NAGY ÉS IGAZ JÁTÉK VOLT

Beszélgetés Barta Júlia Magyar Életfa Díj-as bácsfeketehegyi óvónővel

Krekity Olga

Azt hittem, könnyebb lesz róla írnom, hiszen számtalan közös élmény, rendezvény, utazás, verseny, táborozás köt össze bennünket. De mindenekfelett a költészet és a versmondás szeretete, amely egy folyómederbe sodort bennünket, s azóta kéz a kézben úszunk e hömpölygő folyamban - olykor az árral szemben is. Most mégis keresem a szavakat, azokat, amelyek csak rá, a munkájára és a személyiségére jellemzőek. Mi ragadja ki a szürke tömegből? Mi teszi mássá? Mivel érdemelte ki a gyerekek szeretetét hosszú éveken keresztül? Kapirgálok, kapirgálok... s afféle apróságok jutnak eszembe. Például az, hogy tizenöt éves ismeretségünk alatt még sohasem hallottam panaszkodni. Sem falujára, sem ismerőseire, rokonaira, barátaira, sem a családjára, sem az egészségére. Zsörtölődni, dünnyögni persze szokott méltánytalanságok felett. Bosszankodni irigységen, tunyaságon, hanyagságon. De valakit megbántani szóval vagy tettel - még nem tapasztaltam tőle. Pillanatnyi elkeseredettségét, mint afféle másnaposságot gyorsan kiheveri a feneketlen lelki kútból merített szellemi erejével, hitével és tettrekészségével. Talán nem hiába született Bálint-napkor... S noha az idén ünnepli 70. születésnapját, még ma is ugyanolyan türelemmel oktat és nevel gyermekeket a szép szóra a Feketics ME Podolszki Versmondó Körében, illetve a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete keretében, mint egykoron óvónőként a bácsfeketehegyi Pán Péter óvodában 32 éven át.
- Sohasem kérdeztem még tőled, hogy miért lettél épp óvónő, hiszen ezzel a ,,pedagógusvéná”-val mehettél volna tanítónak vagy magyartanárnőnek is, ha már ennyire szereted az irodalmat, az olvasást...


