A NÉMETSÉG HELYZETE A DÉLVIDÉKEN

Lévay Endre

A Telecskai dombok bácskai hajlásain két német ikerfalut jelez a térkép foltja. Mindkettő az alföldi „hegyen" ül: Szeghegy és Bácsfekethegy. A XIV. században a bácskai magyarlakta területek között Feketeegyház és Szegegyház néven szerepelnek; a törökvész pusztítása után szláv elemekkel rakódtak meg a földek, később a kuruc szabadságharc a szerbeket is elsöpörte és az újból megüresedett termékeny földekre 1768-ban Kunegyházáról magyarok, Németországból pedig német családok települtek. Az éhség hozta Őket az elnéptelenedett talajra: a németek a szeghegyi földeken, a magyarok a bácsfeketehegyi dombokon kezdték a gazdálkodást, s rövid idő alatt mindkét község fölvirágzott. A negyvennyolcas szabadságharc fölmozdította a magyar parasztságot, Kossuth üzenetére odahagyták otthonaikat, s a fejlődésnek indult magyar község a szenttamási szerbek beözönlésével a pusztulás színhelye lett. A magyar lakosságot elűzték földjéről: a házak gazdátlanul maradtak, kertek, földek bevetetlenül hevertek, sokhelyütt a családi tűzhely teljesen kialudt. Ebből a gyászos időből a bácsfeketehegyi magyar református anyakönyvben a következő följegyzést találtam:

"É. Losonczi János „Mihály" nevű fia volt a legutolsó azok között, kiket a szerb golyó által 1849 januárius 23-ikán elesett N. T. Berhidai Keresztes József úr keresztelt, és beírta; s itt következik azon szerencsétlen időszak, mellyben a szerb vadság gyilkoló dühétől üldöztetett, s földönfutóvá tett atyák és anyák ott keresztelték született tsetsemőiket, hol a sors átka nékik néhány pertznyi pihenést engedett. – Éppen ezért már az anyakönyv innentől fogva az 1949-ik
évi október hó 5-ikéig nints tökéletesen rendben, hanem tsak úgy, amint a vész és bujdoklás után hazavergődött szülék, a neveiket, az akkori papi helyettesnek bejelentették."
Aláírás: Kozma Lajos papi helyettes…

A bácsfeketehegyi németség betelepüléséről a vármegyei monográfiák semmiféle adatot nem tartalmaznak, mert e helyen a németség nem telepítés, hanem beszivárgás útján, a negyvennyolc utáni időkben a szomszédos községekből költözött át. A szájhagyomány így őrzi a kicsiny magyar világ nagy történelmét: A földjeiről elűzött magyarság a harcok idején Kiskunhalas határában talált menedékhelyet, majd a szerbek leveretése után súlyosan megfogyatkozva tért vissza Bácskába. Otthonát teljesen kifosztották s a szerb csapatok nemcsak a házak előtt lapuló gabonavermekből vitték el a búzát, kukoricát, hanem az ottfeledett ágynemű és fehérnemű is idegen kezek prédájává lett.
A kiéhezett és lerongyolódott nép egyetlen értéke a föld, az elmozdíthatatlan ingatlan maradt, s drága földért kellett megvennie a mindennapi kenyeret. Kerestek valakit, aki földért kenyeret adott, mert a tél a legnehezebb időben érte utói őket. A szomszédos német községekből így kaptak egyévi termést és vetőmagot is 1-2 hold földért. És akinek nagyobb gazdasága volt, 3-4 hold földet is föl kellett áldoznia, hogy életét újrakezdhesse...
Bácsfeketehegy újjászületését a német családok honfoglalása indította meg. A színtiszta református magyar községbe ugyancsak református németek telepedtek: szegény sorsúak, törpebirtokosok; akár a magyarok. A két nép egymáshoz simulásában és áldozatos munkájában ébredt ismét termővé a viharvert magyar föld. A magyarok szétszórták a vetést, a németek sorjában vetettek, s a termés eredménye az volt, hogy az elkövetkezendő esztendőben már a magyarok is sorjában vetettek. A fejlődés vonala fokozatosan tovább emelkedett: a magyarok a trágyából tőzeget csináltak, tüzeltek vele, - a németek a földekre hordták és termékenyítették a talajt. Így volt a cséplésnél is: a szalmát nem tapostatták pozdorjává, mert a pihentebb nép észszerűségével mindig elöl jártak a munkában.
Az évtizedek múlása a gyarapodás és a terebélyesedés örvendetes számoszlopokat növeltek. 1900-ban a felemás község lakosainak száma 553 lélek volt, a megoszlás: 3621 magyar és 1891 német. A község határa 10.545 katasztrális hold, ebből szántóföld 9556 hold, a többi kert, szőlő, legelő, rét és az utak. A lakásság csaknem 100 százaléka gazdaságon belül élt, zsellér csal adok csak a magyarok között akadtak, de ezek is inkább a szomszédos, kishegyes! és topolyai határból szegődtek el a német földekre. Az elmúlt évszázad alatt egyetlen nagyobb változás a földbirtok-megoszlás terén ment végbe. Amíg a XIX. század első évtizedeiben a
föld, csaknem 100 százaléka a magyar parasztság kezében volt, a századfordulón már 50-50 százalék volt a megoszlás, majd a világháborút követő szerb megszállás gyarmatvilága 35-40 százalékra apasztotta a magyar kézen lévő földeket. S főleg a polgárosodás felé haladó, vagy már polgárosodott magyar családok lábai alól csúszott ki a föld.

A természetes szaporulat a lakosság lélekszámának megfelelően 1/3-2/3 arányban mutatkozik. 1860-ban a németség születési többlete 26 lélek, a magyarságé 49: eszerint a Bach-korszakban a németség szaporodása volt az emelkedő. A századfordulón és az utána következő évtizedekben a magyarság szaporulatának a száma már meghaladja a németség születési többletének a kétszeresét szóval az emelkedés a magyarság oldalán van. A jugoszláv uralom alatt az 1934-es számsorban találjuk meg ezt az emelkedést: a németek születési többlete 4, a magyaroké 21.
A csecsemő- és gyermekhalandóság s az egyke föltűnése Ugyancsak a fenti hullámzást igazolják a kétnyelvű község életében. A lakosság lélekszáma az 1900-as népszámlálás adataihoz viszonyítva bár csökkent 369 lélekkel, ám a számok mégis a telepes lakosság csodálatos szívósságát igazolják, mert az elmúlt négy évtized alatt egy véres világháború nagy vérveszteségeit és a megszállás gazdasági kizsákmányolásának következményeit belső szakadás, vagy tragikus visszahullás nélkül kiheverték…
A gazdasági élet fejlődésében a betelepülő német iparosság munkája adta meg a tartalmat. A magyarság színe javát a szabadságharcban elveszítette, s a falunak nem volt kőmívese, molnárja, kovácsa, asztalosa. A német iparosok pótolták ezt a hiányt, s rövid idő alatt olyan erős ipari és kereskedelmi réteget alkottak Bácsfeketehegyen, hogy a szomszédos dúsgazdag Szeghegy lakossága is a feketehegyi piacokon fedezte szükségleteit. A törpebirtokosság kettőzött szorgalma emelkedett itt felül a zsírosparasztság kényelmes életformája fölé és színvonalában is hamarosan elérte az. alföldi kisipar legmagasabb fejlődését. A német iparosok száma 1906-ban 70 volt. 1918-ig már 100-ra emelkedett, de 1920-ban
erőteljesebbé vált a magyar iparosodási folyamat is, s ennek következtében a németségnél némi visszaesés tapasztalható. Amíg 1920-ban 98 iparos dolgozott, 1936-ban már csak 80 német iparengedélyről számol be az ipartestületi kimutatás. A magyarság vonzódása az iparágak felé mind erőteljesebben jelentkezett, úgyhogy a harmincas évek végén megfordult az arányszám: az iparengedélyek körülbelül 50-50 százalékban oszlanak meg, az utánpótlás terén azonban a magyar tanoncok százaléka nagyobb.
A polgárosodás lassú, észrevétlen folyamatában, ha nem is történt teljes szerepcsere, de a magyarság is fölszakította már a mély földműveskultúra merev takaróit és kezdeményezésben is bitrabban nyúl munkához.
Szerves közösségi munkát azonban csak a németeknél találhatunk. A tökéletesen szervezett gazdasági munka legcsodálatosabb példáját mutatja a feketehegyi és a szeghegyi ,,Bauernhilfe” munkája. A német gazdasági hitelszövetkezet az újvidéki német központ kezdeményezésére 1928-ban alakult meg Bácsfeketehegyen 79 tag 127 részvényével. A legkisebb részvény 10 pengő – 100 dinár – volt. A szövetkezetet a birtokos gazdák alapították, az első esztendőkben csak Ők voltak a tagjai, s ezért a mezőgazdasági termények szövetkezeti értékesítésében, valamint az agrárszükségletek olcsó beszerzésében a kisemberek, törpebirtokosok nem élvezhették még a német összefogás nagyszerű előnyeit. A „Bauernhilfe” azonban így is, ilyen kisszámú taggal s egyre emelkedő részvényjegyzéssel szinte hihetetlenül nagy eredményt tudott elérni.
…
A harmincas évek forgalomhullámzását az a terméskülönbözet idézte elő, amely a bő- illetve szűktermésű esztendők között mutatkozott. Mert a hitelszövetkezet évről-évre mindjobban kiszélesedett, megalapítva az egyes termelési ágak alosztályait, fokozatosan utat nyitott a kisemberek beszervezéséhez is. Munkájuk 1939-ben odáig fejlődött, hogy a betétek emelkedésével megszületett a. szövetkezeti otthon fölépítésének gondolata is. Hitelszövetkezeti kölcsönből fölépítették a szövetkezeti otthont és a bácsfekétehegyi németség kultúrházát, amely ma a községben a legmodernebb és legtökéletesebben berendezett épület.
A szövetkezetet közösségi akció hozta létre, s a fegyelmezett, szervezett munkára alkalmas német népi erő fejlesztette ki a község legerőteljesebb gazdasági gépezetévé. Nem jótékonykodás, hanem rideg, számító munka teremtette meg azokat az anyagi eszközöket, amelyekkel ma már a szervezett sertéshizlaló is működik és azt a keretet, amelyben nagyszerűen elfér a kendergyári hitelszövetkezet, a tej földolgozó, a szőlő és gyümölcsértékesítő osztály.
A ma már virágzóan fejlett gazdasági szerv kiinduló pontja a német iparosok és kereskedők múltszázadbeli erőfeszítése által kiépített bácsfeketehegyi piac volt. Szegény, kispénzű emberek szorgalmas munkájából nőtt nagyvonalú mozgalommá. Mert nemcsak a merev földművelőkultúrában megállapodott szenttamási szállások termelőit szívta föl a feketehegyi piac, hanem az ikerfalu gazdasági vérkeringését is a maga erein eresztette át s ezzel szerepének súlyát folytonosan növelte, egészen a szövetkezeti tömörülésig.
A német népi öntudatosodás szele a rideg, üzleti számításon túl eszmei tartalmat is vegyített ebbe a munkába és a lassan kifejezésre jutó szociális gondosság a termelés javainak emberibb
elosztásával a társadalmi fölemelkedést is szolgálja.
A „Bauernhilfe” ezért a népi gondolat megvalósulásának legbiztatóbb jele náluk.
Bácsfeketehegy két ikerfalu kereskedelmét összesíti főutcáján, de könyvkereskedése nincsen; a könyvet, az újságot és a folyóiratot mégis megtalálja az ember. Mert ahol olyan fejlett a gazdasági élet, mint Bácsfeketehegyen, ott a betű sincsen idegen földön.
A szellemi élet színvonala nincs azon a magaslaton, mint Apatiné, mégis él és termékenyen kihat Apatin, Verbász és Újvidék német kultúrájára is. Mert a bácskai németség városi szellemisége itt, a déli végeken, nem elhatárolt városi kultúra, hanem a falusi eredőkből tevődik össze. Az apatini, verbászi és újvidéki német magánközépiskolák nem az apatini, verbászi és újvidéki németek intézetei, hanem a bácskai németségé. A magániskolák fenntartásához a bácsfeketehegyi, szeghegyi, sóvéi, sziváci, cservenkai és torzsai németek éppen úgy hozzájárulnak, mint az a nagyközség vagy város, amelyben az intézet működik. Ezért Bácsfeketehegy német kultúráját nem lehet lemérni egynehány elemi iskoláján és tanítóján keresztül. De ha az iskolai számokat nézzük, akkor más fogalmat alkothatunk művelődéséről, mert a feketehegyi elemi iskolák növendékeinek 12 százaléka megy középiskolába és főiskolába, értelmiségi pályákra készülve, míg a többi megmarad a föld mellett, s gazdasági szaktanfolyamokat végez Verbászon vagy Palánkán.
Ha összehasonlításként a kulturális életszínvonal párhuzamát akarjuk meghúzni Bácsfeketehegy két népe között, akkor is az előbb már említett megállapításra jutunk vissza. A továbbtanulási hajlam előbb jelentkezett a németeknél, mint a magyaroknál: a számok is ezt a kevésbé vigasztaló jelenséget igazolják. Amíg a kisebb lélekszámú németek fiatalsága közül 5 diák ment a főiskolára, addig a körülbelül kétszerannyi magyarság mindössze csak egy főiskolai hallgatót adott. Sovány vigasztalásként említhetem meg, hogy a magyar népi megújhodás a mi paraszt társadalmunkat is megmozdította, s az elkövetkező nemzedékek már jóval nagyobb felkészültséggel kapcsolódhatnak bele a közösségi munkába.

