2010. augusztus 26., csütörtök

ÁSATÁSOK BÁCSFEKETEHEGY HATÁRÁBAN

Kórizs József - Sárközi Ottília

Az autóút második nyomvonalának kijelölésével, illetve az útépítéshez szükséges sárgaföld kitermelésének kezdetével a Krivaja patak mentén, a falutól dél-délkeletre a dombtetőn veszélybe került az a földterület, ahol egy régi térkép szerint valamikori templom maradványa volt (Locus templi antiqua) a Vélity pusztán.
Az 1703-as jegyzőkönyv szerint is számos régi helység volt a környékben. Ezen a helyen egy Félegyház nevű település létezett. Ettől a helytől délre Kétsofrony, északra viszont Feketeegyháza van bejegyezve. Amint tudomást szereztünk a földmunkálatokról, azonnal jelentettük az illetékes műemlékvédő intézetnek, hogy pont azon a helyen, ahol a munkálatok kezdődnek egy templomrom létezett és körülötte sírhelyek vannak, amelyek még a mai napig nem lettek feltárva, de a további munkálatokkal teljesen megsemmisülne. Az ásatás gyorsan meg is indult Slobodan Fidanovski magiszter vezetésével, a belgrádi Nemzeti Múzeum szervezésében. A munkálat már több mint egy hónapja folyik egy régészeti csoport és helyi munkások segítségével.
A sírok nagyon közel vannak a felszínhez, hisz a dombot hosszú időn keresztül szántották. A sírok kelet-nyugati tájolásúak, felnőtt férfi és női csontvázakon kívül több gyermek, újszülötté is előkerült. Némely sírokat égetett téglával bélelték ki, koporsómaradványok és vasszög maradványai is kerültek elő. Némi cserépedény, használati tárgy, övveretek, gyűrűk, kés, hajtű az eddig talált lelet. A vezető régész szerint főleg 1200-1300-as évekből való a leletanyag. Az ásatás folyamán megtalálták a középkori templom alapjait és kirajzolódott az azt körülvevő árok nyomai.
A munkálatok még folyamatban vannak. Terv szerint az egész terepet átfogják kutatni. A csontokat figyelmesen kibontják, lefényképezik, lerajzolják, tájolják, tisztítás után csomagolják és elszállítják Belgrádba további tanulmányozásra. Itt meghatározzák majd az életkorát és az esetleges betegségeket.


Az itt élő embereknek a mindennapi élethez nélkülözhetetlen volt a víz jelenléte. A magasan fekvő Krivaja domboldaláról pedig messzire beláthatták az egész vidéket. Ezen a lelőhelyen lakóépületek maradványai nem kerültek elő, de a felszínen is fellelhető használt cserépedény-töredékekből arra lehet következtetni, hogy a település is lehetett a közelben. Pár méterre az ásatásoktól, egy csontvázra bukkantak a szarmata korból III.-IV. századból korabeli pénzérmékkel.
Egy időben, az Újvidék felé vezető autóút másik sávja számára fenntartott részen, az út bal oldalán is folyik ásatás. A Krivaját átszelő hídtól az un. Rodić Motel előtt a feketeföld eltávolítás után szintén kirajzolódtak egy régi szarmata település nyomai. Itt a talált veremlakások laza rendszerben sorakoznak, védőárokkal körülvéve. Egyelőre csak állati eredetű csontokat találtak, használati eszközök töredékeit, égetett vermeket gabona tárolására meg kemencemaradványokat.
Szarmaták I-II. illetve III-IV. században kelet felől foglalják el a Duna-Tisza közét. Bácska közepén állandó telephelyeik vannak. Bár nomád sztyeppei népként érkeznek, törzsszövetségben éltek és nagy állattartással foglalkoztak. Félig vagy egészen földbe ásott veremlakásokba éltek, földbe vájt kemencékkel felszerelve. Bár halottaikat észak-dél irányban temetik, de sírlelet ezen a lokáción nem került elő. A szarmata sírok általában nagyon mélyek, de így is számosat kiraboltan találnak.
Hamarosan a régi Józsa-téglagyárnál folyatódnak az ásatások, a felüljárónál. A munkálatok végeztével pedig tervek szerint az eredményeket könyv formájában nyilvánosságra hozzák.

2010. június 29., kedd

IN VINO VERITAS

sz.a.

Bácsfeketehegyen a Nyegos utca 36-os szám alatt valódi kis földi Paradicsomra lel az ember. Orvosság mind szemnek, mind léleknek. Takaros kis házikó, melyet szőlő övez, és amihez természetesen hasonlóan takaros pince is tartozik. Feltételezem, hogy az olvasók nagy többsége már rájött, hogy a “Vinum Lodi”-ról van szó. Méltán büszkék lehetünk rá, hisz a rengeteg külföldi látogató mind pozitív élménnyel hagyja el a pincét és falunkat. A “Vinum Lodi”-ról Lódi Miklóssal beszélgettem, amit most megosztok a tisztelt Olvasóval is.
- A pontosság kedvéért, mikor alapították a „Vinum Lodi”-t?
- Az első 2 hektár szőlőt még 1997-ben telepítettük, a pince kiépítésére pedig 1999-2000-ben került sor.
-Régi álma volt, hogy Bécsfeketegyen szőlészettel és borászattal foglalkozzon?
-Igen, és az idő is úgy hozta, hogy ebbe a munkába fogtunk. Abban az időben az emberek többnyire kereskedelemmel foglalkoztak. Minden kis garázsból, kamrából vegyeskereskedés lett. Én ebben nem láttam nagy jövőt, hisz Nyugaton a nagykereskedések mind elnyomták a kiskereskedéseket és várható volt, hogy ez nálunk is bekövetkezik. Ebből kifolyólag döntöttem amellett, hogy valamiféle termelésbe kezdek. Így esett a választás a szőlészetre,ami aztán magával hozta a pince kiépítésének szükségességét. De, bevallom egy kicsit mindig is álmodtam erről. Abban az időben amikor mi belekezdtünk a vállalkozásba, nagyon nehéz volt a helyzet az országban. Mi is akkor költöztünk haza Svájcból, amit furcsállottak az emberek, hisz míg mások elhagyták az országot mi visszajöttünk és ilyen nagy vállalkozásba fogtunk. Nekem viszont soha nem a haszon volt az első. Inkább az, hogy teremtsek valamit, amire büszke lehetek nemcsak én, hanem az egész falu. Továbbá, az állam felé is rendszeresen teljesítem kötelességemet, amit nagyon kevesen tesznek meg manapság.


-Miért pont Bácsfeketehegyre esett választásuk?
- Nagyon erős kötelék fűz bennünket ide. Itt van minden rokonunk, én is itt nőttem fel. Egyedül itt érzem magamat igazán otthon. Mert itt érzem, hogy tartozunk valahova. Mikor Svájcban, Luzernben éltünk, ami a világ egyik legszebb városa, bizony sokszor éreztem úgy, hogy szívesebben ülnék otthon az árokparton. Így hát nem volt kétséges, hogy Bácsfeketehegy lesz az, ahova visszajövünk és letelepszünk.
-Milyen érzés volt, amikor az első fürt szőlőt a kezében tartotta és megtölthette az első üveget borral?
-Nagyon nagy dolog volt. Abban az időben Feketicsen palackozott bor nem is nagyon volt. Amikor az első tartályok meg hordók megteltek, nagy büszkeség töltött el. Úgy éreztem sikerült valamit teremtenem. Valamit, ami újdonságnak számít, és amire az egész falu büszke lehet. Sok fénykép tanúskodik arról, hogy nemcsak az én örömömet szolgálta az első sikeres év. Később, a kezdeti próbálkozások után, mind jobb lett a bor minősége és egyre több tapasztalathoz is jutottunk. Tanácsért nem tudtunk kihez fordulni, mert ekkora mennyiségben és ilyen technológiával nálunk még nem készített senki bort. Így tehát minden iskolát magunknak kellett kijárni. De ma már eljutottunk arra a szintre, hogy évi harminc-negyvenezer liter bort tudunk előállítani és boraink minősége sem marad le a külföldi borokétól.
-Versenyeken részt vesznek-e?
-Igen. Részt veszünk versenyeken, kiállításokon. Az újvidéki Mezőgazdasági kiállításon, a temerini borkiállításon. Budapesten a Magyar Borok Házában is volt már kiállítva borunk. Továbbá részt veszünk a topolyai Expo-n, Szabadkán különféle kiállításokon, Mitrovicán a Bor és élelmiszeripari kiállításon is jelen szoktunk lenni. Örömmel és büszkeséggel mondhatom, hogy szinte mindenhonnan éremmel vagy elismeréssel térünk vissza.

-Melyik eddigi eredményükre a legbüszkébb?
-Konkrétan eredményről nem beszélhetek. Sok borkóstolón részt veszünk. Egy ilyen szegedi borkóstolóhoz fűződik egy szép emlékem. Ketted magammal, Maurer Oszkárral vettünk részt ezen a rendezvényen. Boraink a jelenlevő több száz ember nagy tetszésére váltak. Ez számomra sokkal többet jelent bármilyen éremnél vagy elismerésnél. Örültem a lehetőségnek, hogy bemutathattuk borainkat és ezáltal falunkat is.
- Milyen tervei vannak a jövőre? Szeretné-e bővíteni a gazdaságot?
- Sajnos a jelenlegi gazdasági körülmények közepette a jövőre nézve még nincsenek nagyobb terveink. Pénztelenség, bürokrácia miatt nem tervezünk bővítést, hisz nem tudnánk gazdaságosan tevékenykedni. Pedig nagy szükség lenne bővítésre országos szinten is, mert Szerbiának nagy a borbehozatala. Mindezek ellenére mi igyekszünk továbbra is olyan szinten nyújtani szolgáltatásainkat, ahogy ezt eddig is tettük. Továbbra is szívesen fogadjuk az idelátogató vendégeket. Az idei meggynapokkor, mint minden évben, az idén is tárt kapuk lesznek, szívesen látjuk az ideérkezőket borkóstolásra, pincelátogatásra. Új dolog nálunk a látványszőlészet, mellyel az a célunk, hogy szebbé tegyük környezetünket. Új honlapunk is készülőben van, modernebb, biztonságosabb és hozzáférhetőbb lesz.
Végül szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem az Önkormányzatnak a segítséget a kezdetektől mind a mai napig.

2010. május 16., vasárnap

RÉGI ÉLMÉNYEIM

B. Podolszki (Nagy) Júlia

Életemet több szempontból is két részre oszthatnom - a létkutatás előtti, és a létkutatás utáni időszakra. Mióta létkutatással foglalkozom, sok különféle lelki élményeim voltak már - bár megjegyzem, hogy egyre kevesebb, sőt az utóbbi időben szinte nem - a létkutatás előtti korszakomból viszont három-négy élményre emlékszem. Akkor még én lelki-szellemi dolgokkal semmilyen formában nem foglalkoztam, passzívan sem, így az átélt élményekkel sem törődtem - mert ez volt a kényelmesebb. Úgy sem tudtam volna adni rájuk semmilyen magyarázatot.