- Két esemény, két felejthetetlen gyermekkori élmény határozta meg életem folyását és a pályaválasztást is. Pancsován születtem 1939-ben, mivel édesapám kéményseprő mesterként ott volt állásban, de 1941-ben, a ,,magyarok ideje'' alatt áthelyezték Zomborba. Itt éltem át életem legtragikusabb sorsfordulóját, ugyanakkor pedig az egyik legszebb karácsonyát is 1944-ben. Egy vasárnap, november 4-én négy fölfegyverzett partizán zörgött be a kapunkon, ablakunkon. Apánkat keresték, de épp gyógyszerért volt a patikába, tehát épp akkor nem tartózkodott otthon. Megparancsolták édesanyámnak (aki öcsénkkel volt épp viselős), rögtön öltözzön fel, és menjen velük. Mit volt mit tennie szegénynek! Bátyámmal ott álltunk megszeppenve mellette, belecsimpaszkodtunk a kezébe, de minket a kapuban visszaparancsoltak a katonák. Sírva fakadtunk. Könnyeinken át csak annyit láttunk, hogy amikor anyánk elindult, apánk épp akkor fordult be az utcába. Úgy vitték el a fegyveresek, hogy el sem volt szabad búcsúznia. Csak az volt a bűne, hogy Hajnal Sándornak hívták. Sokáig vártuk haza, de még azt sem tudtuk meg, hová vitték el, mi történt vele, hol a sírja. Én ekkor már jártam a zárdai óvodába, és szorgalmasan készültünk a karácsonyi műsorra, amit a zombori színházban mutattunk később be. A színház ragyogott a gyertyák fényétől, a díszektől, illatozott a karácsonyfa, az egész olyan volt számomra, mintha egy mesevilágba csöppentem volna. A színpadon pedig azt játszottuk el, hogy angyalkák vagyunk, s a szegény gyerekeknek, amíg azok alszanak, az éjszaka leple alatt, lábujjhegyen settenkedve, viszünk élelmet: lisztet, mézet, kalácsot... Még ma is, ha behunyom a szemem, mindezt látom: az ékszerdobozként ragyogó színházat, és benne magamat. És akkor eldöntöttem, egyszer én is rendezek egy ilyen karácsonyi műsort.
- Sikerült? Beteljesült a vágyad?
- Édesapánk elhurcolása után, a következő év áprilisában Kishegyesre költöztünk anyai nagyszüleimhez. Itt nőttem fel. Talán hatodikos voltam, amikor egy téli, ködös, decemberi napon Molnár Erzsébet tanárnő a magyarórán felolvasta József Attila Holt vidék című költeményét. Pattogott a tűz a kályhában, a melegben megcsapta orrunkat az olajozott padló szaga, és nekem egyszerre minden olyan barátságos lett a kinti zord idő ellenére. Ekkor lettem szerelmese a verseknek. S talán ennek az élménynek a hatására döntöttem el végképp, hogy óvónő leszek. 1959-ben érettségiztem az újvidéki óvónőképzőben. Kishegyesen kezdtem el dolgozni, de nemsokára áthelyeztek Magyarcsernyére. Két év után megpályáztam Feketicsen az állást, és visszakerültem Bácskába. Ettől kezdve már teljes bevetéssel dolgoztam. Nagyon szeretem a hivatásomat, s nekem a gyerekekkel való foglalkozás mindig egy szép, komoly és igaz játék volt. Mesét mondtam és dramatizáltam, báboztunk, évszakonként szerkesztett kis műsorokat tartottunk, melyekben alkalmi gyermekverseket és -dalokat adtunk elő. A 70-es évek végén sikerült rendezvényeinket az óvoda falain kívül is bemutatnunk. Elsőként ünnepelhettük meg az új iskolában a tanévkezdést, vagyis az ősz ünnepét. Begyűjtöttük az őszi terméseket, játékokat készítettünk belőlük, meg ezzel díszítettük fel a tantermeket is. Kint az udvaron pedig a hagyományossá vált műsor után krumplit, gesztenyét sütöttünk a parázsban. Akkoriban még a Télapót vártuk nagy izgalommal, de a 92-93-as iskolaévben már megünnepelhettük a karácsonyt. Tehát teljesült az álmom.
- Nyugdíjba vonulásod után, 1994-ben ismerkedtünk össze egy gyermekszínjátszó találkozón. Hogyan kerültél oda?
- Abban az évben alakítottam meg a Bóbita gyermekszínjátszó csoportot 15 harmadikos-negyedikes gyermekkel, egykori óvodásaimmal, de csak két évig dolgoztunk különállóan, utána csatlakoztunk a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéhez, s nagyon büszke vagyok arra, hogy most az elnökségben és azon kívül is ezek a gyerekek, immár felnőttként, szorgoskodnak. Megérdemlik, hogy megemlítsem a nevüket: Csanak Andrea, Farkas Hajnalka, Fekete Ágnes, Kelemen Adél, Papp Boglárka, Pál Ágnes, Tarkó Lilla, Tóth Anita, Tóth Tilda. Később csatlakozott hozzánk Szatmári (Csanak) Melitta, Lódi Andrea, Kormos Irén... Az Életfa Díj az ő munkájuk gyümölcse is, hiszen nélkülük az én munkámat sem koronázta volna siker. Velük tudjuk évről évre megszervezni a Dudás Kálmán Találkozót, a Szép Szó Versmondó Műhelyeket, a Záporka vetélkedőt a sérült gyermekek részére, a Podolszki-napokat és sok más rendezvényt. Nagy boldogság dobogtatta meg a szívem, amikor a Bácsfeketehegy újratelepülésének 220. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen konstatálhattam: a műsort egykori tanítványom rendezte, a közreműködők között pedig tíz versmondó lépett fel, azok, akik a Bóbitában tették meg az első lépéseket. Van már képzett logopédusunk-gyógypedagógusunk, drámapedagógusunk, tanítónk - egyszóval olyanok, akik viszik tovább a pálmaágat.
- Időközben nagymama is lettél. Ez a szerep milyen örömöket nyújt?
- Hálát adok az Istennek, hogy mindkét fiam (jóllehet a polgárháborús években kinn rekedtek külföldön, az egyik Horvátországban, a másik Magyarországon) boldog házasságban él, és hivatásukban is helytállnak. Bella unokám 11, Botond pedig 9 éves. Míg kicsik voltak, nem nagyon érdekelte őket a versmondás, hanem inkább a játék, a rajzolgatás, a színes papírokkal való ragasztgatás, de épp karácsonykor Bella nagyon szép ajándékkal lepett meg. Felhívott telefonon, és azt mondta: ,,Nagyi, verset tanulok. A János vitézből kiválasztottam két részt is, versenyre készülök, de még nem döntöttem, melyikkel állok ki''. Talán nem volt hiábavaló mégsem az a sok mondókázás, dallikázás, mesélés.
- További örömökben gazdag és boldog esztendőket kívánunk Neked, óvó néni!