A kulturális élet legfőbb mozgatóereje a Kulturbund. Munkája a fiatalság teljes beszervezésével teljesedett ki: tanítása és irányító szerepe az egész német társadalmat egyetlen keretben összesíti. A szociális és kulturális munka pillérei itt a maradéktalanul bekapcsolt fiatal nemzedékeken nyugszanak, s rajtuk keresztül valósul meg a gyermekgondozó, csecsemővédő mozgalom, a fiatal anyák nevelése, a német leányok előkészítése társadalmi hivatásuk betöltésére. A nagyszabású központi program további szociális, kulturális és egészségügyi terv megvalósítását helyezi kilátásba: a falusi kórház fölépítését, ápolónő kiképzést, napközi otthon fölállítását és a magyar zöldkeresztes nővérek intézményéhez hasonló egészségügyi állomások létesítését.
Az egyesületi könyvszolgálat fejlettségének legmagasabb pontját a Kulturbund érte el. A német református, evangélikus egyházközségi és az apró egyesületi gyűjtemények mellett itt erős, modernül fölszerelt könyvtár szolgálja az olvasót. A könyvtár belső forgalmáról még nem közöltek kimutatást, de a külső jelek mind arra vallanak, hogyha egyelőre a szellemi különválás nyomdokain is haladnak a népi megújhodás felé, igaz barátjai a betűnek, s ha az átmeneti tünetek fölolvadnak majd a fejlődésben, – visszatalálnak arra az útra, amely a kétnyelvű község mindkét népének közös útja lesz.
A falu kulturális életének elméleti síkján a magyar könyv termékenyítő erejének sem jutott kisebb szerep. Bár két magyar kulturális egyesület – a Magyar Olvasókör és a KIE – végzi azt a munkát, ami a németeknél központosítva egy kézben van, de így is eredményesen munkálkodik és a könyvtárak gazdag anyaga az olvasórétegen át túlhaladja az elméletet, s a mai gondolat holnap már a cselekvés mezején halad.
A két német ikerfalu zárt alföldi életet alkot. A gazdagabb Szeghegy utcái, házai sokhelyütt Apatin és Hódság csempével és márványlapokkal ékesített épületeit juttatják eszünkbe, s úgy érzem, hogy itt egy-két házban több a fény, mint amennyi benne elfér. A nap sugara vakítóan tükrözik a majolikás kapuk alatt, a fikuszok, ciprusiak, hasadtlevelű filodendronok az agyonápoltságtól majd megszakadnak; a tisztaság úgy árad szét az ember körül, mintha templomban járna és mégis, valami megfoghatatlan hűvös idegenség tölti be a levegőt: a fölségesen szép csend és a feneketlen űr, mely a csodaszép udvarokba és a szinte „porszívókkal” tisztogatott házakra ráborul.
Dr. Steinetz Károly, Szeghegy korán elhunyt nagyszerű fia és orvosa- beszélt erről a csendről és csodaszép udvarokról. A gazdag falunak 4447 lakosa van és a községben 6500 hold földje. Ezen kívül még tizenegy község határában vannak szeghegyi birtokok, több mint 10.000 holdnyi területen, s a gazdaságokban közel 100 magyar zsellércsalád dolgozik. De otthon, az udvarok és az utcák esztendőről-esztendőre csendesebbek lettek, s 1934-ben már alig lehetett gyermeksírást hallani. A születések bruttó száma annyi volt, mint a település évében, bár a lakosság éppen tízszerese volt a telepes ősöknek, s születésnek is tízszer annyinak kellett volna lenni, hogy a természetes szaporulat meglegyen.
A földbirtokutáni vágyódás nyomasztó súlya itt is, mint a Dunántúlon, ránehezedett a szép bácskai falura és az elharapózó egyke megritkította az élők sorait. A múltból a virágzás csak gazdasági tartalomban maradt meg, de olyan terebélyes lombozattal, hogy lassanként elszívja a néptől az éltető erőt. Hacsak megkövesedett belső ridegsége föl nem hasad és az új házasságokban a kívülről jövő termékenység föl nem frissíti az elmeszesedett életkeretet.
Bácsfeketehegy, a szerényebb és szegényebb község ezért „szebb” és egészségesebb élete, vitalitása nem a lassú sorvadás jeleit hordozza magában, hanem a népi fejlődés ígéreteit.

In. KALANGYA, 1942. év XI. évf. 5. szám

A FEKETICSI MEGGYTERMESZTÉS TÖRTÉNETE

Horkai Zsolt

Feketics egy középbácskai falu, a Krivaja patak mentén fekszik, a Szabadkát Újvidékkel összekötő E–75-ös nemzetközi út mentén. A 4500 lakosból kétharmad a magyar ajkú, és egyharmad szláv. A település elnevezése sokat változott az eltelt évszázadok alatt: Feketeegyháza, Feketics, Crno Brdo, Feketehegy, Bácsfeketehegy, Feketits, Feketityty, Veketity, Fekete-hegy, Fekete–tó, mind mind ugyanarra a helyre vonatkoztak. A középkori háborúk pusztítása után 1785-től újratelepedett a falu.

A történelemkönyvekből sokszor méltatlanul kifelejtik, hogy 1849-ben Feketics határában volt a Szabadságharcnak az utolsó csatája, ahol Kossuth Lajos hadserege győzött (SÁRKÖZI, 2000).

Az 1785-ben Kunhegyesről idetelepülő őseink a gyümölcs és szőlő szeretetét is magukkal hozták. Már ebben az évben, folyamodványban kérik a Magyar Kamarától a szőlőtelepítés engedélyezését. Ebben az időben a gyümölcsfákat a szőlő közé ültették. Entz írja 1858-ban: „Hej be messze vagyunk még attól, hogy a cseresznye feleslegből még pálinkát is égessünk, pedig Schweiz és Németország több vidékein még azt is gyakorolják, és szinte jó nyereséggel. Bár a magyar ember ne inna pálinkát; de ha már iszik, törekedjen legalább a maga számára valami nemesebb félét, például cseresznyepálinkát készíteni.“

1938-ban „Májusi fekete meggy“, ahogy akkor nevezték, még csak a szőlőskertekben fordul elő. Ekkor a falu délkeleti részén több mint 400 kh szőlő volt és minden gazda a szőlőskertben ültet néhány meggyfát is. Megfigyelték, hogy ezek a meggyfák nagyon jól fejlődtek ezen a talajon. Szaporításuk nagyon könnyű volt az anyagyökérről kitörő sarjak révén. Az ötvenes évek elején már a szomszédos települések piacaira is jutott a feketicsi meggyből. A tömeges felvásárlást az 1955-ben megalakult Földműves Szövetkezet kezdte el. Az első években 10 – 15 tonnát vettek át a termelőktől, amit a belgrádi Voćar gyümölcsfeldolgozónak adtak el. Ez a koránérő édes meggy keresett lett, és az elkövetkező 25 évben a meggytermesztés meghatározó jelleggel bírt Feketics gyümölcstermesztésében.

A 60-as évek elején a Földműves Szövetkezet ingyenes facsemetéket biztosított és a beültetett földterület 10 évig adómentes volt. Ilyen kedvező feltételek mellett sokan telepítettek ültetvényt. A felvásárolt évi mennyiség rövid idő alatt eléri a 300 tonnát. Ezt a mennyiséget már nem tudta a belgrádi feldolgozó átvenni, így Németországban és Franciaországban próbálták értékesíteni, de ez hűtőkocsik hiányában nem sok eredménnyel volt megvalósítható.
A falu legnagyobb meggytermelői voltak:

Gönci László 5000 meggyfa
Papp Imre 2950 meggyfa
Simonyi József 2800 meggyfa
Horkai András 600 meggyfa

A meggyszedést nem gépesítette senki. Próbálkozások voltak e téren, a fákat megpermetezték Ethrellel és próbálták lerázni. Rázógépek hiányában ez nem hozott nagy sikert, így hát maradtak a kézi szedésnél. A gazda és a szedők felezték a meggy árát.


A meggytermesztés a fénykorát az 1974-75-ös esztendőben érte el, amikor még jó áron sikerül értékesíteni a kb. 500 tonna évi termést. Ebből 350 tonnát vett át a szövetkezet.

A 70-es évek második felében már akadozott a meggy értékesítése, ugyanis a nyugati piacon megjelenik a géppel szedett olcsóbb meggy. A feketicsi meggy időnként 6 – 7 hónapig is a horgosi IGLO hűtőházban állt, a termelők pedig nagyon késve kapták a pénzüket.

A gazdák ettől kezdve mind kevésbé gondozták az ültetvényeket, új területeket már nem telepítettek be meggyfákkal. Az elhanyagolt ültetvényekben megritkul a termés ez által a szedők, keveslik a felibe szedést.

1978-ban hűtőház épült a faluban, amihez a tervek szerint majd feldolgozó üzem is épül. A feketicsiek ettől kezdve főleg a hűtőháznak adják el a meggyet, ahol a tisztított és magtalanított gyümölcsöt blokkokba préselik és fagyasztva értékesítik. A Földműves Szövetkezet utolsó próbálkozása, a meggy pálinka formájában való értékesítése 1985-ben volt. A felvásárolt mennyiségből 3000 l pálinkát főztek ki. A pálinkát mindenki dicsérte, minden laboratóriumi vizsgálat kiváló eredményeket mutatott, a forgalmazását viszont egyetlen forgalmazó sem vállalta, mondván, hogy kevés a mennyiség.

A falun kívül nincsenek ültetvények, a meggyfák az udvarokban, a kiskertekben és a falu utcáin találhatók. Becslésem szerint a faluban összesen 3000-3500 meggyfa lehet.
A meggytermés kevesebb hányadát a környező kisvárosok piacain (Szenttamás, Verbász, Kula, Topolya) értékesítik, a többiből pedig pálinkát főznek.

A feketicsi meggy főbb jellemzői

A meggy táplálkozásbiológiai értékét nemcsak a beltartalmi adottságok, hanem ezeknek élvezeti szempontból kedvező aránya, utolérhetetlen íze, harmóniája adja. Feldolgozott formában a beltartalmi anyagok koncentrálódása révén megnő az élvezeti értéke, és egyes termékek az energiapótolásban is szerepet játszanak.

Készülhet belőle: befőtt, íz, dzsem, édesipari termékek, likőr, szörp, üdítőital, bor és pálinka. Ezen kívül még mélyhűtésre és színanyag kivonásra is kiváló. A meggy mint gyógynövény is felhasználható. A gyümölcséből készült cukros befőtt enyhe hashajtó hatású, a kocsányából készült gyógytea köhögéscsillapító, ugyanakkor hörghurutra és gyomorbántalmak kezelésére is kiváló. A feketicsi meggy egy helyi tájfajta, amely kedveli a Feketics környéki jó minőségű, mélyrétegű vályogtalajt, középerős növekedésű, korán termőre fordul, gyümölcse nagy értékű (kemény húsú, lédús, festőlevű, magas sav- és cukortartalmú, kiváló ízű és zamatú). Nagyfokú ellenállóságot mutat a betegségekkel szemben.

