TÖRTÉNELMI TALÁLKOZÓ A DÉLVIDÉKEN

T. Németh László

„Bácsfeketehegy határában zajlott az 1848–49-es szabadságharc utolsó győztes csatája, amit tévesen neveznek kishegyesi csatának” – hangsúlyozza Bácsfeketehegy történelmi szerepét Csete Szemesi István, a szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke. A délvidéki település református gyülekezetének lelkipásztora volt a házigazdája a Generális Konvent elnökségi ülésének. A Kárpát-medencei részegyházak püspökeinek és főgondnokainak találkozóján több – az egységes Magyar Református Egyház jövője szempontjából is – meghatározó döntés született.

– Hogyan értékeli a Generális Konvent elnökségének bácsfeketehegyi ülését?

– Isten iránti hálával köszönjük, hogy az elnökség eljött Bácsfeketehegyre. Ezt egyháztörténelmi szempontból is fontosnak tartom, hiszen ilyen esemény még nem történt református egyházközségünk életében. Hálásak vagyunk, hogy a Generális Konvent ennyi püspöke és főgondnoka, valamint kísérő- és referensi személyzete lelki és erkölcsi segítséget szeretne nyújtani nekünk. Nagyon jó volt, hogy a helyi gyülekezet presbitériuma látta vendégül őket.

– Milyen kérdésekről tárgyaltak?

– Lelki és anyagi kérdésekről egyaránt. A lelki része abban csúcsosodott ki, hogy az ülés második napján a mi lelkészeink is megjelentek, és szabadon megnyilatkozhattak a Generális Konvent elnöksége előtt. Elmondhatták vágyakozásukat az iránt, hogy mint lelkipásztorok tovább képezhessék magukat, vagy éppen feltöltődhessenek a nehéz lelki és gyakorlati kérdésekkel küzdő országrészben. Mi olyan területen szolgálunk, amely az elmúlt két évtized polgárháborújában elbalkanizálódott, de reméljük, hogy környezetünk megtisztul, nemcsak gazdaságilag, politikailag, hanem lelkileg is. Ehhez a lelkipásztorok lelkigondozása is szükséges. Most olyan biztatást kaptunk a Kárpát-medencei egyházi vezetőktől, hogy a teológiák segítséget adnak a lelkigondozás és a továbbképzés terén. Lelkészeink arról is beszélhettek, hogy országrészünk szórványterület, ahol egy lelkipásztor akár nyolc szórványt is gondoz, és hetente több száz kilométer távolságot tesz meg. Van olyan gyülekezet, ahol szombaton tartanak istentiszteletet, mert a lelkipásztor vasárnap oda nem tud eljutni. A szórványgondozásban is segítséget kértünk, és reméljük, hogy kapunk kihelyezett segédlelkészeket.

– A lelkészek más délvidéki problémákat is említettek: iratterjesztési és szervezeti hiányosságokról is szóltak.

– A mi egyházi életünkben sem tökéletes minden, de az iratterjesztés – ha zökkenőkkel is – folyik, hiszen a központból ellátjuk a gyülekezeteket. A püspöki hivatalban mindig van például konfirmációs és házasságkötési emléklap, vagy üres anyakönyv. Az újság és a naptár terjesztése is tökéletesen működik.

– A Generális Konvent elnöksége fontos döntéseket hozott például a Kárpát-medencei közös református újságról, a költségvetésről, a következő konventi ülés helyszínéről.

– Nagy hasznát vesszük egy közös Kárpát-medencei református újságnak, egy magazinszerű periodikának. Emellett az internet előnyeinek felhasználásával az információk áramlását segíthetjük, és egymás életéről, szolgálatáról cikkek és beszámolók, riportok alakjában kicserélhetjük információinkat. A saját egyházkerületi, egyházmegyei újságjainkban vagy az internetes felületeken jobban megismerhetjük egymást, megjeleníthetjük az egységet.

– A közös teherviselésről milyen döntés született?