Elfeledni azonban nem felejtettem el őket, sőt, nagyon is mély nyomokat hagytak bennem. Csakhogy ezek a valóságosan megélt élmények akkor a „legkézzelfoghatóbbak”, amikor éppen benne vagyunk. Amikor már túl vagyunk rajtuk, akkor inkább meseszerűek, vagy éppen „érdektelenek” - főleg mások számára. De a mi számunkra is - az élményekre való visszaemlékezés nem ugyanaz, mint maga az átélés.
Így most én is - csak az emlékeket tudom átadni az átélt dolgokból, amely már csak „másolat”, nem ”eredet”, és így jóval kisebb a varázsa is neki....

A legelső, amire emlékszem az volt, hogy éjjel, alvás közben majdnem elmentem a „másvilágra”. Azon vettem magam észre hogy röpülök a levegőben egy csoport - angyallal, vagyis jobban mondva egy csoport tündérrel. Tudom milyenek az angyalok - jóval később találkoztam velük éjjel, alvás közben - de ezek nem olyanok voltak. Ezek másmilyenek - inkább tündérszerűségek. Nyár volt, jó idő, és erdős, füves réteken, tájakon haladtunk, ők elől, én utánuk, és valami bódító, csábító dalt énekeltek. A testem nélkül végtelenül könnyűnek éreztem magam, kellemes volt a táj, a dal, jóleső érzés, önfeledt boldogság öntött el. De egyszer csak hírtelen magamhoz tértem a bódulatból - Úristen, a gyermekeim! Nekem még fel kell nevelnem a gyermekeimet, nem mehetek el „ezekkel! Vissza akartam térni, fordulni, de alig-alig sikerült. - Akkor még nem tudtam, hogy testetlen állapotban a lélek nem biztos, hogy cselekvőképes. - Rémület fogott el, minden erőm összeszedtem, és sikerült - de még reggel, ébredéskor is egy borzasztó, nagy szorongás volt bennem attól a gondolattól - te jó ég, én az éjjel majdnem „elmentem”!

Második éjjel megismétlődött a „játék”. Megint jöttek, és én megint megindultam velük. De most már nem tudtam úgy beleélni magam abba az önfeledt boldogságba, óvatosabb voltam, és csak arra összpontosítottam, nehogy túl messzire menjek. Ez az út már nem volt élvezetes a számomra. Egy kis idő után vissza is tértem, most minden különösebb nehézség nélkül.

Harmadik este már szorongással feküdtem le, de olyan érzéssel, mint aki tudja, hogy ezen át kell neki esni. És el is jöttek harmadszor is a tündérek. Most már nagyon ímmel-ámmal, kedvetlenül indultam velük útra, és mindjárt kezdtem tőlük le is maradozni, mindig nagyobb lett köztünk a távolság. Egyre lestem, vártam, hogy majd hátra-hátra fordulnak, hátra pislantgatnak, hogy majd megpróbálnak csalogatni - de nem történt semmi, ők csak szálltak (vagy talán inkább lebegve kúsztak?) tovább, ügyet sem vetve rám, továbbra is énekelve a fülbemászó kis dalocskáikat, amelyek most már azonban semmi hatással nem voltak rám.
A tündérek teljesen közömbösek voltak velem szemben. És ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben! Utána még napokig a hatása alatt voltam ennek a közömbösségnek. Mert utólag világosodott meg előttem a kép - ezek a tündérek az első perctől kezdve ilyen közömbösek voltak, csak én voltam az, aki érzelemmel reagált rájuk - ők nem. Én még ilyet nem éltem át, és nekem borzasztó volt. Hogy az állattal hasonlítsam össze őket - ha egy állattal találkozunk, az is sokszor reagál ránk valamilyen formában - ha mást nem, arra fordítja a fejét - hogy a többit ne soroljam - de úgy is van, hogy éppen ránk sem hederít, nem foglalkozik velünk. De még így is, még akkor is, valamilyen formában érzékeled, észreveszed hogy ez egy élőlény - de ezeknél a tündéreknél nem! Ezek a tündérek rosszabbak az állatoknál! Nem tudom, mihez hasonlítanám őket, mert bármit írok, semmi sem az, ami visszaadná a megfelelő leírását a tündéreknek. Mondanám hogy olyan, mint egy megelevenedett szobor, vagy halott ember - de sem ezt, sem azt nem láttam még, így nem is mondhatok ilyet, meg az sem volna pontos meghatározás. Ezekben a tündérekben nem volt lélek, nem voltak érzelmek, nem reagáltak semmire, semmit sem hatott rájuk a külvilág. És nekem ez borzasztó volt! Csak akkor még nem tudtam, hogy miért - ma már tudom. Azért, mert ezek a tündérek az Édenkertből jöttek, abból az Édenből, ahol az Isten hasonló sorsot szánt nekünk is! Az édeni tapasztalatból ered az, hogy ennyire átéreztem a tündéri sorsnak a borzalmát. Annyira, hogy a mai napig sem ment még ki belőlem - ha eszembe jut, újra és újra hatalmába kerít ez a borzadály.

Pedig soha többet nem jöttek el hozzám. De ez az egyszeri látogatás is elég volt egy életre....


A másik élményem egy egészen másfajta élmény volt. Egyszer a férjem azzal a hírrel jött haza: Képzeld, Feketicsen egy hold föld 7000 márkába kerül! (A mi hivatalos pénznemünk ugyan a dinár volt, de ingatlant már akkor is csak márkában fejeztünk ki). Én kicsit elméláztam rajta, majd ezt válaszoltam: Hú, most kellene eladni, mert amikor majd én eladom és elmegyek, alig kapok érte valamit.... Erre összerázkódtam, és zavartan, csodálkozva néztem szét magam körül, nem értettem hogy hol is vagyok és mi is történt velem... Mert én ezt nemcsak egyszerűen „úgy mondtam”, hanem benne is voltam és cselekedtem is abban a „mondott” jövő időben, és ezt csak akkor vettem észre, vagy akkor vettem föl, amikor visszazuhantam a jelenbe. Igazából tényleg nem értettem, hogy mi volt ez - mi háromgyerekes család voltunk házzal, munkahellyel, mi a faluból soha sehová nem készültünk elköltözni, földünk sem volt, csak a szüleinknek, és különben is - miért beszéltem erről egy személyben?

És aztán tizenvalahány év múlva elkezdődött a háború, meghalt a férjem, édesapám, anyósom, a gyerekeink már akkorra családot alapítottak, és én egyedül maradtam. Mindez egy-két év leforgása alatt történt - szinte egyik napról a másikra. A férjem halála után nem volt maradásom, nagy sietve, szinte kábultan adtam el mindent, házat, földet, alig kaptam érte valamit, és átköltöztem Szegedre. Mikor mindezen túljutottam, egy alkalommal egyszer csak eszembe jutott az a tízegynéhány évvel ezelőtti jelenet, a párbeszéd a férjemmel. Érdekes, hogy egészen addig nem. Akkor sem, amikor éppen a közepében voltam.... Kelletlenül rázkódtam össze, nem szívesen foglalkoztam- és foglalkozom vele, nem jó érzés, inkább nyugtalanító. Olyan érzésem van, hogy ha elkezdeném gombolyítani a szálat, akkor tovább is tudnám gombolyítani, én viszont nem akarom.... Olyan érzés fog el, ha ez az eset eszembe jut, mintha a további jövő is bennem lenne már, és csak egy hajszál választ el attól, hogy meg is lássam ezt a jövőt - és én ezt végkép nem akarom. Nem akarom az asztalon kiterítve látni a további életemet - mint egy térképet - és az szerint cselekedni, követni a tervet mint egy bábú. Ez a jövőbelátás gondolata vagy lehetősége tesz olyan idegessé és nyugtalanná, hogy igyekszem mielőbb eltemetni még a gondolatát is.

§

A harmadik élményem egy harmadik fajta élmény. Ezt a részt átmásolom egy régebben írt (kiadatlan) könyvemből, „A Teremtés”-ből:

„Ez közvetlenül a férjem halála után volt. Kétségek között gyötrődtem - menni vagy maradni?

Odahaza házam, munkahelyem, vagy családi nyugdíj (amelyiket választom), tehát rendezett körülmények - viszont nekivágni a nagyvilágnak semmi nélkül, nem éppen fiatalon, az iskolámat (közgazdasági középiskola, könyvelési szak) más országban nem ismerik el - nehéz volt a döntés, nem szólt semmi érv az mellett, hogy nekivágjak az útnak, de maradásom sem volt. - Mondd meg te, Laci, hogy mit tegyek - fordultam gondolatban a már halott férjemhez az utcán, menet közben. - És akkor átbillentem a másik dimenzióba.... Én ezt így fejezem ki, nem tudom másképp - mert az ilyesmi nem csak képzelődés itt a földön... Mintegy tíz percig tartott: Kint voltam a temetőben, a sírnál, és rettentő vihar jött. Ilyet még életemben nem éltem át - fújt, bömbölt a szél, ömlött az eső, sorban törte ki a fákat, mindent letarolt. Mikor vége lett a viharnak, eltűntek a fák, a házak, de érdekes módon nem volt csúnya látvány, sőt vidám, felemelő - mindenütt szép zöld fű, frissen csillogtak rajtuk az esőcseppek, sütött a nap, és ezzel mintha most kezdődött volna valami, valami új.... De nekem maga a vihar sem volt rossz. Igaz, én a földi valóságban is szeretek az esőben, a viharban, főleg a nyári zivatarban kint állni, hát itt is - jólesett ott állnom a sír mellett a zivatarban, nem féltem - mint akinek nincs is mitől, mert annak ellenére hogy akkora volt a vihar hogy semmi épen nem maradt, sem ház, sem fák, bennem nem tett kárt, mintha inkább olyan kedvesen simogatott volna.... Még csak vizes sem lettem.
A vihar elmúltával én csak álltam, álltam, élveztem a napsugarat, az esőcsepptől csillogó füvet, egyedül voltam, egyetlen élőlény sem volt a közelemben, de nem éreztem egyedüllétet. - Közben leértem a nemzetközi útra, ami átszeli a falunkat, meg kellett állnom a forgalom miatt, és akkor „visszazökkentem” a földre.

Hát nem voltam tisztába az üzenettel... Rémlett valami - azt akartad Laci mondani, hogy oda menjek, ahol ezt a vihar utáni állapotot megtalálom? De hát hol van az....? Hogy és hol találom ezt meg - ha megyek, vagy ha maradok....? - Sokáig ennek az élménynek a hatása alatt voltam, és sokat töprengtem rajta, de mivel menni akartam, később mégiscsak úgy értelmeztem ezt - te is így „mondtad” nékem... Aztán persze annyi minden más jött közbe, meg nem is gondolkozhatunk mindig egyvalamin, hát így én is teljesen elfeledkeztem erről.

És most, hogy eddig jutottam a bibliával, a biblia értelmezésével, már napok óta úgy érzem - ott állok a temetőben a sírnál, abban a vihar utáni szituációban, és várok... Várok valamire... Pár napig még csak türelmes vagyok, de akkor egyszerre elfogy a türelmem, és rád szólok, Laci - na most, hogyan tovább....? Úgy érzem - eddig szólt az „utasításod”, és én eddig eljutottam, és most hiába tekintgetek magam körül - nem tudok mihez kezdeni. Nem vagyok még eléggé felkészülve arra, hogy egyedül, teremtsek... Én még csak segítséggel tudok teremteni, ez pedig nem igazi teremtés. Az embernek önállóan kell teremteni, nem élhet mindég a más hátán... Teljesen önállóan kell neki vállalni a felelősséget a teremtésért, a következményekért, nem befolyásolhatja a teremtésben senki meg semmi....