A feketicsi meggytermesztés érdekessége és talán egyedisége abban rejlik, hogy a termesztett „meggyfajták” egy helyben kialakult tájfajta tagjai, amelynek eredete ismeretlen. Nagymérvű termesztését a múltban könnyű szaporíthatóságának (magról és gyökérsarjakról), és kiváló gyümölcsminőségének köszönhette. Az évek folyamán a szaporításból adódóan különböző típusai alakultak ki. Ezen meggytípusok szelekciója folyamatban van, valamint a fajta elismertetése is elkezdődött.

Az első meggyfákat még a 60-as évek elején nagyapám ültette a szőlő közé. Ekkoriban ezt a korán érő nagy szemű édes meggyet jól lehetett értékesíteni a környező piacokon. Ültetvényt a 60-as évek végen telepített. Nagyapámnak 600 meggyfája volt. A 70-es évek végén a meggytermesztés válságba jutott és a feketicsiek többsége kipusztította az ültetvényét. A mi családunk kitartott a meggytermesztés mellett. Napjainkban 400 meggyfánk van. A meggy szeretete apáról fiúra száll, csakúgy, mint a pálinkafőzés tudománya.

MOLNÁR ZOLTÁN ÉS AZ eFKa

A magyarországi (nagykarácsonyi) eFKa zenekar 2004 nyarán alakult. Tagjai Szabó Tamás és Sarvajc Szabolcs – már gyermekkoruk óta szórakoztatják a mulatni vágyókat – akikhez Molnár Zoltán csatlakozott új tagként. Az ország minden részén vállalnak fellépéseket. A műsoruk változatos stílusú, felkészültek egyebek között , lakodalmi zenék, valamint külföldi, és belföldi slágerek előadására egyaránt.


Az „eFKa” elnevezés Molnár Zoltán „találmánya”: az alapító, Szabó Tamás gyermekkorában kapott egy tangóharmonikát, ám fordítva tanult meg rajta játszani (baloldalon szólózott, jobboldaldalon játszotta a basszust). Később a harmonikát, felváltotta a szintetizátor, de ezen is fordítva játszott. ’F’ordítva van a ’K’ezem – ebből a két betűből, gyártott Zoli egy mozaikszót, és lett a nevük eFKa.

Molnár Zoltán a zenekar szaxofonosa 1969. március 21-én, a tavasz első napján született Feketicsen, vagyis Bácsfeketehegyen („kicsiny falum ott születtem én”). Abban az évben, amikor az ember a holdra szállt – ettől azonban még nem lett egekben járó.

Szerbiából ugyan elindult, hogy azután éljen Szarajevóban (Bosznia-Hercegovina), Stuttgartban (Németország) és végül kikössön Dunaújvárosban (Magyarország).

Zenei pályája ugyanígy kanyargott. Cipőfelsőrész készítőnek tanult, de volt kertész, segédmunkás, majd szakács – és mindezek mellett zenész. Hogyan történt ez így? Családjában tudvalevőleg többen zenészkedtek, így neki is „ez lett a sorsa”. Saját bevallása szerint számára a muzsika olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Akit egyszer megfertőz, az többé nem tud elszakadni tőle.

Mivel megszokta, hogy egyszerre több dologgal foglalkozik, így a zene és az eFKa mellett mást is csinál: egy ismert hipermarket-hálózat munkatársa.

„Hazaértem! Az eFKa zenekar végre az a zenekar, ahol teljesen otthon érzem magam, ahol magamat adhatom” – vallja a zenekar honlapján. És hamarosan még jobban érzi majd magát, ha megjelenik az első CD-lemezük…

ÁGOSTON SÁNDOR ALAPÍTVÁNY

1092 Budapest, Ráday utca 28.
agostonalapitvany@yahoo.co.uk

Az Ágoston Sándor Alapítványt református teológiai hallgatók hozták létre 1990-ben, amikor több évtized után először nyílt lehetőség arra, hogy a határon túli élőknek hivatalosan is segíteni tudjanak. A teológusok ekkortól a nyitottabbá vált határok miatt egyre több missziói útra vállalkoztak. A tevékenységhez tartozott, hogy a meglátogatott helyeken igehirdetéssel, bátorítással, zenei szolgálattal vettek részt az istentiszteleteken. Bibliákat, vallásos és egyéb értékes irodalmat szállítottak. Ruhanemű, élelmiszer és egyéb segélyek elvitelén túl, lelkigondozói beszélgetéseket folytattak, gyülekezeti tagokat látogattak. Törekedtek arra, hogy valamennyi szomszédos ország magyar reformátusaihoz eljussanak. A délszláv polgárháború idején a délvidéki gyülekezeteket meglátogató, segítő és ott prédikáló teológusok útiköltségét is az Alapítvány fizette.

Az alapítvány célja egyébként, hogy segítsen hidat verni az anyaországi és a határon túli egyháztestek között, és ápolni, erősíteni kívánja e kapcsolatokat. Gyülekezeteknek, árvaházaknak, szociális intézményeknek próbál segíteni, és ezen túl a szórványmagyarság öntudatát szeretné erősíteni azzal, hogy programjaiba a helybelieket is igyekszik minél nagyobb számban bevonni.

A szervezet névadója Ágoston Sándor (1882-1960) egykori délvidéki református püspök, bácsfeketehegyi lelkipásztor. A Heidelbergi Káté bibliai tisztaságú teológiája láthatóan tükröződött életében, igehirdetéseiben és alkotásaiban. Sajátosan jóízű prédikációira sokáig emlékeztek hallgatói. Keresztelési igehirdetéseit nem lehetett elfelejteni: a szülők megtanították rá gyermekeiket, s a gyülekezet minden tagja el tudta mondani a maga keresztelésén elhangzott igehirdetést. A délvidéki reformátusok közt megszervezte az istentiszteletek tartását a szórványokban is. Kisegítőként szolgáló presbitereket képezett ki, akiket nyomtatott segítőanyaggal látott el, és ők azután felolvasásos istentiszteleteket tartottak.


Az Ágoston Sándor Alapítvány több mint másfél évtizede rendszeresen szervezett teológusnapokat, amelyekre egy-egy gyülekezet vagy régió hívta meg a leendő lelkészeket. Az évenkénti horvátországi szolgálat mellett rendszeressé vált az erdélyi szórványszolgálat, majd pedig a felvidéki, kárpátaljai és vajdasági szolgálatok is. Eljutottak a kijevi „szórványba”, bekapcsolódtak az erdélyi templomrekonstrukciós munkálatokba, ahol fizikai munkával és anyagi támogatással segítettek. Ebben az esztendőben egyebek között segítséget nyújtottak a módosi gyülekezeti ház megvásárlásában, ahol gyülekezeti napot és gyermektábort szerveztek.

Az alapítvány kapcsolattartója Horváth Ákos, budapesti mérnök, református lelkipásztor.

MEGGYPRÓBA

S.A.

Elszállították Belgrádba a feketicsi meggy kiválogatott oltványait - A fajtaelismertetés következő lépése. A leszállított 75 oltványt elültetik, s összehasonlítják A Minisztérium által kijelölt elismert fajtával. Amennyiben elismerik külön fajtaként, a feketicsi meggy tulajdonosa a bácsfeketehegyi Gazdakör lesz.

Senki sem tudja, honnan került ide. Egy föltételezés szerint talán az I. világháború környékén hozhatták be valahonnan Boszniából Bácsfeketehegy jellegzetes "fekete" meggyét, ami a faluról feketicsi meggy néven vált ismertté szélesebb körben. Több ezer fás meggyesekkel is rendelkeztek annak idején a faluban, s ma úgy tűnik ismét szebb napok köszönhetnek erre a bosnyák meggyek fajtakörébe tartozó, tájjellegű meggyfajtára. Apostol János professzor, a neves budapesti meggynemesítő által kiválogatott kilenc fajtavonal oltványait, összesen 75 facsemetét a múlt héten szállítottak le Belgrádba. Ezzel a döntő fázisába lépett a feketicsi meggy fajtaelismertetésének a még évekkel ezelőtt elindított folyamata.


Az elismertetést procedúrája valójában a meggy próbatétele lesz. A környék mikroklímájában már bizonyított fajta kiválasztott csemetéit elültetik Szerbia öt meggytermői hagyománnyal rendelkező vidékén, ahol összehasonlítják majd egy a mezőgazdasági minisztérium által kijelölt már elismert fajtával, s amennyiben jobbnak bizonyul, akkor bejegyzik külön meggyfajtaként. A facsemetékből a zemuni mezőgazdasági egyetem fajtagyűjteményébe is került. Itt fogják összehasonlítani a többi fajtával, hogy jellemzői szerint kijelölhessék a pontos helyét a meggyfajták táborában.

- A fajtának, ha elismerik, meg kell nevezni a tulajdonosát, aki jogosult lesz a további szaporításra. Úgy gondoltuk, hogy az volna legbecsületesebb, ha a falué volna, de mivel a falué nem lehet, ezért a bácsfeketehegyi Gazdakör mellett döntöttünk. A civil szervezetnek bárki tagja lehet, ezért ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a feketicsi meggy a bácsfeketehegyi földműveseké lesz a Gazdakörön keresztül - magyarázza Bácsi Gábor, Kishegyes község gazdasági és mezőgazdasági osztályának vezetője.

- Nagyon erős színező anyaga van a feketicsi meggynek, magas az antioxidáns tartalma, harmonikus benne a savak és a cukrok aránya, nagyon jó a szárazanyag tartalma, ami az aszalásnál is megmutatkozik, tehát érdemes aszalni - sorolja a meggy előnyeit Bácsi Gábor.

Az előnyök közül semmiként sem szabad kihagyni, hogy rendkívül ellenálló fajta, nem kell permetezni gombásodás és más kártevők ellen sem. Vannak azonban még olyan kérdések is, melyek megoldásra várnak. Az idősebb, 20-25 éves fáknál már problémás lehet a rázógép használata. Ez a probléma azonban tervezett újratelepítéssel is megoldható. Mirko Urošević, a zemuni mezőgazdasági egyetem professzora által kikísérletezett, mintegy 12 000 euróért megvásárolható rázógépet Bácsi Gábor szavai szerint a jövő évi meggyéréskor fogják kipróbálni. Elmondása szerint a gépet Magyarországon is be fogják mutatni, mert a jutányos áron beszerezhető, traktorhoz csatolható rázó sok ottani gazda problémáját is megoldhatná.

Bácsi Gábor a jövő elképzeléseiről beszélt.
- Gondolkodunk, hogy feldolgozóüzemet kellene létrehozni. Van egy aránylag egyszerű és olcsó megoldás, mellyel meggyből sűrítményt készíthetnénk. Nem kell hozzá hűtőház, eláll tartósítószer nélkül - mondja. A közeljövő tervei szerint egy mintaparcellát hoznak létre, melyben nemcsak feketicsi meggy, hanem a többi, később érő fajták is jelen lesznek.

EGY LOVAGREND MAI KÜLDETÉSE

A Szent György Lovagrendről

Orosz Attila

A lovagrend kifejezés alatt a magyar értelmező kéziszótárban a következőket találjuk: "A középkori lovagok társadalmi rendje" vagy "A keresztes háborúk idején alapított, szerzetesi, illetve világi rend." A keresztes háborúknak és a középkornak ugyan vége, a lovagok kora azonban még nem járt le. Általában kétféle lovagrendről beszélhetünk, egyházi és világi lovagrendről. Az egyháziak között említhetjük a Johanniták rendjét, a Templomos Lovagok rendjét, a Német Lovagrendet stb. A világi lovagrendek közé tartozik, a Szent György Lovagrend, a francia Csillag rend, a nápolyi Szent Lélek rend stb. Az események időszerűségét figyelembe véve a 680 évvel ezelőtt megalapított első világi lovagrendről, a Szent György Lovagrendről szeretnék most rövid ismertetőt adni olvasóinknak.