MERKVA PÉTER

Barácius Zoltán

A bácsfeketehegyi Soma Színtársulat rendezőjeként vétette fel magát arra a tablóképre, amelyen szellemi fegyvertársai is ott vannak, velük együtt évekig azon fáradozott, hogy a műkedvelő mozgalom lángja ne lobbanjon el észrevétlenül, ne gyengüljön a taps a művelődési otthonokban, előadásaiknak legyen sajátos bájuk, vegye őket körül védőburok, aura - Merkva Péter több helyütt végzett felelősségteljes munkát, színészkedett is, s minden fellépését vizsgaelőadásnak tekintette, egy alkalommal ugyanis azt nyilatkozta: az utolsó főpróbával a tanítás ugyan véget érthet, de a tanulás nem - Néhány évvel ezelőtt a bácsfeketehegyi műkedvelő színjátszók nagy sikerrel mutatták be a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján Tömörkény István remekét, a Barlanglakókat - Sokan megfogalmazták akkor, hogy a rendező szerény műhelyében egyszersmind gondolatgazdag és ,,nézőbarát'' előadás született, láttak egy színházi modellt működés közben, amely picinykét újszerű nyelven szólalt meg, így a maga módján alternatívát kínált a színpadi megújulás köré szövődött és egyre elméletibbé váló generációs-esztétikai vitában - A rendező sajnos visszavonult a nyilvánosság elől, nem rendez, nem szerepel, s csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer még visszatér a színpadra, hogy tovább csiszolja az összetéveszthetetlen, a maga népszerűsítette sajátos stílust...

Bácsfeketehegy, Feketics - egy városka közelebb Újvidékhez, mint Szabadkához. Itt szép számmal éltek németek, most magyarok, montenegróiak és más nemzetiségűek lakják. Innen vágott neki a festett világnak igazságot és hazugságok egyaránt hirdetni a Topolyai Magyar Járási Színház, majd a szabadkai Népszínház kiválósága, Albert János, évekkel ezelőtt Ralbovszki Csaba lett hűtlen szülőfalujához, ,,hazát'' cserélt, s az újvidéki Színművészeti Főiskolán szerzett diplomával Kosztolányi Dezső városának teátrumához szerződött.

