MI ÉS MARADÉKAINK

Krekity Olga

A 2002-es népszámlálás 4526 lakost jegyez Bácsfeketehegyen. 61 százalékuk magyar, 16,5 százalékuk szerb, 15 százalékuk montenegrói...
A honfoglalás óta létező település az évszázadok folyamán számtalanszor cserélt gazdát, számtalanszor nyugtalanították háborúk, számtalanszor cserélődtek népek, nemzetek e tájon. Egykoron a zsíros bácskai földekért a legkiváltságosabb nemesek vetélkedtek, ám voltak olyan idők is, amikor szinte teljesen elnéptelenedett ez a vidék a tatár- és törökdúlás következtében, s aki akkor Bácskába akart menni, annak kenyeret kellett vinnie magával, mert ott egész napi járóföldön nem talált élelmet. Elnevezése is sokat változott: hívták Feketeegyháznak, Feketicsnek, Crno Brdónak, Feketehegynek, Bácsfeketehegynek, Feketitsnek, Feketytynek, Veketitynek, Fekete-Hegynek, Fekete-tónak...
Múltidézés
A Feketeegyházat emlegető első írott dokumentumból, az 1462. február 17-én, Budán keltezett adománylevélből megtudható, hogy Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta a települést és a környező bácskai szabad nemesi birtokokat, amelyeket ez időben főképp magyarok lakhattak. A török hódoltság alatt azonban a számuk lényegesen megfogyatkozott, a mohácsi vész pedig végleg elüldözte őket ebből a térségből. A vidék lakatlanná vált. 1553-ig a senki földjének nevezték. Utána a török adólistákon szerepelnek a Krivaja (Bácsér) melletti megmaradt falvak, de sokkal gyérebb lakossággal, mint azelőtt.
Bácska lakosságának feltöltéséről már 1695-ben tárgyalt az osztrák kormány, de a tényleges betelepítés csak Mária Terézia rendeletével kezdődött el 1720-ban. A császárnő Rajna melléki katolikus németekkel akarta betölteni Bácskát. II. József is birodalmi németekkel óhajtotta növelni a térségben a lakósok számát, de Telepítési Pátensében már vallási toleranciát ígért. Kunhegyes magyar zsellérjeiben ez táplált reményt, és szervezkedni kezdtek. Természetesen a vagyonosabbak nem akartak megválni az olcsó munkaerőtől, s rendelettel próbálták elejét venni a népvándorlásnak. A szájhagyomány szerint az első kunhegyesi jövevények 1779-ben érkeztek a Krivaja patak mellékére, és a domboldalban vájt kunyhóikban húzódtak meg. Aztán 1785 tavaszán 212 család költözött az újonnan létesítendő Feketehegy területére. S míg a szomszédos Szeghegyre bevándorló katolikus németek megsegítésére a kormányi kincstár negyvennégyezer forintot költött (készen felépített házakba költözhettek be), addig a kunhegyesi református magyarok új otthonának megteremtéséhez mindössze 12 forinttal járult hozzá.
"Valamennyiönket az a remény táplált, hogy sekély földjeinket odahagyva, tágasabb területet kapunk művelésre és ezen módon a mi és maradékaink helyzetét jobbá és szerencsésebbé tesszük..." (Idézet egy korabeli összeírásból, melyet Sárközi Ferenc: Az idő sodrásában című művéből kölcsönöztük.)


A négyes jubileum
Bácsfeketehegy újratelepítésének 220. évfordulója igen jeles dátum. Hogy egy (magyar) falu az elmúlt történelmi viharokat átvészelte, és ennyi - búban és örömben telt - esztendőt tud maga mögött, bizony nem kis eredmény. Hiszen első telepesei olyan szegény legények voltak, akiknek a tarisznyájában, mint ahogyan a népdal is mondja, csak vöröshagyma volt egymagában. Vagy még az sem. Esetleg a kocsi saroglyájában néhány eldugott szőlővessző... De az idén a falu vezetősége úgy döntött, hogy nemcsak a magyar telepesek új otthonteremtéséről emlékezik meg, hanem a helységben élő más nemzetiségűek kényszerű ideköltöztetésének dátumairól is.
- Tíz évvel ezelőtt már tettünk kísérletet arra, hogy megünnepeljük e többnemzetiségű közösség létrejöttének fontos történelmi pillanatait. Akkor hármas évfordulót jegyeztünk: a magyarok, a szerbek és a montenegróiak betelepítéséről emlékeztünk meg. Jóllehet ezek a népek kényszerűségből változtattak otthont, és mindez sok egyéni tragédiát vont maga után, de nekünk előre, a jövőbe is kell néznünk, s továbbra is itt, egymással békében élve kell eltöltenünk még sok-sok évtizedet - magyarázza a jubileum jelentőségét Pál Károly újonnan megválasztott helyi közösségi tanácselnök, Kishegyes község tanácselnöke és a Feketics Művelődési Egyesület elnöke. - 185 évvel ezelőtt Szikicsről és a környező településekről szivárogtak be a svábok, akiket 1944-ben elűztek otthonaikból a német megszállás ellen harcoló partizánok, s üresen maradt házaikba 1945-ben (tehát 60 esztendővel ezelőtt) montenegróiakat költöztettek be. Ezt megelőzően is volt egy nagyobb migrációs hullám: 1920-ban (85 évvel ezelőtt) korduni és likai szerb családok jöttek Feketicsre, s alakították meg az Újfalut.
Mi tagadás, a múlt emlékei sokaknak fájnak még, de épp az ilyen és ehhez hasonló együttléteknek - közös népünnepélyeknek - kell gyógyírt hozniuk ezekre a sajgó sebekre. S természetesen a dolgos hétköznapoknak is.
- A vezetőség a munkájával a mindennapi életben is be szeretné bizonyítani, hogy a békében való együttélés nem lehetetlen. A nemrég lezajlott helyi közösségi választásokon például sikerült olyan koalícióval indulnunk, amely a falu lakosságának jelenlegi összetételét is híven tükrözi. A VMSZ, a Demokrata Párt, a Gazdakör és a Zöld Dombok közösségi és környezetépítő civil szervezet kiérdemelte a lakosság bizalmát, s a 15 tanácsnoki helyből 11-et meg is szereztünk. A lakosság 75 százalékos részvétele a voksoláson ismételten azt bizonyítja, hogy nem a széthúzás, a magánérdek, hanem csakis a közösségi szellem, a közös célok megvalósításáért tett erőfeszítések hozhatnak változást a falu életében. S mi ezzel a koalícióval minden tenni akaró egyénnek megadtuk azt a lehetőséget, hogy konkrétan cselekedjen is a közösségért - hangsúlyozta Pál Károly tanácselnök.
Miből lesz a híres meggytargyi?
A szegénység és a munkanélküliség rányomta bélyegét a falu jelenére. A gazdasági válságot csak tetézi a Feketics Mezőgazdasági Birtok és az Antilop cipőgyár kilátástalan helyzete. A megkezdődött privatizációs folyamat lassú, a gazdasági átalakulás még a magánszektorban sem zökkenőmentes. Ennek ellenére a kiutat, az új munkahelyeket, az egyéni és közösségi boldogulást csakis a magánvállalkozások nyújthatják. Hál istennek vannak is sikeres próbálkozások, de az újabb ötletek megszületését serkenteni is kell. Remélhetőleg a megálmodott ipari park is megvalósul, s a testvérvárosi kapcsolatok révén, együttes erőfeszítéssel és programokkal európai uniós pénzekre is pályázhat majd a falu.
A település egykoron nagyon híres szőlő- és gyümölcstermő vidék volt. Az első szőlővesszőket és meggyfacsemetéket még Kunhegyesről hozták az elődök. Aztán, hogy kiderült, az ún. fekete meggynek kiválóan megfelel az itteni termőtalaj, a gyökérsarjakról tovább szaporították a fákat. Az 1970-es évek elején a német piacra mintegy 500 tonna termést szállítottak, s tíz nap alatt ötszázezer márka bevételre tett szert a falu.
- Ez nem legenda, hanem valóság - mondja Bácsi Gábor, a községi önkormányzat gazdasági-mezőgazdasági osztályának vezetője. - Sajnos, a virágkor után gyorsan jött a hanyatlás. A külföldi kereslet megcsappant, a rengeteg termést itthon nem tudták feldolgozni, s az emberek máról holnapra kiirtották a meggyeseket, akárcsak a szőlőskerteket. Itt-ott a ház előtt maradt néhány termő fa. A több mint egy évtizede tartó gazdasági válság néhány vállalkozó szellemű család figyelmét őseink hagyatéka felé fordította, s ez biztató eredményeket hozott. Horkai Andrásnak például a 200 meggyfából álló birtokáról származik a címkézett Feketicsi meggytargyi, s az újonnan létesített szőlőskertek terméséből kerültek piacra a Lódi-féle borpince palackozott borai. Mivel a mezőgazdasági minisztérium a jövőben a biotermelést és a tájjellegű készítményeket tervezi anyagilag támogatni, hát megtettük az első lépéseket annak irányában, hogy a híres bácsfeketehegyi fekete meggy ilyen védjegyet kapjon. Már a falunapot is a meggy éréséhez igazítottuk (hiszen ez mindannyiunk ősi kincse), s távlati terveinkben szerepel faiskola létesítése is. Az államtól szeretnénk bérelni egy biotermelésre alkalmas nagyobb parcellát, melyet felkínálnánk azoknak a fiataloknak, akik folytatni szeretnék hagyományainkat.
Ha biztos az alap, a felépítmény sem fog inogni - mondja beszélgetőtársunk. Ha a település gazdasági vérkeringése felfrissül, máris fejleszthetik a település infrastruktúráját is. Egyelőre azonban csak kis lépésekkel haladhatnak előre. Például bevezetik a kábeltelevíziót, és kitisztítják, felújítják az utcai vizesárkokat. Ez utóbbihoz persze a lakosság összefogására lesz szükség, de az új helyi vezetőség bízik abban, hogy ez maradéktalanul sikerülni fog.
Vérveszteség
Ha már szóba esik a polgári öntudat, meg egyáltalán a közhangulat, riportalanyaim megjegyzik, hogy bizony az elmúlt esztendőkben nagyon megöregedett a falu. A közösségi életen eluralkodott a fásultság és az érdektelenség. Nem is csoda, teszi hozzá Barta Júlia nyugalmazott óvónő, a művelődési élet egyik "frontembere", hiszen összeszámolták: 1990-től 46 házaspár hagyta el szülőfaluját családostul. Vándortarisznyát vett a nyakába 28 egyetemi végzettségű fiatal is, és ez ugyancsak nagy érvágás a falu szellemi életében. Az iskolában vannak osztályok, amelyekben tíznél kisebb a létszáma a tanulóknak. Sajnos, az itthon maradt fiatal értelmiségiek között is kevés az aktív, a közösségért ügyködő egyén, mert zömmel munkanélküliek, akik emellett kilátástalannak látják a jövőt, úgy érzik, egy légmentesen zárt világban élnek, s nem is érdemes küzdeniük, mert másutt és mások döntenek sorsukról. Reménytelenségükben nem házasodnak (hogy "ne tetézzék a bajt"), vagy ha mégis, nem vállalnak gyermeket. Azok a civil szervezetek viszont, amelyek időközben megalakultak, és nagy szerep hárulna rájuk a társadalmi élet újraélesztésében és újraértékelésében, még nem találták meg igazából helyüket a közösségben.
A református egyházközösség sem tölti be szerepkörét. Keresi, kutatja a járható utat. Míg dúlt a háború, és félelemben teltek az emberek mindennapjai, minden istentiszteleten tömve volt a templom. Ám ahogy elmúlt a közvetlen életveszély, s hazajöttek a frontokról az apák és a fiúk, a külföldről érkező segélycsomagok is elapadtak, a hívők alig tíz százaléka jelenik meg a vasárnapi istentiszteleten. A Gyermekmisszió bibliai levelező tagozata két lelkes vezetőjének, Szolga Renátának és Kormos Irénnek köszönhetően kiválóan dolgozik ugyan, de konfirmálás után már a hatodik osztályosnál idősebbeket nem lehet a templomba csalogatni. Hiába építettek játszóteret, hiába vettek csocsót, a fiatalok hátat fordítottak a templomnak, és elsivárosodott a hitéletük - összegezi tapasztalatait Bertók József egyházi gondnok. A tavaszi, őszi önkéntes takarításra még összejönnek a presbiterek és a kézimunkázó asszonyok, de évi tevékenységük a szeretetmunkában ezzel, úgyszólván ki is merül.
- Furcsamód ugyanakkor, amikor anyagi támogatásra volt szükségünk, az egyházközösség tagjai nagylelkűen adakoztak. A 200 éves jubileumunk alkalmából annyi pénzt összegyűjtöttünk, hogy kívül-belül felújíthattuk a templomunkat. A munkálatokat a napokban fejeztük be. Az augusztus végi rendezvénysorozatba csak azért kapcsolódtunk be (mi nem jegyezzük ugyanis ezeket az évfordulókat), hogy alkalmunk legyen nyilvánosan is megköszönni támogatóinknak a segítséget. Ugyanekkor négy fiatal lelkészt avatunk fel (a helybeli Harangozó Lászlót, a szabadkai Kiss Nándort, a maradéki Gyenge Károlyt és Gyenge Károlyné Szlifka Tildát).
Mégis, mindenek ellenére hogyan tovább? Mibe kapaszkodni? "Csakis abba, amihez értünk" - zárja le eszmecserénket derűlátóan Molnár Károly nyugalmazott agronómus, aki olyan hullámhegyeket és -völgyeket is megélt már az elmúlt évtizedek alatt, hogy bátran kimondhatja: azért nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A faluban nemcsak a szőlő- és gyümölcstermesztés volt egykoron fejlett, hanem a jószágtartás is. Az újabb kori tervszerű gazdálkodás olyan nagy eredményeket jegyzett a sertés-, a marha- és a baromfitenyésztésben, amely révén nemcsak a Vajdaságban, hanem széles e világon ismertekké váltak. Noha Jugoszlávia szétesésével mindezek az állományok tönkrementek, azért ezek a "szép napok" még élnek az emberek emlékezetében, s szerencsére egyre többen vannak olyanok, akik mernek és tesznek is valamit, hogy kimozduljanak a holtpontról. Ha döcögve is, de újra beindult a marhahizlalás, a tojótyúkok tenyésztése, a dohánytermelés, megalakult a Gazdakör, hogy szakmai segítséget nyújtson, egyesületbe tömörülnek a méhészek, a bortermelők, a szarvasmarha-, a kecske- és a sertéstenyésztők...
Hát mégis mozog a Föld...