1326. április 24.-én (Szent György napján) az Anjou házból való Károly Róbert magyar király, Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében, Visegrádban hozták nyilvánosságra a Szent György Lovagrend statútumát. A rend alapításának ideje egyes történészek szerint három évvel korábbra, 1323-ra tehető. Károly Róbert király 1323-ban Temesvárról Visegrádra teszi át székhelyét. Feltehető, hogy az ekkor alapított lovagrend alkotta a király megbízható testőrségét. A lovagok szolgálata és feladata ugyanis kettős volt: világi és egyházi. Az egyházi feladataik közé tartozott a keresztyén hit védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyengék, szegények és elesettek védelme és támogatása. A világi feladatik között említhetjük, hogy ők őrizték a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, a lovagrend tagjai vigyázták a királyi udvartartás szereplőinek biztonságát, emellett a lovagi tornákon ők látták el a király kíséretét és a szabályok ellenőrzését.

Mivel a Szent György lovagrend alapítását nem nyilvánították semmissé, jogilag soha meg nem szűnt, így a rendszerváltás után 1990-ben nem újra alakult, hanem "nyugvásából felvétetett." A rend alkotmányát a régi szellemben, de a mai kor követelményeinek megfelelően újították fel. Ennek megfelelően e lovagrend tagjai több területen folytatnak ma is nagyon áldásos tevékenységet. Ilyen a hagyományápolás, történelmi évfordulók, események megünneplése, tudományos összejövetelek szervezése, a középkori kutatások elősegítése. A lovagrend mai tagjainak alapvető tevékenysége az ún. karitatív tevékenység, segélyszállítmányok és adományok gyűjtése. Kis létszámú lovagrendről van szó, tagjainak száma kb. 250.

A lovagrend folyamatosan új tagokat léptet be soraiba. A Szent György Lovagrend tagjai azok lehetnek, akik tevékenységükkel kiemelkednek a magyarság körében, a nemzeti és a vallási értékek, hagyományok megőrzésében, valamint akiket a lovagrend helybeli, területileg illetékes elöljárója (prior), valamint két lovagrend előterjeszt a lovagrend legfelső irányító szervéhez (magisztrátus). Ezt követi egy részletes önéletrajz mellékelése, az utolsó lépcsőfok a lovagrend legfelsőbb vezetőivel (kancellár, kormányzó) való elbeszélgetés. Ezt követően a rend magisztrátusa dönt az új jelöltek elfogadásáról, illetve a lovagrendbe való felvételről. A lovaggá avatási ceremóniára minden évben a rend székhelyén, Visegrádon kerül sor, a Szent György napot megelőző szombaton.


Az idei évben e jeles alkalomra április 22-én délelőtt került sor Visegrádon. Az idei lovagavató nagyon ünnepélyes volt, ökumenikus istentisztelettel kezdődött a vártemplomban. Ami ezután következett Mátyás király lovagtermében, az olyan volt, mintha egy pillanatra beléptünk volna a középkori magyar történelembe: történelmi környezet, dobosok, apródok, korabeli fegyverzet, a lovagrend magisztrátusa, kancellárja és főkapitánya, reneszánsz muzsika. Nehéz ezt így leírni, elmesélni, igazából ezt csak átélni lehet. Bizonyára mindannyiunk számára egy életre szóló élmény és emlék marad, akik részesei lehettünk a lovaggá avatás felemelő pillanatainak.

Végezetül még azt is el kell mondani, hogy a lovagrend tagságát az anyaországi tagokon kívül, a Kárpát-medence és a Nyugat-Európai államok magyarjai alkotják. Idén három új vajdasági taggal bővült a visegrádi székhelyű lovagrend, ezek név szerint: Ft. Szungyi László temerini római katolikus esperes-plébános, dr. Bogner István szabadkai egyetemi tanár, a vajdasági "Pax Romana" elnöke és Orosz Attila református lelkipásztor. Velünk együtt 11-re emelkedett a délvidéki lovagok száma. Valamennyien igyekezni fogunk betartani a rend jelmondatát: "IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI" azaz "Valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt."

MI ÉS MARADÉKAINK

Krekity Olga

A 2002-es népszámlálás 4526 lakost jegyez Bácsfeketehegyen. 61 százalékuk magyar, 16,5 százalékuk szerb, 15 százalékuk montenegrói...
A honfoglalás óta létező település az évszázadok folyamán számtalanszor cserélt gazdát, számtalanszor nyugtalanították háborúk, számtalanszor cserélődtek népek, nemzetek e tájon. Egykoron a zsíros bácskai földekért a legkiváltságosabb nemesek vetélkedtek, ám voltak olyan idők is, amikor szinte teljesen elnéptelenedett ez a vidék a tatár- és törökdúlás következtében, s aki akkor Bácskába akart menni, annak kenyeret kellett vinnie magával, mert ott egész napi járóföldön nem talált élelmet. Elnevezése is sokat változott: hívták Feketeegyháznak, Feketicsnek, Crno Brdónak, Feketehegynek, Bácsfeketehegynek, Feketitsnek, Feketytynek, Veketitynek, Fekete-Hegynek, Fekete-tónak...
Múltidézés
A Feketeegyházat emlegető első írott dokumentumból, az 1462. február 17-én, Budán keltezett adománylevélből megtudható, hogy Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta a települést és a környező bácskai szabad nemesi birtokokat, amelyeket ez időben főképp magyarok lakhattak. A török hódoltság alatt azonban a számuk lényegesen megfogyatkozott, a mohácsi vész pedig végleg elüldözte őket ebből a térségből. A vidék lakatlanná vált. 1553-ig a senki földjének nevezték. Utána a török adólistákon szerepelnek a Krivaja (Bácsér) melletti megmaradt falvak, de sokkal gyérebb lakossággal, mint azelőtt.
Bácska lakosságának feltöltéséről már 1695-ben tárgyalt az osztrák kormány, de a tényleges betelepítés csak Mária Terézia rendeletével kezdődött el 1720-ban. A császárnő Rajna melléki katolikus németekkel akarta betölteni Bácskát. II. József is birodalmi németekkel óhajtotta növelni a térségben a lakósok számát, de Telepítési Pátensében már vallási toleranciát ígért. Kunhegyes magyar zsellérjeiben ez táplált reményt, és szervezkedni kezdtek. Természetesen a vagyonosabbak nem akartak megválni az olcsó munkaerőtől, s rendelettel próbálták elejét venni a népvándorlásnak. A szájhagyomány szerint az első kunhegyesi jövevények 1779-ben érkeztek a Krivaja patak mellékére, és a domboldalban vájt kunyhóikban húzódtak meg. Aztán 1785 tavaszán 212 család költözött az újonnan létesítendő Feketehegy területére. S míg a szomszédos Szeghegyre bevándorló katolikus németek megsegítésére a kormányi kincstár negyvennégyezer forintot költött (készen felépített házakba költözhettek be), addig a kunhegyesi református magyarok új otthonának megteremtéséhez mindössze 12 forinttal járult hozzá.
"Valamennyiönket az a remény táplált, hogy sekély földjeinket odahagyva, tágasabb területet kapunk művelésre és ezen módon a mi és maradékaink helyzetét jobbá és szerencsésebbé tesszük..." (Idézet egy korabeli összeírásból, melyet Sárközi Ferenc: Az idő sodrásában című művéből kölcsönöztük.)