– Igazságos, arányos beosztást próbáltunk megfogalmazni, amelyhez az erősebbek a számarányukhoz, vagy mindenki az erejéhez képest járul hozzá. Mi, a legkisebb részegyház, nagy örömmel járulunk hozzá a közös költségvetési alapban meghatározott összeggel. Tudjuk, hogy a befizetésen túl szükség szerint a Magyarországi Református Egyház részéről nagyobb segítséget kaphatunk, amit mi Isten iránti hálával szeretnénk megköszönni.

– A részegyházak vezetői Bácsfeketehegyen egy református diakóniai központban tárgyaltak. Hogyan jött létre ez az intézmény?

– Nagyon örülünk, hogy nyolcvan személyt befogadó központunk jött létre. Ez az épületegyüttes 1922 és 1944 között, Ágoston Sándor püspök idején árvaházként működött. Később, 1945–1950 között elsorvasztották, ezért Ágoston Sándor és az országos egyház zsinati tanácsa kinevezte konferenciaközponttá: lelkész-, presbiteri, nőegyleti és ifjúsági találkozók helyévé. Így megmaradt a tulajdonunkban. Sőt, zsinati tanácsunk most döntött a bővítésről is. Ágoston Sándor életművét mi is szeretnénk továbbvinni. Ő úgy fogalmazott, hogy az embernek mindig legyen száz ötlete, de hármat tudjon meg is valósítani.

MERKVA PÉTER

Barácius Zoltán

A bácsfeketehegyi Soma Színtársulat rendezőjeként vétette fel magát arra a tablóképre, amelyen szellemi fegyvertársai is ott vannak, velük együtt évekig azon fáradozott, hogy a műkedvelő mozgalom lángja ne lobbanjon el észrevétlenül, ne gyengüljön a taps a művelődési otthonokban, előadásaiknak legyen sajátos bájuk, vegye őket körül védőburok, aura - Merkva Péter több helyütt végzett felelősségteljes munkát, színészkedett is, s minden fellépését vizsgaelőadásnak tekintette, egy alkalommal ugyanis azt nyilatkozta: az utolsó főpróbával a tanítás ugyan véget érthet, de a tanulás nem - Néhány évvel ezelőtt a bácsfeketehegyi műkedvelő színjátszók nagy sikerrel mutatták be a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján Tömörkény István remekét, a Barlanglakókat - Sokan megfogalmazták akkor, hogy a rendező szerény műhelyében egyszersmind gondolatgazdag és ,,nézőbarát'' előadás született, láttak egy színházi modellt működés közben, amely picinykét újszerű nyelven szólalt meg, így a maga módján alternatívát kínált a színpadi megújulás köré szövődött és egyre elméletibbé váló generációs-esztétikai vitában - A rendező sajnos visszavonult a nyilvánosság elől, nem rendez, nem szerepel, s csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer még visszatér a színpadra, hogy tovább csiszolja az összetéveszthetetlen, a maga népszerűsítette sajátos stílust...

Bácsfeketehegy, Feketics - egy városka közelebb Újvidékhez, mint Szabadkához. Itt szép számmal éltek németek, most magyarok, montenegróiak és más nemzetiségűek lakják. Innen vágott neki a festett világnak igazságot és hazugságok egyaránt hirdetni a Topolyai Magyar Járási Színház, majd a szabadkai Népszínház kiválósága, Albert János, évekkel ezelőtt Ralbovszki Csaba lett hűtlen szülőfalujához, ,,hazát'' cserélt, s az újvidéki Színművészeti Főiskolán szerzett diplomával Kosztolányi Dezső városának teátrumához szerződött.

