Kalapis Zoltán
Egyik lapunk nekrológjában azt közölte róla, hogy „jugoszláviai magyar író, irodalomszervező, műfordító” volt. Nem pontatlan a megállapítás, de hiányos a zsurnalisztika említése nélkül, s ezért kiegészítésre szorul. Ő elsősorban újságíró és szerkesztő volt, a sajtó, a rádió, a tévé embere – így, ebben a sorrendben –, s csak „másodállásban” az irodalom művelője, mint a literátorok általában ezen a tájon, s másutt is. Igaz, első lépéseivel a poézis és a belletrisztika felé tájékozódott, de végül is a tájékoztatási szervekben kifejtett munkásságával, a megírás módjával, a meglátás erejével lépett át az újságírásból az irodalomba.
Saffer (Schaffer) Pál egy Krivaja menti szatócsüzlet tájékán nevelkedett, a „zsidó boltos” fiaként, ami nem mindig volt alkalmas ajánlólevél serdülő társai szemében. Verbászon és Szabadkán járt iskolába, csendes, zárkózott természetű volt – a légynek sem ártott, ahogy mondani szokták – ezért is keltett nagy megdöbbenést ismerősei körében, hogy 1941. augusztus 15-én, a tizenhét éves legénykét búzagyújtogatás, kommunista tevékenység vádjával a szabadkai katonai rögtönítélő bíróság elé állították. A vésztörvényszék gyorsított eljárása rendszerint jogerős halálos ítélettel zárul, a szabadkai per hat vádlottja közül kettőt el is ért a végzet. A többit, köztük Saffert is, mint kiskorút, börtönbüntetésre ítélték, mivelhogy a büntetőjog szerint a 16. életévét betöltő egyén ellen bűnvádi eljárás indítható ugyan, de sem halálra, sem életfogytiglani börtönre el nem ítélhető.
Saffer Pál a ceglédi börtönben töltötte rabéveit, 1944-ben pedig az ónodi kiskorú javítóintézetbe került, s innen is szabadult. A második világháború befejezése után közéleti szerepet vállalt, majd 1950-ben a sajtóba irányították: az induló Új Falu című mezőgazdasági hetilap főszerkesztői székébe ültették. Irányított káder volt, de szerencsére olyan, aki írni is tudott. Amikor 1953-ban a hetilap megszűnt létezni – ez már a termelőszövetkezetek felszámolásának kora –, az egész szerkesztőséget átirányították az Újvidéki Rádióba, köztük Saffer Pált is, aki a gyorsan fejlődő, ötnyelvű adó magyar szerkesztőségének egyik vezető embere lett. „Együtt éltünk és álmodtunk ott” – írta emlékezéseiben a felemelkedés hőskoráról. 1973-ban az ugyancsak ötnyelvű Újvidéki Televízióban újra „kezdő” lett: a tévédráma beindításán fáradozott, majd a műsorigazgató tisztét látta el.Közben szorgalmasan publikált a hetilapokban és folyóiratokban, a Magyar Szóban 1959-ben külső munkatársként ő indította meg és szerkesztette is egy ideig az olvasói véleménynyilvánítás orgánumát, a Közös Íróasztalt.
Első irodalmi próbálkozása börtönéveiből maradt fenn, amikor is verssel jelentkezett egy írógéppel sokszorosított rabantológiában (Rácsok mögött, Szabadka, 1943). Kisregénye is viszonylag korán, a jugoszláviai magyar könyvkiadás „őskorában” jelent meg (Utolsó vallomás, 1953). Irodalmi pályája azonban mégsem ezen a nyomvonalon bontakozott ki: elsősorban riportjaival, elbeszéléseivel tűnt ki (Folyók, hegyek, emberek, 1960; Hideg neonfény, 1967; Politúros fedelű könyv, 1984).
Kedvelt műfaja volt a rádiójáték. „Ha hagyják, legszívesebben rádiójátékokat írt volna egész életében” – írta róla Gobby Fehér Gyula. Főbb rádiójátékai: Magános őszi út, 1957; A panteoni szobrok titka, 1963; Éjjeli járat, 1968; A csend, 1970; Végrendelet, 1973. Ezek közül néhány megjelent a rádiójátékok és gyermekhangjátékok két gyűjteményében (Álmok szintjén, 1969; Éva naplója, 1969).Saffer Pál utolsó éveit tolókocsiban töltötte, viselve egy súlyos agyvérzés okozta károsodás következményeit. Visszavonultan gyógykezeltette magát Kanizsán, majd Szolnokon. Az utóbbi városban érte utol a halál is.