A töprengésemmel addig jutottam - itt már mintha egyedül kellene továbbmennem, meg lassan meg is indulok, bizonytalanul, hátra-hátra pislogva, hátha mégiscsak megindulsz utánam - de nem .... Te ott állsz egy helyben, de a tekinteteddel biztatsz a továbbmenésre..... Sírni szeretnék és inkább visszaszaladni hozzád, de nem teszem..... Te helytelenítenéd, és én ezt nem akarom.... Érdekes módon most aztán hiányzik belőlem az a „csak azért is”! Mert emlékszel - sokszor volt úgy, hogy te valami tervemet elleneztél, engem meg ez nem visszafogott, hanem inkább előre lódított, szinte olyan „csak azért is” alapon... - És most hallgatsz, még csak nem is helyteleníted, pedig most jól jönne..... Az segítene, könnyítene rajtam... De még ennyi segítséget sem kaphatok, még ezt is elvették tőlem, meg minden mankót, amire támaszkodhatnék... Úgy állok fönt a magasban a kifeszített kötélen, hogy tán még szőnyeg sincs alattam.... Bár ezt nem merem leellenőrizni - félek, hogy megbillennék közben, meg attól is félek, ha tényleg így van, akkor még jobban elbizonytalanodnék..... Hát csak állok itt egyenlőre, hogy egy kicsit összeszedjem az erőm, mielőtt továbbmennék... - Mert boldogok a lelki szegények, akik nem kutatgatják, keresik önmagukat - de engem a lélek hajtott előre, egyre csak hajtott, és most már nincs megállás.... Most már nem mondhatom, hogy nem tudtam azt - mind ritkábban fognak majd kisegíteni a kis emberi gyarlóságok - a hiúság az áljóság, az álszerénység meg a többi.... Nem is gondoltam hogy ezek a dolgok ilyen jól jönnek az embernek, hogy ilyen „jó barátok” az úton.... Most látom - nehezebb ezek nélkül. Ezekhez mindég oda lehet szaladni, mint a kisgyerekeknek anyuhoz vagy apuhoz, ha megijednek egy nagy, mérges kutyától.... De most ott állsz a kutyával szemben, hátranézel, és nincs mögötted senki. Neked magadnak kell megoldani a helyzetet. Kitalálnod, hogyan tudod megszelídíteni a kutyát - mindent neked kell eldönteni - hogy ura és parancsolója leszel ennek a kutyának, jó barátja, vagy inkább láncra kötöd, ha nem vagy magadban még elég biztos...

Én egyenlőre még csak állok ott a vihar után hogy egy kicsit kifújjam, kipihenjem magam, de azután majd indulok tovább.... Tudom én, hogy ez úgy-valahogy lesz, mint egyszer az egyik lányom, a repülővel. Nyaralni mentünk a tengerre repülővel - először ültünk repülőbe, és mikor egy ideje már fönt röpültünk, akkor szólalt meg a kislány - mikor indulunk már? Nem vette észre az indulást.....

Hát ez változott a valóságban a két év óta, mióta itt vagyok kint. Különben minden más látszatra ugyanaz......Megy minden tovább, mint régen, hisz végeredményben nem történt semmi.....”

§

A negyedik más-dimenziós élményem azután volt, miután már egy évet Szegeden töltöttem, ahol már nagy intenzivitással vetettem bele magamat a szellemvilág rejtett útjaiba. Lehetőleg majdnem minden előadást látogattam, klubtalálkozókra jártam. Ismerkedtem egy számomra új világgal.

És nekem nagyon tetszett ez az új életem, csak egy problémám volt - nem volt miből megélnem. Megoldást kellett keresnem, és találtam - irány Németország! Csakhogy egy jugoszláv útlevélhez akkor (is) vízum kellett. Felültem hát a pesti vonatra, egy frissen lejárt magyar tartózkodási engedéllyel, a Német Nagykövetségen szerencsét próbálni (mellesleg akkor a próba nem járt szerencsével...).

Félúton, a vonaton egyszer csak rosszullét fogott el, minden ízemben remegtem, mint aki fél valamitől, és minél inkább közeledtünk Pesthez, annál jobban fokozódott ez a rosszullét. Megjegyzem, nem vagyok beteges típus, a fájást valami maximumig elviselem ugyan, ám a rosszullétet nem. A rosszulléttől én abban a pillanatban szeretnék megszabadulni - vagy gyógyulással, vagy halállal.

Most már odáig jutottam ezzel a rosszulléttel, hogy éreztem - mindjárt el fogom veszíteni az eszméletemet. Nagyon mérges lettem, és rámordultam magamra - most mi bajod? Egyszerűen mondd meg, mitől félsz? A nagykövetségtől? Nem esznek ott meg - vagy kapsz vízumot, vagy nem kapsz - ennyi. Mi értelme lenne itt most elájulni? Az állomáson, vagy valamelyik orvosi rendelőben észhez térítenek majd, de közben múlik az idő, és nem intézed el a dolgod, amiért Pestre jöttél!

És én akkor ismét dimenziót váltottam, és már nem a vonaton voltam, hanem egy régi várban, fiatal lányként, menyasszonyi ruhában - de nem a testemben, hanem a testemen kívül. Néhány férfi vitt felfele engem, illetve a testemet egy széles lépcsőn, én pedig a testem fölött lebegtem és azon gondolkodtam - vajon én most meghaltam, vagy csak az eszméletemet vesztettem el?*

Ez az egész talán egy-két pillanatig tarthatott, akkor újra magamhoz tértem - ott a vonaton, és már nyoma sem volt a rosszullétnek - pedig a történettel akkor ott még nem tudtam mit kezdeni. Csak jóval később, valami három év múlva állt össze a kép a vonatos élményről - az édesapám egy nem kívánt házasságba kényszeríttet, ettől vesztettem el az eszméletemet - akkor, és most egy beteg embert jöttem ki ápolni Németországba, és ez a beteg ember a valamikori házasságra kényszerítő személy....

De ez már egy másik történet, erről majd máskor, máshol....

*
..... azon gondolkodtam - vajon én most meghaltam, vagy csak az eszméletemet vesztettem el?- Ha én ezen gondolkoztam, hogy a két eset közül most melyik történt meg velem, akkor ebből arra következtetek - a kezdő fázisában ez a kettő egy- és ugyanaz a folyamat, csak az egyik esetben a lélek visszatér a testbe, a másik esetben nem. Meg ebből a gondolkozásból, hozzáállásból arra is tudok még következtetni, hogy nekünk már mind a két eset ismerős - sőt, természetes.

§

Ezek hát az én első élményeim, és mind a négy élmény a másik dimenzióba játszódik le, a másik dimenzióba vitt engem, mégis mindegyik másfajta élmény volt.

A tündéri élmény egyszerű, jelen időben történt cselekmény.

A férjemmel a párbeszéd egy jövőbeli utazás volt, ami akkor végtelenül meglepő és érthetetlen volt számomra - itt vagyok, itt állok az udvaron, beszélgetek a férjemmel, és mégsem itt vagyok, közben mégis valami távoli jövőben, távoli időben már cselekszem a most még elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan dolgokat...

A harmadik történet nem egy valós történet, hanem egy vízió, egy látomás, allegorikus üzenettel, amelynek még ma sem jutottam a végére. A férjem csak „elindított” az úton, de aztán szándékosan lemaradt, és most már nincs választásom - sem visszafordulni, sem egyhelyben ácsorogni nincs kedvem - megyek hát tovább.... De most már nem vakon, most már tudom a végcélt - a végcél a testnélküli lélek életképessége.

A negyedik élmény egy régmúlt idők emléke, fájó emléke, és érdekes hogy a lélek a „születésével”, a létbe való bekapcsolódásával kezdődő fájdalmait képes magával vinni és magában hordani szinte a „végtelenségig”. Ezt a végtelenséget most úgy értem - ha a lélek nem tudja feldolgozni magában a léte folyamán összegyűlt sérelmeit, fájdalmait, akkor nem is tud önálló, testnélküli életet megvalósítani, elérni. Akkor majd a „világ végén” „elalszik”, hogy egy új világ új teremtési körében feléledjen, és újrapróbálkozzon. De vele együtt a régi fájdalom, a régi sérelem is újra feléled, vagy tovább él...

De ezt azért ne értelmezzük úgy, hogy minden problémánkat töviről hegyire le kell tisztáznunk, hogy csak akkor szabadulunk meg a nyomasztó sérelmektől, ha feltárjuk a régi tényeket. Ehhez a léleknek nem okvetlenül van szüksége. Nem is győznénk „szusszal” meg idővel, ha mindent sorra kellene szednünk.... A lélek a tudatunkat kikapcsolva is letisztul ezektől a sérelmektől. Sőt, sok minden van, amiről így utólag már nem kíván tudomást szerezni a lélek, nem akarja még egyszer újraélni azt, amitől már egyszer jó neki megszabadulni.... Eszembe is jutott mindjárt két példa is erre, két élmény - az egyik nemrégen történt velem, a másik viszont meg még a szegedi évemben....

§

Majd az elsővel kezdem, az a rövidebb. Nemrég TV-szerelőre volt szükségünk, és találtunk egyet. Az első német mondat után már jött a kérdés - ki honnan jött ide. Mindketten Jugóból - én Vajdaságból, ő - egy fiatalabb férfi - Koszovóból. Földiek vagyunk. De ezen kívül valami mások is - csak nem tudom hogy kik. Úgy alakult, hogy többször is megfordult nálunk, és én csak amolyan félig tudatosan folyamatosan foglalkoztam vele - ki lehet ez a férfi? Van valami megmagyarázhatatlan dolog köztünk, érezni a levegő vibrálásából.

Egy éjjel aztán álmodtam vele. Valami régi (mongolos?) korban száguldottunk lóháton - ő zavart, üldözött engem, és a távolság egyre fogyott. Az egyértelmű volt - csak addig tart az életem, amíg utol nem ér. És utolért - de a következményt már nem éltem újra át....

Az volt ebben az érdekes, hogy nem volt benne semmi rossz, sőt egy olyan érzés hogy - na, hál `Istennek, csak ha ezen is átestem, csak ha végre már ezen is túljutottam... Amolyan leszámolás volt ez, a „kölcsön” visszaadása - és ettől mindketten megnyugodtunk, és ennek mindketten örültünk, mert mindketten megkönnyebbültünk, megszabadultunk egy nehéz tehertől - a vádolás, a meg nem bocsátás terhétől az ő részéről, és a bűntudat terhétől az én részemről. De ehhez szükséges volt ez a találkozás, az érzések leellenőrizése. Az elmélet a léleknek nem elég. Most a gyakorlat igazolta - mi az eset óta valahogy „egy lélekké” váltunk. Ez a kölcsönös tisztelet, kölcsönös becsület és egymás kölcsönös elismerése, elfogadása érezhető most, itt, a két lélek között. - úgy éreztem - szinte el tudnánk sírni magunkat mindketten.

De azt, hogy mi volt a következménynek az előzménye, valahogy nem akartam tudni, szinte szabadkoztam tőle - érzésekben - ne, ne mondja meg ezt senki, jól van minden így, ahogy van.... Ne bolygassuk többet a múltat.

