Krekity Olga
Azt hittem, könnyebb lesz róla írnom, hiszen számtalan közös élmény, rendezvény, utazás, verseny, táborozás köt össze bennünket. De mindenekfelett a költészet és a versmondás szeretete, amely egy folyómederbe sodort bennünket, s azóta kéz a kézben úszunk e hömpölygő folyamban - olykor az árral szemben is. Most mégis keresem a szavakat, azokat, amelyek csak rá, a munkájára és a személyiségére jellemzőek. Mi ragadja ki a szürke tömegből? Mi teszi mássá? Mivel érdemelte ki a gyerekek szeretetét hosszú éveken keresztül? Kapirgálok, kapirgálok... s afféle apróságok jutnak eszembe. Például az, hogy tizenöt éves ismeretségünk alatt még sohasem hallottam panaszkodni. Sem falujára, sem ismerőseire, rokonaira, barátaira, sem a családjára, sem az egészségére. Zsörtölődni, dünnyögni persze szokott méltánytalanságok felett. Bosszankodni irigységen, tunyaságon, hanyagságon. De valakit megbántani szóval vagy tettel - még nem tapasztaltam tőle. Pillanatnyi elkeseredettségét, mint afféle másnaposságot gyorsan kiheveri a feneketlen lelki kútból merített szellemi erejével, hitével és tettrekészségével. Talán nem hiába született Bálint-napkor... S noha az idén ünnepli 70. születésnapját, még ma is ugyanolyan türelemmel oktat és nevel gyermekeket a szép szóra a Feketics ME Podolszki Versmondó Körében, illetve a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete keretében, mint egykoron óvónőként a bácsfeketehegyi Pán Péter óvodában 32 éven át.
- Sohasem kérdeztem még tőled, hogy miért lettél épp óvónő, hiszen ezzel a ,,pedagógusvéná”-val mehettél volna tanítónak vagy magyartanárnőnek is, ha már ennyire szereted az irodalmat, az olvasást...
- Két esemény, két felejthetetlen gyermekkori élmény határozta meg életem folyását és a pályaválasztást is. Pancsován születtem 1939-ben, mivel édesapám kéményseprő mesterként ott volt állásban, de 1941-ben, a ,,magyarok ideje'' alatt áthelyezték Zomborba. Itt éltem át életem legtragikusabb sorsfordulóját, ugyanakkor pedig az egyik legszebb karácsonyát is 1944-ben. Egy vasárnap, november 4-én négy fölfegyverzett partizán zörgött be a kapunkon, ablakunkon. Apánkat keresték, de épp gyógyszerért volt a patikába, tehát épp akkor nem tartózkodott otthon. Megparancsolták édesanyámnak (aki öcsénkkel volt épp viselős), rögtön öltözzön fel, és menjen velük. Mit volt mit tennie szegénynek! Bátyámmal ott álltunk megszeppenve mellette, belecsimpaszkodtunk a kezébe, de minket a kapuban visszaparancsoltak a katonák. Sírva fakadtunk. Könnyeinken át csak annyit láttunk, hogy amikor anyánk elindult, apánk épp akkor fordult be az utcába. Úgy vitték el a fegyveresek, hogy el sem volt szabad búcsúznia. Csak az volt a bűne, hogy Hajnal Sándornak hívták. Sokáig vártuk haza, de még azt sem tudtuk meg, hová vitték el, mi történt vele, hol a sírja. Én ekkor már jártam a zárdai óvodába, és szorgalmasan készültünk a karácsonyi műsorra, amit a zombori színházban mutattunk később be. A színház ragyogott a gyertyák fényétől, a díszektől, illatozott a karácsonyfa, az egész olyan volt számomra, mintha egy mesevilágba csöppentem volna. A színpadon pedig azt játszottuk el, hogy angyalkák vagyunk, s a szegény gyerekeknek, amíg azok alszanak, az éjszaka leple alatt, lábujjhegyen settenkedve, viszünk élelmet: lisztet, mézet, kalácsot... Még ma is, ha behunyom a szemem, mindezt látom: az ékszerdobozként ragyogó színházat, és benne magamat. És akkor eldöntöttem, egyszer én is rendezek egy ilyen karácsonyi műsort.
- Sikerült? Beteljesült a vágyad?