Videoklipek, reklámok nem szólnak Bácsfeketehegyről. Már a színjátszók gazdag múltjáról sem csevegnek az esti órákban. Másmilyen, cudarabb életet élünk, mint egykoron. Pedig hát 1919-ben, az államalakulás után magyar emberek áldozatkész munkával fáradoztak azon, hogy a nyelv, az anyanyelv ne sorvadjon el, céltudatos munkával szolgálta a nemzetét a feketicsi Református Dalárda, Ágoston Sándor református püspök és Takács Ferenc tanító is: népszínműveket állított színpadra a hívó szavára megjelenő műkedvelőkkel. Színre vitték a Sárga csikót, a Falu rosszát, a Vöröshajút, a Piros bugyellárist és a többi akkor divatos színpadi darabot. Németh Mihály volt az utód. ĺ már egész estét betöltő operettekkel is tartotta a lelket a magyarságban. Azt mondták akkor: Miként az életben, a színpadon is minden a szereteten múlik, és a szeretetlenség tehet tönkre mindent. Megtapsolhatták a nézők a Mit susog a fehér akác, A csókos regiment és más darabok szereplőgárdáját.


Nem tétlenkedtek a műkedvelők 1945 után, de hiányzott az alkotókból a bizalom és a ,,győzni akarás'', a két leghatékonyabb tehetségforrás. Feketics rendszeresen vendégül látta a szabadkai Népszínházat, ritkábban műkedvelő társulatokat, mert valami módon óvni kellett az otthont. Évekkel ezelőtt aztán megalakult a Soma Színtársulat, sok-sok fiatal taggal, lelkes műkedvelőkkel. Megnevettetni, megríkatni a nézőket, ez a mi leckénk, hallottuk akkor a színészektől, s amikor a Soma Színtársulat a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján a versenyműsorban színre vitte Tömörkény István Barlanglakók című remek művét, már tudtuk: a rendező, a tapasztalt Merkva Péter vezetésével a társulatra szép napok várnak, be is mutatták Illyéstől a Tűvé-tevőket: a néző volt a ,,megrendelő''. Merkva Péter látszólag egyszerű mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdeműt.

A rendező az újvidéki József Attila Művelődési Egyesületben lépett először színpadra, a Hajnali vendégben volt szükség színészi tehetségre, s a rendező, Hirschler Ferenc elégedett volt a teljesítményével. Az évek során Merkva Péter több operettben is bemutatkozott, mert a karnagyok, Vitkay és Vojtehovszki sokra becsülték érces énekhangját. Több népszerű rendező vette a védőszárnyai alá, töbek között Gáspár Lajos és Kapmayer Ferenc is. Nagy sikert aratva a Víg özvegyben, a Mágnás Miskában és a Gyapjas János által rendezett Farsang tündérében, már-már arra gondolt, hogy hivatásos színészként folytatja pályafutását az Újvidéki Rádióban vagy a szabadkai Népszínházban. Az Ide gyere, rózsám! című operettecskében Remetené Fazekas Piroskával, kiváló művésznőnkkel lépett fel. Drámákban is megcsillantotta a tehetségét, például Heijermans Reményében és Miroslav Krleža A Glambayok című művében. A telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben Ladik Katalinnal és Muszin Imrével akarta szebbé tenni a hétköznapokat...

A hetvenes években - nagyon hosszú kényszerszünet után - Merkva Péter a kishegyesi műkedvelőket biztatta szorgos munkára. Színre vitték Szilágyi László-Harmath Imre Szomjas krokodilját, a Kocsonya Mihály házasságát, néhány egyfelvonásost, de a rendező merészebb tervei zátonyra futottak. Végül Bácsfeketehegyen rátalált azokra, akikkel sikerült egy szép munkaszakaszt beleíratni a nagykönyvbe. Merkva Péter küzdelmekre volt képes. Lubickolt a mélyvízben, úszkált az ,,óceán''-ban, hintalóra ültette a színészeit, s most valószínűleg örömmel nyugtázza, hogy a bácsfeketehegyi műkedvelők az élmezőnybe verekedték be magukat. A hasznos emberek világnagy nyugalmával érzi ezt, bár tudja: ,,Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő''. Ezt Jászai Mari mondta - és milyen bölcsen.