§

A másik élményt még Szegeden éltem át, a létkutatási korom legelején. Mondtam már - anyagi gondjaim voltak, és én egy „szellemi tanító” segítségével a baktákhoz kerültem, mint érdeklődő, és mint kisegítő munkás a gyertyakészítésben.

Elnézőek és megértők voltak velem szemben - mármint a fizikai teljesítményemet (....), és anyagi helyzetemet illetőleg is, és igyekeztek rajtam segíteni. Velük is étkezhettem - nagyon érdekes élmény volt - sokan együtt, nagy edényekben főzték a többfogásos ebédet. Nagyon sokfajta, főleg indiai fűszert használnak, méghozzá jó nagy mennyiségben. Azt már tudtam magamról - a különleges teákat, fűszereket, ízeket és illatokat nem tudom elviselni, elfog tőlük a rosszullét - de nem akartam elutasítani az ebédet, egyrészt nem akartam őket megsérteni ezzel, másrészt meg szerettem is volna velük együtt étkezni, mert annyi mindent lát, hall ilyen helyen az ember....

Két hétig nagy hősiesen viseltem a „tortúrát” akkor aztán nem bírtam tovább. Annyira beteg lettem, hogy azt hittem itt a vég. Rázott a hideg, remegtem, vacogtam, leizzadtam. A hétvégét az ágyban töltöttem, de még hétfőn is minden erőmet össze kellett szednem, hogy el tudjak menni munkára. Együtt enni velük azonban nem tudtam többet, és ezt meg is kellett nekik mondanom. Elnézést, de a gyomrom nem bírja a fűszereket... Ebédidőben nem is mentem be velük étkezni, ottmaradtam a műhelyben, egyedül. Akkor azzal kedveskedtek, hogy csak törött krumplit hoztak ki azzal, hogy abban semmi fűszer nincs. Igaz, nem volt - de a nagy alumínium-edény már bevette magába az illatokat, és nekem az is elég, sőt sok volt. Szerencsére volt két nagy kutyájuk az udvaron, és én minden délben nekik ajándékoztam a krumpli-adagomat - de még a karéj kenyeret is, mert én már azon is illatot éreztem.

Erre az én nagy „kényeskedésemre” csak a fejemet csóváltam - nagyon egy elvetemült, fanatikus és kegyetlen szent lehettél te valamikor, ha még most is így felfordul a gyomrod tőle... És máig sem tudom, hogy mi minden borzalmas dolgokat művelhettem én a valamikori „tiszta”, makulátlan szent életemben - mert nem akarom tudni. Sajnálom így, utólag hogy ilyen is volt - de maradjon ez is örökre eltemetve a többi rossz között.... Mert abban biztos vagyok - ezek a különleges fűszerek, különleges ízek, régi életeimből ismeretesek, és olyan emlékeket, érzéseket idéznek fel bennem, ami a léleknek a mai állapotában elviselhetetlenek. Akkor pedig jobb velük nem kínozni.

De különben nem csak ez a rossz élményem van a régi szent életemből - van jó, vagy kellemes is. És éppen ez is illat. Érdekes módon a gyertya, a viasz szagát viszont szeretem - ez kellemes és jó dolgokat, vagy inkább érzelmeket hoz fel bennem. Talán később már igyekeztem jóvátenni az előző elvetemült életeimet, és jólelkű szent vált belőlem. Ezt az illatot nemcsak itt, a baktáknál kedveltem, de már előzőleg a cipőgyárban is, ahol odahaza dolgoztam. A bakták után meg egyszer a szegedi gyufagyár előtt vitt el az utam, és mindjárt jólesőn szívtam be magamba a gyufagyári illatot....

Mára már kiegyenlítődött bennem a jó és rossz szentség, és most már nem csak a jótól vagy rossztól vagyok szabad, hanem a szentségtől is...

És most már még egyes különlegesnek számító fűszert is kezdek elviselni....

JÓKA ZSENGÉI

Németh Ferenc

Minthogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, igen fontos, és sok függ attól, hogy azt a bizonyos első lépést hogyan tesszük meg, hisz többnyire az határozza meg a rákövetkező lépések irányát, határozottságát. Nos, irodalmi életpályák esetében is fontos tudni, ismerni azt a bizonyos első lépést, azaz azokat az első lépéseket, amelyek egy-egy szépírói pálya kibontakozásához vezetnek, s legalább annyira fontos őket ismernünk, mint azokat a megnyilatkozásokat, amelyekkel egy irodalmi pálya lezárul. Podolszki József (1946-1986) esetében a sors nemigen volt bőkezű, hiszen mindössze negyven évet élt, s 21 éves volt már, amikor 1967-ben a Képes Ifjúság munkatársa lett. Tehát alig két évtizedesre sikeredett költői, prózaírói, kritikusi és közírói pályafutása, pontosabban ereje teljében tört derékba, amikor a legtöbbet alkothatott volna. Ám, ha behatóbb kutatás alá vesszük írói/publicisztikai pályafutásának kezdeteit, akkor meglepődve állapíthatjuk meg, hogy első írásait, zsengéit még tizenöt éves korában jelentette meg. Ennek ismeretében, közírói opusa is hosszabb, mint eddig gondoltuk. Az alábbiakban ezekről a mindeddig ismeretlen zsengéiről, irodalmi szárnypróbálgatásairól szólok, afféle adalékként és pótlásként pályájának ismeretéhez.
Podolszki József első írása 1961 tavaszán jelent meg a Varga László szerkesztette, csütörtökönként megjelenő újvidéki hetilapban, az Ifjúságban, pontosabban annak vicc-rovatában. Abban az újságban, amelynek az idő tájt már jórészt munkatársai voltak a Symposion első nemzedékének tagjai, de sok más tehetséges fiatal is, aki az írás mellett kötelezte el magát.


Első zsengéinek megjelenéséről Podolszki 1961. szeptember 14-én vallott a lap Elmondom én is... rovatában, amelynek témája az alábbi volt: ''Meséld el, milyen körülmények között jelent meg az első írásod valamelyik lapban.”
Nos, Jóka ezt így adta elő a nagyközönségnek:
''A tavasz különös, varázslatos érzést csempészett be az emberek szívébe. Életkedvet ad, tettre késztet... Az idei tavaszon engem is át- meg átjárt valami furcsa érzés, és szerettem volna mindenáron valami rendkívülit, valami emlékezeteset cselekedni. De hát mi rendkívülit csinálhat egy nyolcadikos elemista?! Sokáig eredménytelenül törtem a fejem, de nem csüggedtem. Néhány nap múlva feladtam egy levelet az Ifjúság szerkesztőségének. Igaz, nem volt benne világra szóló alkotás - csak viccek és humoros közlemények. Aztán csak vártam, vártam álmodozva, reménykedve. Múltak a napok, majd a hetek, de bizony, az én írásaimnak se híre, se hamva. Végül, amikor megjelent - az volt ám öröm, igazi meglepetés! Be kell vallanom, hogy írásom miatt osztálytársnőim két hónapig haragudtak rám - mert róluk szólt a vicc. De azért mégis boldog voltam.”
1961 tavaszától jelentkezett tehát írásaival az Ifjúságban, s közölt ott csipkelődő, ironizáló, rövid lélegzetű írásokat. 1961. március 30-án Szilárd határozatok című, gunyoros, humorizáló cikkében olvassuk:
''Feketicsen összeültek az illetékesek és a község boldogabb jövője érdekében szilárd határozatokat hoztak.
Hamarosan megkezdik a vasútállomásra vezető út kikövezését.
A parkból kiirtják a gazt és fűvel vetik be.
Üzembe helyezik a paprika- és a paradicsomfeldolgozó üzemet.
A foghíjas vakolatú házak tatarozását elvégzi majd a ZID építővállalat.
Kivilágítják a mellékutcákat is.
Az üres telkeket korszerű, új lakóházakkal építik be.
Egyszer s mindenkorra véget vetnek az áramszüneteknek.
A kocsmákban csak igazi vízmentes borokat mérnek.”
1961 őszén, a lap október 5-i számában egy sokkal komolyabb hangvételű írása jelent meg, amelyből ifjúkori anyaélménye bontakozott ki, egy számára emlékezetes esemény kapcsán:
''Régen volt. Akkor még óvodába jártam és én is, mint minden gyerek, nagyon szerettem játszani. Tél volt és havazott. Pajtásaimmal, a játék boldog izgalmától és a csípős hidegtől kipirulva a közeli dombon szánkáztunk. A rövid téli délután hamar elszakadt és már erősen szürkült, amikor hazatértem. Benyitottam a szobába. Sötétség és hideg fogadott. Kezem a villanykapcsoló után kutatott, a szívem pedig összeszorult és tagoltan, rekedten préselődött ki belőlem:
- Anyu!
- Itt vagyok, kisfiam - hallottam anyám hangját a szobából, és szinte éreztem a szavakból áradó fájdalmat. Amikor kigyúlt a fény és a nyitott ajtón át beszűrődött a szobába, láttam, mint fekszik anyám sápadtan, elcsigázott arccal az ágyon. Mellem elszorult a fájdalomtól és úgy, de úgy szerettem volna sírni, de nem volt könnyem. Nemsokára apám is hazajött a munkából, és tüzet rakott, majd orvosért rohant. Én egész este ott ültem anyám ágyánál. Azt hittem, így nem érheti semmi baj sem - mert ha ő nem is mondta, gyermeki ösztönöm azt súgta, hogy nagyon beteg. Azon az emlékezetes téli estén, a sötét szobában futott át agyamon életemben először a gondolat, hogy mi is lesz, ha elveszítem anyámat. Ott a hideg tűzhely mellett döbbentem rá, hogy miért is kell szeretnem őt, és ekkor tanultam meg, nemcsak ösztönösen, de tudatosan is szeretni anyámat.”
Nos, ezek voltak Jóka első, mindeddig ismeretlen zsengéi, amelyek elindították őt azon a rögös, de szép pályán, amelyről a későbbiekben sem tért le.

2010. május 12., szerda

HOGYAN LETTEM LELKIPÁSZTOR?

Ágoston Sándor

Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban
Dr. Hellstern Henrik lelkész úrtól, a HEKS főtitkárától kaptam felhívást, hogy a fenti furcsa cím alatt adjak „őszinte” képet a Jugoszláviai Református Egyházról, de úgy, hogy ebben az én saját fényképem is benne legyen. Ez nem lesz nehéz feladat, mert nekem nincs is tulajdonképpeni privát életem. Gyermekkoromtól kezdve annyira össze vagyok nőve ezzel az egyházzal, hogy el sem tudom magamat képzelni nélküle. Lássuk tehát a kettőt együtt.

Gyermekkorom
Ebben a faluban, Feketicsen születtem, ahol megöregedtem, s ahol 37 év óta lelkipásztor vagyok. Most 77-ik évemet taposom. Ez idő alatt itt, ezen a helyen a 7-ik császárt szolgálom. Mint iskolás gyermek, az itteni református egyház által fenntartott felekezeti iskolába jártam. Ebben a főtantárgy volt a vallás és az ének. Mégsem emlékszem semmi többre, mint a sok-sok szép zsoltárra, amit az iskolában tanultunk, és erre az egyetlen bibliai mondásra: „Édes fiam Absolon, szerelmes fiam Absolon, bárcsak én haltam volna meg tehelyetted” (2Sám 18,33). A bibliai történeteket ugyanis úgy tanultuk, kórusba, félig éneklő prózában, mint a zsidógyerekek a Talmudot, s ebben fordult elő ez a bibliai mondás. Egyedül ez maradt meg az emlékezetemben.

