A FEKETICSI MEGGYTERMESZTÉS TÖRTÉNETE

Horkai Zsolt

Feketics egy középbácskai falu, a Krivaja patak mentén fekszik, a Szabadkát Újvidékkel összekötő E–75-ös nemzetközi út mentén. A 4500 lakosból kétharmad a magyar ajkú, és egyharmad szláv. A település elnevezése sokat változott az eltelt évszázadok alatt: Feketeegyháza, Feketics, Crno Brdo, Feketehegy, Bácsfeketehegy, Feketits, Feketityty, Veketity, Fekete-hegy, Fekete–tó, mind mind ugyanarra a helyre vonatkoztak. A középkori háborúk pusztítása után 1785-től újratelepedett a falu.

A történelemkönyvekből sokszor méltatlanul kifelejtik, hogy 1849-ben Feketics határában volt a Szabadságharcnak az utolsó csatája, ahol Kossuth Lajos hadserege győzött (SÁRKÖZI, 2000).

Az 1785-ben Kunhegyesről idetelepülő őseink a gyümölcs és szőlő szeretetét is magukkal hozták. Már ebben az évben, folyamodványban kérik a Magyar Kamarától a szőlőtelepítés engedélyezését. Ebben az időben a gyümölcsfákat a szőlő közé ültették. Entz írja 1858-ban: „Hej be messze vagyunk még attól, hogy a cseresznye feleslegből még pálinkát is égessünk, pedig Schweiz és Németország több vidékein még azt is gyakorolják, és szinte jó nyereséggel. Bár a magyar ember ne inna pálinkát; de ha már iszik, törekedjen legalább a maga számára valami nemesebb félét, például cseresznyepálinkát készíteni.“

1938-ban „Májusi fekete meggy“, ahogy akkor nevezték, még csak a szőlőskertekben fordul elő. Ekkor a falu délkeleti részén több mint 400 kh szőlő volt és minden gazda a szőlőskertben ültet néhány meggyfát is. Megfigyelték, hogy ezek a meggyfák nagyon jól fejlődtek ezen a talajon. Szaporításuk nagyon könnyű volt az anyagyökérről kitörő sarjak révén. Az ötvenes évek elején már a szomszédos települések piacaira is jutott a feketicsi meggyből. A tömeges felvásárlást az 1955-ben megalakult Földműves Szövetkezet kezdte el. Az első években 10 – 15 tonnát vettek át a termelőktől, amit a belgrádi Voćar gyümölcsfeldolgozónak adtak el. Ez a koránérő édes meggy keresett lett, és az elkövetkező 25 évben a meggytermesztés meghatározó jelleggel bírt Feketics gyümölcstermesztésében.

A 60-as évek elején a Földműves Szövetkezet ingyenes facsemetéket biztosított és a beültetett földterület 10 évig adómentes volt. Ilyen kedvező feltételek mellett sokan telepítettek ültetvényt. A felvásárolt évi mennyiség rövid idő alatt eléri a 300 tonnát. Ezt a mennyiséget már nem tudta a belgrádi feldolgozó átvenni, így Németországban és Franciaországban próbálták értékesíteni, de ez hűtőkocsik hiányában nem sok eredménnyel volt megvalósítható.
A falu legnagyobb meggytermelői voltak:

Gönci László 5000 meggyfa
Papp Imre 2950 meggyfa
Simonyi József 2800 meggyfa
Horkai András 600 meggyfa

A meggyszedést nem gépesítette senki. Próbálkozások voltak e téren, a fákat megpermetezték Ethrellel és próbálták lerázni. Rázógépek hiányában ez nem hozott nagy sikert, így hát maradtak a kézi szedésnél. A gazda és a szedők felezték a meggy árát.


A meggytermesztés a fénykorát az 1974-75-ös esztendőben érte el, amikor még jó áron sikerül értékesíteni a kb. 500 tonna évi termést. Ebből 350 tonnát vett át a szövetkezet.

A 70-es évek második felében már akadozott a meggy értékesítése, ugyanis a nyugati piacon megjelenik a géppel szedett olcsóbb meggy. A feketicsi meggy időnként 6 – 7 hónapig is a horgosi IGLO hűtőházban állt, a termelők pedig nagyon késve kapták a pénzüket.

A gazdák ettől kezdve mind kevésbé gondozták az ültetvényeket, új területeket már nem telepítettek be meggyfákkal. Az elhanyagolt ültetvényekben megritkul a termés ez által a szedők, keveslik a felibe szedést.

1978-ban hűtőház épült a faluban, amihez a tervek szerint majd feldolgozó üzem is épül. A feketicsiek ettől kezdve főleg a hűtőháznak adják el a meggyet, ahol a tisztított és magtalanított gyümölcsöt blokkokba préselik és fagyasztva értékesítik. A Földműves Szövetkezet utolsó próbálkozása, a meggy pálinka formájában való értékesítése 1985-ben volt. A felvásárolt mennyiségből 3000 l pálinkát főztek ki. A pálinkát mindenki dicsérte, minden laboratóriumi vizsgálat kiváló eredményeket mutatott, a forgalmazását viszont egyetlen forgalmazó sem vállalta, mondván, hogy kevés a mennyiség.

A falun kívül nincsenek ültetvények, a meggyfák az udvarokban, a kiskertekben és a falu utcáin találhatók. Becslésem szerint a faluban összesen 3000-3500 meggyfa lehet.
A meggytermés kevesebb hányadát a környező kisvárosok piacain (Szenttamás, Verbász, Kula, Topolya) értékesítik, a többiből pedig pálinkát főznek.

A feketicsi meggy főbb jellemzői

A meggy táplálkozásbiológiai értékét nemcsak a beltartalmi adottságok, hanem ezeknek élvezeti szempontból kedvező aránya, utolérhetetlen íze, harmóniája adja. Feldolgozott formában a beltartalmi anyagok koncentrálódása révén megnő az élvezeti értéke, és egyes termékek az energiapótolásban is szerepet játszanak.

Készülhet belőle: befőtt, íz, dzsem, édesipari termékek, likőr, szörp, üdítőital, bor és pálinka. Ezen kívül még mélyhűtésre és színanyag kivonásra is kiváló. A meggy mint gyógynövény is felhasználható. A gyümölcséből készült cukros befőtt enyhe hashajtó hatású, a kocsányából készült gyógytea köhögéscsillapító, ugyanakkor hörghurutra és gyomorbántalmak kezelésére is kiváló. A feketicsi meggy egy helyi tájfajta, amely kedveli a Feketics környéki jó minőségű, mélyrétegű vályogtalajt, középerős növekedésű, korán termőre fordul, gyümölcse nagy értékű (kemény húsú, lédús, festőlevű, magas sav- és cukortartalmú, kiváló ízű és zamatú). Nagyfokú ellenállóságot mutat a betegségekkel szemben.

A feketicsi meggytermesztés érdekessége és talán egyedisége abban rejlik, hogy a termesztett „meggyfajták” egy helyben kialakult tájfajta tagjai, amelynek eredete ismeretlen. Nagymérvű termesztését a múltban könnyű szaporíthatóságának (magról és gyökérsarjakról), és kiváló gyümölcsminőségének köszönhette. Az évek folyamán a szaporításból adódóan különböző típusai alakultak ki. Ezen meggytípusok szelekciója folyamatban van, valamint a fajta elismertetése is elkezdődött.

Az első meggyfákat még a 60-as évek elején nagyapám ültette a szőlő közé. Ekkoriban ezt a korán érő nagy szemű édes meggyet jól lehetett értékesíteni a környező piacokon. Ültetvényt a 60-as évek végen telepített. Nagyapámnak 600 meggyfája volt. A 70-es évek végén a meggytermesztés válságba jutott és a feketicsiek többsége kipusztította az ültetvényét. A mi családunk kitartott a meggytermesztés mellett. Napjainkban 400 meggyfánk van. A meggy szeretete apáról fiúra száll, csakúgy, mint a pálinkafőzés tudománya.

MOLNÁR ZOLTÁN ÉS AZ eFKa

A magyarországi (nagykarácsonyi) eFKa zenekar 2004 nyarán alakult. Tagjai Szabó Tamás és Sarvajc Szabolcs – már gyermekkoruk óta szórakoztatják a mulatni vágyókat – akikhez Molnár Zoltán csatlakozott új tagként. Az ország minden részén vállalnak fellépéseket. A műsoruk változatos stílusú, felkészültek egyebek között , lakodalmi zenék, valamint külföldi, és belföldi slágerek előadására egyaránt.


Az „eFKa” elnevezés Molnár Zoltán „találmánya”: az alapító, Szabó Tamás gyermekkorában kapott egy tangóharmonikát, ám fordítva tanult meg rajta játszani (baloldalon szólózott, jobboldaldalon játszotta a basszust). Később a harmonikát, felváltotta a szintetizátor, de ezen is fordítva játszott. ’F’ordítva van a ’K’ezem – ebből a két betűből, gyártott Zoli egy mozaikszót, és lett a nevük eFKa.

Molnár Zoltán a zenekar szaxofonosa 1969. március 21-én, a tavasz első napján született Feketicsen, vagyis Bácsfeketehegyen („kicsiny falum ott születtem én”). Abban az évben, amikor az ember a holdra szállt – ettől azonban még nem lett egekben járó.

Szerbiából ugyan elindult, hogy azután éljen Szarajevóban (Bosznia-Hercegovina), Stuttgartban (Németország) és végül kikössön Dunaújvárosban (Magyarország).

Zenei pályája ugyanígy kanyargott. Cipőfelsőrész készítőnek tanult, de volt kertész, segédmunkás, majd szakács – és mindezek mellett zenész. Hogyan történt ez így? Családjában tudvalevőleg többen zenészkedtek, így neki is „ez lett a sorsa”. Saját bevallása szerint számára a muzsika olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Akit egyszer megfertőz, az többé nem tud elszakadni tőle.

Mivel megszokta, hogy egyszerre több dologgal foglalkozik, így a zene és az eFKa mellett mást is csinál: egy ismert hipermarket-hálózat munkatársa.

„Hazaértem! Az eFKa zenekar végre az a zenekar, ahol teljesen otthon érzem magam, ahol magamat adhatom” – vallja a zenekar honlapján. És hamarosan még jobban érzi majd magát, ha megjelenik az első CD-lemezük…

ÁGOSTON SÁNDOR ALAPÍTVÁNY

1092 Budapest, Ráday utca 28.
agostonalapitvany@yahoo.co.uk

Az Ágoston Sándor Alapítványt református teológiai hallgatók hozták létre 1990-ben, amikor több évtized után először nyílt lehetőség arra, hogy a határon túli élőknek hivatalosan is segíteni tudjanak. A teológusok ekkortól a nyitottabbá vált határok miatt egyre több missziói útra vállalkoztak. A tevékenységhez tartozott, hogy a meglátogatott helyeken igehirdetéssel, bátorítással, zenei szolgálattal vettek részt az istentiszteleteken. Bibliákat, vallásos és egyéb értékes irodalmat szállítottak. Ruhanemű, élelmiszer és egyéb segélyek elvitelén túl, lelkigondozói beszélgetéseket folytattak, gyülekezeti tagokat látogattak. Törekedtek arra, hogy valamennyi szomszédos ország magyar reformátusaihoz eljussanak. A délszláv polgárháború idején a délvidéki gyülekezeteket meglátogató, segítő és ott prédikáló teológusok útiköltségét is az Alapítvány fizette.