- Édesapánk elhurcolása után, a következő év áprilisában Kishegyesre költöztünk anyai nagyszüleimhez. Itt nőttem fel. Talán hatodikos voltam, amikor egy téli, ködös, decemberi napon Molnár Erzsébet tanárnő a magyarórán felolvasta József Attila Holt vidék című költeményét. Pattogott a tűz a kályhában, a melegben megcsapta orrunkat az olajozott padló szaga, és nekem egyszerre minden olyan barátságos lett a kinti zord idő ellenére. Ekkor lettem szerelmese a verseknek. S talán ennek az élménynek a hatására döntöttem el végképp, hogy óvónő leszek. 1959-ben érettségiztem az újvidéki óvónőképzőben. Kishegyesen kezdtem el dolgozni, de nemsokára áthelyeztek Magyarcsernyére. Két év után megpályáztam Feketicsen az állást, és visszakerültem Bácskába. Ettől kezdve már teljes bevetéssel dolgoztam. Nagyon szeretem a hivatásomat, s nekem a gyerekekkel való foglalkozás mindig egy szép, komoly és igaz játék volt. Mesét mondtam és dramatizáltam, báboztunk, évszakonként szerkesztett kis műsorokat tartottunk, melyekben alkalmi gyermekverseket és -dalokat adtunk elő. A 70-es évek végén sikerült rendezvényeinket az óvoda falain kívül is bemutatnunk. Elsőként ünnepelhettük meg az új iskolában a tanévkezdést, vagyis az ősz ünnepét. Begyűjtöttük az őszi terméseket, játékokat készítettünk belőlük, meg ezzel díszítettük fel a tantermeket is. Kint az udvaron pedig a hagyományossá vált műsor után krumplit, gesztenyét sütöttünk a parázsban. Akkoriban még a Télapót vártuk nagy izgalommal, de a 92-93-as iskolaévben már megünnepelhettük a karácsonyt. Tehát teljesült az álmom.
- Nyugdíjba vonulásod után, 1994-ben ismerkedtünk össze egy gyermekszínjátszó találkozón. Hogyan kerültél oda?
- Abban az évben alakítottam meg a Bóbita gyermekszínjátszó csoportot 15 harmadikos-negyedikes gyermekkel, egykori óvodásaimmal, de csak két évig dolgoztunk különállóan, utána csatlakoztunk a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéhez, s nagyon büszke vagyok arra, hogy most az elnökségben és azon kívül is ezek a gyerekek, immár felnőttként, szorgoskodnak. Megérdemlik, hogy megemlítsem a nevüket: Csanak Andrea, Farkas Hajnalka, Fekete Ágnes, Kelemen Adél, Papp Boglárka, Pál Ágnes, Tarkó Lilla, Tóth Anita, Tóth Tilda. Később csatlakozott hozzánk Szatmári (Csanak) Melitta, Lódi Andrea, Kormos Irén... Az Életfa Díj az ő munkájuk gyümölcse is, hiszen nélkülük az én munkámat sem koronázta volna siker. Velük tudjuk évről évre megszervezni a Dudás Kálmán Találkozót, a Szép Szó Versmondó Műhelyeket, a Záporka vetélkedőt a sérült gyermekek részére, a Podolszki-napokat és sok más rendezvényt. Nagy boldogság dobogtatta meg a szívem, amikor a Bácsfeketehegy újratelepülésének 220. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen konstatálhattam: a műsort egykori tanítványom rendezte, a közreműködők között pedig tíz versmondó lépett fel, azok, akik a Bóbitában tették meg az első lépéseket. Van már képzett logopédusunk-gyógypedagógusunk, drámapedagógusunk, tanítónk - egyszóval olyanok, akik viszik tovább a pálmaágat.
- Időközben nagymama is lettél. Ez a szerep milyen örömöket nyújt?
- Hálát adok az Istennek, hogy mindkét fiam (jóllehet a polgárháborús években kinn rekedtek külföldön, az egyik Horvátországban, a másik Magyarországon) boldog házasságban él, és hivatásukban is helytállnak. Bella unokám 11, Botond pedig 9 éves. Míg kicsik voltak, nem nagyon érdekelte őket a versmondás, hanem inkább a játék, a rajzolgatás, a színes papírokkal való ragasztgatás, de épp karácsonykor Bella nagyon szép ajándékkal lepett meg. Felhívott telefonon, és azt mondta: ,,Nagyi, verset tanulok. A János vitézből kiválasztottam két részt is, versenyre készülök, de még nem döntöttem, melyikkel állok ki''. Talán nem volt hiábavaló mégsem az a sok mondókázás, dallikázás, mesélés.
- További örömökben gazdag és boldog esztendőket kívánunk Neked, óvó néni!