EGY TEMPLOM VISSZAKAPTA MÉLTÓSÁGÁT

Papp Imre

Történelminek is nevezhető esemény játszódik Bácsfeketehegyen, hiszen hatvan év után egy templom visszakapja méltóságát, és ezzel kijavítunk egy történelmi igazságtalanságot. A bácsfeketehegyi evangélikus templom a mai nappal visszakapja egykori és jövőbeli jellegét – mondta többek között Pál Károly vasárnap a hatvan év utáni első szertartást megelőző alkalmi ünnepségen...

...amelyen megjelentek a történelmi egyházak, a község elöljárói, a Duna menti németek képviselői, valamint Opovó és Knićanin küldöttségei.

Az egybegyűlteket elsőként Csete Szemesi István református püspök üdvözölte, kiemelvén, hogy örülni kell a templom felújításának, hisz mint mondta, egyek vagyunk a krisztusi hitben, s ahogy János evangéliumában áll, egyek kell legyünk Isten szeretetében is. Az egybegyűlteket üdvözölte Jovan Kezan szeghegyi ortodox pap is, majd Dolinszky Árpád evangélikus püspök kiemelte, hogy a templom felújítása még nem fejeződött be, de egy határkőhöz érkeztek a munkálatok, és lehetővé vált, hogy a reformáció 491. évfordulóján, hatvan év után eőször tartsanak benne egyházi szertartást. A Szentírást idézve rámutatott, szép, amikor a testvérek együtt tudnak lenni, s itt ezúttal jelen voltak evangélikusok, reformátusok, katolikusok és pravoszlávok. Megmutatkozott, hogy egy az úr, és hálát kell adni Istennek, hogy ezt meg is tapasztalhatták a jelelevők.

A köszöntőket követően Dolinszky Márta evangélikus esperes megnyitotta az ünnep alaklmából szervezett bibliakiállítást, rámutatva, hogy a kiállított könyvek tíz nylvű fordítást mutatnak be, s a bemutatottak legrégebbi darabja egy 1712-ben kiadott, vagyis néhány esztendő híján háromszáz éves, Nürnbergben kiadott német nyelvű Biblia Luther Márton fordításában. A részvevőket Ivan Bukvić építész tájékoztatta a templomfelújítás körüli munkálatokról, rámutatván, hogy a tavaly ősszel elkezdett munkálatokat jövőre teljesen be is fejezik.


A reformáció 491. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi áhitaton Dolinszky Gábor üdvözölte az egyházi méltóságokat és a világi elöljárókat, akik között jelen volt Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke, valamint Nagy Ferenc szabadkai főkonzul is.Ünnepi beszédében Dolinszy püspök hangsúlyozta, hogy a Szentírásban Isten azt mondja “Az én házam az imádság háza legyen.”, de évtizedeken át egy letűnt rendszer ezt a templomot meggyalázta, de ezután, bár a felújítás még nem fejeződött be, ez a templom már nem templomra hasonlító magtár lesz, hanem Isten szent hajléka, az imádság háza lesz. Az ünnepi áhitat végén Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános is üdvözölte az egybegyűlteket, ugyanazt a gondolatot idézte a Bibliából, mint az előtte szóló, vagyis hogy a templomnak az imádság házának lell lennie, s mint mondta, minden jószándékú hívőnek örülnie kell, amikor azt látja, hogy egy templom megújul, s hogy ezentúl eggyel több helyen dicsőítik Istent ebben a közösségben. A szertartás végén mindegyik egyház képviselője a saját szertartása szerint megáldotta a részvevőket.

Az ünnepségsorozat befejező részeként a magyarországi Forrás Színház, valamint a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének tagjai bemutatták a közös produkcióban készült Kövek zsoltára című verses áhitatot. A Pataki András rendezte összeállításban a versmondókon kívül fellépett Eisenbeck Ágota énekművész és Dibusz Ferenc orgonaművész is.

REFORMÁTUSOK A DÉLVIDÉKEN

A reformáció eszméi viszonylag korán és gyorsan terjedtek el Magyarország déli területein.
Ebben nyilvánvalóan oroszlánrésze volt Sztárai Mihály laskói prédikátornak, aki egymaga mintegy százhúsz gyülekezetet (közöttük 17 horvát nyelvűt) alapított Baranyában és Szlavóniában. Közülük több azóta is létezik. Ez azért is különös, mert ellenreformáció kegyetlen erővel söpört végig ezen a tájon. Az itteni gyülekezetek Szegedi Kis István vezérlete alatt zömmel a baranyai, illetve alsódunamelléki egyházkerületbe tagolódtak be.
A Duna-Tisza vidéke a 18. században népesült be, amikor a török által elűzött lakosság helyére újabb telepesek érkeztek. II. József türelmi rendelete nyomán voltak közöttük protestánsok is. Ekkor alakultak meg az első református gyülekezetek. A bácsfeketehegyi egyház tagjai Kunhegyesről és Tiszaburáról jöttek. Őket a bácskossuthfalvai (ómoroviczai) reformátusok követték, akik a Jászságból (Jászkisér) és a Nagykunságból (Karcag és Kunmadaras) származtak. Még ebben az esztendőben érkeztek a pirosiak (tiszanánai, tiszaderzsi, tiszaroffi és tetétleni telepesek), valamint a pacsériak (ők zömmel kisújszállásiak voltak). A felsorolt négy magyar ajkú egyházzal szinte egy időben alakult meg az az öt németnyelvű gyülekezet, melynek alapító híveit a rajnamelléki Pfalz protestáns lakosságából telepítették ide. Ezek: Torzsa, Cservenka, Újverbász, Újszivácz és Újsóvé. Bánátban két egyházközség jött létre: Magyarittabé (békési telepesek érkeztek ide), valamint Torontálvásárhely (főként hódmezővásárhelyi és gyomai reformátusok érkezésével). A többi református egyházközség később jött létre. Közülük egyesek (mint a szabadkai, újvidéki, nagybecskereki vagy pancsovai) az ország különböző vidékeiről való szórványos átköltözés folytán keletkeztek, míg mások, mint Maradék és Nikinci római katolikus vallásból áttért reformátusok szerveződése folytán keletkeztek. Idővel a már meglévő református települések közelségében szórványegyházak és fiókegyházak alakultak, s ezek némelyike azután anyaegyházzá is formálódott (mint Zombor, Tiszakálmánfalva vagy Óverbász). Teljesen függetlenül keletkezett Hertelendyfalva (ma: Vojlovica), ahová 1882-ben települtek bukovinai székelyek.
A délvidéki református egyházközségek egyház-igazgatásilag később a dunamelléki egyházkerülethez, ezen belül az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegyéhez tartoztak (ez alól csupán a szabadkai eklézsia képezett kivételt, amely a kecskeméti tractus fennhatósága alá tartozott). A bánáti református gyülekezetek a tiszántúli egyházkerület részét képezték, a békés-bánáti egyházmegyébe tagolódtak be. Ugyanakkor a nyugat-szlavóniai, illetve a murántúli egyházak a dunántúli egyházkerület illetékességébe tartoztak.

A századforduló idején
A Dunántúlról egy lassú vándorlás kezdődött dél felé, ahol a földbirtokosok olcsó földeket vásárolhattak. Ekkor keletkezett a Daruvári Misszió és egy sor kicsiny eklézsia, melyek ma már nem léteznek, csupán Nagypiszanicán és környékén élnek még reformátusok. Létezik még három csehajkú kis gyülekezet, Pleternica és Bjeliševac a Pozsega völgyében, illetve Nagyszered a Bánságban.
A délvidéki reformátusság életében jelentős változást az I. világháború jelentett, melynek befejeztével az új országhatárok meghúzása után ezek az egyházközségek elszakadtak az anyaegyháztól, s egymásrautaltságukban kénytelen-kelletlen az önállósodás útjára kellett lépniük. Csaknem hatvan gyülekezet rekedt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén, mintegy ötvenezer taggal, akik gondozását ötvenegy lelkipásztor volt hivatott végezni. Meg kellett szervezniük az életet az új körülmények között, munkájukat azonban nehezítette, hogy ebben a nehéz időszakban veszítette el a korábbi alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye két őrállóját, Tóth Sándor esperest és Kozma László főgondnokot.

