Minthogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, igen fontos, és sok függ attól, hogy azt a bizonyos első lépést hogyan tesszük meg, hisz többnyire az határozza meg a rákövetkező lépések irányát, határozottságát. Nos, irodalmi életpályák esetében is fontos tudni, ismerni azt a bizonyos első lépést, azaz azokat az első lépéseket, amelyek egy-egy szépírói pálya kibontakozásához vezetnek, s legalább annyira fontos őket ismernünk, mint azokat a megnyilatkozásokat, amelyekkel egy irodalmi pálya lezárul. Podolszki József (1946-1986) esetében a sors nemigen volt bőkezű, hiszen mindössze negyven évet élt, s 21 éves volt már, amikor 1967-ben a Képes Ifjúság munkatársa lett. Tehát alig két évtizedesre sikeredett költői, prózaírói, kritikusi és közírói pályafutása, pontosabban ereje teljében tört derékba, amikor a legtöbbet alkothatott volna. Ám, ha behatóbb kutatás alá vesszük írói/publicisztikai pályafutásának kezdeteit, akkor meglepődve állapíthatjuk meg, hogy első írásait, zsengéit még tizenöt éves korában jelentette meg. Ennek ismeretében, közírói opusa is hosszabb, mint eddig gondoltuk. Az alábbiakban ezekről a mindeddig ismeretlen zsengéiről, irodalmi szárnypróbálgatásairól szólok, afféle adalékként és pótlásként pályájának ismeretéhez.
Podolszki József első írása 1961 tavaszán jelent meg a Varga László szerkesztette, csütörtökönként megjelenő újvidéki hetilapban, az Ifjúságban, pontosabban annak vicc-rovatában. Abban az újságban, amelynek az idő tájt már jórészt munkatársai voltak a Symposion első nemzedékének tagjai, de sok más tehetséges fiatal is, aki az írás mellett kötelezte el magát.
Első zsengéinek megjelenéséről Podolszki 1961. szeptember 14-én vallott a lap Elmondom én is... rovatában, amelynek témája az alábbi volt: ''Meséld el, milyen körülmények között jelent meg az első írásod valamelyik lapban.”
Nos, Jóka ezt így adta elő a nagyközönségnek:
''A tavasz különös, varázslatos érzést csempészett be az emberek szívébe. Életkedvet ad, tettre késztet... Az idei tavaszon engem is át- meg átjárt valami furcsa érzés, és szerettem volna mindenáron valami rendkívülit, valami emlékezeteset cselekedni. De hát mi rendkívülit csinálhat egy nyolcadikos elemista?! Sokáig eredménytelenül törtem a fejem, de nem csüggedtem. Néhány nap múlva feladtam egy levelet az Ifjúság szerkesztőségének. Igaz, nem volt benne világra szóló alkotás - csak viccek és humoros közlemények. Aztán csak vártam, vártam álmodozva, reménykedve. Múltak a napok, majd a hetek, de bizony, az én írásaimnak se híre, se hamva. Végül, amikor megjelent - az volt ám öröm, igazi meglepetés! Be kell vallanom, hogy írásom miatt osztálytársnőim két hónapig haragudtak rám - mert róluk szólt a vicc. De azért mégis boldog voltam.”
1961 tavaszától jelentkezett tehát írásaival az Ifjúságban, s közölt ott csipkelődő, ironizáló, rövid lélegzetű írásokat. 1961. március 30-án Szilárd határozatok című, gunyoros, humorizáló cikkében olvassuk:
''Feketicsen összeültek az illetékesek és a község boldogabb jövője érdekében szilárd határozatokat hoztak.
Hamarosan megkezdik a vasútállomásra vezető út kikövezését.
A parkból kiirtják a gazt és fűvel vetik be.
Üzembe helyezik a paprika- és a paradicsomfeldolgozó üzemet.
A foghíjas vakolatú házak tatarozását elvégzi majd a ZID építővállalat.
Kivilágítják a mellékutcákat is.
Az üres telkeket korszerű, új lakóházakkal építik be.
Egyszer s mindenkorra véget vetnek az áramszüneteknek.
A kocsmákban csak igazi vízmentes borokat mérnek.”
1961 őszén, a lap október 5-i számában egy sokkal komolyabb hangvételű írása jelent meg, amelyből ifjúkori anyaélménye bontakozott ki, egy számára emlékezetes esemény kapcsán:
''Régen volt. Akkor még óvodába jártam és én is, mint minden gyerek, nagyon szerettem játszani. Tél volt és havazott. Pajtásaimmal, a játék boldog izgalmától és a csípős hidegtől kipirulva a közeli dombon szánkáztunk. A rövid téli délután hamar elszakadt és már erősen szürkült, amikor hazatértem. Benyitottam a szobába. Sötétség és hideg fogadott. Kezem a villanykapcsoló után kutatott, a szívem pedig összeszorult és tagoltan, rekedten préselődött ki belőlem:
- Anyu!
- Itt vagyok, kisfiam - hallottam anyám hangját a szobából, és szinte éreztem a szavakból áradó fájdalmat. Amikor kigyúlt a fény és a nyitott ajtón át beszűrődött a szobába, láttam, mint fekszik anyám sápadtan, elcsigázott arccal az ágyon. Mellem elszorult a fájdalomtól és úgy, de úgy szerettem volna sírni, de nem volt könnyem. Nemsokára apám is hazajött a munkából, és tüzet rakott, majd orvosért rohant. Én egész este ott ültem anyám ágyánál. Azt hittem, így nem érheti semmi baj sem - mert ha ő nem is mondta, gyermeki ösztönöm azt súgta, hogy nagyon beteg. Azon az emlékezetes téli estén, a sötét szobában futott át agyamon életemben először a gondolat, hogy mi is lesz, ha elveszítem anyámat. Ott a hideg tűzhely mellett döbbentem rá, hogy miért is kell szeretnem őt, és ekkor tanultam meg, nemcsak ösztönösen, de tudatosan is szeretni anyámat.”
Nos, ezek voltak Jóka első, mindeddig ismeretlen zsengéi, amelyek elindították őt azon a rögös, de szép pályán, amelyről a későbbiekben sem tért le.