Középiskola
Tíz éves koromban Kecskemétre kerültem gimnáziumba. Az ottani híres, református ősi kollégiumban tettem le az érettségit. Ott is főtantárgy volt a vallás és az ének. Ennek a nyolc évnek a vallástanításából semmi másra nem emlékszem csak erre az egy kérdésre, ami a konfirmációi káténkban volt, hogy: ”Hirkánusz János után ki volt Zsidóország helytartója?” És még valamire. Egyszer játék közben egyik osztálytársam mutatott egy Új testamentumot, amit egész gimnazista koromban sohasem láttam, s abban elolvasta előttem a Máté 5,21-24. verseket. Semmi többre nem emlékszem abból, amit a híres kecskeméti kollégium diákja tanultam a Bibliából.

Teológia
Nagyon szerettem volna orvos lenni. De édesapám kis fizetésű hivatalnok volt, s nem volt képes annyi pénzt adni, hogy Budapesten orvostanhallgató lehessek. A teológiára semmi kedvem nem volt, csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya. Mikor a negyedik szemesztert elvégeztem, s az alapvizsgát kitűnő eredménnyel letettem, megpróbáltam otthagyni a teológiát. Beadtam a kérvényemet állami stipendiumért a katonai orvosi parancsnoksághoz. Elutasítottak. Maradtam teológus. Az első lelkészképesítő vizsgát, bár zsidóul olvasni sem tudtam, görögül pedig éppen csakhogy olvasni tudtam, s szintén kitűnő eredménnyel letettem, de eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek. Ha már teológus maradtam, elhatároztam, hogy teológiai tanár leszek. A filozófia szakra készültem. Stipendiumot kaptam, hogy külföldre menjek. Baselben az alumneumban már a szobaszámom is megvolt. Útközben Budapesten kiszálltam felvenni a stipendiumot, a poggyászom azonban már fel volt adva Baselbe. Baksai püspökhöz mentem elköszönni, aki azzal fogadott: nem fogsz Baselbe menni, hanem el fogsz menni Kórógyra káplánnak egy 80 éves öreg lelkész mellé. Hivatkozott az ApCsel 16,9-10-re. Tanácsot kértem a püspök-helyettestől. Azt a tanácsot adta, menjek Baselbe. Mástól nem kértem tanácsot. Rágondoltam a ApCsel 16,9-10-re s másnap elindultam Kórógyra. Ez egy eldugott kis falu Horvátországban, 24 km-re a legközelebbi vasútállomáshoz.

Káplánságom
Az én öreg papom már teljesen munkaképtelen volt. Önállóan kellett vezetnem az eklézsiát. A teológiáról – bár ismétlem – kitűnően vizsgáztam, alig hoztam magammal valamit, csupán érdeklődést a filozófia iránt. Elhatároztam, hogy tovább készülök a teológiai tanárságra. Közben azonban hirdetnem kellett az Igét, s akarva nem akarva el kellett kezdenem komolyan foglalkozni a teológiával. Első lépés volt, hogy megrendeltem a Heidelbergi Kátét, amit a pesti teológián soha nem is láttam. Abban az időben ott nem teológusokat és lelkipásztorokat, hanem csak hitszónokokat képeztek ki. Akkor még a Strausz-, Bauer-, Schweizer-, Lang-féle racionalista teológia uralkodott Budapesten, igaz, hogy már a végét járta. A magyar nyelven kívül más nyelven egy szót sem tudtam. Ma sem tudok. Baselben akartam németül megtanulni. Semmiféle kommentárom a Bibliához nem volt. De mivel láttam, hogy az én egyszerű híveim nem a Tischendorf görög Bibliájával a hónuk alatt jönnek a templomba, nem estem kétségbe, hanem hirdettem az Igét úgy, ahogy tudtam. A magyar teológiai irodalom akkor is szegény volt, de amit meg lehetett kapni, azt megrendeltem. Főleg kész prédikációkat, s az egyházi és evangéliumi lapokat olvastam, s ezekből lettem olyan amilyen teológus. Két év múlva az öreg lelkészt nyugdíjazták, engem megválasztottak.

Lelkésszé lettem
Lelkésszé nevelésem szempontjából legnagyobb hatással voltak rám az én nagyon egyszerű, primitív paraszt híveim. A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva bal parti torkolatánál és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ez a vidék valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530-40 táján fogadták el Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt éneklik. Mind a 15 eklézsia kicsi, 200-1000 lélekig, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz egészen közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezen kívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn. Ezek a régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg. A hatóság államosította őket. Maradandó hatásuk abban van, hogy a népünk megtanult és még ma is szeret énekelni. Ezért járnak a templomba. Aki asztmás, aki elvesztette a hangját, azt mondja: minek menjek oda, hisz én már nem tudok énekelni. Hogy itt igehirdetés is van és közösség is van, ez még mindig mindenkiben nem lett elégé tudatossá. A felekezeti iskoláért meghozott a mi népünk minden áldozatot. Ma már a lelkipásztort sem tudják rendesen fizetni, de azért görcsösen erőlködnek, hogy legalább ez az egy mégis legyen, és helyben lakjék. Az egyházhoz való ragaszkodásukban még mindig sok a tradíció is. Gyülekezetemnek segített lelkipásztorrá való nevelésemben boldogult első feleségem, aki a prédikációimat mindig megbírálta. Féltem bemenni a templomba, mert prédikálni kellett és féltem kijönni a templomból, mert utána szembe kellett nézni egy okos, de igen szigorú bírálattal. Ők neveltek engem lelkipásztorrá. De emellett az orvos is csakhamar kibújt belőlem. Mivel a legközelebbi orvos 24 km-re lakott tőlünk, ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulni. Egy orvos barátomtól 5 gyógyszert kaptam: Aszpirint, Chinint, Ópium tinktúrát, keserűsót és Hoffmann-cseppet. Ezekkel gyógyítottam az egész falut. Még operáltam is zsebkésemmel. Hívtak beteg lovakhoz és beteg tehenekhez is. Azokat is meggyógyítottam. De emellett ügyvédkedtem is. Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam azt mondták: tele van a falu.

Mellékfoglalkozásom is volt
Bizony sokszor üres volt a falu. Sokszor nem voltam otthon, mert volt mellékfoglalkozásom is. Horvátországban sok magyar él, akiket nem telepített oda senki, hanem 100 évvel ezelőtt Magyarországról kezdtek ide leszivárogni. A gazdasági helyzet hozta magával ezt a lassú leszivárgást. Magyarországon kevés kis földjüket eladták, s Horvátországban sok földet vettek az árán. Itt nem volt értéke a földnek. Lehetett kapni földet egy kabátért is, egy üveg pálinkáért is. Így szaporodtak el Horvátországban a magyar szórványok, s köztük sok református család. Ezek felszívódásának megakadályozására a magyar kormány az egyházakat hívta segítségül. A református egyház ebben a munkában engem használt fel. Nagyon sokat utaztam. Iskolákat szerveztem, népkönyvtárakat alapítottam, a református felekezeti iskolák tanfelügyelője voltam, vonatokon aludtam, rázós parasztszekereken dideregtem, és gyalog tapostam a sarat. Tizenhét évig voltam kórógyi lelkész és horvátországi szórványgondozó.

Debreceni tanfelügyelő
Kórógyi lelkész voltam, amikor kitört az első világháború. Táviratban felhívtak Budapestre, közölték velem, hogy a horvátországi magyar szórványok gondozása ügyében végzett munkám jutalmazásául kineveznek Debrecen város és Hajdú vármegye királyi tanfelügyelőjévé. Kinevezésem aznap már meg is jelent a hivatalos lapban. Családom, rokonságom, barátaim úsztak a boldogságban. Mindenki gratulált. Hogyne! Kórógy után Debrecen! Egy eldugott falusi papból az ország 72 tanfelügyelője között egyszerre a legelső lenni. Csak egy öreg barátomnak volt az arca komor. Mélyen a szemembe nézett és csak a fejével intett: Ne! Úgy éreztem, hogy ez a komor intés felülről jön. Még aznap délután lemondtam a debreceni tanfelügyelőségről. Máig sem bántam meg. Sőt áldom az emlékét az én bölcs, öreg barátomnak, aki egy néma fejmozdulattal lebeszélt. Valóban ez az intés felülről jött és sokszor megköszöntem az Úrnak, hogy nem hagyott tanács nélkül.

Eszék
Azok, akik engem minden áron ki akartak emelni Kórógyról és valami magasabb nemzeti misszió élére akartak állítani, nem hagytak békét, hanem Baranya és Szlavónia központi városában, Eszéken lelkészi állást szereztek számomra. Gyönyörű lakást béreltek, hogy én ott reprezentáljam a magyarságot. Bementem, de bele betegedtem ebbe a nem nekem való feladatba. Közben javában dúlt az első világháború. Az eszéki reformátusok többnyire ide helyezett magyarországi vasúti altisztek, mozdonyvezetők, kalauzok, fékezők voltak. Mikor véget ért a háború, egyszerre úgy szétrebbentek, mint egy varjúcsapat, mikor közibük lőnek. Ott maradtam gyülekezet nélkül. Kórógyon azonban még mindig nem volt betöltve a lelkészi állás. Én jártam ki prédikálni Észékről. Mi sem volt természetesebb, minthogy a kórógyiak visszahívtak, s én boldogan visszamentem az én régi helyemre. De itt sem maradtam sokáig.

Szülőfalumba jöttem
Az első világháború végén szülőfalumban meghalt a lelkipásztor. Ez a falu a Duna-Tisza között ennek déli felében, az úgynevezett Bácskában van, melyet a békeszerződés Jugoszláviához csatolt. Szülőfalum lelkipásztora az apósom volt, s nekem családi körülményeim miatt haza kellett jönnöm. Megválasztottak, tehát hazajöttem. Bácskában, s mellette a Tiszán túl, Bánátban már egészen másfajta nép lakik. Ezeket ezelőtt 180 évvel az akkori Habsburg kormányzat telepítette ide nagy tömegekben, részint Magyarországról, részint Németországból. Voltak közöttük tiszta református és tiszta lutheránus telepek. Az én szülőfalum népe vegyes lakosságú volt, magyar és német, református és lutheránus. Sokkal civilizáltabb nép, mint a dunántúli és drávántúli, gazdaságilag is fejlettebbek, életszínvonaluk is magasabb, de lelki életük már szárazabb, mint a baranyai ősnépé. Ezek már újságolvasók, lakásukra, ruházatokra, egészségük ápolására sokat adnak. Az egyházhoz való ragaszkodásukban egy adaggal kevesebb a Lélek és több a tradíció. Ilyenek a bácskai és bánáti nagy református egyházközösségek valamennyien.