Amint a harcok elcsitultak
A szlavóniai Rétfaluban gyűlt össze az egyházmegyei közgyűlés, hogy számba vegye, voltaképpen kik is maradtak meg ebben a nagy világégésben. Bár érdemi döntés nem született, mégis körvonalazódni látszottak egy új gyülekezeti és lelki élet körvonalai. Éppen ezért tekintik többen az 1920. esztendőt a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház születési évének.
Az egyházmegye új esperese Kontra János csúzai lelkész lett, gondnoka pedig dr. Parragh Antal. Az idősebb korosztály azonban rövid időn belül átérezte, hogy az új viszonyok közepette már nem tud megbirkózni a sokasodó gondokkal, így a vezetőség röviddel ezután visszalépett. Az esperes most már Klepp Péter torzsai lelkész, míg a gondnok Nagybudafai Vermes Károly földbirtokos lett. Néhány fiatal lelkipásztor (Klepp Péter, Ágoston Sándor, Weimann Péter) egy munkaprogramot dolgozott ki, az adminisztrációs élet felfrissítése, az igehirdetés megújulása, a belmisszió kiterjesztése és a külföldi kapcsolatok kiépítése érdekében. 1923-ban hivatalosan is megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Református Egyházmegye. Főesperesévé Klepp Pétert választották, míg a gondnoka dr. Kurcz Henrik kulai ügyvéd lett, aki ezt a tisztséget egészen a II. világháború kitöréséig ellátta.


Az egyházmegye vezetői ebben az időszakban erejüket latba vetve munkálkodtak, hogy az új hatalomnál minél kedvezőbb eredményeket érjenek el, de ugyanakkor a munkaprogramban kitűzött célok megvalósítása se késlekedjen. Ennek a túlfeszített munkának lett a következménye, hogy Klepp Pétert 1927. decemberében súlyos agyvérzés érte, s betegségéből már nem tudott felépülni. Rövid kórházi kezelés után 44 éves korában elhunyt, hatalmas űrt hagyva maga után. Utóda az az Ágoston Sándor lett, aki már korábban is tevékenyen részt vett az egyházszervezési munkában.
Ágoston Sándor ekkor már Bácsfeketehegyen volt lelkész, s a gyülekezet pásztorolása mellett igazgatta az 1923-ban megalakult országos árvaházat, s szerkesztette a Magvető című egyházi lapot is. Ő, ha lehet még nagyobb iramot diktált, mint elődje. Kidolgozta az új egyházi törvénykönyvet, valamint Árkoháty Béla professzor segítségével énekeskönyvet állított össze, amely azóta is egyike a legjobbaknak. Munkatársaival valláskönyvet adott ki, s megszervezte a vasárnapi iskolát és a keresztyéni ifjúsági munkát.
Közben az egyházmegye átalakult, az új elnevezése Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház lett. Az 1930. július 17-én Belgrádban megtartott zsinaton előterjesztették az országos egyház új alkotmányát, majd hamarosan kiírták a választásokat. A jugoszláviai reformátusok első püspöke Ágoston Sándor lett, főgondnoka pedig dr. Kurcz Henrik. Az országos egyházat négy esperesség alkotta: a bácskai, bánáti, baranyai és a szlavóniai. Később a baranyai és a szlavóniai egyházmegye egyesült, viszont megalakult a német egyházmegye, amelybe a németajkú gyülekezetek soroltattak.


A II. világháború esztendei számos változást hoztak
Először bizonytalanságot az itteniek körében, majd egy rövid korszakot az anyaegyház kebelén, végül tizenhárom egyházközség megszűnését és 13.000 lélek, főként a német anyanyelvűek távozását. Alig 32.000 református maradt az új Jugoszlávia határain belül, többnyire elszegényedett, nincstelen emberek.
A háború megkímélt 47 egyházközséget és 130 szórványgyülekezetet, amelyek gondozása 25 lelkészre és 3 lévitára hárult. A püspöki tisztet továbbra is Ágoston Sándor viselte, míg az új főgondnok dr. Józsa Lajos szabadkai ügyvéd lett. Az egyházi élet megszervezése ezúttal is csak nagy nehézségek árán sikerült, ha lehet még több volt a csüggesztő körülmény, mint a húszas években. Mindenek előtt szükséges volt az országos egyház viszonyának rendezése az új szocialista államhatalommal, ezt az 1946. évi Alkotmány tette lehetővé. Az 1953. évi vallástörvények már konkrétan is körvonalazták a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház tevékenységét. Ezekben a nehéz esztendőkben jelentős szellemi és anyagi segítség érkezett külföldről, ami biztosította a túlélést.
Az országos egyháznak számos külső problémája mellett a belső gondokkal is meg kellett küzdenie. A svájci támogatással működtetett verbászi diakonisszaház feloszlott, lakói a feketicsi árvaházba kerültek. Azonban 1950-ben hatóságilag ezt az intézményt is megszüntették (315 árvát neveltek fel benne), a gondozottakat szociális otthonokba helyezték át. A megmaradt épületeket konferenciateleppé alakították át, amely állandó színhelye lett a lelkésztalálkozóknak, gyermek- és ifjúsági heteknek, de itt kapott helyet a tiszavirág életű teológiai szeminárium is.

A hatvanas évek már viszonylag békésebbek voltak
Ágoston Sándor halálával, aki rövid betegség után hunyt el 1960. júniusában a gyülekezetek új püspököt választottak Csete K. István pacséri lelkipásztor személyében. Ő folytatta a munkát, ahol elődje abbahagyta: a lelki élet fellendítésén munkálkodott, közben erőfeszítéseket tett az országos egyház anyagi alapjainak megerősítésén. Elkészült a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház ma is érvényben lévő alkotmánya, s fellendült a lelkészegyesület munkája. Ismét beindult a kiadótevékenység, életre kelt a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár (később: Református Évkönyv). A szerkesztők Baksa Árpád belgrádi és Póth Lajos szabadkai lelkészek voltak, ezeket a teendőket ma Botos Elemér újvidéki lelkipásztor és felesége látják el. Napvilágot látott a református énekeskönyv és a valláskönyv átdolgozott kiadása. Mindezek azonban csupán az egyházi élet külső kereteit érintették, az igazi vallásos és lelki élet gyülekezetenkénti megvalósulását Isten a bizonyságtételre és áldozatra kész „munkatársaira” bízta.
Az 1982. esztendő újabb mérföldkő volt a jugoszláviai reformátusság életében. Csete K. István püspök nyugalomba vonult, s helyét Hodosy Imre bácsfeketehegyi lelkipásztor foglalta el, aki ezt a tisztséget ma is viseli. Rövidesen távozott az egyház éléről dr. Józsa Lajos főgondnok is, akit a mindenség Ura hívott haza utolsó jelentéstételre. Az országos egyház világi elnöke ifj. Béres Károly újvidéki mérnök lett, akit 1995-ben dr. Bordás László bácskossuthfalvi orvos váltott fel. Nehéz időszakban nehéz terheket kellett elhordozniuk, hisz a gyülekeztetek többségét a létbizonytalanság veszélyeztette. Ennek ellenére a lelki munka tovább folyt. Néhány kiöregedő gyülekezet megelevenedett, sőt újabb szórványközösségek jöttek létre (Bajmok, Szaján, Szenttamás). Az egyházat újabb próbatétel érte, amikor 1996-ban Hodosy Imre váratlanul megbetegedett, majd rövidesen meg is halt.

A Szerbia területén élő reformátusok püspöke 1997-től Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkipásztor lett, akit időközben bácsfeketehegyi lelkésszé választottak meg. Jelenleg is ő az itteni egyház főpásztora. 2001-ben változás állt be „világi vonalon” is: a főgondnoki tisztre Póth Péter szabadkai gépészmérnököt jelölték, akit a gyülekezetek hamarosan meg is erősítettek ebben a minősítésében. Tisztét 2006-ban bekövetkezett haláláig töltötte be, a helyébe pedig még a következő esztendőben Hallgató Imre, bácsfeketehegyi építész lépett.
Mivel az országban hosszú évekig polgárháború dúlt, a délvidéki reformátusság is nagymértékben szétszóratott. A gyülekezetek nagy hányada Szerbia területén maradt, mások viszont a szó legszorosabb értelmében is „új hazára” leltek. Ennek következtében született meg 1993 elején egy másik délvidéki egyháztest: a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. Püspöke Lángh Endre vinkovci lelkipásztor, főgondnoka pedig Jaroslav Machacek jogász lett. Néhány református szórványközösség Szlovénia területén maradt, őket a dunántúli egyházkerület lelkészei gondozták, mígnem 2008-től Bódis Tamás személyében lelkipásztort választhattak maguknak.
Sajnos, a horvátországi reformátusok között 1999-ben egy szakadás jött létre, aminek következtében kiszakadt néhány gyülekezet, s ezeknek tagjai létrehozták a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat. Ennek a formációnak a szuperintendense K. Kettős János kopácsi lelkipásztor lett, főgondnoka pedig Sója Dénes, hercegszöllősi vállalkozó. Majdnem ebben az időben vált ki az egyetlen horvát nyelvű gyülekezet néhány kisebb szórványával, és hozták létre az ún. Protestáns Református Keresztyén Egyházat, Jasmin Milić tordincei esperes-lelkésszel az élen. Az utóbb időben több anyaországi és nemzetközi szervezet is erőteljesen szorgalmazza a három egyháztest egyesítését.
A déli határ túloldalán rekedt egyházrészeknek számos nehézséggel kell megküzdeniük. Törekvéseik középpontjában jelenleg a sokasodó anyagi és szervezeti problémák leküzdése, illetve a gyülekezeti és lelki élet fellendítése áll. A kivándorlás, a beolvadás és az elvilágiasodás veszélyével, valamint a szórványok és peremgyülekezetek elsorvadásával azonban nap, mint nap szembesülniük kell. Ehhez párosulnak olyan problémák, mint a lelkészhiány, a lelkészi kar elnőiesedése, a teológiai képzettség egyenetlensége. A felgyülemlett nehézségek leküzdése egyre inkább a fiatalabb nemzedék számára válik kihívássá, akik előtt példaképül állhatnak azok a nagy elődök, akiknek áldozatvállalása nélkül az itteni reformátusság már régen elveszítette volna identitását és küldetéstudatát.