A négyes jubileum
Bácsfeketehegy újratelepítésének 220. évfordulója igen jeles dátum. Hogy egy (magyar) falu az elmúlt történelmi viharokat átvészelte, és ennyi - búban és örömben telt - esztendőt tud maga mögött, bizony nem kis eredmény. Hiszen első telepesei olyan szegény legények voltak, akiknek a tarisznyájában, mint ahogyan a népdal is mondja, csak vöröshagyma volt egymagában. Vagy még az sem. Esetleg a kocsi saroglyájában néhány eldugott szőlővessző... De az idén a falu vezetősége úgy döntött, hogy nemcsak a magyar telepesek új otthonteremtéséről emlékezik meg, hanem a helységben élő más nemzetiségűek kényszerű ideköltöztetésének dátumairól is.
- Tíz évvel ezelőtt már tettünk kísérletet arra, hogy megünnepeljük e többnemzetiségű közösség létrejöttének fontos történelmi pillanatait. Akkor hármas évfordulót jegyeztünk: a magyarok, a szerbek és a montenegróiak betelepítéséről emlékeztünk meg. Jóllehet ezek a népek kényszerűségből változtattak otthont, és mindez sok egyéni tragédiát vont maga után, de nekünk előre, a jövőbe is kell néznünk, s továbbra is itt, egymással békében élve kell eltöltenünk még sok-sok évtizedet - magyarázza a jubileum jelentőségét Pál Károly újonnan megválasztott helyi közösségi tanácselnök, Kishegyes község tanácselnöke és a Feketics Művelődési Egyesület elnöke. - 185 évvel ezelőtt Szikicsről és a környező településekről szivárogtak be a svábok, akiket 1944-ben elűztek otthonaikból a német megszállás ellen harcoló partizánok, s üresen maradt házaikba 1945-ben (tehát 60 esztendővel ezelőtt) montenegróiakat költöztettek be. Ezt megelőzően is volt egy nagyobb migrációs hullám: 1920-ban (85 évvel ezelőtt) korduni és likai szerb családok jöttek Feketicsre, s alakították meg az Újfalut.
Mi tagadás, a múlt emlékei sokaknak fájnak még, de épp az ilyen és ehhez hasonló együttléteknek - közös népünnepélyeknek - kell gyógyírt hozniuk ezekre a sajgó sebekre. S természetesen a dolgos hétköznapoknak is.
- A vezetőség a munkájával a mindennapi életben is be szeretné bizonyítani, hogy a békében való együttélés nem lehetetlen. A nemrég lezajlott helyi közösségi választásokon például sikerült olyan koalícióval indulnunk, amely a falu lakosságának jelenlegi összetételét is híven tükrözi. A VMSZ, a Demokrata Párt, a Gazdakör és a Zöld Dombok közösségi és környezetépítő civil szervezet kiérdemelte a lakosság bizalmát, s a 15 tanácsnoki helyből 11-et meg is szereztünk. A lakosság 75 százalékos részvétele a voksoláson ismételten azt bizonyítja, hogy nem a széthúzás, a magánérdek, hanem csakis a közösségi szellem, a közös célok megvalósításáért tett erőfeszítések hozhatnak változást a falu életében. S mi ezzel a koalícióval minden tenni akaró egyénnek megadtuk azt a lehetőséget, hogy konkrétan cselekedjen is a közösségért - hangsúlyozta Pál Károly tanácselnök.
Miből lesz a híres meggytargyi?
A szegénység és a munkanélküliség rányomta bélyegét a falu jelenére. A gazdasági válságot csak tetézi a Feketics Mezőgazdasági Birtok és az Antilop cipőgyár kilátástalan helyzete. A megkezdődött privatizációs folyamat lassú, a gazdasági átalakulás még a magánszektorban sem zökkenőmentes. Ennek ellenére a kiutat, az új munkahelyeket, az egyéni és közösségi boldogulást csakis a magánvállalkozások nyújthatják. Hál istennek vannak is sikeres próbálkozások, de az újabb ötletek megszületését serkenteni is kell. Remélhetőleg a megálmodott ipari park is megvalósul, s a testvérvárosi kapcsolatok révén, együttes erőfeszítéssel és programokkal európai uniós pénzekre is pályázhat majd a falu.
A település egykoron nagyon híres szőlő- és gyümölcstermő vidék volt. Az első szőlővesszőket és meggyfacsemetéket még Kunhegyesről hozták az elődök. Aztán, hogy kiderült, az ún. fekete meggynek kiválóan megfelel az itteni termőtalaj, a gyökérsarjakról tovább szaporították a fákat. Az 1970-es évek elején a német piacra mintegy 500 tonna termést szállítottak, s tíz nap alatt ötszázezer márka bevételre tett szert a falu.
- Ez nem legenda, hanem valóság - mondja Bácsi Gábor, a községi önkormányzat gazdasági-mezőgazdasági osztályának vezetője. - Sajnos, a virágkor után gyorsan jött a hanyatlás. A külföldi kereslet megcsappant, a rengeteg termést itthon nem tudták feldolgozni, s az emberek máról holnapra kiirtották a meggyeseket, akárcsak a szőlőskerteket. Itt-ott a ház előtt maradt néhány termő fa. A több mint egy évtizede tartó gazdasági válság néhány vállalkozó szellemű család figyelmét őseink hagyatéka felé fordította, s ez biztató eredményeket hozott. Horkai Andrásnak például a 200 meggyfából álló birtokáról származik a címkézett Feketicsi meggytargyi, s az újonnan létesített szőlőskertek terméséből kerültek piacra a Lódi-féle borpince palackozott borai. Mivel a mezőgazdasági minisztérium a jövőben a biotermelést és a tájjellegű készítményeket tervezi anyagilag támogatni, hát megtettük az első lépéseket annak irányában, hogy a híres bácsfeketehegyi fekete meggy ilyen védjegyet kapjon. Már a falunapot is a meggy éréséhez igazítottuk (hiszen ez mindannyiunk ősi kincse), s távlati terveinkben szerepel faiskola létesítése is. Az államtól szeretnénk bérelni egy biotermelésre alkalmas nagyobb parcellát, melyet felkínálnánk azoknak a fiataloknak, akik folytatni szeretnék hagyományainkat.
Ha biztos az alap, a felépítmény sem fog inogni - mondja beszélgetőtársunk. Ha a település gazdasági vérkeringése felfrissül, máris fejleszthetik a település infrastruktúráját is. Egyelőre azonban csak kis lépésekkel haladhatnak előre. Például bevezetik a kábeltelevíziót, és kitisztítják, felújítják az utcai vizesárkokat. Ez utóbbihoz persze a lakosság összefogására lesz szükség, de az új helyi vezetőség bízik abban, hogy ez maradéktalanul sikerülni fog.
Vérveszteség
Ha már szóba esik a polgári öntudat, meg egyáltalán a közhangulat, riportalanyaim megjegyzik, hogy bizony az elmúlt esztendőkben nagyon megöregedett a falu. A közösségi életen eluralkodott a fásultság és az érdektelenség. Nem is csoda, teszi hozzá Barta Júlia nyugalmazott óvónő, a művelődési élet egyik "frontembere", hiszen összeszámolták: 1990-től 46 házaspár hagyta el szülőfaluját családostul. Vándortarisznyát vett a nyakába 28 egyetemi végzettségű fiatal is, és ez ugyancsak nagy érvágás a falu szellemi életében. Az iskolában vannak osztályok, amelyekben tíznél kisebb a létszáma a tanulóknak. Sajnos, az itthon maradt fiatal értelmiségiek között is kevés az aktív, a közösségért ügyködő egyén, mert zömmel munkanélküliek, akik emellett kilátástalannak látják a jövőt, úgy érzik, egy légmentesen zárt világban élnek, s nem is érdemes küzdeniük, mert másutt és mások döntenek sorsukról. Reménytelenségükben nem házasodnak (hogy "ne tetézzék a bajt"), vagy ha mégis, nem vállalnak gyermeket. Azok a civil szervezetek viszont, amelyek időközben megalakultak, és nagy szerep hárulna rájuk a társadalmi élet újraélesztésében és újraértékelésében, még nem találták meg igazából helyüket a közösségben.
A református egyházközösség sem tölti be szerepkörét. Keresi, kutatja a járható utat. Míg dúlt a háború, és félelemben teltek az emberek mindennapjai, minden istentiszteleten tömve volt a templom. Ám ahogy elmúlt a közvetlen életveszély, s hazajöttek a frontokról az apák és a fiúk, a külföldről érkező segélycsomagok is elapadtak, a hívők alig tíz százaléka jelenik meg a vasárnapi istentiszteleten. A Gyermekmisszió bibliai levelező tagozata két lelkes vezetőjének, Szolga Renátának és Kormos Irénnek köszönhetően kiválóan dolgozik ugyan, de konfirmálás után már a hatodik osztályosnál idősebbeket nem lehet a templomba csalogatni. Hiába építettek játszóteret, hiába vettek csocsót, a fiatalok hátat fordítottak a templomnak, és elsivárosodott a hitéletük - összegezi tapasztalatait Bertók József egyházi gondnok. A tavaszi, őszi önkéntes takarításra még összejönnek a presbiterek és a kézimunkázó asszonyok, de évi tevékenységük a szeretetmunkában ezzel, úgyszólván ki is merül.
- Furcsamód ugyanakkor, amikor anyagi támogatásra volt szükségünk, az egyházközösség tagjai nagylelkűen adakoztak. A 200 éves jubileumunk alkalmából annyi pénzt összegyűjtöttünk, hogy kívül-belül felújíthattuk a templomunkat. A munkálatokat a napokban fejeztük be. Az augusztus végi rendezvénysorozatba csak azért kapcsolódtunk be (mi nem jegyezzük ugyanis ezeket az évfordulókat), hogy alkalmunk legyen nyilvánosan is megköszönni támogatóinknak a segítséget. Ugyanekkor négy fiatal lelkészt avatunk fel (a helybeli Harangozó Lászlót, a szabadkai Kiss Nándort, a maradéki Gyenge Károlyt és Gyenge Károlyné Szlifka Tildát).
Mégis, mindenek ellenére hogyan tovább? Mibe kapaszkodni? "Csakis abba, amihez értünk" - zárja le eszmecserénket derűlátóan Molnár Károly nyugalmazott agronómus, aki olyan hullámhegyeket és -völgyeket is megélt már az elmúlt évtizedek alatt, hogy bátran kimondhatja: azért nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A faluban nemcsak a szőlő- és gyümölcstermesztés volt egykoron fejlett, hanem a jószágtartás is. Az újabb kori tervszerű gazdálkodás olyan nagy eredményeket jegyzett a sertés-, a marha- és a baromfitenyésztésben, amely révén nemcsak a Vajdaságban, hanem széles e világon ismertekké váltak. Noha Jugoszlávia szétesésével mindezek az állományok tönkrementek, azért ezek a "szép napok" még élnek az emberek emlékezetében, s szerencsére egyre többen vannak olyanok, akik mernek és tesznek is valamit, hogy kimozduljanak a holtpontról. Ha döcögve is, de újra beindult a marhahizlalás, a tojótyúkok tenyésztése, a dohánytermelés, megalakult a Gazdakör, hogy szakmai segítséget nyújtson, egyesületbe tömörülnek a méhészek, a bortermelők, a szarvasmarha-, a kecske- és a sertéstenyésztők...
Hát mégis mozog a Föld...

CSANTAVÉRI ORLANDÓ

Karácsonyi Petra (alias: Bozsik Péter)

Bacchusnak Bitolára
83.02.08.

Üdvözlégy Bacchus, aszúknak atyja!

Fogadd jókívánságaimat bormámoros kicsiny pátriámból, ahol most élvezzük csak igazán a természet áldásait: sört, bort, pálinkát (s hasonló jókat). Mint azt szemeiddel is tapasztalhatod, ismételten hemzsegek, információkat nyújtok a hazai (értsd: bácsfeketehegyi) légkörről, teszem ezt 1983. február 8-án este 21 óra 22 perckor. Bizonyára fúrja hízásra hajlamos (ugyanakkor becses) oldalbordáidat a kíváncsiság, hogy miért nem boroskancsó mellett ülök ilyentájt; ehelyett kopott írógépem kattogtatom. Válasz: vizsgára készülök, ezért távol tartom magam mindennemű kollektív zülléstől, másnaposan ui. sokszor még a nevem sem tudom leírni, nemhogy még ezt a rohadt sváb grammatikát silabizáljam. Azt persze kifogástalanul tudom, hogy „entschuldigen mir Sie bitte, haben Sie einen Zigaretten?” (he-he, ezt jól begyakoroltam Vodicén). Azért, hogy még se hagyjon alább emelkedett hangulatom, meg-megnyalintom az almapájinkót, amit édesapám felépülésemre szerzett be.
Ami a söröskereszt-pályázatot illeti, szükségünk van türelmedre, Bendzsó ti. nem kapta meg még e havi bérét, és csak fizetésosztás után tudunk tőle kamatmentes kreditet fölvenni. Amilyen zsugori, még képes lesz tőlünk megtagadni ezt a kis segítséget (mondhatnám baráti gesztust), pedig eddig még minden általa folyósított kölcsönt becsületesen letagadtunk.

Ha van ott a távoli Bitolában egy jófajta felcser vagy lódoktor, kérlek, küldd el errefelé, ez a Bendzsó gyerek ui. az utóbbi időben gyengélkedik. Vasárnap például nem vacsorázott (!!!), és már három napja egyáltalán nem álmos (!?). Szerintünk ez valami súlyos kór lesz nála, meglehet, még az italfogyasztására is kihat. Bár biztató jelnek könyvelhető el, hogy a héten disznót vágnak, mert az előzőből még csak négy sonka maradt (közvetlenül karácsony előtt vágták le).

Ami a purgatóriumot illeti, Frédit meg engem is egyre sütöget a tüze, szinte hetente meg-megvigasztalnak bennünket ezek a frontlógó katonaügyesek, hogy az áprilisi transzportba épp ilyen marhaerős tüzérekre van szükség, mint mi. Ha tudnák, hogy néha milyen szépeket gondolok róluk, hát azon szent minutumban átképeznék magukat WC-pucolónak vagy albán tökmagárusnak.

Jelenleg legfrissebb művemen, egy esszénovellán ügyködök, melynek címe a „Fohász”. Két részből áll: az egyik az „Ősbacchus”, a másik „Bacchus, a hupu”. Ha kitalálod, hogy kiről írom, garantáltan biztosítok számodra három lityi jófajta bor (Incikátó szomszédságából), olyan, de olyan fasza…! Nem találok rá jelzőket.

Levélírói kedvemnek grafikonja ugyancsak lefelé ívelőben van, amit különösképpen tovább süllyeszt az a tény, hogy idősb Pityóka már fél órája valami csirill kornyikálást hallgat (azaz hallgatna, ha ébren lenne).

szegínykispityóka


Bacchusnak Bitolára
83. 02. 21.

Banzáj Bacchus!

Fogadja kigyelmed taknyos-nyálas üdvözletem pájinkazamatú pátriámból. Itt mindenki igen-igen nagy egészségnek örvend, kivéve tán ezt a gógyis Incikátót, aki egy nagyobb ivászaton bizonyára izomlázat kapna a flaskák emelgetésétől, annyira elszokott a helyes táplálkozástól. A különösen egészséges légkört Mustapha szolgáltatta, aki méltóképpen ünnepelte meg (?-ik) születésnapját. Volt dögivel pálinka, bor, sör, vodka, whisky, rum és egyéb földi jó, egyedül a limonádéfélék hiányoztak – vagyis Istennek hála, nem hiányzottak.

Különben Mustapha bulijával párhuzamosan még egy hepaj is volt szerény falunkban Köpcinél. Én már a negyedik (vizes)pohár vodka után vágódtam be hozzájuk Bendzsóval, a részletekre nem is nagyon emlékszem. Azt tudom, hogy megsértődtünk, mert már csak borral tudtak megkínálni bennünket…

A borzalmak (az igazi borzalmak) azonban csak másnap következtek be. Egy népdalest eminens résztvevői voltunk egynéhányan. Frédi citorált, Manyika (aki egyébként megrögzött Omega-mániás) és én ajton- és útonállók voltunk, Bendzsó és Cubi a rendfenntartó-osztag tagjaiként tevékenykedtek, Fehírlaci pénztárosi minősítésben működött (minősíthetetlenül elsikkasztott néhány sörrevalót), Incikátó pedig (a hülye) néző volt. S tettük ezt, mi barmok, egy adag sültkolbászért meg fél lityi sörért.

Frédi barátunk kitűnő hírrel érkezett haza a héten Szjúbotikáról. Azt mondja, hogy szombaton el fog látogatni betses személyünkhöz Faki barátod, a nagy műértő. Tiszteletére ivó-olvasó találkozót szervezünk. Fő témája a „Fohász” c. legfrissebb esszénovellám (neked is megküldöm) lesz. A következő napirendi pont „A fiatalok elidegenedése az alkoholtól”, amelyet nagyszámú ellenpéldával igyekszünk igazolni. A találkozó sikeréről a következő levelem során fogok tájékoztatót szolgáltatni.