Az első világháború után
Negyven éves voltam, amikor idejöttem. Egybeesett ez azzal a korszakkal, amikor az első világháború véget ért. Az egyházéletben valami gutaütésszerű állapot uralkodott. Apósom volt az esperes. Vele egy időben halt meg a főgondnok is. Általában az egész garnitúra, amely az egyházi életet kormányozta eltűnt, s az én kortársaim következtek a vezetésre. Ketten voltunk jó barátok Weimann Péter verbászi lelkésszel. Úgy éreztük, hogy népünk és egyházunk jövőjéért felelősek vagyunk. Elhatároztuk, hogy megválasztatjuk esperesnek egyik barátunkat, aki erre magától sohasem gondolt volna. Keresztülvittük a megválasztását, mert tudtuk, hogy okos és rátermett ember. Klepp Péter torzsai lelkész parasztszármazású fiú volt. A durvaságig őszinte, de erőskezű, becsületes és jóakaratú. Attól kezdve hárman vezettük a Jugoszláv Királysági Református Egyházat. Klepp Péter szervezett és kormányzott. Mi ketten Weimann Péterrel a lelki életet igyekeztünk szolgálni. Egyházi néplapot szerkesztettünk és adtunk ki. Én magyarul, ő németül. Ezzel az volt a ki nem mondott célunk, hogy a református nép lelki igényét és anyagi áldozatkészségét az egyházzal szemben fokozzuk. A gyermekek számára valláskönyvet írtunk és adtunk ki. De ebben nem volt benne sem Absolon, sem Hirkánusz János, hanem benne volt az egész Hegyi beszéd és igen sok vers a Bibliából. Mivel Magyarországból nem lehetett könyveket hozatni, hozzáfogtunk a templomi énekeskönyv szerkesztéséhez. Magyarul meg is jelent 1939-ben, de ebben az egész Heidelbergi Káté benne van. A német Gesangsbuch (énekeskönyv) kéziratban maradt és elveszett. Közben Klepp Péter 1928-ban meghalt s akkor engem választottak meg esperesnek és később püspöknek. Összesen hatszor választottak meg egyhangúlag hol esperesnek, hol püspöknek.

Második tanítómesterem
Első tanítómesterem lelkésszé nevelésemben – mint írtam – a gyülekezet volt, amelyben szolgáltam. A második egy áldott öreg falusi lelkipásztor. 40 éves korom után ismerkedtem meg vele közelebbről. Keck Zsigmond volt a neve, de mindenki csak „Zsiga bácsi”-nak hívta. A tiszta reformátori teológia híve volt10 évvel Barth Károlyék előtt. Engem is azzá nevelt. Egyszer valami gyűlésen predikáltam. Utána odajött hozzám egy fiatal teológus és gratulált, hogy én is a barthi teológia híve vagyok. Ő épp akkor jött Svájcból, Barthot hallgatta. Azt kérdeztem tőle, ki az a Barth? Hírét sem hallottam soha. Az én tanítómesterem Zsiga bácsi volt, ahogy prédikáltam, azt tőle tanultam. Zsiga bácsi Kohlbrügge és Böhl tanítványa volt. Drága öregünk 80 éves korában megbetegedett. Meglátogattuk. Kérdeztük tőle nem unja-e magát? Azt felelte rá: Dehogy unom. Azzal szórakozom, hogy tanulom a Heidelbergi Káté első kérdését „belülről”. Tudniillik Zsiga bácsi arról is híres volt, hogy senki a Hedelbergi Kátét nála jobban nem ismerte. A Biblia mellett ezzel foglalkozott a legtöbbet. Mégis eddig csak „kívülről” tudta, most kezdte el tanulni „belülről” is. Ő volt az én második tanítómesterem, áldott emlékű teológiai professzorom.

A második világháború
A második világháború előtt özvegyen maradtam. A háború aztán elsodorta mellőlem másik hűséges munkatársamat Weimann Pétert is. De az Úr adott helyettük új munkatársat jelenlegi feleségem személyében. Ő nekem azzal imponált, hogy 6 nyelven beszél, ír, olvas. Én pedig neki azzal imponáltam, hogy csak magyarul értek és beszélek, s mégis püspök tudok lenni Jugoszláviában. Így hát szépen kiegészítettük egymást arra a közelgő feladatra, ami várt reánk a második világháború után a külföldi testvérekkel való érintkezésben. Rajta kívül még néhány jó munkatársam van, többek között három esperes, régi káplánjaim és hűséges tanítványaim. A negyedik esperes már velem majdnem egykorú, de ő végzi közöttünk a leghasznosabb munkát. Fordítja németből a Házi áhítatot, amiről később lesz szó. A második világháború nemcsak Weimann Péter, hanem vele 13 000 református németet és ezzel 13 német egyházközösséget is elsodort közülünk. Itt maradtunk mi magyarok 32000-en, félelmek és rettegések között. Félelmünk és rettegésünk később eloszlott, de népünk soha el nem képzelt külső és belső változáson ment át. A református magyar nép Jugoszláviában legnagyobb részben falusi földműves, aki őseitől örökölte földjét és a föld szeretetét. Az új világrendben földjének legnagyobb részét elvesztette. Ami megmaradt, azt nincs kedve tovább megművelni. Gyermekeit minden erejének megfeszítésével taníttatja, csakhogy ne kelljen annak is földművesnek lenni. Ahhoz nincs elég anyagi ereje, hogy magasabb műveltséget és képesítést adjon neki, hanem csak annyi telik tőle, hogy kereskedelmi vállalatokban alkalmazott, banktisztviselő, alsóbb fokú irodai hivatalnok, vagy sofőr lehessen. Csak ne földmíves. Megindult a falu elnéptelenedése. Népünknek az egyházzal szemben való viszonya is általában meglazult. Talán indokolatlanul, de a köztudatban az egyház, mint elsorvadó és halálra ítélt intézmény szerepel. Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy a református tanuló ifjúság nem akar lelkészi pályára lépni. Nem látja biztosítva az egzisztenciáját. Íme: „az evangéliumi egzisztencia egy bizonytalan világban”. Ez az elcsüggesztő közvélemény a háború utáni első években egészen katasztrofális volt. Azóta évről évre enyhül.

Az elcsüggesztő közvélemény enyhülése
Enyhítette két körülmény. Enyhítette elsősorban az is, hogy az új államrend az egyházakkal szemben nem volt olyan félelmetes, mint a hír, amely megelőzte. A magasabb hivatalnokok mindjárt kezdetben megértők és barátságosak voltak. Csak a hivatalnoki ranglétrán lefelé mind többen azzal akartak feltűnni, hogy az egyházzal szemben ellenséges magatartást tanúsítottak. Ma már csak a legalsóbb fokozatokon van még ezekből néhány utolsó mohikán. Jelentékeny változást hozott ennek a kedvezőbb közszellemnek a kialakulásában az 1953-i vallásügyi törvény, amely a templomi istentisztelet és a vallástanítás szabadságát biztosította. A lelkészek az állami nyugdíjintézetbe felvétettek. Az elcsüggesztő közvélemény hatását enyhítette másodsorban külföldi testvéreinknek, az Egyházak Világtanácsának és a HEKS-nek felénk forduló érdeklődése, szellemi és anyagi segítsége. Ez reménységet öntött lelkipásztorainkba és népünkbe, hogy íme nem vagyunk elfelejtve. A világ nagy nemzetei között élő református hittestvéreink szeme rajtunk van, és szíve velünk dobog.

Külföldi segítség
Legnagyobb segítség volt és ma is ez a legnagyobb, hogy sűrűn meglátogatnak bennünket, s személyes kapcsolatok szövődnek közöttünk és közöttük. Alig lehet felbecsülni, pl. azoknak a személyes kapcsolatoknak a jelentőségét, amit három gyermektranszport svájci három meghívása és vendégül látása jelent. Nemcsak annyi ezeknek az értéke, amennyit egészségi szempontból jelent. Betekintést nyer a mi népünk egy magasabb színvonalú hit- és erkölcsi életbe a családokon keresztül. Meglátja, hogy a haladás, a műveltség, a magas kultúra nem teszi feleslegessé a hitéletet és az egyházi munkát, sőt inkább nélkülözhetetlenné teszi azt.
Külföldi testvéreink közöttünk való megjelenése mindig olyan hatással van reánk, mint amikor a mi félreeső, magános szigetvilágunk felé egy tengerjáró hajó közeledik, itt kiköt és lelki kincseit előttünk feltárja. Külföldi testvéreink segítsége nélkül az igehirdetésben lenne a legnagyobb visszaesés. Több lelkésznek valami mellékfoglalkozás után kellett volna néznie, mert családját nem tudta volna fenntartani és gyermekeit nem tudta volna iskoláztatni. Hogy ebben a tekintetben nem állunk sokkal rosszabbul, mint ahogy állunk, ezt a segélyeknek tulajdoníthatjuk.
Az igehirdetés élőszóval való folytatása mellett nagyon fontos az írásban sokszorosított igehirdetések szolgálata. Minden vasárnapra, valamennyi gyülekezetnek, a legkisebb szórványgyülekezetnek is elküldjük az arra a vasárnapra való igehirdetést, az egész felolvasni valói istentisztelet liturgiájával. Így tarthatnak istentiszteletet ott is, ahol lelkész nincs jelen. Ezt a lelkipásztorok munkaközössége dolgozza ki.
Ennél még jelentékenyebb szolgálat az igehirdetésben a Házi Áhítat című kiadványunk. Ez a svájci Morgenwache fordítása ellátva énekekkel és imával, s a Losungbuch Igéjével. Ki kell itt emelnem Berta Imre esperes atya jó szolgálatát, aki ezt a munkát élettársával együtt nagy hűséggel végzi, s amivel minden nap 1400 családba visszük be az Evangéliumot ebben a „bizonytalan világban”.
Mindezt külföldi hittestvéreink segítsége teszi lehetővé, s ezért a legkevesebb, amit tehetünk, hogy munkánkról és életünkről havonként kiadott püspöki körlevelünket és jelentésünket Bericht és Report címen tájékoztatásul nekik is megküldjük.
Nem merek már ilyen bátran szólni a csomagokról, ruha- és élelemküldeményekről. Ezek a segélyek a legnehezebb években égből lenyúló mentő kéz voltak. A mi gyarlóságunk azonban nem tudta ezeket úgy elfogadni, ahogy kellett volna. Ha úgy fogadtuk volna el, mint az Úr adományát, mint pl. az esőt, vagy a napfényt, vagy az egészséget, mely nem mindenkinek egyformán adatik, akkor ezek az adományok nem keltettek volna irigységet és gyűlölködést. De mivel emberek kezéből fogadtuk el, ezért, mint a zsákmányon való osztozkodás, sokszor demoralizáltak bennünket.
Nemrégen egy falusi gyülekezet előtt, a templomban, egy vendég lelkipásztor ezzel kezdte beszédjét: - Mit vár ma a református egyháztag a református egyháztól ? Ezt felelte rá: - Külföldi csomagot vár. Ez kétségkívül túlzás és nem lehet általánosítani, de rámutat valamire, ami nem válik dicsőségünkre. A hiba bennünk van , de maga a dolog természete is nagy kísértést rejt magában, mert lényegében minden adomány élősdivé nevel.

Diakonisszaház helyett diakonátus
Svájci református testvéreink a HEKS útján egy nagyszerű szeretetintézményt tartottak fenn Jugoszláviában, felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül, munkaképtelen öregek, gyengeelméjűek, elhagyatott hontalan emberek számára a verbászi Diakonisszaházban. Ezt a munkát tőlünk az állam átvette. Nekünk megmaradt belőle 7 öregünk, akiket privát családoknál tovább is eltartunk, ruházunk, és rendszeresen látogatunk. Azóta is jelentkeztek újak, akiket már nem vehetünk fel, de szabad őket tovább is segélyeznünk, erre szabad adakoznunk és adományokat elfogadnunk. Ezt végzi a feloszlatott verbászi Diakonisszaház helyett a Református Egyház Diakonátusa.