Videoklipek, reklámok nem szólnak Bácsfeketehegyről. Már a színjátszók gazdag múltjáról sem csevegnek az esti órákban. Másmilyen, cudarabb életet élünk, mint egykoron. Pedig hát 1919-ben, az államalakulás után magyar emberek áldozatkész munkával fáradoztak azon, hogy a nyelv, az anyanyelv ne sorvadjon el, céltudatos munkával szolgálta a nemzetét a feketicsi Református Dalárda, Ágoston Sándor református püspök és Takács Ferenc tanító is: népszínműveket állított színpadra a hívó szavára megjelenő műkedvelőkkel. Színre vitték a Sárga csikót, a Falu rosszát, a Vöröshajút, a Piros bugyellárist és a többi akkor divatos színpadi darabot. Németh Mihály volt az utód. ĺ már egész estét betöltő operettekkel is tartotta a lelket a magyarságban. Azt mondták akkor: Miként az életben, a színpadon is minden a szereteten múlik, és a szeretetlenség tehet tönkre mindent. Megtapsolhatták a nézők a Mit susog a fehér akác, A csókos regiment és más darabok szereplőgárdáját.


Nem tétlenkedtek a műkedvelők 1945 után, de hiányzott az alkotókból a bizalom és a ,,győzni akarás'', a két leghatékonyabb tehetségforrás. Feketics rendszeresen vendégül látta a szabadkai Népszínházat, ritkábban műkedvelő társulatokat, mert valami módon óvni kellett az otthont. Évekkel ezelőtt aztán megalakult a Soma Színtársulat, sok-sok fiatal taggal, lelkes műkedvelőkkel. Megnevettetni, megríkatni a nézőket, ez a mi leckénk, hallottuk akkor a színészektől, s amikor a Soma Színtársulat a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján a versenyműsorban színre vitte Tömörkény István Barlanglakók című remek művét, már tudtuk: a rendező, a tapasztalt Merkva Péter vezetésével a társulatra szép napok várnak, be is mutatták Illyéstől a Tűvé-tevőket: a néző volt a ,,megrendelő''. Merkva Péter látszólag egyszerű mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdeműt.

A rendező az újvidéki József Attila Művelődési Egyesületben lépett először színpadra, a Hajnali vendégben volt szükség színészi tehetségre, s a rendező, Hirschler Ferenc elégedett volt a teljesítményével. Az évek során Merkva Péter több operettben is bemutatkozott, mert a karnagyok, Vitkay és Vojtehovszki sokra becsülték érces énekhangját. Több népszerű rendező vette a védőszárnyai alá, töbek között Gáspár Lajos és Kapmayer Ferenc is. Nagy sikert aratva a Víg özvegyben, a Mágnás Miskában és a Gyapjas János által rendezett Farsang tündérében, már-már arra gondolt, hogy hivatásos színészként folytatja pályafutását az Újvidéki Rádióban vagy a szabadkai Népszínházban. Az Ide gyere, rózsám! című operettecskében Remetené Fazekas Piroskával, kiváló művésznőnkkel lépett fel. Drámákban is megcsillantotta a tehetségét, például Heijermans Reményében és Miroslav Krleža A Glambayok című művében. A telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben Ladik Katalinnal és Muszin Imrével akarta szebbé tenni a hétköznapokat...

A hetvenes években - nagyon hosszú kényszerszünet után - Merkva Péter a kishegyesi műkedvelőket biztatta szorgos munkára. Színre vitték Szilágyi László-Harmath Imre Szomjas krokodilját, a Kocsonya Mihály házasságát, néhány egyfelvonásost, de a rendező merészebb tervei zátonyra futottak. Végül Bácsfeketehegyen rátalált azokra, akikkel sikerült egy szép munkaszakaszt beleíratni a nagykönyvbe. Merkva Péter küzdelmekre volt képes. Lubickolt a mélyvízben, úszkált az ,,óceán''-ban, hintalóra ültette a színészeit, s most valószínűleg örömmel nyugtázza, hogy a bácsfeketehegyi műkedvelők az élmezőnybe verekedték be magukat. A hasznos emberek világnagy nyugalmával érzi ezt, bár tudja: ,,Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő''. Ezt Jászai Mari mondta - és milyen bölcsen.

