NAPLÓJEGYZETEK 1961-1972 (részlet)

ILLYÉS GYULA

Tökéletes európainak éreztem magam, kellemesen magától értetődően; nemcsak karórám működött (már évtizedek óta a csuklómon) abban a zajtalan összeillesztettségben, ahogyan valaha egy svájci havasi házban egy mesterember összeállította, hanem az agyam is. A szívem is; álmaim s indulataim rendszere is.
*
Aki Dunántúl járta iskoláit, annak osztálytársai sokadalmából nyüzsögve villognak az ics-ek, vics-ek. Sokunknak rokonságából is. Vannak idegen családnevek, amelyeket szinte meg¬magya¬rosí¬tá¬suk¬kal magyarítanánk el: tépnénk ki a hiteles jó talajukból. Melyekre már nemcsak nyelvünk jár rá; történelmi tudatunk is. Még a nép helyi történelmi tudata is.
*
Nevet választani éppúgy a legtermészetesebb emberi jog, mint ízlést, hitet, hazát. Hisz voltaképp még fajtát is, mégpedig színest is lehet: a nemzendő utódokkal.
*
Az a férfi is, aki nekem s az egész magyar írói nemzedéknek, a legjobb irányító jobbot adott az európai magas műveltségben, -ics végződésű nevet viselt.
Ő ugyan, már dédapjától örökölten, a nemesek és honoráciorok módján ts-nek írta. Babits-nak.
Az örökléstan törvényeinek valami humoros játéka folytán még arca is - fekete haj, dinári arccsontokon barna bőr, csak izzásra nyíló szénszem - jellegzetesen az volt, amit mi, déldunántúliak, szerbnek érzünk.
Egyenes leszármazottja volt annak a nagy emlékezetű Kelemen Lászlónak, a magyar színjátszás még XVIII. századi nagy hősének. Anyját, akit minden magyar versolvasó szívébe beleplántált azzal a versével, amely így kezdődik: „Hajnalka volt az édesanyám...”, Kelemennek hívták; Nemes Kelemen Auréliának.
*
S egy befejező élményt?
Nincs véletlen. A magyar határtól másfél órányira két véletlenség kedvesen, de határozottan vezet vissza tennivalóim sajátos területére.
Magyar falut is szeretnénk látni; tapintani inkább, vagyis megállni benne, szót cserélni a lakóival, mégpedig nem hivatalosan.
Semmi sem könnyebb. Az újvidéki Forum egyik kitűnő munkatársának szülőfaluja az újvidék-szabadkai útvonalon fekszik. Semmi akadálya, hogy Juhász Géza akár rögtön ne üljön be a gépkocsiba, s ne látogassa meg a szüleit. Majd autóbusszal jön vissza.
*
Feketicsben állunk meg. A valamikor a Hajdúságból (helyesen: a Nagykunságból) idetelepült falu neve eredetileg Fekete¬hegy volt. A szerb alig ejti másként a gy-t, mint a cs-t; a hegy-ből így lett a h kibuktatásával s a két e összevonásával a környékbeliek ajkán ics, Feketehegyből Feketics, már hajdanában. A két háború közti kisebbségüldöző kormányzat a magyar falvakat is - mind lehetőleg - a név pontos lefordításával szerbre keresztelte. A feketét szerbül crno-nak mondják, a hegyet brdo-nak. Feketehegy tehát Crno Brdo lett. Ezt nem csak az újdonsült Crno Brdo-iak nem tudták kimondani, hanem úgy látszik, a környékbeli szerbek is nehezen; a falut ők változatlanul Feketicsnek hívták...

A SZABADSÁGHARC UTOLSÓ „GYŐZTES” CSATÁJA

Romhányi András

Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy az 1848–1849-es szabadságharc első győztes csatáját Pákozd és Sukoró között vívta a magyar sereg Jellašić horvát bán csapatai ellen 1848. szeptember 29-én. De tudjuk-e, melyik volt az utolsó győztes csata?