Az alapítvány célja egyébként, hogy segítsen hidat verni az anyaországi és a határon túli egyháztestek között, és ápolni, erősíteni kívánja e kapcsolatokat. Gyülekezeteknek, árvaházaknak, szociális intézményeknek próbál segíteni, és ezen túl a szórványmagyarság öntudatát szeretné erősíteni azzal, hogy programjaiba a helybelieket is igyekszik minél nagyobb számban bevonni.

A szervezet névadója Ágoston Sándor (1882-1960) egykori délvidéki református püspök, bácsfeketehegyi lelkipásztor. A Heidelbergi Káté bibliai tisztaságú teológiája láthatóan tükröződött életében, igehirdetéseiben és alkotásaiban. Sajátosan jóízű prédikációira sokáig emlékeztek hallgatói. Keresztelési igehirdetéseit nem lehetett elfelejteni: a szülők megtanították rá gyermekeiket, s a gyülekezet minden tagja el tudta mondani a maga keresztelésén elhangzott igehirdetést. A délvidéki reformátusok közt megszervezte az istentiszteletek tartását a szórványokban is. Kisegítőként szolgáló presbitereket képezett ki, akiket nyomtatott segítőanyaggal látott el, és ők azután felolvasásos istentiszteleteket tartottak.


Az Ágoston Sándor Alapítvány több mint másfél évtizede rendszeresen szervezett teológusnapokat, amelyekre egy-egy gyülekezet vagy régió hívta meg a leendő lelkészeket. Az évenkénti horvátországi szolgálat mellett rendszeressé vált az erdélyi szórványszolgálat, majd pedig a felvidéki, kárpátaljai és vajdasági szolgálatok is. Eljutottak a kijevi „szórványba”, bekapcsolódtak az erdélyi templomrekonstrukciós munkálatokba, ahol fizikai munkával és anyagi támogatással segítettek. Ebben az esztendőben egyebek között segítséget nyújtottak a módosi gyülekezeti ház megvásárlásában, ahol gyülekezeti napot és gyermektábort szerveztek.

Az alapítvány kapcsolattartója Horváth Ákos, budapesti mérnök, református lelkipásztor.

MEGGYPRÓBA

S.A.

Elszállították Belgrádba a feketicsi meggy kiválogatott oltványait - A fajtaelismertetés következő lépése. A leszállított 75 oltványt elültetik, s összehasonlítják A Minisztérium által kijelölt elismert fajtával. Amennyiben elismerik külön fajtaként, a feketicsi meggy tulajdonosa a bácsfeketehegyi Gazdakör lesz.

Senki sem tudja, honnan került ide. Egy föltételezés szerint talán az I. világháború környékén hozhatták be valahonnan Boszniából Bácsfeketehegy jellegzetes "fekete" meggyét, ami a faluról feketicsi meggy néven vált ismertté szélesebb körben. Több ezer fás meggyesekkel is rendelkeztek annak idején a faluban, s ma úgy tűnik ismét szebb napok köszönhetnek erre a bosnyák meggyek fajtakörébe tartozó, tájjellegű meggyfajtára. Apostol János professzor, a neves budapesti meggynemesítő által kiválogatott kilenc fajtavonal oltványait, összesen 75 facsemetét a múlt héten szállítottak le Belgrádba. Ezzel a döntő fázisába lépett a feketicsi meggy fajtaelismertetésének a még évekkel ezelőtt elindított folyamata.


Az elismertetést procedúrája valójában a meggy próbatétele lesz. A környék mikroklímájában már bizonyított fajta kiválasztott csemetéit elültetik Szerbia öt meggytermői hagyománnyal rendelkező vidékén, ahol összehasonlítják majd egy a mezőgazdasági minisztérium által kijelölt már elismert fajtával, s amennyiben jobbnak bizonyul, akkor bejegyzik külön meggyfajtaként. A facsemetékből a zemuni mezőgazdasági egyetem fajtagyűjteményébe is került. Itt fogják összehasonlítani a többi fajtával, hogy jellemzői szerint kijelölhessék a pontos helyét a meggyfajták táborában.

- A fajtának, ha elismerik, meg kell nevezni a tulajdonosát, aki jogosult lesz a további szaporításra. Úgy gondoltuk, hogy az volna legbecsületesebb, ha a falué volna, de mivel a falué nem lehet, ezért a bácsfeketehegyi Gazdakör mellett döntöttünk. A civil szervezetnek bárki tagja lehet, ezért ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a feketicsi meggy a bácsfeketehegyi földműveseké lesz a Gazdakörön keresztül - magyarázza Bácsi Gábor, Kishegyes község gazdasági és mezőgazdasági osztályának vezetője.

- Nagyon erős színező anyaga van a feketicsi meggynek, magas az antioxidáns tartalma, harmonikus benne a savak és a cukrok aránya, nagyon jó a szárazanyag tartalma, ami az aszalásnál is megmutatkozik, tehát érdemes aszalni - sorolja a meggy előnyeit Bácsi Gábor.

Az előnyök közül semmiként sem szabad kihagyni, hogy rendkívül ellenálló fajta, nem kell permetezni gombásodás és más kártevők ellen sem. Vannak azonban még olyan kérdések is, melyek megoldásra várnak. Az idősebb, 20-25 éves fáknál már problémás lehet a rázógép használata. Ez a probléma azonban tervezett újratelepítéssel is megoldható. Mirko Urošević, a zemuni mezőgazdasági egyetem professzora által kikísérletezett, mintegy 12 000 euróért megvásárolható rázógépet Bácsi Gábor szavai szerint a jövő évi meggyéréskor fogják kipróbálni. Elmondása szerint a gépet Magyarországon is be fogják mutatni, mert a jutányos áron beszerezhető, traktorhoz csatolható rázó sok ottani gazda problémáját is megoldhatná.

Bácsi Gábor a jövő elképzeléseiről beszélt.
- Gondolkodunk, hogy feldolgozóüzemet kellene létrehozni. Van egy aránylag egyszerű és olcsó megoldás, mellyel meggyből sűrítményt készíthetnénk. Nem kell hozzá hűtőház, eláll tartósítószer nélkül - mondja. A közeljövő tervei szerint egy mintaparcellát hoznak létre, melyben nemcsak feketicsi meggy, hanem a többi, később érő fajták is jelen lesznek.

EGY LOVAGREND MAI KÜLDETÉSE

A Szent György Lovagrendről

Orosz Attila

A lovagrend kifejezés alatt a magyar értelmező kéziszótárban a következőket találjuk: "A középkori lovagok társadalmi rendje" vagy "A keresztes háborúk idején alapított, szerzetesi, illetve világi rend." A keresztes háborúknak és a középkornak ugyan vége, a lovagok kora azonban még nem járt le. Általában kétféle lovagrendről beszélhetünk, egyházi és világi lovagrendről. Az egyháziak között említhetjük a Johanniták rendjét, a Templomos Lovagok rendjét, a Német Lovagrendet stb. A világi lovagrendek közé tartozik, a Szent György Lovagrend, a francia Csillag rend, a nápolyi Szent Lélek rend stb. Az események időszerűségét figyelembe véve a 680 évvel ezelőtt megalapított első világi lovagrendről, a Szent György Lovagrendről szeretnék most rövid ismertetőt adni olvasóinknak.

1326. április 24.-én (Szent György napján) az Anjou házból való Károly Róbert magyar király, Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében, Visegrádban hozták nyilvánosságra a Szent György Lovagrend statútumát. A rend alapításának ideje egyes történészek szerint három évvel korábbra, 1323-ra tehető. Károly Róbert király 1323-ban Temesvárról Visegrádra teszi át székhelyét. Feltehető, hogy az ekkor alapított lovagrend alkotta a király megbízható testőrségét. A lovagok szolgálata és feladata ugyanis kettős volt: világi és egyházi. Az egyházi feladataik közé tartozott a keresztyén hit védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyengék, szegények és elesettek védelme és támogatása. A világi feladatik között említhetjük, hogy ők őrizték a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, a lovagrend tagjai vigyázták a királyi udvartartás szereplőinek biztonságát, emellett a lovagi tornákon ők látták el a király kíséretét és a szabályok ellenőrzését.

Mivel a Szent György lovagrend alapítását nem nyilvánították semmissé, jogilag soha meg nem szűnt, így a rendszerváltás után 1990-ben nem újra alakult, hanem "nyugvásából felvétetett." A rend alkotmányát a régi szellemben, de a mai kor követelményeinek megfelelően újították fel. Ennek megfelelően e lovagrend tagjai több területen folytatnak ma is nagyon áldásos tevékenységet. Ilyen a hagyományápolás, történelmi évfordulók, események megünneplése, tudományos összejövetelek szervezése, a középkori kutatások elősegítése. A lovagrend mai tagjainak alapvető tevékenysége az ún. karitatív tevékenység, segélyszállítmányok és adományok gyűjtése. Kis létszámú lovagrendről van szó, tagjainak száma kb. 250.

A lovagrend folyamatosan új tagokat léptet be soraiba. A Szent György Lovagrend tagjai azok lehetnek, akik tevékenységükkel kiemelkednek a magyarság körében, a nemzeti és a vallási értékek, hagyományok megőrzésében, valamint akiket a lovagrend helybeli, területileg illetékes elöljárója (prior), valamint két lovagrend előterjeszt a lovagrend legfelső irányító szervéhez (magisztrátus). Ezt követi egy részletes önéletrajz mellékelése, az utolsó lépcsőfok a lovagrend legfelsőbb vezetőivel (kancellár, kormányzó) való elbeszélgetés. Ezt követően a rend magisztrátusa dönt az új jelöltek elfogadásáról, illetve a lovagrendbe való felvételről. A lovaggá avatási ceremóniára minden évben a rend székhelyén, Visegrádon kerül sor, a Szent György napot megelőző szombaton.


Az idei évben e jeles alkalomra április 22-én délelőtt került sor Visegrádon. Az idei lovagavató nagyon ünnepélyes volt, ökumenikus istentisztelettel kezdődött a vártemplomban. Ami ezután következett Mátyás király lovagtermében, az olyan volt, mintha egy pillanatra beléptünk volna a középkori magyar történelembe: történelmi környezet, dobosok, apródok, korabeli fegyverzet, a lovagrend magisztrátusa, kancellárja és főkapitánya, reneszánsz muzsika. Nehéz ezt így leírni, elmesélni, igazából ezt csak átélni lehet. Bizonyára mindannyiunk számára egy életre szóló élmény és emlék marad, akik részesei lehettünk a lovaggá avatás felemelő pillanatainak.