PURITÁN, KÁLVINISTA JELLEM

Dr. Kozma László

A magyar reformátusságnak mindig voltak emlékezetes "ároni családjai", amelyek lelkészek, egyházi emberek egész sorát adták Isten ügyének szolgálatába. Egyike volt ezeknek a Kozma család, melynek tagjai évtizedeken, sőt évszázadokon át hol lelkészként, hol tanítóként vagy éppen világi tisztségviselőként építették az egyházat. A família egyik legjelesebb képviselője volt dr. Kozma László zombori ügyvéd, az egykori alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye áldott életű gondnoka, a zombori egyházközség presbitere.
Atyja id. Kozma Lajos Piroson, majd Feketehegyen volt lelkész. Lelkesen támogatta az 1848-as szabadságharcot, ő maga is részt vett a harcokban. Valamelyik lelkésztársa jegyezte fel róla, hogy "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén, s midőn a szerencsétlen kátyi csata után Perczel Mór egy üteg ágyuját elvesztve gondolá, azt ő néhányad magával vitte ő hozzá vissza". 1950-ben került Feketehegyre azzal a szilárd elhatározással, hogy újjászervezi a harcokban szétszóródott gyülekezetet. Előző lelkészük, Berhidai Keresztes József mártírhalált halt, az eklézsia tagjai pedig futni kényszerült, miután a falut megtámadták a szomszédos szenttamási szerbek. Egészen Kiskunhalasig menekültek, ahonnan csak egy esztendő múlva térhettek vissza. Közben javaik csaknem teljesen megsemmisültek, a templom és a parókia erősen megsérült. Id. Kozma Lajosnak számtalan feladatot kellett megoldania: helyre kellett hozni az erősen megrongált egyházi épületeket, meg kellett szervezni a vallási életet és az oktatást. Ő az elvárásoknak eleget is tett, ám a túlfeszített munka következtében 1853-ban szélütés érte, s hosszú időre ágyba kényszerült Orvosainak rövid időre sikerült őt talpra állítaniuk, betegségéből azonban sohasem épült fel teljesen. Testi problémái ellenére az egyház életében továbbra is tevékenyen jelen volt. Nemcsak a gyülekezetében végzett áldásos munkát - kiváló szónokként tartották számon -, hanem szorgalmas, szakavatott közpénztárosa volt az egyházmegyének. Második feleségével, Kiss Zsófiával együtt összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán egy megfázás következtében betegsége kiújult, s meggyötört szervezete már képtelen volt leküzdeni a kórt - még ebben az évben elhunyt.
A legidősebb fiú ifj. Kozma Lajos, Kozma László bátyja, Piroson született. A szerény, nemes lelkű ifjúra nagy hatással volt édesapja példája, s maga is a papi pályát választotta. Gimnáziumi tanulmányainak elvégeztével (Új-Verbászon, majd Nagykőrösön tanult) 1861-ben a pesti theológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával hamar kivívta magának tanárai és tanulótársai megbecsülését. Miután lelkészi oklevelet szerzett Feketehegyre ment tanítónak, ahol beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után 1869-ben a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. A költészetért rajongott, lefordította a nagy német költő, Heinrich Heine verseinek egy részét, amelyet később barátai Fordítások Heine dalaiból címmel nyomtatásban is megjelentettek. Egyéb versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg, közismert szerénysége miatt álnév alatt. Lelkileg erős volt, ám testileg nagyon törékeny. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg testét, teljesen megbénult. Élete hátralevő hónapjait egy budapesti kórházban töltötte, mígnem az év utolsó napján visszaadta lelkét Teremtőjének.
Kozma Géza, Kozma László öccse, Feketehegyen született 1859. szeptember 11-én. Iskoláit Új-Verbászon és Kecskeméten végezte, majd 1878-ban a pesti theológiára iratkozott be. Miután letette a második lelkészképesítő vizsgát, szülőfalujába került káplánnak. 1889-ben Tiszakálmánfalvára (ma: Budiszava) rendelték ki, ahol megszervezte a missziói kerület életét, sőt jelentős része volt hogy a szórványközpont rövid időn belül anyaegyházzá fejlődjön. Egészen 1905-ig szolgált itt, amikor a maradéki reformátusok hívták meg lelkészüknek. Az ő nevéhez fűződik ennek a kicsiny, római katolikusokból reformátussá lett eklézsiának a lelki és anyagi megerősödése. Rövid idő alatt paplakot, iskolát, tanítói lakást építtetett. Hozzáfogott a templom építéséhez is, már az alapokat rakták, amikor kitört az első világháború. Ezzel egy időben az egészségi állapota szintén megromlott, így életében már nem tudta befejezni a megkezdett munkát. A gyülekezete tagjai, akikhez annyira ragaszkodott, hogy semmiféle egyházi tisztséget nem vállalt el, csakhogy velük törődhessen, nagy szeretettel ápolták. De nemcsak hívei között szerzett magának megbecsülést, hanem tisztelték őt a község más nemzetiségű és felekezetű lakosai is. Jellemző volt, hogy amikor a szerb csapatok bevonultak Maradékra, s az ellentétek a faluban meglehetősen kiéleződtek, a szerb katonáknak ki lett adva a parancs, hogy "a református paplak alatt még hangosan beszélni sem szabad". Amikor 1924 augusztusában 65 éves korában elhunyt, temetésén csaknem az egész falu jelen volt, s mind a pravoszláv, mind a katolikus templomban harangoztak a tiszteletére.
Kozma Géza fia, Kozma László unokaöccse szintén a papi pályát választotta. Tiszakálmánfalván született, 1892. március 2-án. Miután 1910-ben a csurgói gimnáziumban leérettségizett, a pesti theológiára iratkozott be, ahol 1916-ban szerzett lelkészi oklevelet. 1914-től segédlelkésszé nevezték ki Váraljára, majd ugyanilyen minősítésben szolgált Šidski Banovcin és Bicskén. 1921-től Válra rendelték ki helyettes lelkésznek, ahol a gyülekezet 1922-ben rendes lelkészévé választotta meg. Kiváló szervezőként tartották számon, az ő érdeme, hogy rövid idő alatt a gyülekezet új templomot és parókiát építtetett. Nagy gondot fordított a lelkiekre, kezdeményezője és támogatója volt minden vallásos megmozdulásnak. A váliak nagyon szerették, amit az is bizonyít, hogy harminc esztendőn át szolgált közöttük. 1952-ben nyugdíjba vonult, s hamarosan meg is halt.


Kozma László 1849. június 24-én született Cservenkán. Gyermekkorát Feketehegyen töltötte, a középiskolát Új-Verbászon és Kecskeméten végezte. Később Pesten jogot tanult, tanulmányainak befejeztével pedig 1875-ben Zomborba került ügyvédgyakornoknak. Itt is maradt egészen halálig. Különösen a bűnügyi védelmeivel keltett feltűnést, kivívta magának a "Délvidék híres kriminalistája" címet. Jelentős szerepet játszott a politikában, a megyei közigazgatásban és a művelődési életben is: a szabadkai ügyvédi kamara alelnöke lett, vármegyei tiszti ügyésszé választották, majd 1894-ben országgyűlési képviselő lett a verbászi járásban. 1890-től választmányi tagja, 1901 és 1918 között elnöke Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak.
Az egyházi életbe korán bekapcsolódott, fő szervezője, majd presbitere lett a kicsiny zombori református eklézsiának. 1884-ben az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye világi jegyzőjévé, majd főjegyzőjévé választották, 1886-tól világi tanácsbíró. 1907-től az egyházmegye gondnoka lett, sőt egy ideig póttagja volt az Egyetemes Konventnek. Hivatalait egy világi pap nagy egyházszeretetével, törhetetlen ragaszkodásával végezte, soha egyetlen közgyűlésről sem maradt távol. Jegyzőkönyvei nagy jogi tudásról tanúskodnak, még az egyházkerületben is figyelmet keltettek. "Puritán, szilárd kálvinista jellem volt" jegyezték fel róla pályatársai. Nemcsak az egyházban, hanem a közélet más területein is kimagasló eredményeket ért el. A jogászvilágban elismert kriminalistaként tartották számon, védőbeszédei eseményszámba mentek az akkori jogász körökben. Költeményei, politikai és egyéb írásai több délvidéki lapban is megjelentek, tagja volt a Bács-Bodrog vármegye című terjedelmes monográfia szerkesztőbizottságának. Másfél évig viselte Bács-Bodrog vármegye főügyészi tisztét, miközben két ízben a verbászi kerületben a Szabadelvű Párt jelöltjeként parlamenti képviselővé választották. Elnöke volt a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatnak, valamint a zombori Magyar Olvasókörnek.
Fáradhatatlan munkaszeretete, nagy tudása és magas kötelességérzete példamutató volt. Derűs kedélyét és jó humorát hosszas betegeskedése alatt is megtartotta. 1921. március 22-én bekövetkezett halálával (szinte együtt távoztak az élők sorából hűséges barátjával és elnöktársával, Tóth Sándor esperessel) mind a református egyház, mind a délvidéki magyarság egy bátor, kompromisszumokat nem ismerő harcosát veszítette el.
Májusban Keck Zsigmond cservenkai lelkész istentiszteletet tartott Tóth Sándor és Kozma László emlékére, s ebben a következőket mondotta róluk: "Úgy voltak nekünk, mint az a két ércoszlop a jeruzsálemi templom tornáca előtt. Ennek a két oszlopnak neve volt. Amely jobb kéz felől állott annak neve Jákin, a másiké, balkéz felől Boáz volt. Jákin azt jelenti: Ő (az Úr) felépít, Ő megerősít, Boáz: Ő benne az erő! Az Úr most ezt a két oszlopot letörte. Hű munkások, bölcs építőmesterek voltak, őrállók Sion falain. Építő Nehémiás az egyik, törvénytudó Esdrás a másik. Két oszlop volt, ércoszlop, díszünk és oltalmunk. Erős faragott oszlopok, melyek dacoltak a viharral, melyek az egész épület terhét, egyházmegyénk összes gyülekezeteinek terhét hordozták. Erősen, szilárdan állottak, félelem nélkül a kísértések és támadások közepette. (...) Az emberek elmennek a minden élők útján, de az igazság megáll. Jákin és Boáz! Ő felépít, Őbenne az erő! Ez megmarad. Megmarad, aki Jeruzsálemet építi, a töredelmes szíveket gyógyítgatja, az erőtlennek erőt ád, a gyengében hatalmát megdicsőíti."

REFORMÁTUS LELKÉSZEK BÁCSFEKETEHEGYEN

Kálmándi Pap János (1785-1791)
A telepesekkel együtt jött 1785-ben, amint azt ő maga feljegyezte. Ezt megelőzően Kunhegyesen kántortanítóként működött, s lelkésszé való kinevezése után vette feleségül nemes Nagy István leányát, Erzsébetet. Feketehegyre való megérkezése után szinte azonnal vezetni kezdte az anyakönyveket, először csak a születési és halotti anyakönyvet, majd egy esztendő múlva a házasságkötési anyakönyvet. Röviden leírta a letelepedés körülményeit, valamint az itt töltött éveinek egy-egy érdekesebb epizódját. Hat esztendeig lelkészkedett Feketehegyen, amikor ismeretlen helyre távozott el. További ténykedéséről semmiféle írásos adat nem maradt fenn.

Szalay István (1791-1803)
Egy 1791-ben keltezett kézirat szerint ő magát Szalay István Kecskeméthiensis-nek nevezte, ami arra enged következtetni, hogy valószínűleg Kecskemétről származik. Korábbi tevékenységéről semmit nem tudunk. Feketehegyen tizenkét esztendőn át szolgált, ahol sok küszködésben, szenvedésben volt része. Ő fektette le az első jegyzőkönyveket, s az ő idejében épült meg az első templom. Egyik későbbi utóda, Berhidai Keresztes József szerint rendkívül jóindulatú, áldozatkész lélek volt, de a belső viszálykodások miatt megkeseredetten távozott a gyülekezet éléről. 1803-ban Cservenkára költözött, ahol - egyes vélekedések szerint - meggyilkolták. Más leírások szerint a támadást túlélte, Szeremlére ment, ahonnan egy év múlva Nagy-Pallba távozott, és ott is halt meg.

Kozmai Sámuel (1803-1810)
Korábban Madocsán, 1798-tól Szeremlén szolgált, innen került Feketicsre. Rendszerető és célratörő lelkész volt. Ő kezdte állandósítani a presbiteri gyűléseket, s ezekről pontos jegyzőkönyvet vezetett. Az erkölcstelenséget, a nyilvánvaló bűnöket állandóan ostorozta prédikációiban, több ízben erélyesen lépett fel sikkasztó gondnokaival szemben. A gyülekezeti tagok kilengéseiről aprólékos feljegyzéseket készített. Emiatt sokan nem szerették, összetűzésbe került a gyülekezettel, s 1805-től már semmiféle írásos nyoma nincs ténykedésének. Ez arra utal, hogy a szolgálattól valószínűleg teljesen visszavonult. Egyik utóda jegyzi fel róla, hogy az egyházi épületeket nem engedte javítani, s amikor elment a paplak nagyon siralmas állapotban volt. 1810-ben Daróczra (ma: Várdaróc) költözött, ahol két évi lelkészkedés után hunyt el 1812-ben.