Kishegyes (jelenleg Mali Idjoš) a Vajdaságban, Szabadkától délre, mintegy 40 kilométerre található. Itt történt az esemény, három falu határában 1849. július 14-én. S történetesen ismét Jellašić volt az ellenfél. A két szomszéd falu: Feketics – azaz Bácsfeketehegy – és Szeghegy természetesen szintén magáénak vallja a csata „tulajdonjogát”. A helyiek feketicsi csatáról beszélnek, nem is jogtalanul, hiszen a küzdelem színhelye valóban Feketicshez esett a legközelebb.
A történelem mindenesetre „(kis)hegyesi csata” néven tartja számon az ütközetet.
Milyen hegyek vannak errefelé? – kérdezheti a tájat nem ismerő ember. Nos, hát semmilyenek.

Ez a vidék a magyar Alföld déli része, ennek megfelelően lapos. De igazi bércek híján – ahogyan ez már szokás sík vidéken – a helyiek a legkisebb dombot is hegynek nevezik el. A hegyesi csata is egy ilyen lankás területen zajlott le. Vajdaság jelenlegi politikai-területi felosztásában Kishegyes községet joggal illeti meg a „leg” jelző. Ez az észak-bácskai község ugyanis a legkisebb a tartományban, legkevesebb a településeinek száma – mindössze három – és területe nem több mint 181 négyzetkilométer.

Intézményei a hármas szám jegyében képződtek. A három tipikus mezőgazdasági –
Szeghegy (Lovćenac), Kishegyes (Mali Idjoš) és Feketics (Feketić) – nagyközségből álló kommunának három helyi közössége, három általános iskolája, három könyvtára, három egészségháza, három patikája, három postája, három buszmegállója… van. Településenként egy-egy.

Az 1991. évi népszámlálás összegzett adatai szerint Kishegyes község népességszáma
14 394 fő volt, 581-gyel kevesebb, mint 1981-ben. Tíz év alatt csaknem négy százalékkal csökkent a lakosság száma.” (Biacsi Antal: Kis délvidéki demográfia. Életjel könyvek 57. Szabadka, 1994. 71. oldal)


Az 1849. évi délvidéki hadmozdulatok célja a Bácska megszerzése és birtoklása volt. A császáriak oldalán Josip Jellašić horvát bán a nyár elején sorra aratja győzelmeit. Guyon Richárd magyar honvédtábornok június végén indul el a császári sereg ellen. Július 8-án ver tábort Kishegyes, Szeghegy és Feketehegy között. Célja, hogy egyesüljön az egyre közeledő Kmety György tábornok hadosztályával. A csatát július 15-re tervezi. Jellašić, értesülvén Guyon hadi mozdulatairól július 12-én seregével átlépi a Ferenc-csatornát és gyors meneteléssel július 13-án éjfélre Feketics alá ér. Azonnal támad először a bal-, majd a jobb szárnyon. A császári sereg nagysága: mintegy 12–13 000 ember és 79 ágyu. Guyon megtámadott hadteste 7–8 000 főből állt és 40 ágyúja volt. A magyar sereget váratlanul érte a támadás.
Az előörsi feladatot ellátó 60. (Wasa) gyalogezred 2. zászlóalja azonban mindaddig felfogta a támadást, amíg a hadrend fel nem állott. A magyarok ezután ellentámadásba mentek át. Váltakozó szerencsével folyt a csata, amikor Peretzi Mihály ezredes jelentős tűzerővel támadást vezetett a jobbszárnyon. Ez megingatta Jellašićot, és a császári csapatok megkezdték a visszavonulást. Guyon azonnal parancsot adott az ellenség üldözésére és azt sebtében elfoglalt verbászi állásából is kivervén kiszorította Bácskából. Az osztrák félnek 684 halottja és sebesültje volt, míg a magyarok vesztesége 81 halott és 141 sebesült. A magyarok kezére került két 12 fontos ágyú és 200 fogoly.

Maga az ütközet inkább csak a hadtörténészeknek érdekes. Jellašić horvát bán – túlerejének tudatában – biztosra vette győzelmét. „Hadd dúdolja el az ellenség a magyar felkelés utolsó nótáját. Az igazságszolgáltatás napja közeledik. Barátim! Nemsokára, mint Herkules, egy csapással vágjuk le a hidra fejét!” – kiáltott fel elbizakodottságában. Guyon Richárd – angol származású – honvédtábornok július 15-ére tervezte a csatát. Jellašić azonban megelőzte őt és egy gyors seregátcsoportosítást követően egy nappal előbb, hajnali két órakor támadást indított. A magyar sereget először meglepte a váratlan roham, de honvédeink hamar úrrá lettek helyzeten. A hadrendbe álló magyarok, valamint az elkeseredetten újra és újra támadásba lendülő ellenség között valóságos közelharc bontakozott ki. A csatát valószínűleg Peretzi Mihály ezredes oldaltámadása és ágyútüze döntötte el. Jellašić megfutamodott. A magyarok üldözőbe vették a császári sereget és kiverték a Bácskából. Kossuth Lajos kormányzó levélben köszönte meg Guyonnak a haditettet:

„Fogadja a haza és a magam szíves köszönetét a július 14-én nyert győzelemért. Reménnyel tekintek további hadvezérletének elébe, mert ahol ily bátor sereg élén az oroszlánszívű Guyon áll, azt csakis győzelem kísérheti.”
Mint tudjuk, a történelem másként alakult, a magyarok nem győztek többé. Voltak ugyan még kisebb ütközetek, amelyekből a magyar honvédek kerültek ki győztesen, de július 31-én Segesvárnál Bem csatát veszít (itt hal meg Petőfi Sándor is), augusztus 9-én Temesvár alatt pedig Dembinszkyt éri vereség. S augusztus 13-án Világosnál véget ért a szabadságharc.

A „hegyesi csata” színhelyén ma javarészt szántóföld van. A helybéliek meg tudják mutatni, hol álltak Guyon csapatai, hol kezdte a támadást Jellašić. Egy, a szántó közepén álló diófáról úgy tudják, hogy alatta tömegsír van. A feketicsiek számon tartják a 150 esztendővel ezelőtt történteket, azt, hogy a magyar történelem egyik dicsőséges fejezete a falu határában íródott.

***

A hegyesi csata sok történetben, legendában, hagyományban él tovább. Íme kettő közülük!

Az első: egy népszokás. Feketicset lakói – a bizonytalan harci helyzet miatt – annak idején már jóval a csata előtt, január 23-án elhagyták. A győztes csatát követően, csak késő ősszel tértek vissza falujukba. S arra a bizonyos szomorú napra emlékezvén Mári napot tartottak – bizonyára, mert a legtöbb női név a Mária volt. S ezt a szokást azóta is tartják. 1850 óta Feketicsen január 23-án Mári nap van.

A másik: a csata emlékművének története. Ez 1886-ban kezdődött, a II. világháború végén folytatódott, az 1950-es években újabb fejezete íródott, az 1990-es évek végén váratlan fordulatot vett, és 2000-ben – remélhetőleg – véget ért. 1886. október 20-án szoborügyi bizottság ült össze a Hegyes-Feketehegy vasútállomáson. (A kishegyesi öregek tudni vélték, hogy a Nagyállomás környékén zajlott le a csata.) Még abban az évben november 15-én, a hegyesi-feketehegyi-szeghegyi hármashatár középpontjában, ünnepélyes keretek között lerakták egy emlékmű alapkövét. Rá egy esztendőre, 1887. július 17-én Bács-Bodrog vármegye lakossága felavatta a közadakozásból épült obeliszket, amit a csata névtelen vértanúinak állított. A környék népe hosszú éveken keresztül március 15-én ide járt ünnepelni. A gyerekek nagyon szerették ezt az eseményt. (Talán azért is, mert ezen a napon már megengedték nekik, hogy – a jó időre való tekintettel – mezítláb járhassanak.)

A II. világháború után megalakuló szerb-horvát-szlovén – az első jugoszláv – államhatalom rossz szemmel nézte a „nacionalista” ünnepet. Egyik első dolga az emlékmű lebontása volt. Az obeliszk ezután hosszú időn keresztül a kishegyesi községházán kallódott. Az 1950-es években aztán az emlékműnek nyoma veszett. Egyesek úgy emlékeznek, hogy a község akkori vezetői az obeliszk vasanyagát eladták ócskavasnak. De, hogy mi lett a rajta lévő táblák sorsa, arról senki semmit sem tudott. Aztán 1997-ben, a telefonhálózat bővítésekor a szerelők a községháza padlásán felfedezték az öntöttvas táblákat. A négy tábla közül három felirata:

E HELY KÖRNYÉKÉN GYŐZTE LE
1849. JÚLIUS 14-ÉN
GUYON RICHARD HONVÉD TÁBORNOK
7000 HONVÉDDAL 42 ÁGYÚVAL
JELLACHICHNAK 12000 EMBERBŐL,
79 ÁGYÚBÓL ÁLLÓ HADÁT.
GUYON FELNYOMULTÁBAN REÁ TÁMADÓ
JELLACHICH BÁNT HEGYES,
SZEGHEGY, FEKETEHEGY HATÁRÁN
VITÉZ HONVÉDEIVEL MEGVERVÉN,
VERBÁSZON ÁT KÁTYRA FUTAMÍTOTTA
ÉS VÁRMEGYÉNKBŐL KISZORÍTOTTA.
BÁCS-BODROG VÁRMEGYÉNEK
A NÉVTELEN SZABADSÁGHŐSÖK IRÁNT
KEGYELETES KÖZÖNSÉGE
ADAKOZÁSÁBÓL EMELTETETT
1887. JULIUS 1(4)-ÉN.

A környék magyarsága a táblák megtalálásakor határozta el, hogy az emlékművet eredeti helyén újra felállítja. Érdekes, hogy az obeliszk hajdani helyét pontosan nem ismerik. Csak nagy valószínűséggel mondják egy halmot megjelölve, hogy itt állhatott. Pedig bizonyára élnek még olyanok is, akik akkoriban kijártak oda. A jugoszláv hatóságok az emlékmű eredeti
helyén való újraállításához nem adták meg az engedélyt. Az elszánt hazafiak viszont nem adták fel! A csata után csaknem pontosan 151. esztendővel, 2000. július 28-án újraállították Kishegyesen a Nyugati temetőben.
S most már mi is elolvashatjuk rajta elődeink üzenetét:

SÍREMLÉK VAGYOK ÉN, SZÁZ VÉRTANU NYUGSZIK
ALATTAM, KIK HONUKÉRT – HONODÉRT –
ESTEK EL, ITT E MEZŐN. SZENT VÉGRENDELETÜK
HÁLÁSAN VÉSVE SZÍVEDBE, ADD
UNOKÁIDNAK MÉG EZER ÉVIG ODÁBB:
„HONFI, SZERESD A HAZÁT! ÉLJ-HALJ
ÉRETTE! CSAK AKKOR LESZ BÁRMILY
SORSBAN NAGY, SZABAD ÉS A TIED”

MERKVA PÉTER

Barácius Zoltán

A bácsfeketehegyi Soma Színtársulat rendezőjeként vétette fel magát arra a tablóképre, amelyen szellemi fegyvertársai is ott vannak, velük együtt évekig azon fáradozott, hogy a műkedvelő mozgalom lángja ne lobbanjon el észrevétlenül, ne gyengüljön a taps a művelődési otthonokban, előadásaiknak legyen sajátos bájuk, vegye őket körül védőburok, aura - Merkva Péter több helyütt végzett felelősségteljes munkát, színészkedett is, s minden fellépését vizsgaelőadásnak tekintette, egy alkalommal ugyanis azt nyilatkozta: az utolsó főpróbával a tanítás ugyan véget érthet, de a tanulás nem - Néhány évvel ezelőtt a bácsfeketehegyi műkedvelő színjátszók nagy sikerrel mutatták be a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján Tömörkény István remekét, a Barlanglakókat - Sokan megfogalmazták akkor, hogy a rendező szerény műhelyében egyszersmind gondolatgazdag és ,,nézőbarát'' előadás született, láttak egy színházi modellt működés közben, amely picinykét újszerű nyelven szólalt meg, így a maga módján alternatívát kínált a színpadi megújulás köré szövődött és egyre elméletibbé váló generációs-esztétikai vitában - A rendező sajnos visszavonult a nyilvánosság elől, nem rendez, nem szerepel, s csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer még visszatér a színpadra, hogy tovább csiszolja az összetéveszthetetlen, a maga népszerűsítette sajátos stílust...

