, amelyekért megküzdött, sohasem homályosították el józan ítélőképességét, emberségét és szakmai alázatát. Hiteles, szerény és jellemes ember volt és maradt, aki egyenrangúként fordult beosztottjaihoz és professzortársaihoz egyaránt. Mindazok, akik szerettük és becsültük 2009. augusztus 26-án vettünk tőle végső búcsút a bácsfeketehegyi temetőben.

„Az igazak lelke Isten kezében van… ha az emberek szemében szenvedtek is,
a reményük tele volt halhatatlansággal.
Isten próbára tette és magához méltónak találta őket.”
(Bölcs 3,1.4-5)

Emlékét megőrizzük!

KISKUNHALAS - BÁCSFEKETEHEGY

2009-09-03T16:51:00.003+02:00

Végső István

Halas és Bácsfeketehegy 160 éves testvérisége
1848/1849-es szabadságharcban hajlékot adtunk bácskai testvéreinknek

A vérzivataros évszázadok alatt sokszor fordult elő a magyar történelemben, hogy halasiaknak futniuk kellett az ellenség elől, és ideiglenes szálláshelyet keresni, de hasonlóan több alkalommal történt meg, hogy mi adtunk élelmet, menedéket másoknak. Ilyen szomorú, de egyben felemelő esemény történt 160 éve, 1849. január 23-án is az ún. „Mária-napi szaladás” idején.

Bácsfeketehegy (észak-bácskai község) szinte teljes magyar lakossága menekülésre kényszerült ekkor, mivel a szenttamási szerbek és Jellasics bán csapatai támadásra készültek a falu ellen, melyet tíz nemzetőr védett, teljesen reménytelenül. A civilek közül csupán néhány mozgásképtelen beteg és aggember maradt ott Berhidai Keresztes József református lelkésszel, akit még aznap este, a helység szabadságharc-ellenes svábjai lelőttek. A számtalan üldözött közül Kiskunhalas mellett Soltvadkert is sokakat befogadott. A bácsfeketehegyieken kívül, akiknek száma közel 2000 fő lehetett, más bácskai település menekültjei is nálunk kaptak menedéket. Élelmezésük és ellátásuk hatalmas terhet rótt a városra 1849 januárjától, de a halasiak önfeláldozó módon akár több családot is elszállásoltak házaikban. A helyzet stabilizálása érdekében a központi költségvetésből is segítséget kellett kérni. A városi hatóságok pedig például azzal próbáltak enyhíteni a nehéz körülményeken, hogy a Délvidékről érkezett iparosoknak, kereskedőknek engedélyezték szakmájuk gyakorlását, vagy a rátermettebb férfiakat nemzetőrnek fogadták fel, és az értelmiséget is igyekeztek alkalmazni a hivatalokban. Ám ennek ellenére a menekültek között törvényszerű volt, hogy előfordult az éhezés és a koldulás. Nem is csoda ez, hiszen közel nyolc hónapig éltek itt velünk barátságban, de mégis számkivetetten. Az elsősorban református bácsfeketehegyiek közül ebben az időszakban, városunkban közel 18 fő született, 23 fő hunyt el (jellemzően főként csecsemő- és gyermekkorúak), és néhányan még meg is házasodtak. Bár 1849. július 14-én Guyon Richárd tábornok a szabadságharc utolsó győztes csatáját épp Bácsfeketehegy és Kishegyes között vívta, viszont a bácskaiak csak az ősz folyamán mentek haza. A délvidéki településen a mai napig jó szívvel gondolnak, említik és emlékeznek a halasiak és soltvadkertiek 160 évvel ezelőtti segítőkézségére és jóakaratára.