Kertvéllyesi Pál (1810-1834)
Szikszón született 1764. január 25-én, édesapja nemes Kertvéllyesi József, édesanyja Kováts Erzsébet. Iskoláit helyben végezte, majd 1781-ben a debreceni teológia diákja lett. Miután tanulmányait bevégezte, három évig tanítóskodott, majd ugyanennyi időt külföldön, Halléban töltött. Visszatérte után Kecskeméten káplánkodott Vég Veresmarti Sámuel superintendens mellett, ahol nagy megbecsülést szerzett magának. 1796-ban Csúzára került lelkésznek, ahonnan tizennégy évi szolgálat után hívták meg a feketehegyiek. Ő volt talán az első lelkész, aki belelátott a gyülekezet "lelkébe", s megértette azt. A csendes munkálkodás híve volt, szolgálata nyomán az eklézsia hamar fejlődésnek indult. Lelkészkedése alatt épült fel az új paplak, és az ő idejére esett az első püspöki vizitáció. Erre az alkalomra megírta az egyházközség rövid történetét, amelyben részletesen beszámolt az akkori állapotokról. A továbbiakban számos közegyházi tisztséget vállalt, 1798-tól alesperese, 1821-től esperese az alsóbaranya-bácsi tractusnak. Szerette népét és a nép is ragaszkodott hozzá. Haláláig szolgált Feketehegyen - 1834. szeptember 2-án hunyt el - ő az első lelkésze a falunak, aki itt lett eltemetve.

Nánási Fodor Pál (1834-1838)
Nagyon kevés feljegyzés maradt fenn róla. Feketehegyen mindössze négy esztendőt töltött. A korabeli iratok a folyamatos lelki munka végzéséről adnak számot, melyek közül kiemelkedik a szegényekkel és árvákkal való szervezett törődés. Feltehetően megszervezte és irányította a diakóniai szolgálatot. Ebben az időben a gyülekezet tagjai szépen adakoztak mind a pesti egyház, mind a ceglédi gyülekezet javára, ami azt jelenti, hogy anyagilag megerősödtek. Nánási 1838-ban a baranyai Nagy-Harsányba távozott, ahonnan 1861-ig a felsőbaranyai egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte. 1874-ig lelkészkedett, s feltehetően itt halt meg még ugyanebben az esztendőben.

Szívós Mihály (1838-1839)
Nagykőrösön született 1812-ben. Középiskoláit itt végezte el, majd 1830-ban Debrecenbe ment. Teológiai tanulmányainak befejeztével három esztendőn át Szalkszentmártonban iskolaigazgató volt, majd két évig nevelőként működött gróf Teleki Sándor családjánál. 1838-ban került helyettes lelkészként Feketehegyre. Rövid itteni tartózkodása idején a gyülekezet életében különösebb említésre méltó dolog nem történt. Innen Kisújszállásra távozott, ahol szintén helyettes lelkész volt. Itt nősült meg, s vette feleségül Várady Juditot. 1841-ben Kunmadarasra, 1843-ban Hajdúszoboszlóra választották meg rendes lelkészül. Ez utóbbi helyen Huszonkilenc esztendőn át szolgált lankadatlan buzgalommal. Tüzes szónokként tartották számon, s bár nagy gyülekezetektől több csábító meghívást kapott, élete végéig Hajdúszoboszlón maradt. Tüdővészben halt meg 1872. július 12-én. Temetésén Pápay Imre az alsószabolcs-hajdúkerületi egyházmegye esperese hirdette az igét. Neve különösen a protestáns egyházi irodalom mezején lett ismertté. A gyermekvilág című kötete 1840-ben, a Piros könyv 1842--ben, a Vidor gyermekek és az Erényi atya 1845-ben látott napvilágot. 1846-ban adta ki Szenczi Fördős Lajos kecskeméti főesperessel az Áhitatos hölgyet, 1847-ben pedig az Egyházi szertartási beszédeket. Írásait folyamatosan közölte a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.

Berhidai Keresztes József (1839-1849)
Egy ideig Feketehegyen működött tanítóként, majd Pirosra ment ahol hat esztendőn át lelkészkedett. Innen hívta el újra a feketehegyi gyülekezet, amelyben végül halálig szolgált. Ténykedése első éveiben az iskolák fejlesztésének gondolata foglalkoztatta. Elképzeléseit tett követte: 1840-ben leányiskolát létesített, miközben a paplakot is újjáépíttette. Ezt azonban ismeretlen tettesek (a szóbeszéd szerint lutheránus németek) felgyújtották. 1843-ban a templomot javíttatta meg, négy év múlva pedig fiúiskolát létesített. Az erkölcstelenséget és a törvényszegést szigorúan ostorozta, ugyanakkor a jótékonyság gyakorlásában mindig az élen járt. Szívesen segített nemcsak a helybélieken, de idegeneken is. Több egyházi tisztségre jelölték, egyebek között az alsóbaranya-bácsi egyházmegye főjegyzője volt. Szorgalmazta a lutheránusokkal való uniót, ám törekvései nem találtak kedvező fogadtatásra. Sőt nagy szomorúságára a falu magyar és német reformátussága éppen az ő idejében vált külön. Az 1848-as szabadságharc lelkes támogatója volt. 1849. január 23-án a szomszéd szenttamási szerbek rohanták meg a falut, s ennek a támadásnak ő is áldozatul esett. A szájhagyomány szerint nem a szerbek, hanem helybéli németek ölték meg, akiket később Szabadkán kivégeztek. Írásos dokumentum erről minden esetre nem maradt fenn. A mártír lelkipásztort visszaszivárgó hívei temették el a helyi református temetőben.

Biczó Ferenc (1849-1850)
1820. december 17-én született Nagykőrösön. Feketehegyre 1849-ben került helyettes lelkészül, amikor a szabadságharc leverése után a magyar lakosság Halasról visszatérhetett falujába. Irányítása alatt helyreállították az erősen megrongált paplakot és a leányiskolát. Újraszervezte a lelki életet, buzdította népét. 1850-ben Pirosra kapott meghívást, ahol hat esztendeig lelkészkedett. Innen a baranyai Büdösfára került, ahol feltehetően a haláláig szolgált.

id. Kozma Lajos (1850-1868)
Pirosról került Feketehegyre, ahol előtte kilenc évig volt lelkész. Az 1848-as forradalom lelkes támogatója és aktív részese volt. Korabeli feljegyzések szerint "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén". 1853-ban szélütés érte, s betegségéből sohasem épült fel teljesen. Ennek ellenére szorgalmáról és szakavatottságáról ismert lelkésze lett a gyülekezetnek, aki még közegyházi tisztséget is vállalt: az egyházmegye közpénztárosává választották. Vidám és barátságos ember volt, kiváló szónok. Második feleségével, Kiss Zsófiával összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán betegsége ismét kiújult, s még ezév szeptemberében 59 éves korában elhunyt. Koporsójánál barátja, Kármán Pál torzsai lelkész és alesperes búcsúztatta.

ifj.Kozma Lajos (1869-1873)
1844-ben született Piroson. Iskoláit Új-Verbászon és Nagykőrösön végezte, majd a pesti teológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával kivívta tanárai és tanulótársai megbecsülését. Tanulmányai végeztével Feketehegyre ment tanítónak, ahol akkor már beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. Lelkileg erős volt, de testileg nagyon törékeny. Rajongott a költészetért, lefordította a német költőfejedelem, Heinrich Heine verseinek egy részét, melyet barátai később nyomtatásban megjelenttettek. Versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg álnév alatt. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg szervezetét, megbénult, s élete hátralévő hónapjait egy pesti kórházban töltötte. Az év utolsó napján rövid, de súlyos betegség után visszaadta lelkét Teremtőjének. A temetőben, akárcsak öt évvel korábban édesatyját, Kármán Pál esperes búcsúztatta, míg barátja és lelkésztársa, Kármán József igehirdetői és irodalmi munkásságát méltatta.

Szilády János (1874-1889)
Ságváron született 1839. április 6-án. Gimnáziumba Kiskunhalason és Nagykőrösön járt, a teológiát Pesten végezte el 1860-ban. Miután két évig Kunszentmiklóson tanárkodott, Pomázon lett segédlelkész, ahonnan 1864-ben Párizsba utazott. Visszatérve 1866-ban pesti káplánná nevezték ki Török Pál superintendens mellé. 1869-től Vácott fegyházi pap, 1872. szeptemberétől pedig Bajára hívták lelkésznek. Feketehegyre 1874 tavaszán érkezett, ahol egészen élete végéig szolgált. Az ő idejére esett az 1885. évi Szász Károly-féle püspöki látogatás, s ebből az alkalomból megírta a százéves feketehegyi református egyház rövid történetét. A mai napig ez a legátfogóbb beszámoló a gyülekezet múltjáról. Irodalmi munkássága figyelemre méltó volt. 1871-ben adta ki a Börtönügyek reformjáról című munkáját, 1874 és 1876 között pedig Egyházi beszédek cím alatt jelentette meg prédikációit két kötetben. Több írása maradt hátra kéziratban is. Jelentős közéleti tevékenységet fejtett ki. Az alsóbaranya-bácsi egyházmegye, majd a dunamelléki egyházkerület tanácsbírájává választották. Póttagja volt az 1882. évi debreceni zsinatnak, ahol nyomatékos fellépésével általános tiszteletet vívott ki magának. Családja nem volt, idejét a mindennapi dolgok nem kötötték le, így kiterjedt levelezést folytatott. Ezek közül különösen azok jelentősek, melyeket Halason lelkészkedő Áron bátyjához írt. Prédikációit mély vallási és bölcsészeti szellem hatotta át. Az akkor fénykorát élő bibliai racionalizmus jellegzetes képviselője volt, eszméi azonban a feketehegyi gyülekezetben nem találtak kedvező fogadtatásra. Az állandó torzsalkodások erejét felőrölték, egészsége megromlott (fél szemére különben már évek óta nem látott). 1889. április 1-jén csendesen, ahogy addig is élt, távozott az élők sorából. Munkásságát az utókor úgy tűnik jobban értékelte, mint kortársai. A közelmúltban Szabadi Sándor tollából könyv jelent meg életéről és munkásságáról, Kiáltó szó a pusztában címmel.

Tóth Sándor (1889-1920)
A Bihar megyei Ugrán született 1851-ben, ahol apja tanító volt. Egy évet a pólai tengerészeti akadémia falai között töltött, majd a pesti református teológia növendéke lett. Később káplán Török Pál mellett, majd hitoktató Pesten. Itt vette feleségül Báló Mihály kúriai bíró lányát. 1878-tól a kecskeméti egyházmegyéhez tartozó Gombán lelkészkedett, s innen hívták meg Feketehegyre 1889 őszén. A gyülekezetet felvirágoztatta, az iskolai oktatást magas szintre emelte. "Pap volt, aki az egyház belső és külső építését tartotta hivatásának" - írta róla egyik pályatársa. Az egyházközségi és egyházmegyei jegyzőkönyvek számos nagy gonddal kidolgozott javaslatait tartalmazzák, melyek közül sok meg is valósult. Volt egyházmegyei tanácsbíró, főjegyző, s végül 1915-től haláláig az alsóbaranya-bácsi egyházmegye esperese. Minden prédikációja eseményszámba ment a gyülekezetben, napokig készült rá, de napokig is beszéltek róla. Sokat olvasott, s ő maga szintén foglalkozott írással. A Rövid oktatás ev.ref.konfirmandusok számára című kötete Kecskeméten jelent meg 1895-ben. A hitoktatást, a fiatalok nevelését mindig szívügyének tekintette. Sajnos élete végén látnia kellett, amint az általa felvirágoztatott felekezeti iskolákat minként záratták be egyetlen tollvonással az új rezsim kiszolgálói. Rövid, súlyos betegség után hunyt el 1920 tavaszán. Temetésén a vigasztalás igéjét két közeli munkatársa, Keck Zsigmond cservenkai és Arany Gusztáv pacséri lelkészek hirdették.