Bácsfeketehegy, Feketics - egy városka közelebb Újvidékhez, mint Szabadkához. Itt szép számmal éltek németek, most magyarok, montenegróiak és más nemzetiségűek lakják. Innen vágott neki a festett világnak igazságot és hazugságok egyaránt hirdetni a Topolyai Magyar Járási Színház, majd a szabadkai Népszínház kiválósága, Albert János, évekkel ezelőtt Ralbovszki Csaba lett hűtlen szülőfalujához, ,,hazát'' cserélt, s az újvidéki Színművészeti Főiskolán szerzett diplomával Kosztolányi Dezső városának teátrumához szerződött.

Videoklipek, reklámok nem szólnak Bácsfeketehegyről. Már a színjátszók gazdag múltjáról sem csevegnek az esti órákban. Másmilyen, cudarabb életet élünk, mint egykoron. Pedig hát 1919-ben, az államalakulás után magyar emberek áldozatkész munkával fáradoztak azon, hogy a nyelv, az anyanyelv ne sorvadjon el, céltudatos munkával szolgálta a nemzetét a feketicsi Református Dalárda, Ágoston Sándor református püspök és Takács Ferenc tanító is: népszínműveket állított színpadra a hívó szavára megjelenő műkedvelőkkel. Színre vitték a Sárga csikót, a Falu rosszát, a Vöröshajút, a Piros bugyellárist és a többi akkor divatos színpadi darabot. Németh Mihály volt az utód. ĺ már egész estét betöltő operettekkel is tartotta a lelket a magyarságban. Azt mondták akkor: Miként az életben, a színpadon is minden a szereteten múlik, és a szeretetlenség tehet tönkre mindent. Megtapsolhatták a nézők a Mit susog a fehér akác, A csókos regiment és más darabok szereplőgárdáját.


Nem tétlenkedtek a műkedvelők 1945 után, de hiányzott az alkotókból a bizalom és a ,,győzni akarás'', a két leghatékonyabb tehetségforrás. Feketics rendszeresen vendégül látta a szabadkai Népszínházat, ritkábban műkedvelő társulatokat, mert valami módon óvni kellett az otthont. Évekkel ezelőtt aztán megalakult a Soma Színtársulat, sok-sok fiatal taggal, lelkes műkedvelőkkel. Megnevettetni, megríkatni a nézőket, ez a mi leckénk, hallottuk akkor a színészektől, s amikor a Soma Színtársulat a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján a versenyműsorban színre vitte Tömörkény István Barlanglakók című remek művét, már tudtuk: a rendező, a tapasztalt Merkva Péter vezetésével a társulatra szép napok várnak, be is mutatták Illyéstől a Tűvé-tevőket: a néző volt a ,,megrendelő''. Merkva Péter látszólag egyszerű mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdeműt.

A rendező az újvidéki József Attila Művelődési Egyesületben lépett először színpadra, a Hajnali vendégben volt szükség színészi tehetségre, s a rendező, Hirschler Ferenc elégedett volt a teljesítményével. Az évek során Merkva Péter több operettben is bemutatkozott, mert a karnagyok, Vitkay és Vojtehovszki sokra becsülték érces énekhangját. Több népszerű rendező vette a védőszárnyai alá, töbek között Gáspár Lajos és Kapmayer Ferenc is. Nagy sikert aratva a Víg özvegyben, a Mágnás Miskában és a Gyapjas János által rendezett Farsang tündérében, már-már arra gondolt, hogy hivatásos színészként folytatja pályafutását az Újvidéki Rádióban vagy a szabadkai Népszínházban. Az Ide gyere, rózsám! című operettecskében Remetené Fazekas Piroskával, kiváló művésznőnkkel lépett fel. Drámákban is megcsillantotta a tehetségét, például Heijermans Reményében és Miroslav Krleža A Glambayok című művében. A telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben Ladik Katalinnal és Muszin Imrével akarta szebbé tenni a hétköznapokat...

A hetvenes években - nagyon hosszú kényszerszünet után - Merkva Péter a kishegyesi műkedvelőket biztatta szorgos munkára. Színre vitték Szilágyi László-Harmath Imre Szomjas krokodilját, a Kocsonya Mihály házasságát, néhány egyfelvonásost, de a rendező merészebb tervei zátonyra futottak. Végül Bácsfeketehegyen rátalált azokra, akikkel sikerült egy szép munkaszakaszt beleíratni a nagykönyvbe. Merkva Péter küzdelmekre volt képes. Lubickolt a mélyvízben, úszkált az ,,óceán''-ban, hintalóra ültette a színészeit, s most valószínűleg örömmel nyugtázza, hogy a bácsfeketehegyi műkedvelők az élmezőnybe verekedték be magukat. A hasznos emberek világnagy nyugalmával érzi ezt, bár tudja: ,,Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő''. Ezt Jászai Mari mondta - és milyen bölcsen.