A BÓKOK NAGYMESTERE

Péter Brigitta

Hol kezdődött, majd hol folytatódott Ralbovszki Csaba élete?
1977. december 18-án Verbászon születettem és Bácsfeketehegyen nőttem fel. Topolyán jártam gimibe. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Német Nyelv és Irodalom Tanszékére és az újvidéki Művészeti Akadémiára is felvettek. Végül a színészetet választottam. Az akadémia befejezése után feljöttem Szabadkára, és leszerződtem a Népszínház Magyar Társulatához.

Hogyan, honnan indult el pályafutásod? Minek köszönhető, hogy színész lettél?
Mindig közel állt hozzám a szavalás, a Kosztolányi szavalóverseny, a KMV, az amatőr színjátszócsoport, ezeken mind részt vettem. Először a Német Tanszékre jelentkeztem, érdekelt a filozófia, de felvettek a Színművészetire is. Nagyon megfogott Jean-Paul Sartre egyik mondata:” Nyelvem határai a világom határai.” E szerint éltem még a gimiben is, és ezért gondoltam német nyelvet tanulni. Egy évig csináltam a kettőt párhuzamosan, mégis utána erősebb késztetést éreztem a színészkedés iránt.


Milyen szerepeket kedvelsz?
Mindent ki kell próbálni. Egyformán szeretek mindent, ha jól meg van írva. Mindegy, hogy komédia vagy dráma, a jó játék a lényeg. Pl. Gorkij: Kicsik és polgárok. Nehéz, de megélhető dráma. Brandon Thomas: Charley nénje. Egy vidám darab, csak a komédiát jól kell csinálni, viszont tény: nehéz jól csinálni.

Foglalkozol-e mással is a színészeten kívül?
Jelenleg a Népkörben Greguss Zalán kollégámmal közösen diákszínjátszó-csoportot vezetünk, és velük mutatjuk be A dzsungel könyvét. A darabnak június 16-án 19 órakor volt a bemutatója a Népkörben. Jelenleg a 36 gyerekkel foglalkozunk, de szeptemberben többen lesznek. Emellett játszom a Kosztolányi Dezső Színház Terápia című darabjában. Egyébként, ha van egy kis szabadidőm, akkor a haverokkal járok pecázni. Olyankor hajnali fél 4-kor kelek, megnézem a napfelkeltét, utána bedobom az úszókat, és élvezem a napsütést egy pohár ásványvíz vagy üdítő mellett!:-) Imádok a természetben lenni, kikapcsolni a mobiltelefont, hogy ne zavarjon senki, és élvezni a semmittevést egész nap. Nagyon szeretek utazni. Jártam már Lisszabonban, Amszterdamban, Milánóban, Barcelónában. Jim Morrisonnak van egy nagyon jó mondása:”Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.” A színházzal is rengeteget utazok pl. az egyik héten hétfőn Budapesten, aztán Csókán, szerdán Szlovéniában, szombaton Temesvárott, kedden pedig Zomborban játszottunk.


Ha szabad érdeklődni, a magánéletedben mi újság?
Egyelőre szabad vagyok. Várom azok jelentkezését, akik a feleségem lennének.

Szerinted miért érdemes a mai fiataloknak színházba járni?
Vajdaságban, határon túli magyarként, Szabadkán fontos a színház. Sokat lehet tanulni belőle. Pl. amiben most játszom, az Adieu Bandi Ady Endre életét mutatja be, kicsit másképpen, mint ahogyan azt az iskolában tanuljátok, itt a színházban meg is nézhetitek. A Népkörben a diákszínjátszó-csoport nem csak nevelés, hanem a pedagógia egyik formája szocializációból,élettapasztalatból. A pedagógia egyik formája a drámapedagógia. A színház tanít, szórakoztat, sokat lehet nevetni, sírni, szerelmesnek lenni, a sötétben fogni egymás kezét és a végén sokat tapsolni.