Végezetül még azt is el kell mondani, hogy a lovagrend tagságát az anyaországi tagokon kívül, a Kárpát-medence és a Nyugat-Európai államok magyarjai alkotják. Idén három új vajdasági taggal bővült a visegrádi székhelyű lovagrend, ezek név szerint: Ft. Szungyi László temerini római katolikus esperes-plébános, dr. Bogner István szabadkai egyetemi tanár, a vajdasági "Pax Romana" elnöke és Orosz Attila református lelkipásztor. Velünk együtt 11-re emelkedett a délvidéki lovagok száma. Valamennyien igyekezni fogunk betartani a rend jelmondatát: "IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI" azaz "Valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt."

MI ÉS MARADÉKAINK

Krekity Olga

A 2002-es népszámlálás 4526 lakost jegyez Bácsfeketehegyen. 61 százalékuk magyar, 16,5 százalékuk szerb, 15 százalékuk montenegrói...
A honfoglalás óta létező település az évszázadok folyamán számtalanszor cserélt gazdát, számtalanszor nyugtalanították háborúk, számtalanszor cserélődtek népek, nemzetek e tájon. Egykoron a zsíros bácskai földekért a legkiváltságosabb nemesek vetélkedtek, ám voltak olyan idők is, amikor szinte teljesen elnéptelenedett ez a vidék a tatár- és törökdúlás következtében, s aki akkor Bácskába akart menni, annak kenyeret kellett vinnie magával, mert ott egész napi járóföldön nem talált élelmet. Elnevezése is sokat változott: hívták Feketeegyháznak, Feketicsnek, Crno Brdónak, Feketehegynek, Bácsfeketehegynek, Feketitsnek, Feketytynek, Veketitynek, Fekete-Hegynek, Fekete-tónak...
Múltidézés
A Feketeegyházat emlegető első írott dokumentumból, az 1462. február 17-én, Budán keltezett adománylevélből megtudható, hogy Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta a települést és a környező bácskai szabad nemesi birtokokat, amelyeket ez időben főképp magyarok lakhattak. A török hódoltság alatt azonban a számuk lényegesen megfogyatkozott, a mohácsi vész pedig végleg elüldözte őket ebből a térségből. A vidék lakatlanná vált. 1553-ig a senki földjének nevezték. Utána a török adólistákon szerepelnek a Krivaja (Bácsér) melletti megmaradt falvak, de sokkal gyérebb lakossággal, mint azelőtt.
Bácska lakosságának feltöltéséről már 1695-ben tárgyalt az osztrák kormány, de a tényleges betelepítés csak Mária Terézia rendeletével kezdődött el 1720-ban. A császárnő Rajna melléki katolikus németekkel akarta betölteni Bácskát. II. József is birodalmi németekkel óhajtotta növelni a térségben a lakósok számát, de Telepítési Pátensében már vallási toleranciát ígért. Kunhegyes magyar zsellérjeiben ez táplált reményt, és szervezkedni kezdtek. Természetesen a vagyonosabbak nem akartak megválni az olcsó munkaerőtől, s rendelettel próbálták elejét venni a népvándorlásnak. A szájhagyomány szerint az első kunhegyesi jövevények 1779-ben érkeztek a Krivaja patak mellékére, és a domboldalban vájt kunyhóikban húzódtak meg. Aztán 1785 tavaszán 212 család költözött az újonnan létesítendő Feketehegy területére. S míg a szomszédos Szeghegyre bevándorló katolikus németek megsegítésére a kormányi kincstár negyvennégyezer forintot költött (készen felépített házakba költözhettek be), addig a kunhegyesi református magyarok új otthonának megteremtéséhez mindössze 12 forinttal járult hozzá.
"Valamennyiönket az a remény táplált, hogy sekély földjeinket odahagyva, tágasabb területet kapunk művelésre és ezen módon a mi és maradékaink helyzetét jobbá és szerencsésebbé tesszük..." (Idézet egy korabeli összeírásból, melyet Sárközi Ferenc: Az idő sodrásában című művéből kölcsönöztük.)


A négyes jubileum
Bácsfeketehegy újratelepítésének 220. évfordulója igen jeles dátum. Hogy egy (magyar) falu az elmúlt történelmi viharokat átvészelte, és ennyi - búban és örömben telt - esztendőt tud maga mögött, bizony nem kis eredmény. Hiszen első telepesei olyan szegény legények voltak, akiknek a tarisznyájában, mint ahogyan a népdal is mondja, csak vöröshagyma volt egymagában. Vagy még az sem. Esetleg a kocsi saroglyájában néhány eldugott szőlővessző... De az idén a falu vezetősége úgy döntött, hogy nemcsak a magyar telepesek új otthonteremtéséről emlékezik meg, hanem a helységben élő más nemzetiségűek kényszerű ideköltöztetésének dátumairól is.
- Tíz évvel ezelőtt már tettünk kísérletet arra, hogy megünnepeljük e többnemzetiségű közösség létrejöttének fontos történelmi pillanatait. Akkor hármas évfordulót jegyeztünk: a magyarok, a szerbek és a montenegróiak betelepítéséről emlékeztünk meg. Jóllehet ezek a népek kényszerűségből változtattak otthont, és mindez sok egyéni tragédiát vont maga után, de nekünk előre, a jövőbe is kell néznünk, s továbbra is itt, egymással békében élve kell eltöltenünk még sok-sok évtizedet - magyarázza a jubileum jelentőségét Pál Károly újonnan megválasztott helyi közösségi tanácselnök, Kishegyes község tanácselnöke és a Feketics Művelődési Egyesület elnöke. - 185 évvel ezelőtt Szikicsről és a környező településekről szivárogtak be a svábok, akiket 1944-ben elűztek otthonaikból a német megszállás ellen harcoló partizánok, s üresen maradt házaikba 1945-ben (tehát 60 esztendővel ezelőtt) montenegróiakat költöztettek be. Ezt megelőzően is volt egy nagyobb migrációs hullám: 1920-ban (85 évvel ezelőtt) korduni és likai szerb családok jöttek Feketicsre, s alakították meg az Újfalut.
Mi tagadás, a múlt emlékei sokaknak fájnak még, de épp az ilyen és ehhez hasonló együttléteknek - közös népünnepélyeknek - kell gyógyírt hozniuk ezekre a sajgó sebekre. S természetesen a dolgos hétköznapoknak is.
- A vezetőség a munkájával a mindennapi életben is be szeretné bizonyítani, hogy a békében való együttélés nem lehetetlen. A nemrég lezajlott helyi közösségi választásokon például sikerült olyan koalícióval indulnunk, amely a falu lakosságának jelenlegi összetételét is híven tükrözi. A VMSZ, a Demokrata Párt, a Gazdakör és a Zöld Dombok közösségi és környezetépítő civil szervezet kiérdemelte a lakosság bizalmát, s a 15 tanácsnoki helyből 11-et meg is szereztünk. A lakosság 75 százalékos részvétele a voksoláson ismételten azt bizonyítja, hogy nem a széthúzás, a magánérdek, hanem csakis a közösségi szellem, a közös célok megvalósításáért tett erőfeszítések hozhatnak változást a falu életében. S mi ezzel a koalícióval minden tenni akaró egyénnek megadtuk azt a lehetőséget, hogy konkrétan cselekedjen is a közösségért - hangsúlyozta Pál Károly tanácselnök.
Miből lesz a híres meggytargyi?
A szegénység és a munkanélküliség rányomta bélyegét a falu jelenére. A gazdasági válságot csak tetézi a Feketics Mezőgazdasági Birtok és az Antilop cipőgyár kilátástalan helyzete. A megkezdődött privatizációs folyamat lassú, a gazdasági átalakulás még a magánszektorban sem zökkenőmentes. Ennek ellenére a kiutat, az új munkahelyeket, az egyéni és közösségi boldogulást csakis a magánvállalkozások nyújthatják. Hál istennek vannak is sikeres próbálkozások, de az újabb ötletek megszületését serkenteni is kell. Remélhetőleg a megálmodott ipari park is megvalósul, s a testvérvárosi kapcsolatok révén, együttes erőfeszítéssel és programokkal európai uniós pénzekre is pályázhat majd a falu.
A település egykoron nagyon híres szőlő- és gyümölcstermő vidék volt. Az első szőlővesszőket és meggyfacsemetéket még Kunhegyesről hozták az elődök. Aztán, hogy kiderült, az ún. fekete meggynek kiválóan megfelel az itteni termőtalaj, a gyökérsarjakról tovább szaporították a fákat. Az 1970-es évek elején a német piacra mintegy 500 tonna termést szállítottak, s tíz nap alatt ötszázezer márka bevételre tett szert a falu.
- Ez nem legenda, hanem valóság - mondja Bácsi Gábor, a községi önkormányzat gazdasági-mezőgazdasági osztályának vezetője. - Sajnos, a virágkor után gyorsan jött a hanyatlás. A külföldi kereslet megcsappant, a rengeteg termést itthon nem tudták feldolgozni, s az emberek máról holnapra kiirtották a meggyeseket, akárcsak a szőlőskerteket. Itt-ott a ház előtt maradt néhány termő fa. A több mint egy évtizede tartó gazdasági válság néhány vállalkozó szellemű család figyelmét őseink hagyatéka felé fordította, s ez biztató eredményeket hozott. Horkai Andrásnak például a 200 meggyfából álló birtokáról származik a címkézett Feketicsi meggytargyi, s az újonnan létesített szőlőskertek terméséből kerültek piacra a Lódi-féle borpince palackozott borai. Mivel a mezőgazdasági minisztérium a jövőben a biotermelést és a tájjellegű készítményeket tervezi anyagilag támogatni, hát megtettük az első lépéseket annak irányában, hogy a híres bácsfeketehegyi fekete meggy ilyen védjegyet kapjon. Már a falunapot is a meggy éréséhez igazítottuk (hiszen ez mindannyiunk ősi kincse), s távlati terveinkben szerepel faiskola létesítése is. Az államtól szeretnénk bérelni egy biotermelésre alkalmas nagyobb parcellát, melyet felkínálnánk azoknak a fiataloknak, akik folytatni szeretnék hagyományainkat.
Ha biztos az alap, a felépítmény sem fog inogni - mondja beszélgetőtársunk. Ha a település gazdasági vérkeringése felfrissül, máris fejleszthetik a település infrastruktúráját is. Egyelőre azonban csak kis lépésekkel haladhatnak előre. Például bevezetik a kábeltelevíziót, és kitisztítják, felújítják az utcai vizesárkokat. Ez utóbbihoz persze a lakosság összefogására lesz szükség, de az új helyi vezetőség bízik abban, hogy ez maradéktalanul sikerülni fog.
Vérveszteség
Ha már szóba esik a polgári öntudat, meg egyáltalán a közhangulat, riportalanyaim megjegyzik, hogy bizony az elmúlt esztendőkben nagyon megöregedett a falu. A közösségi életen eluralkodott a fásultság és az érdektelenség. Nem is csoda, teszi hozzá Barta Júlia nyugalmazott óvónő, a művelődési élet egyik "frontembere", hiszen összeszámolták: 1990-től 46 házaspár hagyta el szülőfaluját családostul. Vándortarisznyát vett a nyakába 28 egyetemi végzettségű fiatal is, és ez ugyancsak nagy érvágás a falu szellemi életében. Az iskolában vannak osztályok, amelyekben tíznél kisebb a létszáma a tanulóknak. Sajnos, az itthon maradt fiatal értelmiségiek között is kevés az aktív, a közösségért ügyködő egyén, mert zömmel munkanélküliek, akik emellett kilátástalannak látják a jövőt, úgy érzik, egy légmentesen zárt világban élnek, s nem is érdemes küzdeniük, mert másutt és mások döntenek sorsukról. Reménytelenségükben nem házasodnak (hogy "ne tetézzék a bajt"), vagy ha mégis, nem vállalnak gyermeket. Azok a civil szervezetek viszont, amelyek időközben megalakultak, és nagy szerep hárulna rájuk a társadalmi élet újraélesztésében és újraértékelésében, még nem találták meg igazából helyüket a közösségben.
A református egyházközösség sem tölti be szerepkörét. Keresi, kutatja a járható utat. Míg dúlt a háború, és félelemben teltek az emberek mindennapjai, minden istentiszteleten tömve volt a templom. Ám ahogy elmúlt a közvetlen életveszély, s hazajöttek a frontokról az apák és a fiúk, a külföldről érkező segélycsomagok is elapadtak, a hívők alig tíz százaléka jelenik meg a vasárnapi istentiszteleten. A Gyermekmisszió bibliai levelező tagozata két lelkes vezetőjének, Szolga Renátának és Kormos Irénnek köszönhetően kiválóan dolgozik ugyan, de konfirmálás után már a hatodik osztályosnál idősebbeket nem lehet a templomba csalogatni. Hiába építettek játszóteret, hiába vettek csocsót, a fiatalok hátat fordítottak a templomnak, és elsivárosodott a hitéletük - összegezi tapasztalatait Bertók József egyházi gondnok. A tavaszi, őszi önkéntes takarításra még összejönnek a presbiterek és a kézimunkázó asszonyok, de évi tevékenységük a szeretetmunkában ezzel, úgyszólván ki is merül.
- Furcsamód ugyanakkor, amikor anyagi támogatásra volt szükségünk, az egyházközösség tagjai nagylelkűen adakoztak. A 200 éves jubileumunk alkalmából annyi pénzt összegyűjtöttünk, hogy kívül-belül felújíthattuk a templomunkat. A munkálatokat a napokban fejeztük be. Az augusztus végi rendezvénysorozatba csak azért kapcsolódtunk be (mi nem jegyezzük ugyanis ezeket az évfordulókat), hogy alkalmunk legyen nyilvánosan is megköszönni támogatóinknak a segítséget. Ugyanekkor négy fiatal lelkészt avatunk fel (a helybeli Harangozó Lászlót, a szabadkai Kiss Nándort, a maradéki Gyenge Károlyt és Gyenge Károlyné Szlifka Tildát).
Mégis, mindenek ellenére hogyan tovább? Mibe kapaszkodni? "Csakis abba, amihez értünk" - zárja le eszmecserénket derűlátóan Molnár Károly nyugalmazott agronómus, aki olyan hullámhegyeket és -völgyeket is megélt már az elmúlt évtizedek alatt, hogy bátran kimondhatja: azért nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A faluban nemcsak a szőlő- és gyümölcstermesztés volt egykoron fejlett, hanem a jószágtartás is. Az újabb kori tervszerű gazdálkodás olyan nagy eredményeket jegyzett a sertés-, a marha- és a baromfitenyésztésben, amely révén nemcsak a Vajdaságban, hanem széles e világon ismertekké váltak. Noha Jugoszlávia szétesésével mindezek az állományok tönkrementek, azért ezek a "szép napok" még élnek az emberek emlékezetében, s szerencsére egyre többen vannak olyanok, akik mernek és tesznek is valamit, hogy kimozduljanak a holtpontról. Ha döcögve is, de újra beindult a marhahizlalás, a tojótyúkok tenyésztése, a dohánytermelés, megalakult a Gazdakör, hogy szakmai segítséget nyújtson, egyesületbe tömörülnek a méhészek, a bortermelők, a szarvasmarha-, a kecske- és a sertéstenyésztők...
Hát mégis mozog a Föld...