A BÓKOK NAGYMESTERE

Péter Brigitta

Hol kezdődött, majd hol folytatódott Ralbovszki Csaba élete?
1977. december 18-án Verbászon születettem és Bácsfeketehegyen nőttem fel. Topolyán jártam gimibe. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Német Nyelv és Irodalom Tanszékére és az újvidéki Művészeti Akadémiára is felvettek. Végül a színészetet választottam. Az akadémia befejezése után feljöttem Szabadkára, és leszerződtem a Népszínház Magyar Társulatához.

Hogyan, honnan indult el pályafutásod? Minek köszönhető, hogy színész lettél?
Mindig közel állt hozzám a szavalás, a Kosztolányi szavalóverseny, a KMV, az amatőr színjátszócsoport, ezeken mind részt vettem. Először a Német Tanszékre jelentkeztem, érdekelt a filozófia, de felvettek a Színművészetire is. Nagyon megfogott Jean-Paul Sartre egyik mondata:” Nyelvem határai a világom határai.” E szerint éltem még a gimiben is, és ezért gondoltam német nyelvet tanulni. Egy évig csináltam a kettőt párhuzamosan, mégis utána erősebb késztetést éreztem a színészkedés iránt.


Milyen szerepeket kedvelsz?
Mindent ki kell próbálni. Egyformán szeretek mindent, ha jól meg van írva. Mindegy, hogy komédia vagy dráma, a jó játék a lényeg. Pl. Gorkij: Kicsik és polgárok. Nehéz, de megélhető dráma. Brandon Thomas: Charley nénje. Egy vidám darab, csak a komédiát jól kell csinálni, viszont tény: nehéz jól csinálni.

Foglalkozol-e mással is a színészeten kívül?
Jelenleg a Népkörben Greguss Zalán kollégámmal közösen diákszínjátszó-csoportot vezetünk, és velük mutatjuk be A dzsungel könyvét. A darabnak június 16-án 19 órakor volt a bemutatója a Népkörben. Jelenleg a 36 gyerekkel foglalkozunk, de szeptemberben többen lesznek. Emellett játszom a Kosztolányi Dezső Színház Terápia című darabjában. Egyébként, ha van egy kis szabadidőm, akkor a haverokkal járok pecázni. Olyankor hajnali fél 4-kor kelek, megnézem a napfelkeltét, utána bedobom az úszókat, és élvezem a napsütést egy pohár ásványvíz vagy üdítő mellett!:-) Imádok a természetben lenni, kikapcsolni a mobiltelefont, hogy ne zavarjon senki, és élvezni a semmittevést egész nap. Nagyon szeretek utazni. Jártam már Lisszabonban, Amszterdamban, Milánóban, Barcelónában. Jim Morrisonnak van egy nagyon jó mondása:”Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.” A színházzal is rengeteget utazok pl. az egyik héten hétfőn Budapesten, aztán Csókán, szerdán Szlovéniában, szombaton Temesvárott, kedden pedig Zomborban játszottunk.


Ha szabad érdeklődni, a magánéletedben mi újság?
Egyelőre szabad vagyok. Várom azok jelentkezését, akik a feleségem lennének.

Szerinted miért érdemes a mai fiataloknak színházba járni?
Vajdaságban, határon túli magyarként, Szabadkán fontos a színház. Sokat lehet tanulni belőle. Pl. amiben most játszom, az Adieu Bandi Ady Endre életét mutatja be, kicsit másképpen, mint ahogyan azt az iskolában tanuljátok, itt a színházban meg is nézhetitek. A Népkörben a diákszínjátszó-csoport nem csak nevelés, hanem a pedagógia egyik formája szocializációból,élettapasztalatból. A pedagógia egyik formája a drámapedagógia. A színház tanít, szórakoztat, sokat lehet nevetni, sírni, szerelmesnek lenni, a sötétben fogni egymás kezét és a végén sokat tapsolni.