KUNKUTATÓ GYÓGYSZERÉSZ

Gallusz László

Miért, hogyan kívánja feltárni falujának múltját a feketicsi Kórizs József

– Őseimnek tartozom azzal, hogy tisztelegjek emlékük előtt, tudjam, érezzem, milyen mélyre nyúlnak gyökereim, kidőlés fenyegeti-e évszázados családfánkat – vallja a feketicsi Kórizs József, a település történetének, hagyományainak kutatója, aki büszke rá, hogy kun vér csörgedezik az ereiben, s nem fenyegeti kidőlés a terebélyes fát, mert új rügyek fakadtak az ágakon. – Gyerekfejjel kérdezősködtem halk szavú szüleimtől, mely tájakról vetette őket a sors Fekete-hegyre, de csak annyit tudtam meg, hogy családunk, a Kórizsok a Nagykunságból települtek e tájra, kunok vagyunk valamennyien, s „életük jobb móddal való folytatását remélték az új helyre való költözéstől”. Szép emlékű Sárközi Ferenc tanáromtól hallottam legtöbbet a kunokról, idetelepülésükről, de az ősök küzdelmes életéről is.
Érdekeltek ezek a dolgok, gimnáziumi éveimben régész szerettem volna lenni, de állandóan azt hallottam otthon, hogy abból nem lehet megélni, meg ha éppen a földet akarom túrni, ott a szerény családi gazdaság, a szőlőskert, ahol mindig akad munka... De ha gyógyszerész lennék...! – mondták. – Pedig belekóstoltam a régészetbe, még „ásatásokat” is végeztünk Sárközi tanár úrral, de szakszerűtlen munkánk miatt nagy hirtelen le is állították buzgólkodásunkat. De az eredményt nem vitathatja el senki tőlünk: megástuk Fekete-egyháza templomának romjait, följegyzéseket készítettünk róla, s megerősíthettük a levéltári adatokat: 1465-ből származó írásos emlékek alapján itt, a mai Feketics mellett kőtemplommal rendelkező település létezett, a falu túlélte a mohácsi vészt, de később pusztává vált, s 1620-tól nyoma veszik Fekete-egyháza falunak.

– Gazdag szakirodalmat gyűjtött össze, többször megfordult a Kiskunságban és a Nagykunságban is, azt kutatta, hogy miként kerültek a kunok erre a vidékre.
– Muzeológus meg történész barátaim, valamint a levéltári adatok, meg ki tudja, mennyi könyv segítségével jártam végig – legalább gondolatban – a kunok, illetve később már csak törzstöredékük útját. A történelem szerint lovas nomád nép indult Belső-Ázsiából nyugatra, s hosszabb vándorlás után törzsszövetséget kötöttek a kipcsakokkal és a Kárpátoktól a Fekete-tengerig uralták a vidéket. A törzsszövetséget a mongol támadást követően a Kalka menti csata zúzta szét. A törzs egy része behódolt, másik része pedig Kötöny kánnal a magyar birodalomba indult, ahol 1239-ben IV. Béla király befogadta a kunokat, s el is foglalták az ország központi részét. Hosszadalmas lenne ismertetni kálváriájukat, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy hét törzstöredékről tudunk: az Ollás, a Kondám, a Lyupogó, az Illoncsuk, a Csertán, a Borcsol meg a Kór törzsekről, s ez utóbbiból származunk mi, Kórizsok, akik Korbáz-székre kerültek, s az 1571-es defterek említik nevünket. Miután Girhay kán tatárjai fölperzselték Korbáz-széket, a kunok Kakadhegyes, a mai Kunhegyes területére vonultak vissza, onnan meg Rakamazi földjére vándoroltak. 1711-ben telepítették vissza Kunhegyest, majd 1745-ben lezajlott a redemptio. II. József császár idejében adódik alkalom, hogy az ottani túlnépesedés, a gyakori árvizek, majd aszályos évek után kényszerből Bácskába (amely akkor lakatlan volt) költözhetnek. Így indult meg 1785-ben a délre vándorlás – 211 család 936 taggal érkezett Feketity-pusztára, s mély gyökeret is eresztett.