A BÓKOK NAGYMESTERE

Péter Brigitta

Hol kezdődött, majd hol folytatódott Ralbovszki Csaba élete?
1977. december 18-án Verbászon születettem és Bácsfeketehegyen nőttem fel. Topolyán jártam gimibe. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Német Nyelv és Irodalom Tanszékére és az újvidéki Művészeti Akadémiára is felvettek. Végül a színészetet választottam. Az akadémia befejezése után feljöttem Szabadkára, és leszerződtem a Népszínház Magyar Társulatához.

Hogyan, honnan indult el pályafutásod? Minek köszönhető, hogy színész lettél?
Mindig közel állt hozzám a szavalás, a Kosztolányi szavalóverseny, a KMV, az amatőr színjátszócsoport, ezeken mind részt vettem. Először a Német Tanszékre jelentkeztem, érdekelt a filozófia, de felvettek a Színművészetire is. Nagyon megfogott Jean-Paul Sartre egyik mondata:” Nyelvem határai a világom határai.” E szerint éltem még a gimiben is, és ezért gondoltam német nyelvet tanulni. Egy évig csináltam a kettőt párhuzamosan, mégis utána erősebb késztetést éreztem a színészkedés iránt.


Milyen szerepeket kedvelsz?
Mindent ki kell próbálni. Egyformán szeretek mindent, ha jól meg van írva. Mindegy, hogy komédia vagy dráma, a jó játék a lényeg. Pl. Gorkij: Kicsik és polgárok. Nehéz, de megélhető dráma. Brandon Thomas: Charley nénje. Egy vidám darab, csak a komédiát jól kell csinálni, viszont tény: nehéz jól csinálni.

Foglalkozol-e mással is a színészeten kívül?
Jelenleg a Népkörben Greguss Zalán kollégámmal közösen diákszínjátszó-csoportot vezetünk, és velük mutatjuk be A dzsungel könyvét. A darabnak június 16-án 19 órakor volt a bemutatója a Népkörben. Jelenleg a 36 gyerekkel foglalkozunk, de szeptemberben többen lesznek. Emellett játszom a Kosztolányi Dezső Színház Terápia című darabjában. Egyébként, ha van egy kis szabadidőm, akkor a haverokkal járok pecázni. Olyankor hajnali fél 4-kor kelek, megnézem a napfelkeltét, utána bedobom az úszókat, és élvezem a napsütést egy pohár ásványvíz vagy üdítő mellett!:-) Imádok a természetben lenni, kikapcsolni a mobiltelefont, hogy ne zavarjon senki, és élvezni a semmittevést egész nap. Nagyon szeretek utazni. Jártam már Lisszabonban, Amszterdamban, Milánóban, Barcelónában. Jim Morrisonnak van egy nagyon jó mondása:”Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.” A színházzal is rengeteget utazok pl. az egyik héten hétfőn Budapesten, aztán Csókán, szerdán Szlovéniában, szombaton Temesvárott, kedden pedig Zomborban játszottunk.


Ha szabad érdeklődni, a magánéletedben mi újság?
Egyelőre szabad vagyok. Várom azok jelentkezését, akik a feleségem lennének.

Szerinted miért érdemes a mai fiataloknak színházba járni?
Vajdaságban, határon túli magyarként, Szabadkán fontos a színház. Sokat lehet tanulni belőle. Pl. amiben most játszom, az Adieu Bandi Ady Endre életét mutatja be, kicsit másképpen, mint ahogyan azt az iskolában tanuljátok, itt a színházban meg is nézhetitek. A Népkörben a diákszínjátszó-csoport nem csak nevelés, hanem a pedagógia egyik formája szocializációból,élettapasztalatból. A pedagógia egyik formája a drámapedagógia. A színház tanít, szórakoztat, sokat lehet nevetni, sírni, szerelmesnek lenni, a sötétben fogni egymás kezét és a végén sokat tapsolni.