Alegközelebbiíráskedvemig
azistenáldjonmegszeretettelbékességgel!

szegínykispityóka

PS I.
Egyébként kutyául forrong a politika. Erdélyben lecsuktak egy csomó eminens magyar írót, mert pofáztak, Illyés Gyulának a Frankfurter Rundschauban járt a szája a jugó-magyarok érdekében, Pesten illegális folyóiratok jelentek meg Kisúgó és Beszélő címen, valamint kazettákat adtak ki, amelyekben 1956-ot dicsőítik, több magyarországi író lelécelt nyugatra stb. Pofázzanak, amit akarnak, csak a bortermesztést le ne állítsák, mert az már nemzeti katasztrófa lesz.

PS II.
A Sörfolt Kiadó legutóbbi együttes (z)üllésén olyan határozatot hozott, hogy a közeljövőben egy Faki-kötetet is kiad. Ezen felül megnyílt a Sörfolt-archívum, amelyet a pillanatnyilag legtekintélyesebb pájinka-mecénásunk, Fehírlaci vesz gondozásba (tizenöt lityi jófajta törkő hűsöl a pincéjében)…

***

MEGJEGYZÉS:
A "Sörfolt Kiadó" megszűnt bácsfeketehegyi könyvkiadó, amely összesen öt könyvet adott ki (ezek közül kettőt elkobozott a rendőrség)
Felelős kiadó: Pityóka
Példányszám: 1
Az ára egy korsó sör, vagy valami más…

A „MI KÁVÉNK” BÁCSFEKETEHEGYEN

Hajnal Virág - Papp Richárd

A bácsfeketehegyi magyarság a második világháború óta él együtt a montenegróiakkal, akik a faluból elkergetett német családok házaiba költöztek be. A bácsfeketehegyi magyar lokális identitás zártságát fokozta a betelepülők kulturális mássága mellett „ateista-partizán” identitásuk. A bácsfeketehegyiek önazonosságának egyik pillére ugyanis reformátusságuk, s az ennek megfeleltetett mentalitás- és értékkategóriáknak, normáknak való megfelelés.
Identitásuk másik meghatározó eleme a lokális kötődés s az ennek megfelelő eredettudat jellemzői. A bácsfeketehegyi magyarság Kunhegyesről települt a Délvidékre a 18. század végén. Érthető volt tehát az izgalom és az öröm, amikor az elmúlt évtized politikai-társadalmi változásainak során Kunhegyes és Bácsfeketehegy testvértelepülések lehettek, s a két közösség lakói (azóta is folyamatos) intenzív kapcsolatba léphettek egymással.

A magyarországi és a délvidéki közösség találkozása azonban egymás különbözőségének megtapasztalását is magával hozta. E tapasztalatok egyik legelső és legjellemzőbb aspektusát éppen a kávé és a kávézás gyakorlata jelentette. A bácsfeketehegyi magyarok közelében ugyanis a magyarországi testvérközösség tagjainak különbözőségét az is aláhúzta, hogy nem szerették a törökösen készült kávét, amelyet a vajdasági magyarok a szerbektől és a montenegróiaktól vettek át.

„Nem kellett a mi kávénk nekik, mert zacc volt az alján”, „az ízét se szerették”, „nem bírták kivárni, amíg elkészül és lehűl”, „nem érezték úgy meg, milyen is ez a mi kávénk, meg minden, ahogy kávézunk” – fejezték ki beszélgetőtársaink. A török kávé fogyasztása ugyanis – ahogy láttuk – nem puszta időtöltés, hanem az életmód és interperszonális kapcsolatok pozitív „balkáni mentalitásának, a mi világunknak a része” – ahogy egyik beszélgetőtársunk jellemezte mindezt.

A kávézás gyakorlata így válik egyik kifejezőjévé a bácsfeketehegyi lokális identitás komplex jelentéstartalmainak. E lokális identitásrendszer sajátosságaira nyújthatnak bepillantást azok a változások, melyeket az előbb említett közvetlen tapasztalatok hoztak. Már korábban is megfigyelhettük kutatásaink során a kunhegyesiektől való elkülönülést akkor, amikor a bácsfeketehegyiek azt hangsúlyozták, hogy ők a „kunhegyesieknek abból a talpraesettebb fajtájából származnak, akik mertek zúgolódni, útra mertek kelni, kockázatot mertek vállalni”. A közvetlen találkozással szembekerült ugyanis a korábban „szimbolikus közösségről” élő kép a tapasztalt valósággal. „Bár lehet érezni a rokonságot – vallotta egyik adatközlőnk –, a kunhegyesiek sokban különböznek a bácsfeketehegyiektől. A kunhegyesiek megmaradtak ott, ahol éltek. Talán az egyetlen község, ahol semmiféle nemzetiség nincs. Maradtak magukban, fejlődtek úgy, ahogy. A bácsfeketehegyiek pedig ki lettek téve a történelem minden zivatarának, forgatagának. Itt szerbekkel, svábokkal keveredve egészen mások lettek, mint a kunhegyesiek. Egyik meg másik nemzetiségről is ragadt rá jó is, rossz is. Rá lehet mondani, hogy ez a bácsfeketehegyi ember Kunhegyesről származott, de mégis egész más. A sokféle összekeveredésből más valami lett. A kunhegyesiek maradtak úgy. Fejlődtek úgy, a maguk formájában.” Az utóbbi években az anyaországhoz tartozás korábban általuk pozitívan értékelt kulturális tartalmainak átértékelődését is megfigyelhettem. A bácsfeketehegyiek számára a kunhegyesiek ugyanis nem csupán az „otthagyott rokonokat” jelentik, hanem ők a magyarországiak megtestesítői is, hiszen ők azok, akiket a bácsfeketehegyiek Magyarországról ismernek, akikkel az anyaországból közelebbi, közvetlen kapcsolatot létesítenek. Így megismerésükkel a kunhegyesiekről és a magyarországiakról, anyaországiakról alkotott kép egyaránt módosult. „Teljesen mások, mint mi. A jóléttől olyan lelketlenek lettek.” „Bármivel szerettem volna kedveskedni nekik, semmi se volt jó. A szalonnát nem ették meg, mert túl zsíros, a rostélyost azért nem, mert nyers, pedig nálunk ez a család kedvence. A kedvükért megvettem a drága szörpöt, de az se ízlett nekik, mert azt mondták, hogy mű ízű – mesélte az egyik asszony –, a kávé se volt jó, mert zacc volt az alján.” Tehát már egyre kevésbé hasonlítanak a bácsfeketehegyiekre: nem szeretik már a
szalonnát, pedig „a magyar ember mindene a sonka meg a szalonna”; idegen számukra a rostélyos, amit „mi itt tanultunk meg a szerbektől”, és a „család kedvence”, így most már a „miénk is”. Nem ízlik nekik az üdítő, amit „még a gyerekek is csak akkor ihatnak, amikor nagy vendégek vannak, mert olyan drága; valamint szokatlan számukra a „montenegróiaktól átvett kávé”, amelynek „napi többszöri fogyasztása elengedhetetlen tartozéka” a bácsfeketehegyiek: magyarok és montenegróiak közös életének. Zavaró tényezővé vált továbbá az eltérő nyelvváltozat is: „Olyan szavakat használtak, amit nem értettünk. Ilyet, hogy cicanadrág. Persze ők se értették, amikor mi azt mondtuk, hogy felhúzom a patikámat.”

A „találkozás” így egyfajta csalódást is okozott a bácsfeketehegyieknek, hiszen a „rokoni” jegyek felfedezését remélték, s inkább különbségekre, másfajta értékrendre, eltérő szokásokra, nyelvhasználatra stb. derült fény. A bácsfeketehegyiekben felmerült tehát a kérdés: „Vajon kik is a mi rokonaink? A kunhegyesiek, akikkel csupán csak származásunk közös? A vajdasági magyarok, akik szintén magyarokként az anyaországon kívül élnek? Vagy netalán a Feketicsen élő montenegróiak, akikkel hasonlóak a mindennapjaink?” Az itt megfogalmazott kérdések egyik válaszlehetőségére térek ki a lokális identitás egy esetét tárgyaló alábbi fejezetben.

E kérdések szempontjából is fontosnak tűnik a montenegróiakkal való együttélés néhány aspektusát szemügyre vennünk. „Azok olyan vademberek voltak” – vallotta az „első találkozásra” még emlékező idős bácsi. Ráadásul a „A MI KÁVÉNK” „magas, fekete, göndör hajú vademberek” beköltöztek azokba a házakba, amelyekben egykor barátaik, ismerőseik laktak, a „hozzánk hasonló szorgalmas sváb emberek”.

A falubeliek kerülték a „jövevényekkel” való kapcsolatteremtést: „sose szerettem közéjük menni”, így a találkozás hiányában, a távoli szemlélő szemével alakultak ki azok a képek – nevezzük őket sztereotípiáknak –, amelyeket még ma is gyakorta felemlítenek a falubeliek: „Felszedték a padlót, a szoba közepén főztek, a villanyt sem tudták eloltani, fújták, de nem aludt el, ezért leütötték”. „Ott lakott egy szobában az egész család, meg persze a kecske, mert az valami nemzeti állat.” „Ott volt a góré az udvarban. Nem tudták, mi az. Ezért bedeszkázták a tiszta szoba ablakát, oda hányták be a kukoricát, meg tán a ganét is.”

Fontos kitérnünk az 1946-ban Montenegróból érkezők megnevezéseire is: „montenegróiak”, „crnagóracok” (szerbül montenegrói) vagy csak egyszerűen a „crna” elhagyásával „góracok”. Interjúink és megfigyeléseink során ugyanis egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy valahányszor a „göndör jövevényekre”, vagy a „vademberi voltukat letagadni nem tudókra” terelődött a szó, adatközlőink a fent említett három elnevezés közül a „górac”-ot használták. Továbbá a vizsgált közösség tagjai így nevezték nem csupán az 1946-ban Montenegróból érkezőket, hanem a bácsfeketehegyi magyarok által nem kedvelt szerb etnikumhoz tartozókat is, hiszen „Milošević, a magas homlokú is górac” meg „mindenki ott a parlamentben”, „góracok” továbbá azok a Horvátországból menekült szerbek, akik „gazdagon érkeztek”. Adatközlőink több alkalommal is úgy fogalmaztak, hogy „górac, vagyis magyarul szerb”. Tehát a falubeli magyarok összekapcsolják az 1946-ban érkezőkről alkotott sztereotípiát azokkal, akik a szerbek közül általuk nem kedveltek. Kétségtelen továbbá, hogy a „górac” kifejezés nemcsak a bácsfeketehegyi magyarok szemében egyenlő a „piszkos vadember a kecskéjével” sztereotípiájával, hanem a Feketicsen élő montenegróiak szemében is, hiszen „megsértődnek, ha góracoknak hívjuk őket, azt mondják, ők feketicsi szerbek”.