CSANTAVÉRI ORLANDÓ

Karácsonyi Petra (alias: Bozsik Péter)

Bacchusnak Bitolára
83.02.08.

Üdvözlégy Bacchus, aszúknak atyja!

Fogadd jókívánságaimat bormámoros kicsiny pátriámból, ahol most élvezzük csak igazán a természet áldásait: sört, bort, pálinkát (s hasonló jókat). Mint azt szemeiddel is tapasztalhatod, ismételten hemzsegek, információkat nyújtok a hazai (értsd: bácsfeketehegyi) légkörről, teszem ezt 1983. február 8-án este 21 óra 22 perckor. Bizonyára fúrja hízásra hajlamos (ugyanakkor becses) oldalbordáidat a kíváncsiság, hogy miért nem boroskancsó mellett ülök ilyentájt; ehelyett kopott írógépem kattogtatom. Válasz: vizsgára készülök, ezért távol tartom magam mindennemű kollektív zülléstől, másnaposan ui. sokszor még a nevem sem tudom leírni, nemhogy még ezt a rohadt sváb grammatikát silabizáljam. Azt persze kifogástalanul tudom, hogy „entschuldigen mir Sie bitte, haben Sie einen Zigaretten?” (he-he, ezt jól begyakoroltam Vodicén). Azért, hogy még se hagyjon alább emelkedett hangulatom, meg-megnyalintom az almapájinkót, amit édesapám felépülésemre szerzett be.
Ami a söröskereszt-pályázatot illeti, szükségünk van türelmedre, Bendzsó ti. nem kapta meg még e havi bérét, és csak fizetésosztás után tudunk tőle kamatmentes kreditet fölvenni. Amilyen zsugori, még képes lesz tőlünk megtagadni ezt a kis segítséget (mondhatnám baráti gesztust), pedig eddig még minden általa folyósított kölcsönt becsületesen letagadtunk.

Ha van ott a távoli Bitolában egy jófajta felcser vagy lódoktor, kérlek, küldd el errefelé, ez a Bendzsó gyerek ui. az utóbbi időben gyengélkedik. Vasárnap például nem vacsorázott (!!!), és már három napja egyáltalán nem álmos (!?). Szerintünk ez valami súlyos kór lesz nála, meglehet, még az italfogyasztására is kihat. Bár biztató jelnek könyvelhető el, hogy a héten disznót vágnak, mert az előzőből még csak négy sonka maradt (közvetlenül karácsony előtt vágták le).

Ami a purgatóriumot illeti, Frédit meg engem is egyre sütöget a tüze, szinte hetente meg-megvigasztalnak bennünket ezek a frontlógó katonaügyesek, hogy az áprilisi transzportba épp ilyen marhaerős tüzérekre van szükség, mint mi. Ha tudnák, hogy néha milyen szépeket gondolok róluk, hát azon szent minutumban átképeznék magukat WC-pucolónak vagy albán tökmagárusnak.

Jelenleg legfrissebb művemen, egy esszénovellán ügyködök, melynek címe a „Fohász”. Két részből áll: az egyik az „Ősbacchus”, a másik „Bacchus, a hupu”. Ha kitalálod, hogy kiről írom, garantáltan biztosítok számodra három lityi jófajta bor (Incikátó szomszédságából), olyan, de olyan fasza…! Nem találok rá jelzőket.

Levélírói kedvemnek grafikonja ugyancsak lefelé ívelőben van, amit különösképpen tovább süllyeszt az a tény, hogy idősb Pityóka már fél órája valami csirill kornyikálást hallgat (azaz hallgatna, ha ébren lenne).

szegínykispityóka


Bacchusnak Bitolára
83. 02. 21.

Banzáj Bacchus!

Fogadja kigyelmed taknyos-nyálas üdvözletem pájinkazamatú pátriámból. Itt mindenki igen-igen nagy egészségnek örvend, kivéve tán ezt a gógyis Incikátót, aki egy nagyobb ivászaton bizonyára izomlázat kapna a flaskák emelgetésétől, annyira elszokott a helyes táplálkozástól. A különösen egészséges légkört Mustapha szolgáltatta, aki méltóképpen ünnepelte meg (?-ik) születésnapját. Volt dögivel pálinka, bor, sör, vodka, whisky, rum és egyéb földi jó, egyedül a limonádéfélék hiányoztak – vagyis Istennek hála, nem hiányzottak.

Különben Mustapha bulijával párhuzamosan még egy hepaj is volt szerény falunkban Köpcinél. Én már a negyedik (vizes)pohár vodka után vágódtam be hozzájuk Bendzsóval, a részletekre nem is nagyon emlékszem. Azt tudom, hogy megsértődtünk, mert már csak borral tudtak megkínálni bennünket…

A borzalmak (az igazi borzalmak) azonban csak másnap következtek be. Egy népdalest eminens résztvevői voltunk egynéhányan. Frédi citorált, Manyika (aki egyébként megrögzött Omega-mániás) és én ajton- és útonállók voltunk, Bendzsó és Cubi a rendfenntartó-osztag tagjaiként tevékenykedtek, Fehírlaci pénztárosi minősítésben működött (minősíthetetlenül elsikkasztott néhány sörrevalót), Incikátó pedig (a hülye) néző volt. S tettük ezt, mi barmok, egy adag sültkolbászért meg fél lityi sörért.

Frédi barátunk kitűnő hírrel érkezett haza a héten Szjúbotikáról. Azt mondja, hogy szombaton el fog látogatni betses személyünkhöz Faki barátod, a nagy műértő. Tiszteletére ivó-olvasó találkozót szervezünk. Fő témája a „Fohász” c. legfrissebb esszénovellám (neked is megküldöm) lesz. A következő napirendi pont „A fiatalok elidegenedése az alkoholtól”, amelyet nagyszámú ellenpéldával igyekszünk igazolni. A találkozó sikeréről a következő levelem során fogok tájékoztatót szolgáltatni.

Alegközelebbiíráskedvemig
azistenáldjonmegszeretettelbékességgel!

szegínykispityóka

PS I.
Egyébként kutyául forrong a politika. Erdélyben lecsuktak egy csomó eminens magyar írót, mert pofáztak, Illyés Gyulának a Frankfurter Rundschauban járt a szája a jugó-magyarok érdekében, Pesten illegális folyóiratok jelentek meg Kisúgó és Beszélő címen, valamint kazettákat adtak ki, amelyekben 1956-ot dicsőítik, több magyarországi író lelécelt nyugatra stb. Pofázzanak, amit akarnak, csak a bortermesztést le ne állítsák, mert az már nemzeti katasztrófa lesz.