SÁROSI TANÁR ÚR

Kalapis Zoltán

SÁROSI KÁROLY
(Feketics, 1927. április 12. – Újvidék, 1986. február 4.)

A szabadkai gimnázium otthon tartózkodó diákjaként, tizenhét évesen, több mint száz feketicsi fiatallal együtt jelentkezett a Petőfi brigádba, tűzkeresztségből tűzkeresztségbe kerülve harcolta végig a háború utolsó hónapjait. Barátai „egy kék szemű partizánra” is emlékeztek, amikor halálának 10. évfordulóján felidézték alakját.

A háború után folytatta megszakított tanulmányait: 1947-ben érettségizett, 1949-ben az újvidéki Pedagógiai Főiskolán magyar és szerbhorvát tanári oklevelet szerzett. Még meg sem száradt az aláírás a diplomáján, amikor 22 évesen kinevezték a Vajdasági Tanügyi Titkárságra a magyar nyelv és irodalom oktatásügyi felügyelőjévé. A „fényes szelek” segítségével bontogatta szárnyait az irodalom terén is, tizenöt fiatallal együtt jelentkezett, az új nemzedék hangjaként, a Híd emlékezetes, 1950. évi áprilisi „ifjúsági” számában.

A pedagógusból, a magyartanárból 1955-ben, felsőbb utasításra, újságíró lett. Előbb a Pionírújságnak, 1959-től pedig az Újvidéki Rádióiskolának a főszerkesztője lett, a „hangos olvasókönyv” megteremtője és fejlesztője. Ezekben az években gyakran tört pálcát az „ideológiai tévelygések” felett, s a „helyes irányú nevelésért” szállt síkra. Az igények növekedése és változása gyakran fordulópont elé állította a Sárosi-féle mozgalmi embereket. Ez történt 1964-ben is, amikor az akkori Tartományi Pedagógiai Intézetben, Bruner Elemér és Szarvas János vezetésével megalakult a Tartományi Tankönyvkiadó Osztály. Ettől kezdve pedagógiai, írói és szerkesztői képességeit az itteni magyar tankönyvkiadás szolgálatába állította. 1966-ban egyik alapító tagja a Tartományi Tankönyvkiadó Intézetnek. A két háború között mindössze 12 magyar tankönyv jelent meg, 1945 és 1965 között mintegy 250, a

Tartományi Tankönyvkiadó Intézet húszévi tevékenysége idején, 1965 és 1985 között pedig 1003 tankönyv, kézikönyv, szótár, házi olvasmány, gyakorlófüzet. Ezek nagy része fordítás volt, de éppen Sárosi Károly volt az egyike azoknak, akik szorgalmazták az önálló magyar tankönyvírást is. Ő maga is szerkesztett néhányat (Gyakorló nyelvtan az általános iskolák 2. osztálya számára, nyolc kiadásban, 80 000 példányban jelent meg. Olvasókönyv a 8. osztály számára, hét kiadás, több mint 44 000 példány).

Magyartanárként, tankönyvszerkesztőként kiemelkedő eredményt ért el a magyar nyelv fakultatív tanításában, a szerbhorvát iskolákban. Jórészt az ő úttörő munkájának, hatalmas energiájának köszönhető, hogy 1968-tól ez a munka tanterv alapján, kész tankönyvvel indult meg. Egy összegező munkájából tudjuk, hogy a hetvenes években 16 000 többségi diák tanulta a kisebbség nyelvét, mégpedig Sárosi „Tanuljunk magyarul” című tankönyve alapján (a 3. és 4. osztály számára készült tankönyve nyolc-nyolc kiadásban, 30 000–30 000 példányban jelent meg). Fontos idevágó munkája volt még a Magyar Nyelv Alapszótára, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia munkatársainak segítségével készített el. Az iskolai oktatás mellett az ő és Matijevics Lajos közreműködésével indult el 1977–1978-ban a tévében, a rádióban és a sajtóban a magyar nyelv multimédiális tanítása, feltűnően szép eredménnyel. A tanfolyam forgatókönyvét ugyanabban az évben a Dnevnik is megjelentette 10 000 példányban.