Kovácsy Sándor (1920-1921)
A Baranya megyei Csobóka-pusztán született 1892. szeptember 13-án. Iskoláit Sumonyban és Pécsett végezte el, majd a budapesti teológia hallgatója lett. 1913-tól Pestújhelyen exm.lelkész, később a Bethesda kórházban és a zuglói gyülekezetben volt beosztott lelkész. Tóth Sándor halála után került Bácsfeketehegyre, ahol egy esztendeig helyettes lelkészként működött. A továbbiakban ilyen minősítésben szolgált Csúzán, Kórógyon és Torzsán, míg végül 1922-ben Szabadkára hívták meg rendes lelkészül. Itt rendkívül eredményes munkát végzett, megszervezte a rendszeres diakóniai szolgálatot, a KIE-t, gyülekezeti termet építtetett, s egyházi újságot adott ki Egyházi Élet címmel. Áldásos tevékenységének az a hatósági rendelet vetett véget, amellyel mint külföldi állampolgárt kiutasították a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéről. Ekkor Budapestre költözött és nyugdíjaztatásáig a Gyűjtőfogházban végzett börtönlelkészi szolgálatokat. 1968. május 25-én halt meg hosszú, súlyos betegség után.

Ágoston Sándor (1921-1960)
Feketehegyen született 1882. május 8-án. Középiskoláit Kecskeméten, előbb római katolikus, majd a református gimnáziumban végezte. Ezt követően orvosnak készült, ám végül mégis a budapesti református teológiára iratkozott be, ahol 1904-ben szerzett lelkészi oklevelet. Svájcba szeretett volna utazni külföldi ösztöndíjasként, ehelyett azonban Kórógyra rendelték segédlelkésznek. Később ugyanott rendes lelkésszé választották meg, ahonnan 1917-ben Eszékre hívták meg. Itt nagyon sokrétű munkát végzett, megszervezte a gyülekezetet, egyházi lapot adott ki, ám két esztendő elteltével visszatért Kórógyra. 1921-ben apósa, Tóth Sándor halála után a szülőhelyére, a feketicsi gyülekezetbe választották meg, ahol egészen halálig szolgált. Számos egyházi tisztséget töltött be: egyházmegyei tanácsbíró volt, 1922-től alesperes, 1923-tól árvaházi igazgató. Klepp Péter főesperes halálát követően 1928-tól ő lett a Jugoszláv Királysági Református Egyház főesperese, 1933-tól pedig annak első püspöke. Közben 1921 és 1944 között szerkesztette és kiadta a Magvető című folyóiratot és az Árvaházi Naptárt, szervezte az ifjúsági munkát, irányította a lelki életet. Amikor a II. világháború után az új jugoszláv kormány nem engedélyezte, hogy a leendő lelkészek külföldön folytassák tanulmányaikat, 1959-ben teológiai iskolát létesített számukra. Rengeteget utazott (amerikai útjáról naplót is írt), szerteágazó levelezést folytatott. Aki ismerte őt, becsülte puritánságát, nagyfokú szervezőkészségét, elméleti tudását. Gyakorlati ember volt, aki nem riadt vissza még a lehetetlennek tűnő feladatoktól sem. Híveit szerette, mindig volt ideje számukra. Belső lelki dolgairól sohasem beszélt, de annál beszédesebbek voltak igehirdetései. Akik visszaemlékeznek ezekre az alkalmakra, azt mondják élete vége felé egyre jobbak voltak a prédikációi. A szószéken elmondott igemagyarázatainak egy töredéke 1911-ben Vasárnap délután, 1915-ben pedig Vedd és olvasd cím alatt jelent meg. A Szórványok egyházi gondozása 1916-ban, a Református valláskönyv 1925-ben látott napvilágot. Beteg sohasem volt, halála előtt két évvel azonban összeroppant. Munkájában viszont sem hajlott kora, sem betegsége nem gátolta meg. 1960. június 23-án délelőtt még levelet diktált, estefelé rosszul lett, s még ezen az éjjelen visszaadta lelkét Teremtőjének.

Hodosy Imre (1961-1996)
Magyarittebén, református lelkészi családban született 1919. február 27-én. Iskoláit Petrovgradban (Becskereken) végezte, majd a kolozsvári teológiára iratkozott, ahol 1942-ben szerzett lelkészi oklevelet. Ezt követően 1947-ig Várdarócon volt segédlelkész, majd Újvidéken, Daruváron és Feketicsen végzett helyettes lelkészi szolgálatokat. Az újvidéki egyházközség 1949-ben hívta meg második papjának. A gyülekezetben 1958-ig szolgált, s itt vette feleségül Fogarassy Mihály leányát, Idát. Édesapja halála után szülőfalujába került vissza, ezúttal már lelkészként, s Ágoston Sándor püspök végakaratának megfelelően innen hívta meg a feketicsi gyülekezet. 1961 óta ő az egyházközség lelkipásztora. Több egyházi tisztségre jelölték, 1972-től zsinati főjegyző, 1982 óta pedig a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház püspöke. A református és magyar identitás megtartásáért folytatott hűséges harcának elismeréseként a Debreceni Református Teológiai Akadémia 1991-ben díszdoktorává avatta. Mind az országos egyházban, mind a gyülekezetében méltó utóda lett Ágoston Sándornak. A lelki munka végzése mellett nagy gondot fordított a külső körülmények javítására. Feketicsen az ő idejében új parókia épült, a régi lelkészlakást gyülekezeti teremmé alakították át, a templomot kitatarozták. Kiváló igehirdető volt, buzgósága sokak számára lett példaértékűvé. Irodalmi munkássága kevésbé volt számottevő, bár írásai számos hazai és külföldi folyóiratban, évkönyvben jelentek meg. Tagja volt a Magyar Reformátusok Világszövetsége és az Egyetemes Magyar Református Konvent vezetőségének. 1996. július 2-án halt meg Kishegyesen.

Csete-Szemesi István (1997-)
Az általános iskolát Pacséron, a gimnáziumot Szabadkán végezte. Zágrábban jogot tanult, majd külföldre utazott. Előbb Belfastban, később Edinburgh-ban végzett teológiai tanulmányokat. Visszatérve a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház teológiai szemináriumának diákja lett. 1966-tól Pacséron segédlelkész, 1968-tól Maradékon, 1970-től pedig Torontálvásárhelyen (Debellácson) végez önálló lelkészi szolgálatot. Közben 1988-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémián is oklevelet, 2009-ben pedig a révkomáromi Selye János Egyetem Református Teológiai karán doktori titulust szerzett. 1982 és 1996 között bánáti esperes, 1997-től a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház püspöke, a Református Élet felelős szerkesztője. Tagja a Magyar Református Egyetemes Tanácskozó Zsinat elnökségének, 2001-től pedig a Magyar Református Világszövetség alelnöke.

A REFORMÁTUS EKLÉZSIA

A bácsfeketehegyi református egyházközség korai időszakáról viszonylag kevés írásos emlék maradt hátra. Az anyakönyveket az alapítás évében kezdték vezetni, az első bejegyzések 1785. májusában történtek, közvetlenül a telepesek megérkezése után. Átfogó jelentés a gyülekezet életéről 1819-ben készült, amikor Báthory Gábor dunamelléki superintendens vizitációja elé írt beszámolót az egyházközség akkori prédikátora, Kertvéllyesi Pál. Feljegyzésében aprólékosan megörökítette a falu és a gyülekezet alapításának körülményeit, az akkori állapotokat. Ebben rövid történeti áttekintést adott, közölte az egyházközség elöljáróinak teljes névsorát, s beszámolt a felekezeti iskolák működéséről. Ennél jóval részletesebb és alaposabb Szilády János lelkész kismonográfiának is beillő helyzetjelentése, amelyet Szász Károly dunamelléki püspök látogatása idején írt 1885-ben. Írása felölelte a feketehegyi református egyház száz éves történetét, tájékoztatót adott a gyülekezet akkori állapotáról. Külön fejezetben foglalkozott a német református leányegyház múltjával és jelenével. Beszámolójához ragyogó adalékul párosult Szász Károly egyházlátogatási naplója, amelyben feketehegyi látogatására is kitért. Az eklézsia újkori történetét Ágoston Sándor, majd Hodosy Imre püspökök jegyezték fel, s ezekben már viszonylag több adat található a gyülekezet életéről, lelkészeiről.

A Kunhegyesről betelepülők szinte kész gyülekezetként érkeztek ide, templom építésére, lelkész és tanító tartására, szabad vallásgyakorlatukra vonatkozó kívánságaikat maradéktalanul teljesítették a telepítő hatóságok. A kunhegyesi gyülekezet rectorát, Kálmándi Pap Jánost lehozták magukkal lelkipásztornak, ennek ellenére a parókia még három esztendő múlva sem készült el teljesen, 1810-ben pedig össze is dőlt. Ily módon 1813-ban kölcsönpénzen új lelkészlakást kellett építeni. Az istentiszteleteket kezdetben egy vályogból vert imaházban tartották, mígnem 1803-ra elkészült első templomuk. Toronnyal, harangokkal ellátott kis templom volt ez, amely alapjaiban ma is fennáll. Az első harangot még indulásuk előtt öntették 1782-ben, a másodikat Bútor János adományozta 1800-ban. A harmadik volt a nagyharang, amelyet a gyülekezet 1815-ben öntetett. Kegyszereiket a kunhegyesi eklézsiától kapták. Ezek egy úrasztali cinkanna, melyen egy felirat áll: "Ez kannát kunhegyesi ekklésia számára Ns. Koczó Gáspár uram maga költségén vette 1733. 7-dik 8.", valamint egy ezüst úrasztali kehely, "Kunhegyesi ekklésiáé ez pohár 1713" felirattal. Ezek kiegészítésére vásárolt Szabó András kurátor 1790-ben egy rézből készített keresztelőkannát, egy nagy kannát, két cintálat és egy tányért úrasztali használatra. A telepesek tehát nem feledkeztek meg Isten dolgairól, csupán lármázó irredemptus-voltukból, nyughatatlan természetükből nem tudtak kivetkőzni. Tény viszont, hogy komoly és alapos lelki munka közöttük csupán három évtized elteltével indult meg, amikor lelkészükké Kertvéllyesi Pált, későbbi alsóbaranyai esperest hívták el.
Az 1848-as szabadságharc idején szerb csapatok foglalták a falut, a lakosság menekülni kényszerült. A hátramaradottak – közöttük Berhidai Keresztes József lelkipásztor – áldozatul estek az ellenséges rohamnak. Amikor a magyarok visszatértek, szinte mindent újra kellett kezdeniük. Kozma Lajos személyében új lelkészt kaptak, aki sokat fáradozott az egyház helyzetének megszilárdításáért. Lassan „minden a helyére került”, ám alig telt el néhány évtized, amikor komoly belső válság rázta meg az itteni reformátusságot. Az egyik a nazarénizmus megjelenése volt: több család kiszakadt a református gyülekezetből és külön egyházat alapított. Az esemény okait sokáig kutatták, többek szerint az egyház gyengeségeit tükrözte, ahol eluralkodni látszott a "keménnyakú kálvinista" szűkkeblűség. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárulhatott, hogy az akkori lelkész, Szilády János a teológiai liberalizmus és a bibliai racionalizmus emlőin felnövekedve, nem az élő igét hirdette a szószékről, hanem a szabadelvűséget propagálta. A szektásság elburjánzása végül odavezetett, hogy hamarosan a szociáldemokrácia eszméi is egyre inkább teret hódítottak a helybeliek között. Érdekes módon főként a nazarénus családokban lettek lelkes követői. A két mozgalom – a nazarénizmus és a szociáldemokrácia – jelenléte nem csupán a szociális feszültségek növekedéséhez vezetett, hanem nyugtalanságot, elégedetlenséget szított az őslakosok körében.
Az I. világháborút és a hatalomváltást szintén megsínylette a nép, de megsínylette az eklézsia is. A reformátusság ezekben a súlyos időkben veszítette el lelkészét, a nagy tiszteletnek örvendő Tóth Sándor esperest. Az iskolákat államosították, a templom két harangját, a Kunhegyesről hozott kicsiny harangot és a nagyharangot hadi célokra rekviálták. A próbatételek azonban mintha javára váltak volna a gyülekezetnek, a vallási élet ezt követően élénkebb lett, mint valaha. Először külső körülményeik javításához láttak hozzá: az elhurcolt harangokat pótolták, a kisharang helyett Bútor István öntetett 1922-ben egy 73 kg-os harangot, a nagyharang helyett viszont Bútor László és neje, Németh Julianna öntettek ugyanebben az évben egy 354 kg-os harangot. A gyülekezet is öntetett egy nagy 625 kg-os harangot. Bika Péter helybeli órás megjavította a toronyórát, a lelkészlakást pedig kitatarozták. Ami a lelki életet illeti, Ágoston Sándor lelkésszé választásával - aki a falu szülöttje s emellett elődjének, Tóth Sándornak a veje volt - fellendült a munka. Létrejött az Országos Árvaház, a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egylet), nagysikerű vallásos esték, előadás-sorozatok követték egymást.