A fentiek alapján megállapítható, hogy „górac” és „montenegrói” vagy „górac” és „feketicsi szerb” szinte annyit jelent, mintha két különböző közösség tagjairól beszélnénk. Hiszen valamennyi „pozitív” megnyilatkozáskor a bácsfeketehegyi magyarok az utóbbi megnevezést használták, például a „feketicsi magyarok és a feketicsi szerbek mindig jól megvoltak és meg is vannak egymással”. A fenti állítást azzal magyarázták, hogy egyrészt a „montenegróiak” azok, akik „hajlandóak átvenni a nép szokásait”, ugyanis „ma már olyan tiszta lakásaik vannak, hogy le a kalappal”. Továbbá, amikor még „góracként” „idejöttek hozzánk, egyik népviseletben, a másik ebben, a harmadik abban”. Azonban „most már meg lehet nézni, hogy a montenegróiak, akár férfi, akár nő, sokkal jobban öltöznek, mint a mieink, tehetik is, van nekik miből, de ezt is átvették”. „Góracok” azonban azok, akik „magas nyugdíjat kapnak, mert mind partizánok voltak”, de „montenegróiak” azok, akik „jó kuncsaftok a piacon, mert mindig viszik a virágot a temetőbe minden évfordulóra: negyven napra, egy évre…” „Góracok”, akiknek „egy ronda szokásuk a lövöldözés. Ha lakodalom van, ha születés, mindig lövöldöznek. Mondjuk, ha lány születik, akkor nem lőnek, majdhogynem kiteszik a gyászszalagot”. A „montenegróiak” viszont a „temetésen nem úgy csinálják, mint a magyarok, hogy egy kocsira fölhányják a virágokat, meg is tapossák, hanem minden fiatalnak a kezébe adnak egy-egy csokrot, és azok viszik, olyan megható”. Továbbá „bármelyik montenegrói házába bemész, kínálnak kávéval, pálinkával, megsértődnek, ha nem fogadod el”. A leggyakrabban elhangzó sztereotípiák a munkával voltak kapcsolatosak: „A góracok nem hajlandók a munkára.” „Mind vezető pozíciókat foglalnak el.” „Elhúzódnak a földműveléstől.” „Mind csak irodista.” „Mindig kihúzzák magukat a munkából, hogy őnekik mindent szabad.” „A nehéz munkát mind a magyarra hagyja.” Nincsen olyan, hogy a másé, ha megy az utcán, nem kérdez semmit, szakítja a gyümölcsöt a fáról, hiszen a „házukért sem dolgoztak meg, azt is csak úgy kapták”. Azonban, „ha van valami javítanivaló, amit nem tudok megcsinálni itthon, a montenegróiak előbb segítenek, mint a magyarok”.

Tehát teljesen elkülönül a „górac” és a „montenegrói” képe. A „górac” a változatlan „vadember”, aki nem hajlandó alkalmazkodni, lusta, agresszív, rossz szokásai vannak, és még ma is „azért veszi a körtét a piacon, mert a fügére emlékezteti” – magyarázta a piacon az egyik bácsi. A „montenegrói” pedig a megváltozó „vadember”, aki alkalmazkodott az új környezethez, divatosan öltözködik, vendégszerető, ápolja szokásait, segítőkész.

Ugyanakkor a bácsfeketehegyi montenegróiak körében is megfogalmazódik a „feketicsi szerb vagyok” identitásmegjelölés. Ez azzal indokolható, hogy „mi mások vagyunk, mint a lovćenáciak”. Lovćenácon, a Feketics melletti faluban ugyanis a montenegróiak szinte egy homogén közösségben élnek, „más nemzetiségű elvétve akad ott”. A bácsfeketehegyi montenegróiak, azzal, hogy nem „vállalják fel” montenegróiságukat, elutasítják a „crnagórac” elnevezéshez járuló sztereotípiát, amit azért „tehetnek meg”, mert „mi mások vagyunk, máshogy élünk, magyarokkal együtt élünk”, vagyis már nem olyanok, mint amikor ide érkeztek, mert a „magyaroknak is adtunk”, és „tőlük is kaptunk dolgokat”: „együtt kávézunk”, „együtt dolgozunk” stb. Ez utóbbi magyarázat is tovább erősíti a „feketicsi” dominanciáját, hiszen „azért vagyunk mások, mint a lovćenáciak, mert mi Feketicsen élünk”.

Tehát a bácsfeketehegyi magyarok elkülönítik magukat mind a szerb nemzetiségűektől, mind a vajdasági magyaroktól, mind pedig a magyarországi magyaroktól; a bácsfeketehegyi montenegróiak pedig nem tartják magukat dominánsan a szerbekhez, a vajdasági montenegróiakhoz tartozóknak, és természetesen nem tekintik magukat sem a vajdasági magyarokhoz, sem a magyarországi magyarokhoz, sem pedig a montenegrói montenegróiakhoz tartozóknak.

Hiszen az, hogy „feketicsi vagyok”, magában hordozza a Feketicsen élő magyarok és montenegróiak számára, hogy ők mások, mint a nem Feketicsen élők, mert az ebben a faluban élő emberek az ismerőseik, velük élnek, hozzájuk hasonlóak.

Végezetül tehát tekinthetjük ezt az esetet egyfajta „együttélési stratégiának” is, hiszen „valamennyien” azért mások, mert Feketicsen élnek, magyarokkal és montenegróiakkal együtt élnek. Valamennyien bácsfeketehegyiek, s így életmódjuk – s ebben a kávézási szokások – is ezt a közös kulturális értékrendet és identitást mélyíti el körükben a kívülről érkezők világaival szemben.

KIRÁLYOK NEMCSAK MESÉKBEN LÉTEZNEK

Nagy Farkas Dudás Erika

Tizenöt év aprólékos gyűjtőmunkájának eredménye végre az asztalon. Egy nagy formátumú könyv, 240 oldalas, dupla borítású színes album, királykék alapon, kidomborodó aranybetűkkel, uralkodók fotóival, a hátoldalon pedig II. Margit dán királynő szavaival arról, hogy hogyan sikerült máig megőrizni vonzásukat a még létező monarchiáknak. A szerző dr. Celler Tibor, az ismert feketicsi orvos, a könyv címe pedig A világ uralkodócsaládjai. A budapesti K. u. K. Kiadó gondozásában a napokban jelent meg. Az ünnepélyes könyvbemutató november 15-én volt a Libri Könyvpalotában, Budapesten. "Hivatásom, a gyógyítás mellett életcélomnak mondhatom immár azt is, hogy a lehető legnagyobb teljességgel megismerhessem a világ uralkodócsaládjait, ezeknek a családoknak a tagjaival kapcsolatba léphessek, az önzetlenül rendelkezésemre bocsátott tényanyagból pedig közérdeklődésre is számot tartható összefoglalót adhassak mindazoknak, akik eddig jóformán csak a mesék világából ismerték a királyokat, hercegeket, trónörökösöket. A korábbi rendszerre is visszavezethető tudatlanságunk és tájékozatlanságunk sötétségét szeretném átláthatóbbá tenni, történelmünk és társadalmi valóságunk egy olyan összetevőjére kívánom felhívni a figyelmet, ami nélkül nincsen história, elképzelhetetlen a kiegyensúlyozott, féloldalasságtól mentes múlt- és jelenismeret" - hangzott el dr. Celler Tibor bevezetőjében a könyvbemutatón.

Dr. Celler Tibor azon kevesek egyike, aki budapesti diplomálása után vállalta a hazatérést, hogy szülőföldjén gyakorolhassa hivatását. Amellett, hogy már középiskolás kora óta foglalkozik a királyi-történelmi életrajzok kutatásával, az orvosi témákhoz is hű maradt. Ennek eredménye két hivatalos tankönyv lefordítása a Belgrádi Tankönyvkiadó részére, és a napokban befejezett, 4. tankönyvpótló saját könyve az egészségügyi középiskolák számára. Ezenkívül 2001 januárja óta a Szabad Hét Nap állandó munkatársa is, népszerűsítő-ismeretterjesztő orvosi cikkekkel jelentkezik. Beszélgetésünk a most megjelent könyv kapcsán készült.

- Mi vonzotta a témához? A meseszerűség? A távolság? A kíváncsiság?

- Azt hiszem, ennek egyik oka abban rejlik, hogy én kora gyermekkoromtól kezdve igen élénk érdeklődést tanúsítottam a történelem iránt, sőt az is, hogy orvos leszek, nem történész, csak azon a reggelen dőlt el, amikor be kellett iratkoznom valamelyik egyetemre (ugyanis több helyen is felvettek). A másik ok, hogy a történelmen belül is mindig vonzottak az "egzotikus" témák. Azt hiszem, hogy például az etióp császári család vagy a tongai törzsfőnökök családfáját kutatni nem is olyan unalmas dolog. Az sem mellékes, ha már a történelemnél tartunk, hogy ez olyan téma, amivel ebben a térségben hosszú évtizedekig még a történészeknek sem volt ildomos foglalkozni, vagyis számomra is teljesen ismeretlen volt, amikor belekezdtem. Olyasmivel foglalkozni, amivel a többség foglalkozik, az nekem sohasem tűnt igazán érdekesnek.

- Hosszú éveken át nap mint nap levelezni, kutatni, anyagot gyűjteni... bizonyára az Ön jellemét, tulajdonságait, gondolkodását is alakította, befolyásolta a téma, amivel foglalkozott. Milyen irányba?

- Én minden olyan dologban, amihez hozzákezdek, igyekszem teljességre törekedni. Azt hiszem, ebben a témában most már komolyabb rálátást nyertem, s ez megelégedéssel tölti el az embert. A királyi személyekkel folytatott levelezés, beszélgetés egyedi, "emelkedett" stílusa is nagyon különleges, sokszor akár szórakoztató is lehet a megfelelő szófordulatokon gondolkodni, virágnyelven szólni. Összegezve: azt hiszem, csakis pozitív irányban képeztem magam tovább ezzel a hobbinak indult második hivatásommal.

- Az anyaggyűjtés gyakorlati oldala hogy fest?

- Középiskolás korom óta intenzíven foglalkozom a témával, de az utóbbi két évben ez szinte a napi fő foglalatosságom lett. Rengeteg utánajárás, nehézség, járható kerülőutak keresése, ismeretség, hivatkozás kellett egy-egy királyi személy megkörnyékezéséhez.

- Honnan kap segítséget, kik azok, akik eligazítják?

- A legtöbb esetben a nagykövetségek segítenek, de monarchista szervezetek is, Új-Zélandtól Olaszországig. A nemzetközi Monarchista Liga főtitkárával is gyakran váltottam e-mailt. Tegező viszonyba kerültem a Nemzetközi Stratégiai Intézetek igazgatójával is, aki elismert királykutató, és a két legnagyobb királyi genealógiákat kutató nemzetközi intézet vezetőjével, akik Londonból és Brüsszelből utaztak Jugoszláviába, hogy személyesen megismerkedjünk, azóta tagja vagyok mindkét intézet bizottságának.

- Kutatásainak gyorsan híre terjedt. Az érdeklődésére számot tartó családok tagjai személyesen is közreműködtek az adatszolgáltatásban?

- Igen, gyakran maguk a királyi személyek is segítettek, "ráharapva" a témára. Például III. Dom Duarte portugál trónörökös a néhány hete megtartott bolgár királyi menyegzőt használta fel, hogy aláírást szerezzen a menyasszonytól, Kalina hercegnőtől, és hogy Maria Vladimirovna nagyhercegnővel, az orosz cári család fejével megbeszélje az estleges orosz fordítást. Nadine török hercegnő személyesen vitte magával a levelemet, amikor a nemrég balesetet szenvedett 88 éves afgán királyhoz ment látogatóba. Ugyanis Afganisztánban még nem állt helyre a postaforgalom, a király olaszországi és franciaországi postai elérhetősége pedig a tálib rezsim óta szigorúan titkos. A vietnami császári család feje, Nguyen Phuc Buu Chanh herceg júliusban előbb jugoszláviai, majd októberben magyarországi személyes képviselőjének is kinevezett, sőt még a császári Nagy Becsületrend kitüntetést is megkaphattam. Jelenleg egy európai királyi ház fejével folynak az egyeztetések jószolgálati nagykövetté való kinevezésemről.

- Mikor határozta el, hogy az összegyűlt anyagból könyvet állít össze?

- 2000 végén született meg a gondolat, hogy a felgyülemlett információmennyiséget, a rengeteg színes, sokszor egzotikus fényképet a széles nagyközönséggel is megismertetem. De a most megjelent könyv a témának csak az egyik részét öleli fel: nevezetesen a világ jelenlegi 29 monarchiáját, valamint a három formális monarchiát, Andorrát, a Szuverén Máltai Lovagrendet és a Vatikánt. A könyvet kb. 200 színes fénykép illusztrálja. Már készítem a második kötetet - ez talán még az elsőnél is kedvesebb számomra - , ebben a trón nélküli dinasztiákat mutatom majd be: a Habsburgoktól a Karadjordjevicokon át a Nápolyi-Szicíliai Kettős Királyságig, olyan egzotikumokkal tarkítva, mint pl. Ruanda, a Maldív-szigetek, Szikkim, Laosz stb. királyi háza, de helyet kap benne pl. az új-zélandi őslakos maorik királynője is. Magyarként nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy ne szenteljek ebben egy fejezetet a magyar hercegi családok bemutatásának: Esterházy, Festetics és Batthyány.