PS II.
A Sörfolt Kiadó legutóbbi együttes (z)üllésén olyan határozatot hozott, hogy a közeljövőben egy Faki-kötetet is kiad. Ezen felül megnyílt a Sörfolt-archívum, amelyet a pillanatnyilag legtekintélyesebb pájinka-mecénásunk, Fehírlaci vesz gondozásba (tizenöt lityi jófajta törkő hűsöl a pincéjében)…

***

MEGJEGYZÉS:
A "Sörfolt Kiadó" megszűnt bácsfeketehegyi könyvkiadó, amely összesen öt könyvet adott ki (ezek közül kettőt elkobozott a rendőrség)
Felelős kiadó: Pityóka
Példányszám: 1
Az ára egy korsó sör, vagy valami más…

A „MI KÁVÉNK” BÁCSFEKETEHEGYEN

Hajnal Virág - Papp Richárd

A bácsfeketehegyi magyarság a második világháború óta él együtt a montenegróiakkal, akik a faluból elkergetett német családok házaiba költöztek be. A bácsfeketehegyi magyar lokális identitás zártságát fokozta a betelepülők kulturális mássága mellett „ateista-partizán” identitásuk. A bácsfeketehegyiek önazonosságának egyik pillére ugyanis reformátusságuk, s az ennek megfeleltetett mentalitás- és értékkategóriáknak, normáknak való megfelelés.
Identitásuk másik meghatározó eleme a lokális kötődés s az ennek megfelelő eredettudat jellemzői. A bácsfeketehegyi magyarság Kunhegyesről települt a Délvidékre a 18. század végén. Érthető volt tehát az izgalom és az öröm, amikor az elmúlt évtized politikai-társadalmi változásainak során Kunhegyes és Bácsfeketehegy testvértelepülések lehettek, s a két közösség lakói (azóta is folyamatos) intenzív kapcsolatba léphettek egymással.

A magyarországi és a délvidéki közösség találkozása azonban egymás különbözőségének megtapasztalását is magával hozta. E tapasztalatok egyik legelső és legjellemzőbb aspektusát éppen a kávé és a kávézás gyakorlata jelentette. A bácsfeketehegyi magyarok közelében ugyanis a magyarországi testvérközösség tagjainak különbözőségét az is aláhúzta, hogy nem szerették a törökösen készült kávét, amelyet a vajdasági magyarok a szerbektől és a montenegróiaktól vettek át.

„Nem kellett a mi kávénk nekik, mert zacc volt az alján”, „az ízét se szerették”, „nem bírták kivárni, amíg elkészül és lehűl”, „nem érezték úgy meg, milyen is ez a mi kávénk, meg minden, ahogy kávézunk” – fejezték ki beszélgetőtársaink. A török kávé fogyasztása ugyanis – ahogy láttuk – nem puszta időtöltés, hanem az életmód és interperszonális kapcsolatok pozitív „balkáni mentalitásának, a mi világunknak a része” – ahogy egyik beszélgetőtársunk jellemezte mindezt.

A kávézás gyakorlata így válik egyik kifejezőjévé a bácsfeketehegyi lokális identitás komplex jelentéstartalmainak. E lokális identitásrendszer sajátosságaira nyújthatnak bepillantást azok a változások, melyeket az előbb említett közvetlen tapasztalatok hoztak. Már korábban is megfigyelhettük kutatásaink során a kunhegyesiektől való elkülönülést akkor, amikor a bácsfeketehegyiek azt hangsúlyozták, hogy ők a „kunhegyesieknek abból a talpraesettebb fajtájából származnak, akik mertek zúgolódni, útra mertek kelni, kockázatot mertek vállalni”. A közvetlen találkozással szembekerült ugyanis a korábban „szimbolikus közösségről” élő kép a tapasztalt valósággal. „Bár lehet érezni a rokonságot – vallotta egyik adatközlőnk –, a kunhegyesiek sokban különböznek a bácsfeketehegyiektől. A kunhegyesiek megmaradtak ott, ahol éltek. Talán az egyetlen község, ahol semmiféle nemzetiség nincs. Maradtak magukban, fejlődtek úgy, ahogy. A bácsfeketehegyiek pedig ki lettek téve a történelem minden zivatarának, forgatagának. Itt szerbekkel, svábokkal keveredve egészen mások lettek, mint a kunhegyesiek. Egyik meg másik nemzetiségről is ragadt rá jó is, rossz is. Rá lehet mondani, hogy ez a bácsfeketehegyi ember Kunhegyesről származott, de mégis egész más. A sokféle összekeveredésből más valami lett. A kunhegyesiek maradtak úgy. Fejlődtek úgy, a maguk formájában.” Az utóbbi években az anyaországhoz tartozás korábban általuk pozitívan értékelt kulturális tartalmainak átértékelődését is megfigyelhettem. A bácsfeketehegyiek számára a kunhegyesiek ugyanis nem csupán az „otthagyott rokonokat” jelentik, hanem ők a magyarországiak megtestesítői is, hiszen ők azok, akiket a bácsfeketehegyiek Magyarországról ismernek, akikkel az anyaországból közelebbi, közvetlen kapcsolatot létesítenek. Így megismerésükkel a kunhegyesiekről és a magyarországiakról, anyaországiakról alkotott kép egyaránt módosult. „Teljesen mások, mint mi. A jóléttől olyan lelketlenek lettek.” „Bármivel szerettem volna kedveskedni nekik, semmi se volt jó. A szalonnát nem ették meg, mert túl zsíros, a rostélyost azért nem, mert nyers, pedig nálunk ez a család kedvence. A kedvükért megvettem a drága szörpöt, de az se ízlett nekik, mert azt mondták, hogy mű ízű – mesélte az egyik asszony –, a kávé se volt jó, mert zacc volt az alján.” Tehát már egyre kevésbé hasonlítanak a bácsfeketehegyiekre: nem szeretik már a
szalonnát, pedig „a magyar ember mindene a sonka meg a szalonna”; idegen számukra a rostélyos, amit „mi itt tanultunk meg a szerbektől”, és a „család kedvence”, így most már a „miénk is”. Nem ízlik nekik az üdítő, amit „még a gyerekek is csak akkor ihatnak, amikor nagy vendégek vannak, mert olyan drága; valamint szokatlan számukra a „montenegróiaktól átvett kávé”, amelynek „napi többszöri fogyasztása elengedhetetlen tartozéka” a bácsfeketehegyiek: magyarok és montenegróiak közös életének. Zavaró tényezővé vált továbbá az eltérő nyelvváltozat is: „Olyan szavakat használtak, amit nem értettünk. Ilyet, hogy cicanadrág. Persze ők se értették, amikor mi azt mondtuk, hogy felhúzom a patikámat.”

A „találkozás” így egyfajta csalódást is okozott a bácsfeketehegyieknek, hiszen a „rokoni” jegyek felfedezését remélték, s inkább különbségekre, másfajta értékrendre, eltérő szokásokra, nyelvhasználatra stb. derült fény. A bácsfeketehegyiekben felmerült tehát a kérdés: „Vajon kik is a mi rokonaink? A kunhegyesiek, akikkel csupán csak származásunk közös? A vajdasági magyarok, akik szintén magyarokként az anyaországon kívül élnek? Vagy netalán a Feketicsen élő montenegróiak, akikkel hasonlóak a mindennapjaink?” Az itt megfogalmazott kérdések egyik válaszlehetőségére térek ki a lokális identitás egy esetét tárgyaló alábbi fejezetben.

E kérdések szempontjából is fontosnak tűnik a montenegróiakkal való együttélés néhány aspektusát szemügyre vennünk. „Azok olyan vademberek voltak” – vallotta az „első találkozásra” még emlékező idős bácsi. Ráadásul a „A MI KÁVÉNK” „magas, fekete, göndör hajú vademberek” beköltöztek azokba a házakba, amelyekben egykor barátaik, ismerőseik laktak, a „hozzánk hasonló szorgalmas sváb emberek”.

A falubeliek kerülték a „jövevényekkel” való kapcsolatteremtést: „sose szerettem közéjük menni”, így a találkozás hiányában, a távoli szemlélő szemével alakultak ki azok a képek – nevezzük őket sztereotípiáknak –, amelyeket még ma is gyakorta felemlítenek a falubeliek: „Felszedték a padlót, a szoba közepén főztek, a villanyt sem tudták eloltani, fújták, de nem aludt el, ezért leütötték”. „Ott lakott egy szobában az egész család, meg persze a kecske, mert az valami nemzeti állat.” „Ott volt a góré az udvarban. Nem tudták, mi az. Ezért bedeszkázták a tiszta szoba ablakát, oda hányták be a kukoricát, meg tán a ganét is.”

Fontos kitérnünk az 1946-ban Montenegróból érkezők megnevezéseire is: „montenegróiak”, „crnagóracok” (szerbül montenegrói) vagy csak egyszerűen a „crna” elhagyásával „góracok”. Interjúink és megfigyeléseink során ugyanis egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy valahányszor a „göndör jövevényekre”, vagy a „vademberi voltukat letagadni nem tudókra” terelődött a szó, adatközlőink a fent említett három elnevezés közül a „górac”-ot használták. Továbbá a vizsgált közösség tagjai így nevezték nem csupán az 1946-ban Montenegróból érkezőket, hanem a bácsfeketehegyi magyarok által nem kedvelt szerb etnikumhoz tartozókat is, hiszen „Milošević, a magas homlokú is górac” meg „mindenki ott a parlamentben”, „góracok” továbbá azok a Horvátországból menekült szerbek, akik „gazdagon érkeztek”. Adatközlőink több alkalommal is úgy fogalmaztak, hogy „górac, vagyis magyarul szerb”. Tehát a falubeli magyarok összekapcsolják az 1946-ban érkezőkről alkotott sztereotípiát azokkal, akik a szerbek közül általuk nem kedveltek. Kétségtelen továbbá, hogy a „górac” kifejezés nemcsak a bácsfeketehegyi magyarok szemében egyenlő a „piszkos vadember a kecskéjével” sztereotípiájával, hanem a Feketicsen élő montenegróiak szemében is, hiszen „megsértődnek, ha góracoknak hívjuk őket, azt mondják, ők feketicsi szerbek”.