FEKETE-HEGY BETELEPÍTÉSE

2009-09-03T16:41:00.005+02:00

Kálmándi Pap János

Fekete-Hegy Helység Meg-Szállításának Le Írása, mely lett 1784-dik Esztendőben

A már örök emlékezetet érdemlő, ritka bölcsességű Felséges II-dik Jósef Romai Császárnak 's egyszersmind Magyar Ország Királyának dicsősséges uralkodása alatt, ugyan azon Felségnek Kegyelmes Rendeléséből engedelem adodván majd minden Örökös Tartományokbn lévő sok üres és puszta Helyeknek részszerént külső országbeli Lakosokkal való meg szállítatásokra 's népesíttetésekre, még pedig a' vallásban való minden külömböztetés nélkül, ezen szélessen ki terjede Királyi Kegyelem érzékenyített Privilegial Nagy Kunságban fekvő Kun-Hegyes Helységbeli némelly földetlen Lakosokat is, nevezetessen 1784-dik Esztendőben arra, hogy nevezetessen valamelly Cameralis Joszágban, más egyébb Felsőségeknek, leg inkább pedig a' Reformátusok Részéről lévő T. Nagy Sámuel Bécsi Agens urnak oktatásából alázatos Instantiájoknál fogva, a' mellyet tsak ugyan a' mostan említett Bétsi Agens Úr írt nékiek, Terebesi András nevezetű, magok közzül lévő követjek által, egyenessen a' Királyi Szék előtt valamelly Lakó Földet nyerhetnének magoknak, kik is tsak ugyan azon fllyeb említett Kun-Hegyes Helységből mondották fel magokat 250 Familiákig, hogy bizonyossan annyi számra nevelkedni fognának; a' mint már az ez előtt magok által meg tett Conscriptioból a' Népnek számához hozzá vethettek.
Nyertenek is ugyan azon Föld nélkül szűkölködő Familiák a' Kirélyi Kegyelmes Resolutio szerént Tekintetes Nemes Báts Vármegyében, Tekintetes Zombori Administratio alatt, a' mostani ujjontan fel vett nevezete szerént Fekete-Gye nevezetű Pusztát lakó földül, a' Szomszéd Határban meg népesítettetett Uj Verbász Helységtől ki maradott Parasztinátz és Kis Dobra nevezetű maradék Pusztákkal együtt, melly Pusztákhoz a' márki adott Kegyelmes Királyi Resolutio után Nagyságos Ürmányi Mihály Zombori Administrator Ur Közben vetésére Velity nevű Puszta is hozzájok adattatott, mellyekből áll az egész Helységnek Határa 140 Coloniális egész Sessiokat foglalván magában, a' Parochiális 1, Helység részére is 1, Mészárszákhez is 1 egész, Notarialis 1/2 és Oskolához is 1/2 Sessiokon és közönséges Pascuumon kívül. Ezen fellyebb említett Fekete Hegy a' Királyi Resolutioban Fekete-Tónak jelentetik; a' Rátyok pedig a' meg-szállítás előtt nevezték Feketitynek, melly Fekete-Tó nevezetet ezen Tek. Nemes Báts Vármegye hibásnak találván, még a' Meg-Szállítás előtt ezen hibás nevezet a Nemes Vármegye által meg igazíttatott, és Fekete-Tó egésszen ki töröltetett; a' mint ezt a' Tek. Nemes Vármegye Protocollomában lehet találni.
Azomba minthogy a' Kun-Hegyesből szármozandó Lakosok közül sokan ezen Uj Lakó Földre való el jöveteltől magok önként le mondottak: kellett A1 fellyebb meg határozott népeknek számát más Helyekből és Vármegyákből szármozandó Lakosokkal is potolni; kik közül Tekintetes Nemes Heves Vármegyében fekvő Tisza Bura nevű Helységből jött Lakosok leg számosabbak valának, kik önként szettenek és hívtanak öszve; kik is jollehet nem elsők vóltak a' Lakó Földnek meg nyerésében meg kell mindazonáltal jó lélek esméret szerént vallani, hogy mind ezen Uj Helységben való meg gyökerezésben,mind Helység tartásban, mind az efféléhez meg kívántató Tehettségekben eleitől fogva különös, és bátran mondhatni, leg első dicséretet érdemlettenek ugyan azon Buráról szakadt Egynéhány Lakosok.