Jelentős dátum volt a gyülekezet életében a letelepedés 150 éves évfordulójának a megünneplése. Erre az alkalomra a templomot kívül-belül átfestették, új esővíz-levezető csatornákkal látták el, a tornyot vörösrézzel borították be. Maga az ünnepség azonban, amit 1936. augusztusában tartottak meg, nagyon szomorúra sikerült, a kunhegyesiektől ugyanis a szerb hatóságok megtagadták a beutazás lehetőségét. Ennek ellenére a falu népe egybegyűlt, hogy hálát adjon Istennek az eltelt másfél évszázadért, s azért a kegyelemért, amellyel eddig őket megőrizte és megtartotta.
A magyar református gyülekezethez hasonlóan a német református eklézsia tagjai sem tétlenkedtek. A németek ugyan zömében evangélikusok voltak, a reformátusok viszont a magyar nyelvű istentiszteleteken vettek részt. Később önállósodtak, s leányegyházzá formálódtak. Számuk a századforduló után jelentősen megnövekedett, s imaházat, majd iskolát építettek. Miután anyásítási kérelmüket elfogadták, 1923-ban lelkészt is választottak Jung Keresztély (Christian Jung) személyében, kiszemelt papjuk, a fiatalon tragikus hirtelenséggel elhunyt Vincze Károly helyett. Ettől fogva a két református egyházközség egymástól elkülönülten működött, ami azt is eredményezte, hogy elcsitultak közöttük a régi villongások.
Közben a magyarajkú református eklézsia vívta a maga harcát. Épületeire nem volt gond, a csatározások során közvetlen veszélynek nem voltak kitéve, viszont az egyháztagok teljesen elszegényedtek. Amellett hogy viselniük kellett a háborús terheket, ők gondoskodtak azokról az árvákról, akiknek a feketicsi árvaház adott otthont. Ez még akkor sem volt könnyű, ha az áldozatvállalásból más gyülekezetek is kivették részüket. A negyvenes évek végén az állam megszüntette a verbászi diakonisszaházat, amelyet korábban svájci segítséggel tartottak fenn. Ebbe mindeddig felekezeti és nemzeti különbségre való tekintet nélkül fogadták be a munkaképtelen időseket, szellemi fogyatékosokat, a hontalan embereket. Az intézmény ápoltjai közül néhányan Feketicsre kerültek, míg másokat szociális intézményekben helyeztek el. A diakonissza testvérek érkeztével az árvaház szakképzett munkatársakat kapott. Áldásos tevékenységüket 1950-ig végezhették, amikor újabb hatósági rendelettel ezt az intézetet is megszüntették. Az eltelt 27 év alatt 314 árvát neveltek benne fel, alkalmanként 30-40 gyermeket. Az árvaház nem üzemelhetett tovább, az épületek viszont megmaradtak egyházi tulajdonban. Egy ideig lelkész- és egyházi munkásképző szeminárium működött benne, majd konferenciateleppé alakították át. Gyermek- és ifjúsági katekizációkat, lelkészi gyűléseket, presbiteri és női találkozókat, tudományos konferenciákat tartanak itt. Az épületeket átmenetileg az Ökumenikus Szeretetszolgálat rendelkezésére bocsátották, amely Leuenbergi Otthon néven a már említett rendezvények és alkalmak megtartása mellett felekezetközi konferenciák, ökumenikus találkozók megszervezését is vállalta.


A feketicsi református egyházközség egy igen fontos létesítménye a KIE-ház volt. Maga a Keresztyén Ifjúsági Egyesület 1904 óta működött hivatalosan Magyarországon, s eszméi hamarosan a Délvidéken is kedvező fogadtatásra találtak. Ágoston Sándor és felesége kezdettől fogva pártolták a mozgalmat. Nemcsak hogy összegyűjtötték a helyi fiatalokat, hanem tartalmas előadásokkal tették érdekessé együttléteiket. Sokan még ma is a vallási élet fénykorának tekintik ezt az időszakot. A rendezvényekre a fiatalok mellett az idősebbek is szívesen eljárogattak, így gyakran együtt volt a falu apraja-nagyja. Az államhatalom nem nézte jó szemmel ezt a buzgóságot, s akárcsak korábban sok más hasznos kezdeményezést, ezt is megszüntette.
A II. világháborút követő esztendőkben a templomba járók száma lecsökkent. Az emberekre rátelepedett egyféle közöny, s megbénította őket a hátratételektől való félelem. Az eklézsia azonban átvészelte ezt az időszakot, s mintha mi sem történt volna, élte tovább hétköznapjait. Az intézményes diakóniai munka megszűnt, de a szeretetszolgálatot tovább gyakorolták. Ágoston Sándor közbenjárásával egyre-másra érkeztek a külföldi segélyküldemények: ruhaneműk, gyógyszerek, élelmiszer. Ennek elosztása pedig a frissen alakult diakonátus tagjaira hárult. A vallásoktatást az egyházak belügyévé tették, így a gyerekek oktatása a gyülekezet helyiségeiben folyt. Ez a feladat az egymást váltó segédlelkészekre hárult, akiknek jelenlétére fokozottabban szükség volt, ugyanis Ágoston Sándor püspök váratlanul megbetegedett. Bár püspöki és lelkészi teendőit még ellátta, ereje szemmel láthatóan fogyott. Hősies küzdelmét azonban már nem sokáig vívta: 1960. június 23-án 78 éves korában elhunyt. Távozásával nemcsak az országos egyházban, de a bácsfeketehegyi gyülekezetben is hatalmas űrt hagyott maga után.
A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház új püspöke Csete K.István pacséri lelkipásztor lett. Ő legfontosabb feladatának az egyház szervezeti megújítását és a vallási élet felvirágoztatását tekintette. Ennek érdekében síkra szállt, hogy mielőbb meghozzák az új egyházi alkotmányt, megalakítsák a különböző munkaágakat, s életre keltse az egyházi kiadványokat. A háború után a reformátusság egyetlen szócsövét, a Magvetőt betiltották, akárcsak az évente megjelenő Református Árvaházi Naptárt. Helyette indult most be a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár. Ágoston Sándor utóda Bácsfeketehegyen Hodosy Imre, magyarittebei lelkipásztor lett, megválasztását azonban több hónapig tartó „választási háború” előzte meg.
Mivel az egyházi épületek állapota az eltelt évek során meglehetősen leromlott, mielőbb hozzá kellett fogni ezek renoválásához. 1965-ben a templomot meszelték ki, egy év múlva pedig a toronyóra számlapját festették át. Rövidesen sor került a lelkészlakás és az imaház korszerűsítésére is. A munkálatok azonban ezzel nem fejeződtek be, hisz az egyházközség anyagi erősödésével párhuzamosan már egy új parókia építésén gondolkoztak. Az elképzelés egyik lelkes támogatója Bertók József gondnok volt, aki nemcsak a gyülekezet, hanem a bácskai egyházmegye munkájában is méltó utóda lett Józsa Ferencnek. Igazi lelki ember volt, aki Isten ügyét mindig előbbre valónak tekintette a sajátjánál.
Az új lelkészlakás építése a hetvenes évek táján kezdődött meg, s a gyülekezet teljesen önerőből építette fel, sok-sok áldozatos munka árán. Még el sem készült teljesen, amikor az asztalon máris ott hevert a következő terv: a régi lelkészlakás gyülekezeti teremmé való átalakításának a tervrajza. Ennek megvalósítására azonban már más pénzforrásokra is szükség volt. Időközben külföldi segítséggel a templomot kitatarozták, ami azért is időszerű lett, mert közeledett a gyülekezet 200 éves jubileumi ünnepsége. Ennek gondjait azonban Bertók József már nem vállalhatta magára, mert az építkezések bevégeztével súlyosan megbetegedett, s rövid szenvedés után 1983-ban elhunyt. Utódja Terebesi István lett, kései leszármazottja annak a Terebesi Andrásnak, aki egykor a kunhegyesi "irredemptusok" első csoportját Bácskába vezette. Közben Hodosy Imre püspököt a Debreceni Református Teológiai Akadémia sokéves szolgálata elismeréseként díszdoktorává fogadta. Ez a megtiszteltetés nemcsak neki, hanem gyülekezetének, egyházának, és az egész délvidéki református magyarságnak szól. Annak a reformátusságnak, amely hamarosan szinte élet-halál harcot vívott fennmaradásáért.


Az egyházközség legújabb korszaka Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkész Feketicsre történő meghívásával kezdődött, akit Hodosy Imre halála után érkezett a gyülekezet élére. Az eltelt csaknem másfél évtized a külső-belső építkezésekkel telt el. Megújult a templom tetőzete és külső burkolata, felújították az imatermet, elkészült a gyülekezeti irattár. Megélénkült a gyermek- és ifjúsági munka, beindult az iskolai hitoktatás, a gyülekezet több egyházi ünnepélynek adott otthont. A vezetőség jelenleg azon fáradozik, hogy megteremtse a lelki munka külső feltételeit, és a gyülekezet választ tudjon adni a modern kor kihívásainak.

AZ ÉLETÉVEL PRÉDIKÁLT

HODOSY IMRE (1919-1996)

„Arra kérlek benneteket, hogy Istenben bízva, és dacolva minden nehézséggel, nem vett részt a hertelendyfalvi tanácskozáson, beszámolóját más olvasta fel. Nem tűnt súlyos betegnek, de ereje egyre fogyatkozott. Egyedül talán ő sejtette, hogy a zsinat résztvevői hamarosan a koporsója fölött gyülekeznek majd újra össze, végső búcsúvételre.
Püspöki jelentésében, mondhatni elköszönt legközelebbi harcostársaitól, szolgatársaitól. Ahogyan az agg Jákób áldotta meg fiait halála előtt, mondván: „hallgassatok atyátokra”, ő is hasonlóképpen végrendelkezett. Szebb örökséget nem is hagyhatott volna hátra, mint ezt a mondatot: „Minden munkátok szeretetben menjen végbe.”
Élete volt a szolgálat. A szeretet által munkálkodó hit vezérelte őt minden dolgában, kezdettől fogva. Akkor is amikor a kolozsvári teológiáról hazaérkezve fiatal káplánként a háborúban sokat szenvedő Drávaszög reformátusait erősítgette, akkor is, amikor később szórványlelkészként gyalogosan járta végig a kicsiny szlavóniai eklézsiákat. Akkor is, amikor már városi lelkészként pásztorolta nyáját, és akkor is, amikor apja halála után elfogadta szülőfalujának meghívását. De akkor is, amikor másodszor vett búcsút gyermekkorának kedves színhelyétől, hogy néhai püspökének örökébe lépjen, először, mint lelkipásztor, majd pedig egyházi vezetőként.
A békesség követe volt. Soha nem engedte, hogy az indulatai vezéreljék, és erre intette szolgatársait is. „Voltak, akik gyorsabb és merészebb tettekre kívánták serkenteni, ő azonban a határozott szeretet útját járta” – írta róla egyik életrajzírója, így folytatva: „Népe és egyháza nehéz helyzetében így lett megváltó Urának, Jézus Krisztusnak igazán nagy és erős harcosa.”