Árvaház helyett Szeminárium
Végül, volt nekünk református árvaházunk is Feketicsen. 1923-ban saját belkörű adományainkból alapítottuk. Annak idején 30-40 árva gyermeket gondoztunk benne és 1950-ig 314 árvát neveltünk fel. Ezt a munkát is átvette tőlünk az állam. De megmaradt a szép, nagy ház és a berendezés. Ehhez áthoztuk a feloszlatott verbászi Diakonisszaház ingóságait és berendeztünk belőle Feketicsen egy kedves, barátságos otthont 50 rendes ággyal, vendégszobákkal, előadótermekkel, konyhával, éléskamrákkal, és itt nyitottuk meg lelkész- és egyházimunkás-képző szemináriumunkat. Itt tartjuk hivatalos gyűléseinket, teológiai továbbképző akadémiáinkat, lelkészkonferenciáinkat, és itt gyűjtjük össze kiegészítő vallástanításra a konfirmáltakat és a konfirmandusokat. Itt fogjuk előkészíteni a lelkészi pályára azokat, akik erre reménységeink szerint a közeljövőben jelentkezni fognak, mert „az aratni való sok, de a munkás kevés”. Kérjük azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába, evangéliumi egzisztenciákat ebbe a bizonytalan világba.

Búcsúzás
Íme a fénykép arról a korról, amelyben éltem, azokról az eseményekről, amelyeket átéltem, arról az egyházról, amellyel összeforrtam, s amelytől nemsokára el kell búcsúznom. Nem fáradtam bele a munkába, s nem szívesen búcsúzom tőle, mert még sok elvégzendő feladatot látok magam előtt. Úgy érzem, hogy a lelkipásztorság az a mesterség, amibe az ember 70 éves kora után kezd beletanulni. Azonban meg van írva: ”hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő… amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,10). Mi nemsokára elrepülünk ebből a bizonytalan világból, s amabban a bizonyos világban arra kérjük a világ Urát: „láttassék meg a Te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain” (Zsolt 90,16) az evangéliumi egzisztenciákon.
Búcsúzásul azt szeretném megmondani, hogy miben látom hivatását ma Jugoszláviában a református lelkipásztornak.
Pontosan abban, ami mindenütt a világon.
Isten szerette ezt a világot (Jn 3,6). Ez bizonyos. Szeretett ebben minket jugoszláviai reformátusokat is. Ez is bizonyos. Semmi oka nem volt rá, hogy szeressen bennünket, és mégis szeretett. Ez a kegyelem. Nem akarja, hogy elvesszünk. Azt akarja, hogy Krisztusban örökké éljünk. Ezzel kell a református lelkipásztornak tisztában lenni bárhol a világon: Isten népének nem szabad elvesznie. Isten népének meg kell maradnia. Krisztusban meg kell találnia az örök életet. A református lelkipásztor eszköz, szócső, hírvivő, antenna, apostol, szolga Isten kezében, hogy a reá bízott népnek ezt a hitet hirdesse, tudatosítsa, belenevelje. Jugoszláviában is ez a hivatásunk. Ez volt mindig. Ez ma is. Ez lesz a jövőben is.
Az én életemnek fő tanúsága ez: Jugoszláviában a református ifjú nem választhat szebb pályát, nem tölthet be nagyobb hivatást, mintha lelkipásztor lesz. Semmi más hivatásban nem tehet nagyobb szolgálatot saját népének, és nem tehet kedvesebb szolgálatot az Úrnak.
Búcsúszavam legyen ez az Ige: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9)

Utószó
Ez az írás – amint a bevezetésben jeleztem – svájci felszólításra készült a HEKS évi jelentése számára. Magyarul azért sokszorosíttattam, hogy minden református ifjúnak a kezébe adhassam, - s ezzel indítást adjak arra, hogy legyenek lelkipásztorok. Az a tapasztalatom, hogy legtöbben azért nem merik ezt a lépést megtenni, mert nem érzik világosan, hogy Isten erre hívta el őket. Az én életem kis regénye éppen arra akar rámutatni, hogy az Úr nem súgja meg minden 18 éves ifjúnak, hogy mit akar belőle nevelni. Ez majd menet közben megoldódik. Csak el kell indulni! Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben! (Jn 12,1)

Feketics, 1959. július hava

2010. május 9., vasárnap

MI, A TORREÁDOROK

Részlet Németh Árpád: "A kamera mögül" c. kötetéből

Begovicstól utasítást kaptam, Hogy Feketicsen (Bácsfeketehegy) a szövetkezetben készítsek jószágfelvételeket a Barázdába. Megbeszélte az igazgatóval, hogy másnap vár bennünket. Mivel Fehér Gyulának is volt újságírói feladata Szabadkán, úgy beszéltük meg, hogy ő vezeti a Fityót, és elvisz bennünket, engem és Varga Zolit, a világosítót.
Fagyos november volt, az út egy kicsit csúszott. Vezetés közben Gyula igyekezett lezseren viselkedni, de ennek ellenére látszott rajta, hogy bizonytalan. Néhányszor meg is csúszott az úton, emiatt én görcsösen kapaszkodtam az ülésbe. Rákérdeztem:
– Valami baj van a kocsival, miért csúszkálunk ide-oda – ?
– Talán azért, mert egy kicsit jeges az út, én meg tegnap tettem le az autóvezetői vizsgát – válaszolta. Erre aztán „tényleg” megnyugodtam. Feketicsig többször úgy nyomtam a lábammal a padlót, fékeztem, ahogy csak tudtam.


A szövetkezetben Perlaki igazgató fogadott bennünket. Mivel Gyulának csak sofőri megbízatása volt, a kocsiban maradt, és onnan, a melegből nézett bennünket. Zoli, Perlaki és én elindultunk az istálló felé. Kérdezősködni kezdtem, milyen állatokról van szó. Perlaki szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nagyon szép szarvasmarha-állománya van a szövetkezetnek, és azt kell felvenni. Begoviccsal már mindent megbeszélt telefonon. Nekünk csak illusztrációt kellett készíteni a meglevő szöveghez. Lassan az istállóhoz értünk. Az állatok, nekem, első pillantásra nagyobb testű teheneknek tűntek.
Zoli nem is figyelt oda. Keresett egy csatlakozót, és bekapcsolta a kézi reflektort. Hatalmas fény lepte el az istállót. A szarvasmarhák megrémültek, kitörték a karám oldalát, és eszeveszettül rohantak felénk. Ekkor láttam, hogy hatalmas fajtiszta bikák rohantak felénk. Perlaki az istállóhoz tapadt. Zoli meg én menekülni kezdtünk. A külső karám és az istálló között volt egy fa. Zoli ijedtében arra mászott fel, én pedig futottam a Fityó felé. Még a mai napig sem tudom, hogyan, de elértem a külső karámot és átugrottam.
Később Perlaki, a szövetkezet munkásaival összeterelte a bikákat.
Amikor megnyugodtak, kint a szabadban készítettem el a felvételeket.

2010. április 30., péntek

PETŐFI SÁNDOR EMLÉKMÚZEUM

A hajdani mezőváros, Szalkszentmárton központjában a református lelkészi lak, az 1767-ben emelt református templom, az iskolák valamint a volt főjegyzői ház szomszédságában áll a tekintélyes, fehérre meszelt falú, a település hajdani földesura, gróf Festetics György által 1810-ben, klasszicista stílusban épített beálló vendégfogadó és mészárszék.

A ma is impozáns épületet földesurától, majd mint állami tulajdont Szalkszentmárton község bérelte, és fogadott árendáival (subárenda) hasznosította.

Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István Dunavecséről 1844. október 1-jén érkezett Szalkszentmártonba. Először a Duna partján lévő révcsárdát bérelte a községtől. Itteni bérlete a következő év tavaszáig tartott. Ekkor nyílt módja arra, hogy 1845 Szent György napjától árendálja a településen bent lévő vendégfogadót és mészárszéket, valamint hasznosítsa a három vendégszobát is.

Petőfi a felvidéki utazása után, 1845. július 12-én érkezett először a szülői házhoz. Ekkor született a megindítóan szép Fekete kenyér című, első szalkszentmártoni verse; egyébként költeményei alatt száztizenkétszer olvasható születési helyként Szalkszentmárton neve. Itt íródik két drámája (Zöld Marci, Tigris és hiéna) és egy regénye (A hóhér kötele).

1846. árpilis 24-én, Szent György napkor megszűnt a szülők bérlete. A családnak távoznia kellett. A távozás előtti napon azonban egy szomorú eset is történt a vendégfogadó udvarán. Árverést tartottak a Petrovics család ingóságai fölött, s ezek nagy része dobra került (melyeket az emlékmúzeum őriz). Hazánk koszorús költője pedig egyetlen parasztszekérrel költöztette szüleit a megmaradt tárgyaikkal együtt az utolsó talpraállási kísérlet színhelyére, Dömsödre.


A kocsma és mészárszék bérleti jogát Szalkszentmárton azután is fenntartotta magának, amikor a Festetics család 1825-ben eladta az egész szalkszentmártoni birtokot gróf Zichy Ferrarisnak és gróf Széchenyi Pálnak. A birtok később hitbizományokra tagolódott szét. Egy része a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került. A több mint másfél évszázadot megért épület ellenállva a változtatási törekvéseknek, az idő folyamán csupán kevés átalakításon esett át. Eredeti funkcióját egészen 1949-ig megőrizte. Az 1950-es évek elején azonban szomorú időszak köszöntött rá. Az akkori idők szemléletmódjára jellemzően az egész épületet a begyűjtési rendszer szolgálatába állították. Ez az időszak végezte a legnagyobb pusztítást a szinte gazda nélkül maradt házon. 1969-ben az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség tervei alapján sor került az épület teljes rekonstrukciójára, aminek köszönhetően halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára a volt földesúri fogadót – amely az 1845–1846. esztendőben Petőfi Sándornak és szüleinek adott otthont – 1972. szeptember 24-én emlékmúzeumként adhattak át a nagyközönség számára.

A Petőfi-ház tengelyesen kialakított ablaksora között találjuk meg az 1901-ben elhelyezett emléktáblát, amely Petőfi itteni lakásáról tudósít. A táblán lévő szöveg utolsó négy sora a költő Kecskeméten (1843) írt Jövendölés című költeményéből vett idézet, továbbá az épület végénél találjuk a mészárszék kiszolgáló ablakát. A körülötte lévő freskó hazánk egyetlen festett mészárszékcégére. A múzeum udvarán pedig a ma már ritkaságszámba menő, tíz lábon álló nyitott kocsiszín, az ún. beálló helyezkedik el, amely a vendégfogadóval egyidős.

A múzeum jelenleg is a látogatók rendelkezésére áll, az intézményt a bácsfeketehegyi születésű Farkas Lajos igazgatja.