- Ők hogyan fogadták a lehetőséget?

- Mind a hárman nagy örömmel, és készségesen együttműködnek. Batthyány László herceg meghívott egy hétvégére bécsi palotájába, Festetics György herceg pedig a keszthelyi ünnepi játékokra küldött meghívót. Nem kis élmény ilyen történelmi nevek viselőivel, pl. telefonon, magyarul beszélgetni.

- A világ uralkodócsaládjaiban olyan világot mutat be, amit hosszú évekig még csak emlegetni sem lehetett, ami merőben más, mint amiben élünk. A különbségeket inkább ismerjük, de mi az, ami közös a sorsunkban?

- Habár a jelenlegi királyi udvarokban is léteznek kamarások és hasonló középkori tisztségek, és a mai királyok közül is sokan királyi többesben beszélnek, valamint a protokoll még mindig előírja a kötelező térd- és főhajtást, azért a legtöbb uralkodóház mégis lépést tart haladó korunkkal. Látszólag ez a világ csak csillogás és pompa, ugyanakkor a királyi személyek ugyanolyan hús-vér emberek, mint jómagunk. Nekik is ezernyi emberi gondjuk, bánatuk és örömük van, mint nekünk, csak talán egy kicsit más dimenziókban.

- Szólhatna erről egy kicsit bővebben is?

- Ma a legtöbb herceg és hercegnő már nem magánoktatásban részesül, hanem közönséges iskolákban és egyetemeken tanulnak. Gyakran megesik, hogy polgári származású személyt választanak házastársul. Az uralkodóházak tagjainak politikai szakértelme, műveltsége, bizonyos részterületeken való jártassága igen figyelemre méltó, ugyanis olyan testre szabott képzésben részesülnek, ami csak egy jövendő uralkodó számára képzelhető el. A közgazdasági, a politológiai, a jogi vagy éppenséggel a filozófiai doktorátus és, mondjuk, a pilótaengedély megszerzése, úgy tűnik, ezekben a körökben már-már alapkövetelmény, de ezen túl akad közöttük író, költő, festőművész, szobrász, divattervező, karmester, tengerbiológus vagy nemzetközi sportversenyeken is dobogós helyet elérő élsportoló is. A legtöbbször ők is végigszenvedték népük viszontagságos sorsát, sőt nem egy király még akár a múlt században is életét vesztette a hatalmi harcokban: például az utolsó iraki és burundi királyt mindössze 29 évesen ölték meg "forradalmárok", az agg laoszi király és felesége pedig a kommunisták által létesített koncentrációs táborban halt éhen, ugyanis ott olyan elv járta, hogy mindenki annyit egyen, amennyit dolgozni bír. Ez utóbbi eset 1975-ben történt. A külföldi gyógykezelésen tartózkodó Idriss líbiai királyt Kadhafi ezredes buktatta meg 1969-ben. Rezsimjéről eleget hallhattunk. Az afgán királyt saját sógora buktatta meg, míg külföldön tartózkodott, önmagát kiáltva ki köztársasági elnöknek, de négy év múlva ő rosszabbul járt: golyó végzett vele egy újabb forradalomban. Azt, hogy hová vezetett a királyság megszüntetése Afganisztánban, a közelmúlt eseményei bizonyítják. A sokféle nemzetiség és politikai vonulat végül mégiscsak a 88 éves, száműzött királyban látta a politikán felül álló egyetlen összekötő kapcsot, és sietve visszahívta a konszolidálódó politikai helyzet bölcs felügyelőjéül. A kétmillió áldozatot követelő kambodzsai polgárháború végén a kiegyezés szintén csakis Norodom Szihanuk király karizmatikus személyén keresztül nyerhetett végleges formát.

- Az eddig közreadott részleteket hogyan fogadták az olvasók, kapott-e visszajelzéseket?

- Én csak pozitív visszajelzéseket kaptam, de ez objektívan nem sokat jelent...

EGY TEMPLOM VISSZAKAPTA MÉLTÓSÁGÁT

Papp Imre

Történelminek is nevezhető esemény játszódik Bácsfeketehegyen, hiszen hatvan év után egy templom visszakapja méltóságát, és ezzel kijavítunk egy történelmi igazságtalanságot. A bácsfeketehegyi evangélikus templom a mai nappal visszakapja egykori és jövőbeli jellegét – mondta többek között Pál Károly vasárnap a hatvan év utáni első szertartást megelőző alkalmi ünnepségen...

...amelyen megjelentek a történelmi egyházak, a község elöljárói, a Duna menti németek képviselői, valamint Opovó és Knićanin küldöttségei.

Az egybegyűlteket elsőként Csete Szemesi István református püspök üdvözölte, kiemelvén, hogy örülni kell a templom felújításának, hisz mint mondta, egyek vagyunk a krisztusi hitben, s ahogy János evangéliumában áll, egyek kell legyünk Isten szeretetében is. Az egybegyűlteket üdvözölte Jovan Kezan szeghegyi ortodox pap is, majd Dolinszky Árpád evangélikus püspök kiemelte, hogy a templom felújítása még nem fejeződött be, de egy határkőhöz érkeztek a munkálatok, és lehetővé vált, hogy a reformáció 491. évfordulóján, hatvan év után eőször tartsanak benne egyházi szertartást. A Szentírást idézve rámutatott, szép, amikor a testvérek együtt tudnak lenni, s itt ezúttal jelen voltak evangélikusok, reformátusok, katolikusok és pravoszlávok. Megmutatkozott, hogy egy az úr, és hálát kell adni Istennek, hogy ezt meg is tapasztalhatták a jelelevők.

A köszöntőket követően Dolinszky Márta evangélikus esperes megnyitotta az ünnep alaklmából szervezett bibliakiállítást, rámutatva, hogy a kiállított könyvek tíz nylvű fordítást mutatnak be, s a bemutatottak legrégebbi darabja egy 1712-ben kiadott, vagyis néhány esztendő híján háromszáz éves, Nürnbergben kiadott német nyelvű Biblia Luther Márton fordításában. A részvevőket Ivan Bukvić építész tájékoztatta a templomfelújítás körüli munkálatokról, rámutatván, hogy a tavaly ősszel elkezdett munkálatokat jövőre teljesen be is fejezik.


A reformáció 491. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi áhitaton Dolinszky Gábor üdvözölte az egyházi méltóságokat és a világi elöljárókat, akik között jelen volt Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke, valamint Nagy Ferenc szabadkai főkonzul is.Ünnepi beszédében Dolinszy püspök hangsúlyozta, hogy a Szentírásban Isten azt mondja “Az én házam az imádság háza legyen.”, de évtizedeken át egy letűnt rendszer ezt a templomot meggyalázta, de ezután, bár a felújítás még nem fejeződött be, ez a templom már nem templomra hasonlító magtár lesz, hanem Isten szent hajléka, az imádság háza lesz. Az ünnepi áhitat végén Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános is üdvözölte az egybegyűlteket, ugyanazt a gondolatot idézte a Bibliából, mint az előtte szóló, vagyis hogy a templomnak az imádság házának lell lennie, s mint mondta, minden jószándékú hívőnek örülnie kell, amikor azt látja, hogy egy templom megújul, s hogy ezentúl eggyel több helyen dicsőítik Istent ebben a közösségben. A szertartás végén mindegyik egyház képviselője a saját szertartása szerint megáldotta a részvevőket.

Az ünnepségsorozat befejező részeként a magyarországi Forrás Színház, valamint a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének tagjai bemutatták a közös produkcióban készült Kövek zsoltára című verses áhitatot. A Pataki András rendezte összeállításban a versmondókon kívül fellépett Eisenbeck Ágota énekművész és Dibusz Ferenc orgonaművész is.

SAFFER PÁL

(Feketics, 1924. március 29.–Szolnok, 1998. április 9.)

Kalapis Zoltán

Egyik lapunk nekrológjában azt közölte róla, hogy „jugoszláviai magyar író, irodalomszervező, műfordító” volt. Nem pontatlan a megállapítás, de hiányos a zsurnalisztika említése nélkül, s ezért kiegészítésre szorul. Ő elsősorban újságíró és szerkesztő volt, a sajtó, a rádió, a tévé embere – így, ebben a sorrendben –, s csak „másodállásban” az irodalom művelője, mint a literátorok általában ezen a tájon, s másutt is. Igaz, első lépéseivel a poézis és a belletrisztika felé tájékozódott, de végül is a tájékoztatási szervekben kifejtett munkásságával, a megírás módjával, a meglátás erejével lépett át az újságírásból az irodalomba.

Saffer (Schaffer) Pál egy Krivaja menti szatócsüzlet tájékán nevelkedett, a „zsidó boltos” fiaként, ami nem mindig volt alkalmas ajánlólevél serdülő társai szemében. Verbászon és Szabadkán járt iskolába, csendes, zárkózott természetű volt – a légynek sem ártott, ahogy mondani szokták – ezért is keltett nagy megdöbbenést ismerősei körében, hogy 1941. augusztus 15-én, a tizenhét éves legénykét búzagyújtogatás, kommunista tevékenység vádjával a szabadkai katonai rögtönítélő bíróság elé állították. A vésztörvényszék gyorsított eljárása rendszerint jogerős halálos ítélettel zárul, a szabadkai per hat vádlottja közül kettőt el is ért a végzet. A többit, köztük Saffert is, mint kiskorút, börtönbüntetésre ítélték, mivelhogy a büntetőjog szerint a 16. életévét betöltő egyén ellen bűnvádi eljárás indítható ugyan, de sem halálra, sem életfogytiglani börtönre el nem ítélhető.

Saffer Pál a ceglédi börtönben töltötte rabéveit, 1944-ben pedig az ónodi kiskorú javítóintézetbe került, s innen is szabadult. A második világháború befejezése után közéleti szerepet vállalt, majd 1950-ben a sajtóba irányították: az induló Új Falu című mezőgazdasági hetilap főszerkesztői székébe ültették. Irányított káder volt, de szerencsére olyan, aki írni is tudott. Amikor 1953-ban a hetilap megszűnt létezni – ez már a termelőszövetkezetek felszámolásának kora –, az egész szerkesztőséget átirányították az Újvidéki Rádióba, köztük Saffer Pált is, aki a gyorsan fejlődő, ötnyelvű adó magyar szerkesztőségének egyik vezető embere lett. „Együtt éltünk és álmodtunk ott” – írta emlékezéseiben a felemelkedés hőskoráról. 1973-ban az ugyancsak ötnyelvű Újvidéki Televízióban újra „kezdő” lett: a tévédráma beindításán fáradozott, majd a műsorigazgató tisztét látta el.

Közben szorgalmasan publikált a hetilapokban és folyóiratokban, a Magyar Szóban 1959-ben külső munkatársként ő indította meg és szerkesztette is egy ideig az olvasói véleménynyilvánítás orgánumát, a Közös Íróasztalt.

Első irodalmi próbálkozása börtönéveiből maradt fenn, amikor is verssel jelentkezett egy írógéppel sokszorosított rabantológiában (Rácsok mögött, Szabadka, 1943). Kisregénye is viszonylag korán, a jugoszláviai magyar könyvkiadás „őskorában” jelent meg (Utolsó vallomás, 1953). Irodalmi pályája azonban mégsem ezen a nyomvonalon bontakozott ki: elsősorban riportjaival, elbeszéléseivel tűnt ki (Folyók, hegyek, emberek, 1960; Hideg neonfény, 1967; Politúros fedelű könyv, 1984). Kedvelt műfaja volt a rádiójáték. „Ha hagyják, legszívesebben rádiójátékokat írt volna egész életében” – írta róla Gobby Fehér Gyula. Főbb rádiójátékai: Magános őszi út, 1957; A panteoni szobrok titka, 1963; Éjjeli járat, 1968; A csend, 1970; Végrendelet, 1973. Ezek közül néhány megjelent a rádiójátékok és gyermekhangjátékok két gyűjteményében (Álmok szintjén, 1969; Éva naplója, 1969).

Saffer Pál utolsó éveit tolókocsiban töltötte, viselve egy súlyos agyvérzés okozta károsodás következményeit. Visszavonultan gyógykezeltette magát Kanizsán, majd Szolnokon. Az utóbbi városban érte utol a halál is.