A fentiek alapján megállapítható, hogy „górac” és „montenegrói” vagy „górac” és „feketicsi szerb” szinte annyit jelent, mintha két különböző közösség tagjairól beszélnénk. Hiszen valamennyi „pozitív” megnyilatkozáskor a bácsfeketehegyi magyarok az utóbbi megnevezést használták, például a „feketicsi magyarok és a feketicsi szerbek mindig jól megvoltak és meg is vannak egymással”. A fenti állítást azzal magyarázták, hogy egyrészt a „montenegróiak” azok, akik „hajlandóak átvenni a nép szokásait”, ugyanis „ma már olyan tiszta lakásaik vannak, hogy le a kalappal”. Továbbá, amikor még „góracként” „idejöttek hozzánk, egyik népviseletben, a másik ebben, a harmadik abban”. Azonban „most már meg lehet nézni, hogy a montenegróiak, akár férfi, akár nő, sokkal jobban öltöznek, mint a mieink, tehetik is, van nekik miből, de ezt is átvették”. „Góracok” azonban azok, akik „magas nyugdíjat kapnak, mert mind partizánok voltak”, de „montenegróiak” azok, akik „jó kuncsaftok a piacon, mert mindig viszik a virágot a temetőbe minden évfordulóra: negyven napra, egy évre…” „Góracok”, akiknek „egy ronda szokásuk a lövöldözés. Ha lakodalom van, ha születés, mindig lövöldöznek. Mondjuk, ha lány születik, akkor nem lőnek, majdhogynem kiteszik a gyászszalagot”. A „montenegróiak” viszont a „temetésen nem úgy csinálják, mint a magyarok, hogy egy kocsira fölhányják a virágokat, meg is tapossák, hanem minden fiatalnak a kezébe adnak egy-egy csokrot, és azok viszik, olyan megható”. Továbbá „bármelyik montenegrói házába bemész, kínálnak kávéval, pálinkával, megsértődnek, ha nem fogadod el”. A leggyakrabban elhangzó sztereotípiák a munkával voltak kapcsolatosak: „A góracok nem hajlandók a munkára.” „Mind vezető pozíciókat foglalnak el.” „Elhúzódnak a földműveléstől.” „Mind csak irodista.” „Mindig kihúzzák magukat a munkából, hogy őnekik mindent szabad.” „A nehéz munkát mind a magyarra hagyja.” Nincsen olyan, hogy a másé, ha megy az utcán, nem kérdez semmit, szakítja a gyümölcsöt a fáról, hiszen a „házukért sem dolgoztak meg, azt is csak úgy kapták”. Azonban, „ha van valami javítanivaló, amit nem tudok megcsinálni itthon, a montenegróiak előbb segítenek, mint a magyarok”.

Tehát teljesen elkülönül a „górac” és a „montenegrói” képe. A „górac” a változatlan „vadember”, aki nem hajlandó alkalmazkodni, lusta, agresszív, rossz szokásai vannak, és még ma is „azért veszi a körtét a piacon, mert a fügére emlékezteti” – magyarázta a piacon az egyik bácsi. A „montenegrói” pedig a megváltozó „vadember”, aki alkalmazkodott az új környezethez, divatosan öltözködik, vendégszerető, ápolja szokásait, segítőkész.

Ugyanakkor a bácsfeketehegyi montenegróiak körében is megfogalmazódik a „feketicsi szerb vagyok” identitásmegjelölés. Ez azzal indokolható, hogy „mi mások vagyunk, mint a lovćenáciak”. Lovćenácon, a Feketics melletti faluban ugyanis a montenegróiak szinte egy homogén közösségben élnek, „más nemzetiségű elvétve akad ott”. A bácsfeketehegyi montenegróiak, azzal, hogy nem „vállalják fel” montenegróiságukat, elutasítják a „crnagórac” elnevezéshez járuló sztereotípiát, amit azért „tehetnek meg”, mert „mi mások vagyunk, máshogy élünk, magyarokkal együtt élünk”, vagyis már nem olyanok, mint amikor ide érkeztek, mert a „magyaroknak is adtunk”, és „tőlük is kaptunk dolgokat”: „együtt kávézunk”, „együtt dolgozunk” stb. Ez utóbbi magyarázat is tovább erősíti a „feketicsi” dominanciáját, hiszen „azért vagyunk mások, mint a lovćenáciak, mert mi Feketicsen élünk”.

Tehát a bácsfeketehegyi magyarok elkülönítik magukat mind a szerb nemzetiségűektől, mind a vajdasági magyaroktól, mind pedig a magyarországi magyaroktól; a bácsfeketehegyi montenegróiak pedig nem tartják magukat dominánsan a szerbekhez, a vajdasági montenegróiakhoz tartozóknak, és természetesen nem tekintik magukat sem a vajdasági magyarokhoz, sem a magyarországi magyarokhoz, sem pedig a montenegrói montenegróiakhoz tartozóknak.

Hiszen az, hogy „feketicsi vagyok”, magában hordozza a Feketicsen élő magyarok és montenegróiak számára, hogy ők mások, mint a nem Feketicsen élők, mert az ebben a faluban élő emberek az ismerőseik, velük élnek, hozzájuk hasonlóak.

Végezetül tehát tekinthetjük ezt az esetet egyfajta „együttélési stratégiának” is, hiszen „valamennyien” azért mások, mert Feketicsen élnek, magyarokkal és montenegróiakkal együtt élnek. Valamennyien bácsfeketehegyiek, s így életmódjuk – s ebben a kávézási szokások – is ezt a közös kulturális értékrendet és identitást mélyíti el körükben a kívülről érkezők világaival szemben.

KIRÁLYOK NEMCSAK MESÉKBEN LÉTEZNEK

Nagy Farkas Dudás Erika

Tizenöt év aprólékos gyűjtőmunkájának eredménye végre az asztalon. Egy nagy formátumú könyv, 240 oldalas, dupla borítású színes album, királykék alapon, kidomborodó aranybetűkkel, uralkodók fotóival, a hátoldalon pedig II. Margit dán királynő szavaival arról, hogy hogyan sikerült máig megőrizni vonzásukat a még létező monarchiáknak. A szerző dr. Celler Tibor, az ismert feketicsi orvos, a könyv címe pedig A világ uralkodócsaládjai. A budapesti K. u. K. Kiadó gondozásában a napokban jelent meg. Az ünnepélyes könyvbemutató november 15-én volt a Libri Könyvpalotában, Budapesten. "Hivatásom, a gyógyítás mellett életcélomnak mondhatom immár azt is, hogy a lehető legnagyobb teljességgel megismerhessem a világ uralkodócsaládjait, ezeknek a családoknak a tagjaival kapcsolatba léphessek, az önzetlenül rendelkezésemre bocsátott tényanyagból pedig közérdeklődésre is számot tartható összefoglalót adhassak mindazoknak, akik eddig jóformán csak a mesék világából ismerték a királyokat, hercegeket, trónörökösöket. A korábbi rendszerre is visszavezethető tudatlanságunk és tájékozatlanságunk sötétségét szeretném átláthatóbbá tenni, történelmünk és társadalmi valóságunk egy olyan összetevőjére kívánom felhívni a figyelmet, ami nélkül nincsen história, elképzelhetetlen a kiegyensúlyozott, féloldalasságtól mentes múlt- és jelenismeret" - hangzott el dr. Celler Tibor bevezetőjében a könyvbemutatón.

Dr. Celler Tibor azon kevesek egyike, aki budapesti diplomálása után vállalta a hazatérést, hogy szülőföldjén gyakorolhassa hivatását. Amellett, hogy már középiskolás kora óta foglalkozik a királyi-történelmi életrajzok kutatásával, az orvosi témákhoz is hű maradt. Ennek eredménye két hivatalos tankönyv lefordítása a Belgrádi Tankönyvkiadó részére, és a napokban befejezett, 4. tankönyvpótló saját könyve az egészségügyi középiskolák számára. Ezenkívül 2001 januárja óta a Szabad Hét Nap állandó munkatársa is, népszerűsítő-ismeretterjesztő orvosi cikkekkel jelentkezik. Beszélgetésünk a most megjelent könyv kapcsán készült.

- Mi vonzotta a témához? A meseszerűség? A távolság? A kíváncsiság?

- Azt hiszem, ennek egyik oka abban rejlik, hogy én kora gyermekkoromtól kezdve igen élénk érdeklődést tanúsítottam a történelem iránt, sőt az is, hogy orvos leszek, nem történész, csak azon a reggelen dőlt el, amikor be kellett iratkoznom valamelyik egyetemre (ugyanis több helyen is felvettek). A másik ok, hogy a történelmen belül is mindig vonzottak az "egzotikus" témák. Azt hiszem, hogy például az etióp császári család vagy a tongai törzsfőnökök családfáját kutatni nem is olyan unalmas dolog. Az sem mellékes, ha már a történelemnél tartunk, hogy ez olyan téma, amivel ebben a térségben hosszú évtizedekig még a történészeknek sem volt ildomos foglalkozni, vagyis számomra is teljesen ismeretlen volt, amikor belekezdtem. Olyasmivel foglalkozni, amivel a többség foglalkozik, az nekem sohasem tűnt igazán érdekesnek.

- Hosszú éveken át nap mint nap levelezni, kutatni, anyagot gyűjteni... bizonyára az Ön jellemét, tulajdonságait, gondolkodását is alakította, befolyásolta a téma, amivel foglalkozott. Milyen irányba?

- Én minden olyan dologban, amihez hozzákezdek, igyekszem teljességre törekedni. Azt hiszem, ebben a témában most már komolyabb rálátást nyertem, s ez megelégedéssel tölti el az embert. A királyi személyekkel folytatott levelezés, beszélgetés egyedi, "emelkedett" stílusa is nagyon különleges, sokszor akár szórakoztató is lehet a megfelelő szófordulatokon gondolkodni, virágnyelven szólni. Összegezve: azt hiszem, csakis pozitív irányban képeztem magam tovább ezzel a hobbinak indult második hivatásommal.

- Az anyaggyűjtés gyakorlati oldala hogy fest?

- Középiskolás korom óta intenzíven foglalkozom a témával, de az utóbbi két évben ez szinte a napi fő foglalatosságom lett. Rengeteg utánajárás, nehézség, járható kerülőutak keresése, ismeretség, hivatkozás kellett egy-egy királyi személy megkörnyékezéséhez.

- Honnan kap segítséget, kik azok, akik eligazítják?

- A legtöbb esetben a nagykövetségek segítenek, de monarchista szervezetek is, Új-Zélandtól Olaszországig. A nemzetközi Monarchista Liga főtitkárával is gyakran váltottam e-mailt. Tegező viszonyba kerültem a Nemzetközi Stratégiai Intézetek igazgatójával is, aki elismert királykutató, és a két legnagyobb királyi genealógiákat kutató nemzetközi intézet vezetőjével, akik Londonból és Brüsszelből utaztak Jugoszláviába, hogy személyesen megismerkedjünk, azóta tagja vagyok mindkét intézet bizottságának.

- Kutatásainak gyorsan híre terjedt. Az érdeklődésére számot tartó családok tagjai személyesen is közreműködtek az adatszolgáltatásban?