2010. április 29., csütörtök

TÖRTÉNELMI TALÁLKOZÓ A DÉLVIDÉKEN

T. Németh László

„Bácsfeketehegy határában zajlott az 1848–49-es szabadságharc utolsó győztes csatája, amit tévesen neveznek kishegyesi csatának” – hangsúlyozza Bácsfeketehegy történelmi szerepét Csete Szemesi István, a szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke. A délvidéki település református gyülekezetének lelkipásztora volt a házigazdája a Generális Konvent elnökségi ülésének. A Kárpát-medencei részegyházak püspökeinek és főgondnokainak találkozóján több – az egységes Magyar Református Egyház jövője szempontjából is – meghatározó döntés született.

– Hogyan értékeli a Generális Konvent elnökségének bácsfeketehegyi ülését?

– Isten iránti hálával köszönjük, hogy az elnökség eljött Bácsfeketehegyre. Ezt egyháztörténelmi szempontból is fontosnak tartom, hiszen ilyen esemény még nem történt református egyházközségünk életében. Hálásak vagyunk, hogy a Generális Konvent ennyi püspöke és főgondnoka, valamint kísérő- és referensi személyzete lelki és erkölcsi segítséget szeretne nyújtani nekünk. Nagyon jó volt, hogy a helyi gyülekezet presbitériuma látta vendégül őket.

– Milyen kérdésekről tárgyaltak?

– Lelki és anyagi kérdésekről egyaránt. A lelki része abban csúcsosodott ki, hogy az ülés második napján a mi lelkészeink is megjelentek, és szabadon megnyilatkozhattak a Generális Konvent elnöksége előtt. Elmondhatták vágyakozásukat az iránt, hogy mint lelkipásztorok tovább képezhessék magukat, vagy éppen feltöltődhessenek a nehéz lelki és gyakorlati kérdésekkel küzdő országrészben. Mi olyan területen szolgálunk, amely az elmúlt két évtized polgárháborújában elbalkanizálódott, de reméljük, hogy környezetünk megtisztul, nemcsak gazdaságilag, politikailag, hanem lelkileg is. Ehhez a lelkipásztorok lelkigondozása is szükséges. Most olyan biztatást kaptunk a Kárpát-medencei egyházi vezetőktől, hogy a teológiák segítséget adnak a lelkigondozás és a továbbképzés terén. Lelkészeink arról is beszélhettek, hogy országrészünk szórványterület, ahol egy lelkipásztor akár nyolc szórványt is gondoz, és hetente több száz kilométer távolságot tesz meg. Van olyan gyülekezet, ahol szombaton tartanak istentiszteletet, mert a lelkipásztor vasárnap oda nem tud eljutni. A szórványgondozásban is segítséget kértünk, és reméljük, hogy kapunk kihelyezett segédlelkészeket.

– A lelkészek más délvidéki problémákat is említettek: iratterjesztési és szervezeti hiányosságokról is szóltak.

– A mi egyházi életünkben sem tökéletes minden, de az iratterjesztés – ha zökkenőkkel is – folyik, hiszen a központból ellátjuk a gyülekezeteket. A püspöki hivatalban mindig van például konfirmációs és házasságkötési emléklap, vagy üres anyakönyv. Az újság és a naptár terjesztése is tökéletesen működik.

– A Generális Konvent elnöksége fontos döntéseket hozott például a Kárpát-medencei közös református újságról, a költségvetésről, a következő konventi ülés helyszínéről.

– Nagy hasznát vesszük egy közös Kárpát-medencei református újságnak, egy magazinszerű periodikának. Emellett az internet előnyeinek felhasználásával az információk áramlását segíthetjük, és egymás életéről, szolgálatáról cikkek és beszámolók, riportok alakjában kicserélhetjük információinkat. A saját egyházkerületi, egyházmegyei újságjainkban vagy az internetes felületeken jobban megismerhetjük egymást, megjeleníthetjük az egységet.

– A közös teherviselésről milyen döntés született?

– Igazságos, arányos beosztást próbáltunk megfogalmazni, amelyhez az erősebbek a számarányukhoz, vagy mindenki az erejéhez képest járul hozzá. Mi, a legkisebb részegyház, nagy örömmel járulunk hozzá a közös költségvetési alapban meghatározott összeggel. Tudjuk, hogy a befizetésen túl szükség szerint a Magyarországi Református Egyház részéről nagyobb segítséget kaphatunk, amit mi Isten iránti hálával szeretnénk megköszönni.

– A részegyházak vezetői Bácsfeketehegyen egy református diakóniai központban tárgyaltak. Hogyan jött létre ez az intézmény?

– Nagyon örülünk, hogy nyolcvan személyt befogadó központunk jött létre. Ez az épületegyüttes 1922 és 1944 között, Ágoston Sándor püspök idején árvaházként működött. Később, 1945–1950 között elsorvasztották, ezért Ágoston Sándor és az országos egyház zsinati tanácsa kinevezte konferenciaközponttá: lelkész-, presbiteri, nőegyleti és ifjúsági találkozók helyévé. Így megmaradt a tulajdonunkban. Sőt, zsinati tanácsunk most döntött a bővítésről is. Ágoston Sándor életművét mi is szeretnénk továbbvinni. Ő úgy fogalmazott, hogy az embernek mindig legyen száz ötlete, de hármat tudjon meg is valósítani.

„FONTOS, HOGY TÖRŐDJÜNK EGYMÁSSAL”

Összefoglaló a Generális Konvent elnökségi üléséről

T. Németh László - Czanik András - Fekete Zsuzsa

Közös teherviselés, az egység megélését megjelenítő újság terve és egy valamennyi Kárpát-medencei református oktatási intézmény részvételével zajló közös tanévnyitó javaslata szerepelt egyebek mellett a Generális Konvent február 24-25-i elnökségi ülésének napirendjén, amelyet most először tartottak vajdasági helyszínen, Bácsfeketehegyen.

A tavaly májusban létrejött egységes egyház idén első alkalommal fogad el közös költségvetést. A közteherviselés elve ebben úgy érvényesül, hogy a működés és a közös programok költségeihez mindenki teherbíró képességéhez mérten hozzájárul, ugyanakkor a támogatások csak a kisebbségi helyzetben élő határon túli részegyházak megsegítésére fordíthatók.


A tanácskozáson döntés született egy közös újságról is, amely a tervek szerint évente egyszer jelenik meg. Az egység létrejöttének május 22-i évfordulójához kapcsolódó magazin a Kárpát-medencei egyházkerületek közös szerkesztésben készül. Az idén májusban induló új lap előkészületeit is segíti az az internetes szerkesztőségi rendszer, amely a tervek szerint a jövőben a Kárpát-medencei református médiumok jobb együttműködését támogatja.

Május 22-én, a Magyar Református Egyház létrejöttének első évfordulóján nem lesz a tavalyi debreceni hálaadó ünnephez hasonló nagyságrendű rendezvény. Egy-egy kiemelt program – például az egész Kárpát-medencére kiterjedő Szeretethíd nevű önkéntes program, az Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozathoz kapcsolódó Pécsi Református Kulturális Napok, vagy a magyarországi és határon túli lelkészek pünkösd előtti és utáni vasárnapra időzített csereszolgálata – ugyanakkor az egység közös megéléséhez járulhatnak hozzá.

A Generális Konvent plenáris ülését május 26–28. között a felvidéki Révkomáromban tartják. A testület hatéves fennállása óta – Budapest, Debrecen, Sárospatak és Pápa után – ez lesz az első határon túli helyszín. Az elnökség arról is döntött, hogy idén első alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei református oktatási intézmények közös tanévnyitó ünnepségét, melynek Miskolc ad otthont 2010. augusztus 28-án 11 órától.

A Kárpát-medencei református püspökökből és főgondnokokból álló testület látogatása végén találkozott vendéglátója, a Magyar Református Egyház legkisebb részegyházának lelkészeivel is. „Fontos, hogy törődjünk egymással” – összegezték a résztvevők a megbeszélés legfontosabb tanulságát, ahol a lelkészi szolgálat örömei mellett szó esett többek között a döntően szórványhelyzetben dolgozó lelkészek túlterheltségéről, és azokról az együttműködési területekről – lelkésztovábbképzés, segédlelkészek küldése, ifjúsági misszió –, ahol a lelkészek az anyaország és a többi részegyház támogatására számítanak.

2010. április 6., kedd

MERÉSZ TERVEIK VANNAK

Beszélgetés Pál Károllyal, a Feketics Művelődési Egyesület elnökével

B. Nikéta

Pál Károly 1994 óta áll az egyesület élén, az ő nevéhez fűződik a szórványmagyarság anyanyelvének és kultúrájának megmentésére irányuló tevékenységek sora, a református egyházkapcsolat keretében zajló együttműködés is. A jövőt illetően az egyesületnek merész tervei vannak: tatarozás, helységbővítés, a szakcsoportok további eredményes működtetése… Mondjuk ki őszintén, ehhez nem kevés pénz kellene. A Feketics Művelődési Egyesület szakcsoportjai jelenleg egy próbahelységen osztoznak. Elnökük, Pál Károly kitartó utánajárásával a szükséges építkezések megkezdődtek, de a munka jelenleg stagnál, a pénz elfogyott.

- A helyi művelődési egyesület nagyon fontosnak tartja a hagyományápolást. Ezért aratóbálokat szüreti bált, meggynapokat, kézműves táborokat szerveznek a gyerekeknek télen és nyáron, valamint farsangi felvonulást és jelmezbált. Ezzel a régmúlt időket idézik meg. A település és a helyi kultúregyesület szinte minden évben otthont biztosít a vajdasági magyar lapok élőújságjainak, így is segítve terjesztésüket. Nők napjára, május elsejére alkalmi műsorokat adnak. Podolszki József emlékére 1998- ban emléktáblát lepleztek le a művelődési otthon bejáratánál, minden évben Podolszki-napokat rendeznek. Ekkor hirdetik ki a Podolszki publicisztikai pályázat eredményét is, amelyen 40 évnél fiatalabbak vehetnek részt újságírói műfajokban - nyilatkozta Pál Károly, az egyesület elnöke, aki 1994 óta áll az egyesület élén.

- A bácsfeketehegyi művelődési egyesület első kezdeményezése 1866- ra tehető, amikor is megalakítottak az első Olvasókört. 1869-ben létesült a könyvtár; 1900-ra tehető a polgári olvasókör indulása; 1909-ben verbuválódott a Dalárda; 1913-ban pedig a Magyar Református Ének- és Daloskör. A művelődési egyesület 1991-ben maga köré gyűjti a nyolcadikosokat: tánciskolát szervez, és útjára indul a KÓNYA néptánccsoport. Az együttes minden évben részt vesz a Gyöngyösbokrétán, helyi- és vendégszereplések sorozatán. Legkiemelkedőbb eredménye a Ki mit tud? döntőjébe való bejutás volt - mesélte büszkén Pál Károly.

- Ebben az időben megalakult a gyermekszínjátszók csoportja is Barta Júlia nyugalmazott óvónő vezetésével. A kis csoport szép eredményeket ért el, majd hamarosan átvedlett versmondó körré, és szinte valamennyi versmondó versenyen kimagasló eredményeket jegyeznek. A versmondók ötödik éve minden márciusban emléknapot tartanak Podolszki József (1946-1986, Feketics) költő és publicista tiszteletére. Az irodalomkedvelő gyerekek számára 2003-ban jött létre a POM-POM drámaszakkör Lódi Andrea vezetésével - hallottuk a Feketics ME elnökétől.