Sárosi Károly a Magyar–Jugoszláv Tankönyvi Bizottság (ilyen is volt!) 1984. évi zágrábi ülésén a Környezeti nyelvek tanítása Vajdaságban címmel tartott előadást, amelyben megállapította azt is, hogy „Vajdaságban újra felfedezték a többnyelvűség értékét”. A vegyes bizottság 1986. évi budapesti ülésén az időközben tragikus hirtelenséggel elhunyt Sárosiról füzetnyi terjedelmű, válogatott munkáiból álló kiadvánnyal emlékeztek meg (Sárosi Károly emlékkönyv, 1986). Azóta, ezen a téren is, sarkából fordult ki a világ. Megszűnt a környezeti nyelvek tanulása, nincs vegyes bizottság és önálló feladatokat felvállaló Tankönyvkiadó Intézet, s általában veszélyeztetett helyzetbe került a magyar iskoláztatás ügye. Vajon Sárosi Károly életműve csak látszateredmény volt, a testvériség–egység politikájának kényszere, vagy valami másról is beszélhetünk? Alighanem erről az utóbbiról van szó, főleg erről…

ELNÉMULÓ NÉPDALOK

Bodor Anikó

A kiolvasók vagy kiszámolók meghatározott funkciójú mondókák, csak ezek mindig a játékok előtt, a játékokkal szoros kapcsolatban fordulnak elő. Kisorsolással döntik el, ki legyen a humó, ki a kergető, ki álljon a kör közepén, ki melyik csapatba tartozzon, stb. A felelősségvállalást kikerülendő, a döntést a sorsra hárítják. Ennek az ősi szokásnak a gyökerei minden nép gyermekmondókáiban megtalálhatók. A mai mondókákban megbújnak a hajdani kiküszöbölés, megtizedelés stb. szertartásainak emlékei. Kiss Áron szerint „Ezek bizonnyal ősi vallási szokások maradványai, s ha az ember sokat foglalkozik velök, a kezdetet tevő értelmetlen szavakban szinte látni véli a boszorkánymester invocatióit, majd a kényszerítő bűbájos szavakat, s végül a kivetést.” A boszorkánymesterekre utalnak a „Zöld csizmájú boszorkány” emlegetése és a varázsigék jellegét magukon viselő értelmetlen szavak. Az „Isten kovácsa” és „Szent Pál lovának patkolása” szintén mágikus szertartást idéznek. A kiolvasók külső jellegzetességeikben megegyeznek más népek kiolvasóival, pl. hogy többnyire számolással indítanak (egytől négyig), és az, hogy ritmusra mondják az értelmes és értelmetlen szavak egyvelegét. Gyakran maguk a számok is értelmetlenné torzulnak (egy, kettő, három, négy helyett pl. egyedem, begyedem). (Az „egyedem, begyedem” idegen változatai pl. „engete, pengete” az osztrákoknál, „aenige, bänige” a svájciaknál, „engele, bengele” az olaszoknál, hogy csak néhányat említsünk.)

A kiolvasásnak több módja lehetséges. A kiolvasó szemben áll a többivel, akik körben, félkörben vagy sorban helyezkednek el, és egy-egy negyed értékre mutogat a többiek mellére, bármennyire is van felaprózva a negyed érték. Ma már inkább csak ez a mód az elterjedt. Régebben változatosabb kiolvasó módok is éltek, pl. a gyerekek előre tartott öklét kellett érinteni.

A kiszámolók zöme dallam nélkül szólal meg, de a „csak ritmusban” mondottaké is teljesen elüt a közönséges beszédtől, sőt a szavalástól is. Valaha sokkal több dallamos kiolvasónk élhetett a gyakorlatban. Róluk is az a tévhit járja, mint a mondókákról, hogy nincs dallamuk. A hagyományos előadásban a negyedekre hangsúlyozás dallamos hanglejtéssel történik. Maguk a dallamok a stilizált beszédtől (deklamáló hanglejtés) a dallamos hanglejtésen át a meghatározható hangmagasságú dallamokig terjednek, de egyazon mondókában előfordulhat felváltva szinte valamennyi lehetőség. Főként kis hangkészletű dallamok, hexachordon túl nem terjednek.


Bácsfeketehegyi kiszámolónk tipikus, joggal képviselheti kiszámolóink tömkelegét (Énekese Orvos Kis János, 51 éves, Gyűjtötte Burány Béla 1973-ban. Bácsfeketehegy szerb neve Feketić).