- Igen, gyakran maguk a királyi személyek is segítettek, "ráharapva" a témára. Például III. Dom Duarte portugál trónörökös a néhány hete megtartott bolgár királyi menyegzőt használta fel, hogy aláírást szerezzen a menyasszonytól, Kalina hercegnőtől, és hogy Maria Vladimirovna nagyhercegnővel, az orosz cári család fejével megbeszélje az estleges orosz fordítást. Nadine török hercegnő személyesen vitte magával a levelemet, amikor a nemrég balesetet szenvedett 88 éves afgán királyhoz ment látogatóba. Ugyanis Afganisztánban még nem állt helyre a postaforgalom, a király olaszországi és franciaországi postai elérhetősége pedig a tálib rezsim óta szigorúan titkos. A vietnami császári család feje, Nguyen Phuc Buu Chanh herceg júliusban előbb jugoszláviai, majd októberben magyarországi személyes képviselőjének is kinevezett, sőt még a császári Nagy Becsületrend kitüntetést is megkaphattam. Jelenleg egy európai királyi ház fejével folynak az egyeztetések jószolgálati nagykövetté való kinevezésemről.

- Mikor határozta el, hogy az összegyűlt anyagból könyvet állít össze?

- 2000 végén született meg a gondolat, hogy a felgyülemlett információmennyiséget, a rengeteg színes, sokszor egzotikus fényképet a széles nagyközönséggel is megismertetem. De a most megjelent könyv a témának csak az egyik részét öleli fel: nevezetesen a világ jelenlegi 29 monarchiáját, valamint a három formális monarchiát, Andorrát, a Szuverén Máltai Lovagrendet és a Vatikánt. A könyvet kb. 200 színes fénykép illusztrálja. Már készítem a második kötetet - ez talán még az elsőnél is kedvesebb számomra - , ebben a trón nélküli dinasztiákat mutatom majd be: a Habsburgoktól a Karadjordjevicokon át a Nápolyi-Szicíliai Kettős Királyságig, olyan egzotikumokkal tarkítva, mint pl. Ruanda, a Maldív-szigetek, Szikkim, Laosz stb. királyi háza, de helyet kap benne pl. az új-zélandi őslakos maorik királynője is. Magyarként nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy ne szenteljek ebben egy fejezetet a magyar hercegi családok bemutatásának: Esterházy, Festetics és Batthyány.

- Ők hogyan fogadták a lehetőséget?

- Mind a hárman nagy örömmel, és készségesen együttműködnek. Batthyány László herceg meghívott egy hétvégére bécsi palotájába, Festetics György herceg pedig a keszthelyi ünnepi játékokra küldött meghívót. Nem kis élmény ilyen történelmi nevek viselőivel, pl. telefonon, magyarul beszélgetni.

- A világ uralkodócsaládjaiban olyan világot mutat be, amit hosszú évekig még csak emlegetni sem lehetett, ami merőben más, mint amiben élünk. A különbségeket inkább ismerjük, de mi az, ami közös a sorsunkban?

- Habár a jelenlegi királyi udvarokban is léteznek kamarások és hasonló középkori tisztségek, és a mai királyok közül is sokan királyi többesben beszélnek, valamint a protokoll még mindig előírja a kötelező térd- és főhajtást, azért a legtöbb uralkodóház mégis lépést tart haladó korunkkal. Látszólag ez a világ csak csillogás és pompa, ugyanakkor a királyi személyek ugyanolyan hús-vér emberek, mint jómagunk. Nekik is ezernyi emberi gondjuk, bánatuk és örömük van, mint nekünk, csak talán egy kicsit más dimenziókban.

- Szólhatna erről egy kicsit bővebben is?

- Ma a legtöbb herceg és hercegnő már nem magánoktatásban részesül, hanem közönséges iskolákban és egyetemeken tanulnak. Gyakran megesik, hogy polgári származású személyt választanak házastársul. Az uralkodóházak tagjainak politikai szakértelme, műveltsége, bizonyos részterületeken való jártassága igen figyelemre méltó, ugyanis olyan testre szabott képzésben részesülnek, ami csak egy jövendő uralkodó számára képzelhető el. A közgazdasági, a politológiai, a jogi vagy éppenséggel a filozófiai doktorátus és, mondjuk, a pilótaengedély megszerzése, úgy tűnik, ezekben a körökben már-már alapkövetelmény, de ezen túl akad közöttük író, költő, festőművész, szobrász, divattervező, karmester, tengerbiológus vagy nemzetközi sportversenyeken is dobogós helyet elérő élsportoló is. A legtöbbször ők is végigszenvedték népük viszontagságos sorsát, sőt nem egy király még akár a múlt században is életét vesztette a hatalmi harcokban: például az utolsó iraki és burundi királyt mindössze 29 évesen ölték meg "forradalmárok", az agg laoszi király és felesége pedig a kommunisták által létesített koncentrációs táborban halt éhen, ugyanis ott olyan elv járta, hogy mindenki annyit egyen, amennyit dolgozni bír. Ez utóbbi eset 1975-ben történt. A külföldi gyógykezelésen tartózkodó Idriss líbiai királyt Kadhafi ezredes buktatta meg 1969-ben. Rezsimjéről eleget hallhattunk. Az afgán királyt saját sógora buktatta meg, míg külföldön tartózkodott, önmagát kiáltva ki köztársasági elnöknek, de négy év múlva ő rosszabbul járt: golyó végzett vele egy újabb forradalomban. Azt, hogy hová vezetett a királyság megszüntetése Afganisztánban, a közelmúlt eseményei bizonyítják. A sokféle nemzetiség és politikai vonulat végül mégiscsak a 88 éves, száműzött királyban látta a politikán felül álló egyetlen összekötő kapcsot, és sietve visszahívta a konszolidálódó politikai helyzet bölcs felügyelőjéül. A kétmillió áldozatot követelő kambodzsai polgárháború végén a kiegyezés szintén csakis Norodom Szihanuk király karizmatikus személyén keresztül nyerhetett végleges formát.

- Az eddig közreadott részleteket hogyan fogadták az olvasók, kapott-e visszajelzéseket?

- Én csak pozitív visszajelzéseket kaptam, de ez objektívan nem sokat jelent...

EGY TEMPLOM VISSZAKAPTA MÉLTÓSÁGÁT

Papp Imre

Történelminek is nevezhető esemény játszódik Bácsfeketehegyen, hiszen hatvan év után egy templom visszakapja méltóságát, és ezzel kijavítunk egy történelmi igazságtalanságot. A bácsfeketehegyi evangélikus templom a mai nappal visszakapja egykori és jövőbeli jellegét – mondta többek között Pál Károly vasárnap a hatvan év utáni első szertartást megelőző alkalmi ünnepségen...

...amelyen megjelentek a történelmi egyházak, a község elöljárói, a Duna menti németek képviselői, valamint Opovó és Knićanin küldöttségei.

Az egybegyűlteket elsőként Csete Szemesi István református püspök üdvözölte, kiemelvén, hogy örülni kell a templom felújításának, hisz mint mondta, egyek vagyunk a krisztusi hitben, s ahogy János evangéliumában áll, egyek kell legyünk Isten szeretetében is. Az egybegyűlteket üdvözölte Jovan Kezan szeghegyi ortodox pap is, majd Dolinszky Árpád evangélikus püspök kiemelte, hogy a templom felújítása még nem fejeződött be, de egy határkőhöz érkeztek a munkálatok, és lehetővé vált, hogy a reformáció 491. évfordulóján, hatvan év után eőször tartsanak benne egyházi szertartást. A Szentírást idézve rámutatott, szép, amikor a testvérek együtt tudnak lenni, s itt ezúttal jelen voltak evangélikusok, reformátusok, katolikusok és pravoszlávok. Megmutatkozott, hogy egy az úr, és hálát kell adni Istennek, hogy ezt meg is tapasztalhatták a jelelevők.

A köszöntőket követően Dolinszky Márta evangélikus esperes megnyitotta az ünnep alaklmából szervezett bibliakiállítást, rámutatva, hogy a kiállított könyvek tíz nylvű fordítást mutatnak be, s a bemutatottak legrégebbi darabja egy 1712-ben kiadott, vagyis néhány esztendő híján háromszáz éves, Nürnbergben kiadott német nyelvű Biblia Luther Márton fordításában. A részvevőket Ivan Bukvić építész tájékoztatta a templomfelújítás körüli munkálatokról, rámutatván, hogy a tavaly ősszel elkezdett munkálatokat jövőre teljesen be is fejezik.


A reformáció 491. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi áhitaton Dolinszky Gábor üdvözölte az egyházi méltóságokat és a világi elöljárókat, akik között jelen volt Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke, valamint Nagy Ferenc szabadkai főkonzul is.Ünnepi beszédében Dolinszy püspök hangsúlyozta, hogy a Szentírásban Isten azt mondja “Az én házam az imádság háza legyen.”, de évtizedeken át egy letűnt rendszer ezt a templomot meggyalázta, de ezután, bár a felújítás még nem fejeződött be, ez a templom már nem templomra hasonlító magtár lesz, hanem Isten szent hajléka, az imádság háza lesz. Az ünnepi áhitat végén Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános is üdvözölte az egybegyűlteket, ugyanazt a gondolatot idézte a Bibliából, mint az előtte szóló, vagyis hogy a templomnak az imádság házának lell lennie, s mint mondta, minden jószándékú hívőnek örülnie kell, amikor azt látja, hogy egy templom megújul, s hogy ezentúl eggyel több helyen dicsőítik Istent ebben a közösségben. A szertartás végén mindegyik egyház képviselője a saját szertartása szerint megáldotta a részvevőket.

Az ünnepségsorozat befejező részeként a magyarországi Forrás Színház, valamint a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének tagjai bemutatták a közös produkcióban készült Kövek zsoltára című verses áhitatot. A Pataki András rendezte összeállításban a versmondókon kívül fellépett Eisenbeck Ágota énekművész és Dibusz Ferenc orgonaművész is.

SAFFER PÁL

(Feketics, 1924. március 29.–Szolnok, 1998. április 9.)

Kalapis Zoltán

Egyik lapunk nekrológjában azt közölte róla, hogy „jugoszláviai magyar író, irodalomszervező, műfordító” volt. Nem pontatlan a megállapítás, de hiányos a zsurnalisztika említése nélkül, s ezért kiegészítésre szorul. Ő elsősorban újságíró és szerkesztő volt, a sajtó, a rádió, a tévé embere – így, ebben a sorrendben –, s csak „másodállásban” az irodalom művelője, mint a literátorok általában ezen a tájon, s másutt is. Igaz, első lépéseivel a poézis és a belletrisztika felé tájékozódott, de végül is a tájékoztatási szervekben kifejtett munkásságával, a megírás módjával, a meglátás erejével lépett át az újságírásból az irodalomba.