Ezen említett Lakó Földön kívül pedig; a' mint az a' Királyi Kegyelmes Resolutióból ki tetszik, meg ajándékoztattakezen ujjonnan szállítattott három esztendőbeli Szabadsággal, és három esztendőknek el forgása alatt a' Lakosoknak Kenyérnek és vetni való mindenféle szemes jószágnak az Uraság Életes Házából való költsön adásával, és minden Lakos kész pénzel 18 ./. tizennyolcz Rforintokkal: melly három, uggymint 1785, 1786, 1787 Esztendőbeli Szabadság nem tsak az Uraság Részéről a' Robotra 's Désmállásokra, hanem a' Nemes Vármegye Részéről is mind a' közönséges Portiobeli Fizetésre, mind a' közönséges hajtogatásokra 's szolgálatokra nézve nem hogy meg tsonkíttatott volna, sőtt a' Törökkel mindjárt kezdendő Háborúban tett szolgálatjok miatt a' Lakosoknak még edgy fél esztendővel meg is hosszabbíttatott. Az három esztendők alatt az Uraságtól ki hordott kölcsön élet pedig az egész Helységre nézve egy summában ment Buzában.
Jollehet annakokáért hogy mindazon elöl számlált Királyi Kegyelmességből származott és a' Lkosokkal valoságossan és tagadhatatlan közöltetett mind Élet, mind kész pénz, mind negyedfél Esztendőkig tartó szabadságbeli drága Ajánlások, mind ezen lakó Fldnek világossan és szórúl szóra, nevezetessen Zombori Adminisratio alatt, Tekintetes Báts Vármegyében, Uj Verbász nevű Helységnek szomszédságában való Lételének 's Helyheztetésének Le Írása 's meg határozása, mind ezen Új Lakó Földön, többször is nevezett, és mostan is Birtokuk alatt lévő Parasztinátz és Kis Dobra maradék Pusztáknak, azon Felséges Királyi Resolutio szerént, hozzá adattatások 's mind ezeknek ugyan ottan ki tettző emlegetések 's elő számlálások a' fényes naphoz hasonló világossággal meg bizonyítanák azt, hogy minden kéttség nélkül a' légyen az a' lakó Föld, a' mellyet ő Felsőge ezeknek instantiájokra adni méltóztatott, és nem más, akár Fekete-Tónak, akár Feketitynek, akár Fekete-Hegynek hivattatnák /:mert mitsoda Uraság felöl lehetne azt fel tenni, hogy ő annyi hasznot és költséget, a' mennyit a' fellyebb elöl számlált Inpopulatio körül nyert Jótátemények mennének szántszándékkel és fundmentom nélkül tenne, úgy hogy ne is akarná magát meg esmértetni a' Jól.tévő? Kitsoda mozdíthatná ki a' mi egész Határunkat Helyéből és a' fellyebb említett más Határoknak öszve ragatt szomszédságából, hogy annak itt létét, amazoknál fogva meg ne lehetne bizonyítani:/ támadtanak még is némelly Helybéli 's alól megnevezendő Lakosok, a' kik ezen sokszor említett Lakó Földnek a' Királyi Felségtől való adattatását 's következésképen azon Királyi Resolutionak is, a' mint azt sok ízben torka tátva is kijelentették, valóságát 's authentióját egyenesen tagadván, e' miatt szörnyű bajt, gyalázatot és szenvedést kiváltképen magoknak, az egész községnek pedig megfizethetetlen károkat okoztak; jóllehet a' dolog tsak mintedgy gyermekségből, de valóba elég nagy nyakasságból és ravaszságból kezdődött.
Tudniillik leg elsőben is 1787-dik Esztendőben Csoma György nevezetű Helybeli Lakos meg halván azt, hogy valamelly Vármegye Tisztje az Ingenucus által lett Colonicalis Földnek ki mérettetésének authenticatioja 's meg visgálása alkalmatosságával kívánván az Uj Lakosok közzül edgynehányat, a' kik a' magok Földeiknek mértékjeijnek meg próbáltatása véget Földjeiket mutatnák ki, mivel találtattak némellyek, a' kik a' magok Földjeiket meg nem esmérték, az ollyakat az említett Vármegye Tisztje, mint dologtalanokat bitangoknak nevezett, e' miatt Csoma György némelly Lakosokat a' Vármegye Tisztjeinek el menetelek után fel buydítván arra, hogy azt a' bitang nevet nem illendő volna viselni, hanem a' betsületet meg kellene keresni, öszve gyűjtött emberek előtt erőssen fogatta és magára vállalta, hogy a' betsületet meg fogja keresni, tsak a' Bíró néki olly közönséges dologban uti költséget adjon, és kénszeríttetett is akkori Bíró Bátsi János erőszakkal is azon emberek által a' pénz ki adására, a' ki is magát ez eránt ki mentvén ugyan tsak el ment Csoma György Áts Istvánnal edgyütt magok közt gyűjtött pénzen a' betsületett keresni öszve szedvén nagy nyaláb Czédulákat és Könyvetskéket a'Lakosoktól a' véget, hogy azokból a' Lakosoknak sok Esztendők alatt Portioban 's adozásokban véghey vitt kész fizető voltokat meg bizonyítsák, a' minémű Dolog bitang emberektől ingyen se tellene.