– S a Kórizsok?
– Szüleim mesélték, hogy 1785-ben Kórizs István, talán szépapám volt, került ide családjával Kunhegyesről. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt hallottam a rádióban, amint Kórizs István, Túrkeve polgármestere nyilatkozik, s fölcsigázta érdeklődésemet: egy tőből fakad-e családunk, s alig 300 kilométerre egymástól ne tudnánk róla? Találkoztunk és kiderült, hogy az ide költözött István meg a Kunhegyesen maradt Mihály testvérek voltak. Mihály meghagyta ugyan szóban utódainak, hogy testvére a jobb élet reményében a Délvidékre távozott, de ne engedjék szakadni a szálakat. Azonban több mint kétszáz évnek kellett eltelnie, hogy találkozzam kun rokonaimmal! Leírhatatlan érzés volt az egymásra találás pillanata, s ma sem szűnt meg a család kapcsolata.

– Kutatta-e alaposabban a Kórizs név jelentését?
– Egy ideig megelégedtem azzal, hogy megtudtam: a Kór törzs nevét viselem. Azonban nem is olyan régen találkoztam Torma József úrral, Magyarország kazahsztáni nagykövetével, s ő fejtette meg nevem jelentését. Ugyanis a kipcsak nyelvben, vagyis a kunban a „kór” embert, barátot jelöl, az „is” pedig hozzátartozót. Akár „Baráti körnek” is mondhatom nevemet. Ebben lehet valami, mert jómagam is szeretem az embereket, szeretek barátkozni. A múltat tisztelők csak örülhetnek, hogy léteznek kun nyelvtöredékek, melyek helyneveket, földrajzi neveket jelölnek, s Mándoky Kongor István jóvoltából a Kun Miatyánk szövege is fönnmaradt. Alkalmam volt Kobzos Kiss Tamás jóvoltából hallanom e nyelvemléket.


– Az ún. kunhalmok Vajdaságban sem ritkák. Valóban a kunok temetkezési helyét jelölik?
– A kunhalom vagy kurgán a sírok fölé emelt különböző átmérőjű és magasságú földhalom az eurázsiai sztyeppén. Errefelé a kimek, nem pedig a kunok használták elsőként ezt a temetkezési formát. Bánátban Kumane és Basahíd határában láthatunk még viszonylag ép kunhalmokat. Azonban a Kunság területén van a legtöbb halom. Határjelölésre is használták őket, füstjellel jelezték a halomról a „nem kívánatos vendégek”, a betolakodók közeledtét, de nem ez volt az elsődleges rendeltetésük. A nyitott szemmel járó természetbarát láthatja, hogy a meg nem bolygatott kunhalmokon megmaradt az ősgyep rendkívül értékes flórájával, s jó lenne, ha védelem alá is helyeznék az élővilág értékes szigeteit. Sajnos a mai világ nem viszonyul kegyelettel a múlthoz. Olyan fényképfelvételeim vannak, amelyeken reklámtáblák éktelenkednek az örök nyugvóhelyen, sőt egyik fölvétel egy díszes pincét örökített meg a kunhalomban. Nem szívesen boroznék ott, de azt hiszem, hogy a jó ízlésű emberek közül senki sem.

– Szellemi hagyatékban nem szűkölködik, de őriz-e a múltra emlékeztető tárgyi emlékeket?
– Százévesnél is idősebb használati tárgyakat őrzök féltve-féltékenyen, őseimre emlékezvén, hiszen ők hozták magukkal az agyagkorsókat, tálakat... A Nagykunságot járva Oláh Lajos barátomtól kaptam egy 120 évesnél is régebbi legénybotot, ami akkor került használatba, amikor őseink már vándorbotot fogtak. Ott még ma is úgy mondják, hogy a bot „rossz szándékú emberek és kóbor kutyák ellen” használatos. A buzogányszerű „fejet”, a bronzból készült botvéget ólommal töltötték meg, és legalább olyan „értéke” volt, mint a fokosnak, használata is hasonló esetekre mutat. Amikor törvénnyel tiltották be használatát, hiszen egy-egy kocsmai mulatozást követően a felcser alig győzte a munkát, mármint a legénybot ütötte sebek gyógyítását, a kunsági legények mégsem váltak meg „fegyverüktől”, egyszerűen lefűrészeltek a botból, s a bő ingujjba rejtve indultak mulatozásra. Aztán van egy sallangos karikás-ostorom, ami mindenkor a pásztorkodásra emlékeztet.