Még egy nagy erénye volt: megtanult, és tudott mindenkor alázatos maradni. Mint lelkészgyermek apját tekintette példaképének mindenben, így a pályaválasztásban is. A nagybecskereki gimnáziumban szerzett érettségi után számára természetesnek tűnt, lelkipásztor lesz. A Kolozsvári Református Teológián 1942-ben szerzett oklevelet. Püspöke Várdarócra nevezte ki káplánnak, ahol később vallásoktató lelkészként szolgált. A szórványgondozást nagy örömmel vállalta el, mert úgy látta, hogy neki a legkisebbekkel kell törődnie.
Később több bízatott rá. 1947-től Újvidéken, 1948-tól Daruváron, 1949-től Feketicsen helyettes lelkész. Ebben az esztendőben az újvidéki gyülekezet választotta meg második lelkészének. Itt 1958-ig szolgált, amikor édesapja halála után visszatért szülőfalujába, ahonnan viszont 1961-ben a feketicsi gyülekezet hívta meg, amelynek egészen haláláig lelkipásztora volt. 1972-től a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház zsinati jegyzője, 1982-től annak püspöke. 1990-ben a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává fogadta. Tagja lett a Magyar Református Egyetemes Tanácskozó Zsinat elnökségének és a Magyar Református Világszövetség vezetőségének. Rövid ideig szerkesztette a Református Élet című egyházi lapot. Sokat fáradozott egyházáért, Isten azonban idővel ezt mondta neki: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”
Nemcsak a saját egyházában tisztelték és szerették őt. A testvéregyházak vezetőivel szinte kivétel nélkül jó kapcsolatokat ápolt. Azt, hogy mekkora tisztelet övezte, igazából csak a halála után derült ki. A temetésén valamennyi egyházi vezető személyesen megjelent.


Hogy milyen ember volt ő valójában, azt egyik legközelebbi munkatársa, Kiss Antal bácskai esperes, bácskossuthfalvi lelkipásztor fogalmazta meg legtalálóbban: „Minden egyszerűsége és szelídsége mellett is tiszteletet ébresztett maga iránt, de maga is megadta a tiszteletet minden rendű és rangú embernek. Bántásért nem fizetett bántással, a sérelmeket meg tudta bocsátani. Lelkésztársi iránt is mindig a szeretet vezérelte és el tudta ismerni azok hűséges munkáját. Nem volt irigység vagy féltékenység benne. Nem törtetett a püspökségre. Amikor megválasztották püspöknek, Isten kezéből vette, mint ráruházott szolgálatot. Püspöki méltóságát nem méltóságnak, hanem szolgálatnak vette. Isten ennyi időt adott neki a földön eltölteni. Élt 77 évet, ebből 54 évet szolgált, mint lelkész, 14 évet, mint püspök. Szolgálata lejárt. Az Úr szólította és mennie kellett. Áldott legyen emlékezete közöttünk!”

ÁGOSTON SÁNDOR

Orosz Attila

ÁGOSTON SÁNDOR PÜSPÖK-LELKIPÁSZTOR ÉLETRAJZA

Ágoston Sándor 1882. május 8-án született Bácsfeketehegyen, a mai Feketicsen, itt vesztette el korán édesanyját, és itt nevelkedett a nagyszülőknél. Általános iskolai tanulmányait a helybeli református egyház által fenntartott felekezeti elemi iskolában végezte. Tízéves korában Kecskemétre került, a református gimnázium növendéke lett, itt is érettségizett. Érdeklődése a természettudományok felé vonzotta, orvos szeretett volna lenni. Édesapja kis fizetésű hivatalnok volt, nem volt annyi pénze, hogy fiát a budapesti orvostudományi egyetemen taníttassa. 1900-ban beiratkozott a budapesti református teológiai akadémiára, ahova szinte véletlenszerűen került. Ő maga így vall erről: „A teológiára semmi kedvem nem volt, csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya. Mikor a negyedik szemesztert elvégeztem, s az alapvizsgát kitűnő eredménnyel letettem, megpróbáltam otthagyni a teológiát. Beadtam kérvényemet állami stipendiumért a katonai orvosi parancsnoksághoz. Elutasítottak. Maradtam teológus. Az első lelkészképesítő vizsgát bár zsidóul olvasni sem tudtam, görögül pedig éppen csak hogy olvasni tudtam, s szintén kitűnő eredménnyel letettem, de eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek. Ha már teológus maradtam, elhatároztam, hogy teológiai tanár leszek. A filozófia szakra készültem”.


Tehetséges, jó tanuló lévén ösztöndíjat kapott, hogy a svájci Bázelban folytasson további tanulmányokat, hogy majdan a filozófia professzora lehessen. Már útra készen állt, amikor Budapesten Baksay Sándor püspök visszatartotta, nem engedte Bázelba, hanem elküldte Kórógyra, a szolgálatát már végezni alig tudó, idős, nyolcvanéves lelkipásztor mellé segédlelkésznek. Káplánként 1904 és 1906 között szolgált a kórógyi gyülekezetben. Amikor letelt a segédlelkészi ideje, a gyülekezet megválasztotta lelkipásztorának, és itt szolgált egészen 1917-ig. 1906. november 27-én házasságot kötött Tóth Erzsébettel. Házasságukat Isten három leánygyermekkel ajándékozta meg: Ilona (1908), Rózsa (1912-1914) és Erzsébet (1916) a gyermekei. Kórógyi szolgálati ideje alatt tört ki az első világháború. Időközben Budapestről értesítették, hogy a horvátországi magyar szórványok gondozása ügyében végzett munkája jutalmazásául kinevezték Debrecen város és Hajdú vármegye királyi tanfelügyelőjévé. Ágoston Sándor visszautasította ezt a tanfelügyelői kinevezést, maradt tehát falusi lelkipásztor. Időközben lelkészi
szolgálatában egy kis kitérőre került sor: faluról városra, Eszékre került lelkésznek. Valamivel több, mint két évig szolgált Eszéken, 1919. március 1-jétől ismét kórógyi lelkész lett. Nem sokáig maradt itt. Az első világháború végén szülőfalujában, Bácsfeketehegyen meghalt a lelkipásztor, Tóth Sándor esperes,
aki egyébként Ágoston Sándor apósa volt. A megjelentetett pályázat alapján Ágoston Sándor elnyerte a bácsfeketehegyi lelkészi tisztséget, és 1921. október 24-étől szülőfaluja lelkipásztora lett, itt szolgált egészen haláláig, 1960-ig.
A Bácsfeketehegyen végzett lelkipásztori szolgálatának második évében, 1922. június 21-én, Ágoston Sándort választották meg az egyházközösség alesperesének. Ezt a tisztséget hat éven keresztül töltötte be, 1928-ban főesperessé választották, majd az ú egyházalkotmány meghozatala után. 1933-ban püspökké választották. Ebben a szolgálatban – többszöri újraválasztás után – egészen haláláig megmaradt.
1937-ben meghalt felesége, Tóth Erzsébet. 1938. november 30-án újból házasságot kötött a vukovári születésű Kelecsényi Máriával. Ezt a házasságot Isten két ikerfiúval áldotta meg: Sándorral (1940-1995) és Zádorral (1940).
Ágoston Sándor lelkipásztori szolgálatának a legtermékenyebb korszaka a Feketicsen eltöltött szolgálati idő volt. 1923-ban Feketicsen megnyitotta a Református Árvaházat. Ezt az intézetet 1947-ben feloszlatták, az épület viszont megmaradt országos egyházunk tulajdonában. A továbbiakban Központi Otthon néven vált ismertté, és ezt a helyet maga Ágoston Sándor kezdte kiépíteni tanácskozóhellyé. Nevéhez fűződik továbbá a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) elindítása 1928-tól Jugoszláviában.
Erre az időszakra esik a külmisszióval való kapcsolatfelvétel is. Igaz ugyan, hogy egyházunk a Református Világszövetségnek már az első világháború után önálló tagja lett és ápolta is vele a kapcsolatot, mégis jelentős az 1929-es esztendő. Ez év június 20-án a Református Világszövetség konferenciát szervezett Bostonban. Egyházunkat Ágoston Sándor képviselte. Amerikai tartózkodása alatt végiglátogatta az ottani magyar református gyülekezeteket, és igehirdetéssel szolgált. Kapcsolatot tartott fenn a németországi reformátusok szövetségével is, amelynek gyűlésén Elberfeldben szintén megjelent. 1934-ben érintkezésbe lépett a svájci Bázeli Misszióval, amellyel a kapcsolatot egyházunk mind a mai napig ápolja. A II. világháború után a hollandiai Amszterdamban megalakult a Keresztyén Egyházak Világtanácsa (EVT). Akkor oda tőlünk senki sem mehetett el, ezért Ágoston Sándor levélben kérte felvételünket ebbe a szervezetbe, ami meg is történt. A svájci egyházak segítőszolgálatával 1952-ben vette fel a kapcsolatot, amelynek keretében a szegény gyermekek támogatást nyertek.
Ágoston Sándor az egyházi iratterjesztésről sem feledkezett meg, ezen a téren a legmaradandóbb alkotás az, hogy létrehozta az 1939-ben Szabadkán megjelent új gyülekezeti Énekeskönyvet. „Mindenütt, ahol csak magyar reformátusok élnek, vezetőink a legnagyobb elismeréssel illették ezt a művet. Mint minden dologban, ebben is igyekezett megfelelő munkatársakat találni. Ezek voltak Árokháti Béla orgonaművész (zenei rész) és dr. Karácsony Sándor egyetemi tanár (irodalmi rész), valamint mások. A magyar református énekeskönyvek történetében először fordult elő, hogy az egész énekanyag a Heidelbergi Káté nyomán nyert beosztást, és hogy az énekek mind evangéliumi tartalmúak” (Póth Lajos: In memoriam Ágoston Sándor 1882-1960). Ez az énekeskönyv néhány gyülekezetünkben még ma is használatban van. Ágoston Sándor nevéhez fűződik még a havonta megjelenő egyházi lap: a Magvető és az éven ként megjelenő Árvaházi Naptár. Az iratterjesztésnek mindig is nagy fontosságot tulajdonított, így 1955-ben megindította a Házi Áhítat (bibliaolvasó vezérfonal) kiadását sokszorosított formában. Hittankönyvet írt a gyermekek számára, ezt a könyvet egy leegyszerűsített formában is kiadta a szórványgyülekezetekben élő gyermekek számára.
1955-ben újra elindította az ifjúsági nyári összejöveteleket (katekizációkat), előbb a lelkészgyermekek és a szórványgyülekezetekben élő gyermekek számára, majd a későbbi években ezek az összejövetelek nyitva álltak a nagyobb gyülekezetekből érkező gyermekek számára is. 1959-ben teológiai szemináriumot létesített, amely külföldi tanulási lehetőségek híján oktatási intézmény lett a leendő délvidéki lelkipásztorok részére.
1960. június 23-án halt meg, életének 78., lelkipásztorságának 56., főesperesi, illetve püspöki szolgálatának 32. évében.