De ugyantsak azon Bitang nevezetel említett Csoma György, sőt a' több azon szót magokra magyarázó Lakosok is alkalmasint sikettségre vélték 's el is halgatták volna, hanemha éppen akkoriban a' Lakosok között az határban Dinnye Föld fogna lenni, a' Földben való válogatás miatt némelly nem Kun-Hegyesről szakadt Lakosokkal, ugymint Szeder Mihályal, és Bajsáról szakadt Farkasokkal, kik hárman vóltak estvérek, s aután külün külön Gazdák, ugymint János, Isyván és Péter, Csoma György öszve veszvén, 's ezek között az uj Lakó Földhöz nagyobb vagy kissebb just disputltatván, ugyan azon versengés a' minap a' Bitang név által kapott sebet nem ujjitotta, és a' betsület kereesésre alkalmatosságot nem szolgáltatott volna.
Ezek esvén tehát, azon két Követek Csoma György és Áts István meg indultak és mintedgy Holnapig követségben oda jártak, állítván szóval de bnem Írásból, hogy ők egészen Budán vóltak a' Felséges Consiliumon, kik is magávaé Nitzki Excellentiaja Consiliarius Urral személy szerént beszélvén at állította nékik, hogy ők valósággal meg volnának tsalattatva, mert nem Fekete-Hegyre lettek vólna szállítva, hanem Fekete-Tóra, melly nem Báts Vármegyében vagyon, hanem a' Kunságban, és több Beneficiumokkal, mint Fekete Hegyen kapnak, volna a Fekete Tón aló impopulatio, azért is mihelyt haza mennének Budáról ujra a' Lakosokat conscribálnák, hogy lenne bizonyos, hogy kiket kellene Fekete. Hegyről Fekete-Tóra által költöztetni; következésképen kitsodák ragaszkodnának Ő Felségének ezen Drága Ajánlásához. Így a' nagy öröm miatt, betsületek meg sértésének még tsak említtetését is el felejtették, annyival is inkébb semmi Deliberatumot az eréntonnand fellyül nem hoztak, sőt ithon is ezt méh elöl hozni sem kivánták, hanem a' Bitang névről egyenesen el felejtkezvén a' népnek conscribéléséra fordították minden igyekezeteket.
Öszve gyűjték azért ezen most említett követek tsak hamar az egész Népet az akkoriba ugyan még üres, de már felépített Parochialis Házban a' végre, hogy ott a' népet a' Helység Notariusa Császár János által conscribáltatnák, a' melly Notarius a most említett Követek által a' Népnek conscribáltatására kénszerítettvén, még pedig a' Felséges Consilium Parantsolatjából, ugyan azon említett Notarius meg kívánta, hogy azon Követek a' Felséges Consiliumnak ebbeli Parantsolatját Írásban mutatnák, külömben ő az ő beszédeket mind Költeményeknek tartja, és a' conscriptiohoz hozzé se fog. Melly parantsolatot amazok nem mutathatván nem tsak a' Conscriptiot meg nem tette, sőt mindnyájokat intette, feddette, és ezen költött és lármás Dolognak tökelletes le tételére kérte, kinek feddőzéseinek helyt nem adván, a' Conscriptiot tsak ugyan megtevék választván magoknak edgy Szél Gáspár nevezetű parasyt Notariust, a' ki ezen Conscriptiot végbe is vitte.
Vége lévén ezen Conscriptionak, sokan ezen boldogsághoz leg inkább ragaszkodók közzül egyenesen a' kotsmára menének, és ott jó tele iván örömökben magokat kezdenek zűgolódni azok ellen a1 kik azen Conscriptióból magokat önként ki hagyattatni kívánták; sőt edgy nagy dorongal akará, nevezetesen Butor Jánost, a' ki leg inkébb ellenek volt, fejbe ütni amaz örömében meg részegedett Áts István tsak azért, hogy miért nem engedé ő is magát conscribaltatni, és miért nem kapna ily nagy boldogságon, ki is ha a' Gonosztevőnek keze elül el nem ugrott volna, alig ha halálos ütést nem kapott vólna.
Több hasonló illyen Lármák miatt az Elöl-Jőrók a' Dolgot fellyebb való Törvény Székeken fel jelenték, Csoma György és Áts István pedig sok pártjokra hajlott Lakosoknak házánként gyűjtött pénz és életbeli alamisnájokon az Uj Conscriptioval el indulnak ismét Budára, mivel a' Lakosokat, hogy addig ne is dolgozzanak, míg ők haza nem jönnek, hogy itt hagyván mostani Lakó Földöket, hijjána ne esne fáradságok.