– A szőlőskertet sem véletlenül tartja, műveli?
– Megtartottam édesapám félholdnyi szőlejét, mert megtanították velem: amit az ősök teremtenek, nem szabad elkótyavetyélni. Amikor őseink leköltöztek Bácskába, szőlővenyigét is hoztak magukkal Tomaj-pusztáról, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak. Amikor itt megkapták a telkeket, a földeket, családonként 300 négyszögöl ún. „dinnyeföldet” is kaptak, hogy azt kertként használják. Eszük ágában sem volt a jó kunoknak dinnyét vagy krumplit termeszteni, inkább szőlőt telepítettek oda. A falu északkeleti oldalán volt a szőlőskert. Bizony nem jó szemmel nézte a hatóság, hogy szőlőültetvény nőtt ki a határban, de nagyon gyorsan rádöbbent, hogy komoly jövedelemforrás lehet a szőlő, hiszen dézsmát szedett a termésből! Igazi hegyközség alakult ki, mert bekerítették a szőlőt, egész évben művelték, de termést egész évben nem vihettek haza. Ezért volt akkora ünnep egykoron a szüret, hiszen akkor nyitották meg a szőlőskert kapuit, a falu apraja-nagyja ott serénykedett, sajtolta, szűrte a bort. A dézsma a termés 1/7-ét jelentette. A 374 holdas ültetvény mindig szép jövedelmet jelentett. Nem tudom, hogy ma van-e még a falu határában 20 holdnyi szőlőültetvény. Hogy a feketicsiek mesterei voltak a szőlőművelésnek, bizonyítja az az adat is, mely szerint, amikor filoxéra semmisítette meg ültetvényüket, a Tarcal-hegyi (Fruška gora) szőlősgazdák birtokain találtak munkát kora tavasztól, vagyis nyitástól késő őszig, takarásig. Hétvégeken gyalogosan jártak haza Karlócáról, Kamenicáról, maguk előtt tolva a talicskát. Néhány év elteltével újra szőlőt telepítettek, de emlékezetükben megmaradt a „szakmányos-kór”.
A borról nemcsak mint kedvcsinálóról, hanem mint gyógyszerről is szólnom kell. 1836-ban, amikor kolerajárvány tizedelte meg a falu lakosságát, azok a családok vészelték át a kórt, a júniustól szeptemberig tartó időszakot, akik csak bort fogyasztottak! Még a gyerekekkel is bort itattak víz helyett!


– Hivatása: gyógyszerész, kedvtelése: falukutatás. Nem egy kötetben tette közzé, társszerzőként, a falu értékeit. Talán jó lenne föltérképezni a népi gyógyászatot is.
– Édesanyám annak idején Újvidéken szolgált a híres Nenadović gyógyszerésznél, s jóanyám hatására választottam hivatást. Gyűjtöm a falu népi gyógyászatára vonatkozó adatokat, a gyógynövények áldásos használatát idéző emlékeket, s talán egy szerény könyv kerekedik belőle. Ezzel viszont már a hivatásomnak tartozom. Egy olyan hivatásnak, melyhez minden időben, mert azért voltak szűkös meg szorongató érzésekkel teli idők is, családomban leltem igazi támaszra.
Az eredményeket, az elismeréseket nem sajátíthatja ki magának az ember. Osztozni kell rajtuk. A kun becsület is megköveteli.