Saffer (Schaffer) Pál egy Krivaja menti szatócsüzlet tájékán nevelkedett, a „zsidó boltos” fiaként, ami nem mindig volt alkalmas ajánlólevél serdülő társai szemében. Verbászon és Szabadkán járt iskolába, csendes, zárkózott természetű volt – a légynek sem ártott, ahogy mondani szokták – ezért is keltett nagy megdöbbenést ismerősei körében, hogy 1941. augusztus 15-én, a tizenhét éves legénykét búzagyújtogatás, kommunista tevékenység vádjával a szabadkai katonai rögtönítélő bíróság elé állították. A vésztörvényszék gyorsított eljárása rendszerint jogerős halálos ítélettel zárul, a szabadkai per hat vádlottja közül kettőt el is ért a végzet. A többit, köztük Saffert is, mint kiskorút, börtönbüntetésre ítélték, mivelhogy a büntetőjog szerint a 16. életévét betöltő egyén ellen bűnvádi eljárás indítható ugyan, de sem halálra, sem életfogytiglani börtönre el nem ítélhető.

Saffer Pál a ceglédi börtönben töltötte rabéveit, 1944-ben pedig az ónodi kiskorú javítóintézetbe került, s innen is szabadult. A második világháború befejezése után közéleti szerepet vállalt, majd 1950-ben a sajtóba irányították: az induló Új Falu című mezőgazdasági hetilap főszerkesztői székébe ültették. Irányított káder volt, de szerencsére olyan, aki írni is tudott. Amikor 1953-ban a hetilap megszűnt létezni – ez már a termelőszövetkezetek felszámolásának kora –, az egész szerkesztőséget átirányították az Újvidéki Rádióba, köztük Saffer Pált is, aki a gyorsan fejlődő, ötnyelvű adó magyar szerkesztőségének egyik vezető embere lett. „Együtt éltünk és álmodtunk ott” – írta emlékezéseiben a felemelkedés hőskoráról. 1973-ban az ugyancsak ötnyelvű Újvidéki Televízióban újra „kezdő” lett: a tévédráma beindításán fáradozott, majd a műsorigazgató tisztét látta el.

Közben szorgalmasan publikált a hetilapokban és folyóiratokban, a Magyar Szóban 1959-ben külső munkatársként ő indította meg és szerkesztette is egy ideig az olvasói véleménynyilvánítás orgánumát, a Közös Íróasztalt.

Első irodalmi próbálkozása börtönéveiből maradt fenn, amikor is verssel jelentkezett egy írógéppel sokszorosított rabantológiában (Rácsok mögött, Szabadka, 1943). Kisregénye is viszonylag korán, a jugoszláviai magyar könyvkiadás „őskorában” jelent meg (Utolsó vallomás, 1953). Irodalmi pályája azonban mégsem ezen a nyomvonalon bontakozott ki: elsősorban riportjaival, elbeszéléseivel tűnt ki (Folyók, hegyek, emberek, 1960; Hideg neonfény, 1967; Politúros fedelű könyv, 1984). Kedvelt műfaja volt a rádiójáték. „Ha hagyják, legszívesebben rádiójátékokat írt volna egész életében” – írta róla Gobby Fehér Gyula. Főbb rádiójátékai: Magános őszi út, 1957; A panteoni szobrok titka, 1963; Éjjeli járat, 1968; A csend, 1970; Végrendelet, 1973. Ezek közül néhány megjelent a rádiójátékok és gyermekhangjátékok két gyűjteményében (Álmok szintjén, 1969; Éva naplója, 1969).

Saffer Pál utolsó éveit tolókocsiban töltötte, viselve egy súlyos agyvérzés okozta károsodás következményeit. Visszavonultan gyógykezeltette magát Kanizsán, majd Szolnokon. Az utóbbi városban érte utol a halál is.

NAGY ÉS IGAZ JÁTÉK VOLT

Beszélgetés Barta Júlia Magyar Életfa Díj-as bácsfeketehegyi óvónővel

Krekity Olga

Azt hittem, könnyebb lesz róla írnom, hiszen számtalan közös élmény, rendezvény, utazás, verseny, táborozás köt össze bennünket. De mindenekfelett a költészet és a versmondás szeretete, amely egy folyómederbe sodort bennünket, s azóta kéz a kézben úszunk e hömpölygő folyamban - olykor az árral szemben is. Most mégis keresem a szavakat, azokat, amelyek csak rá, a munkájára és a személyiségére jellemzőek. Mi ragadja ki a szürke tömegből? Mi teszi mássá? Mivel érdemelte ki a gyerekek szeretetét hosszú éveken keresztül? Kapirgálok, kapirgálok... s afféle apróságok jutnak eszembe. Például az, hogy tizenöt éves ismeretségünk alatt még sohasem hallottam panaszkodni. Sem falujára, sem ismerőseire, rokonaira, barátaira, sem a családjára, sem az egészségére. Zsörtölődni, dünnyögni persze szokott méltánytalanságok felett. Bosszankodni irigységen, tunyaságon, hanyagságon. De valakit megbántani szóval vagy tettel - még nem tapasztaltam tőle. Pillanatnyi elkeseredettségét, mint afféle másnaposságot gyorsan kiheveri a feneketlen lelki kútból merített szellemi erejével, hitével és tettrekészségével. Talán nem hiába született Bálint-napkor... S noha az idén ünnepli 70. születésnapját, még ma is ugyanolyan türelemmel oktat és nevel gyermekeket a szép szóra a Feketics ME Podolszki Versmondó Körében, illetve a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete keretében, mint egykoron óvónőként a bácsfeketehegyi Pán Péter óvodában 32 éven át.
- Sohasem kérdeztem még tőled, hogy miért lettél épp óvónő, hiszen ezzel a ,,pedagógusvéná”-val mehettél volna tanítónak vagy magyartanárnőnek is, ha már ennyire szereted az irodalmat, az olvasást...


- Két esemény, két felejthetetlen gyermekkori élmény határozta meg életem folyását és a pályaválasztást is. Pancsován születtem 1939-ben, mivel édesapám kéményseprő mesterként ott volt állásban, de 1941-ben, a ,,magyarok ideje'' alatt áthelyezték Zomborba. Itt éltem át életem legtragikusabb sorsfordulóját, ugyanakkor pedig az egyik legszebb karácsonyát is 1944-ben. Egy vasárnap, november 4-én négy fölfegyverzett partizán zörgött be a kapunkon, ablakunkon. Apánkat keresték, de épp gyógyszerért volt a patikába, tehát épp akkor nem tartózkodott otthon. Megparancsolták édesanyámnak (aki öcsénkkel volt épp viselős), rögtön öltözzön fel, és menjen velük. Mit volt mit tennie szegénynek! Bátyámmal ott álltunk megszeppenve mellette, belecsimpaszkodtunk a kezébe, de minket a kapuban visszaparancsoltak a katonák. Sírva fakadtunk. Könnyeinken át csak annyit láttunk, hogy amikor anyánk elindult, apánk épp akkor fordult be az utcába. Úgy vitték el a fegyveresek, hogy el sem volt szabad búcsúznia. Csak az volt a bűne, hogy Hajnal Sándornak hívták. Sokáig vártuk haza, de még azt sem tudtuk meg, hová vitték el, mi történt vele, hol a sírja. Én ekkor már jártam a zárdai óvodába, és szorgalmasan készültünk a karácsonyi műsorra, amit a zombori színházban mutattunk később be. A színház ragyogott a gyertyák fényétől, a díszektől, illatozott a karácsonyfa, az egész olyan volt számomra, mintha egy mesevilágba csöppentem volna. A színpadon pedig azt játszottuk el, hogy angyalkák vagyunk, s a szegény gyerekeknek, amíg azok alszanak, az éjszaka leple alatt, lábujjhegyen settenkedve, viszünk élelmet: lisztet, mézet, kalácsot... Még ma is, ha behunyom a szemem, mindezt látom: az ékszerdobozként ragyogó színházat, és benne magamat. És akkor eldöntöttem, egyszer én is rendezek egy ilyen karácsonyi műsort.
- Sikerült? Beteljesült a vágyad?
- Édesapánk elhurcolása után, a következő év áprilisában Kishegyesre költöztünk anyai nagyszüleimhez. Itt nőttem fel. Talán hatodikos voltam, amikor egy téli, ködös, decemberi napon Molnár Erzsébet tanárnő a magyarórán felolvasta József Attila Holt vidék című költeményét. Pattogott a tűz a kályhában, a melegben megcsapta orrunkat az olajozott padló szaga, és nekem egyszerre minden olyan barátságos lett a kinti zord idő ellenére. Ekkor lettem szerelmese a verseknek. S talán ennek az élménynek a hatására döntöttem el végképp, hogy óvónő leszek. 1959-ben érettségiztem az újvidéki óvónőképzőben. Kishegyesen kezdtem el dolgozni, de nemsokára áthelyeztek Magyarcsernyére. Két év után megpályáztam Feketicsen az állást, és visszakerültem Bácskába. Ettől kezdve már teljes bevetéssel dolgoztam. Nagyon szeretem a hivatásomat, s nekem a gyerekekkel való foglalkozás mindig egy szép, komoly és igaz játék volt. Mesét mondtam és dramatizáltam, báboztunk, évszakonként szerkesztett kis műsorokat tartottunk, melyekben alkalmi gyermekverseket és -dalokat adtunk elő. A 70-es évek végén sikerült rendezvényeinket az óvoda falain kívül is bemutatnunk. Elsőként ünnepelhettük meg az új iskolában a tanévkezdést, vagyis az ősz ünnepét. Begyűjtöttük az őszi terméseket, játékokat készítettünk belőlük, meg ezzel díszítettük fel a tantermeket is. Kint az udvaron pedig a hagyományossá vált műsor után krumplit, gesztenyét sütöttünk a parázsban. Akkoriban még a Télapót vártuk nagy izgalommal, de a 92-93-as iskolaévben már megünnepelhettük a karácsonyt. Tehát teljesült az álmom.
- Nyugdíjba vonulásod után, 1994-ben ismerkedtünk össze egy gyermekszínjátszó találkozón. Hogyan kerültél oda?
- Abban az évben alakítottam meg a Bóbita gyermekszínjátszó csoportot 15 harmadikos-negyedikes gyermekkel, egykori óvodásaimmal, de csak két évig dolgoztunk különállóan, utána csatlakoztunk a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéhez, s nagyon büszke vagyok arra, hogy most az elnökségben és azon kívül is ezek a gyerekek, immár felnőttként, szorgoskodnak. Megérdemlik, hogy megemlítsem a nevüket: Csanak Andrea, Farkas Hajnalka, Fekete Ágnes, Kelemen Adél, Papp Boglárka, Pál Ágnes, Tarkó Lilla, Tóth Anita, Tóth Tilda. Később csatlakozott hozzánk Szatmári (Csanak) Melitta, Lódi Andrea, Kormos Irén... Az Életfa Díj az ő munkájuk gyümölcse is, hiszen nélkülük az én munkámat sem koronázta volna siker. Velük tudjuk évről évre megszervezni a Dudás Kálmán Találkozót, a Szép Szó Versmondó Műhelyeket, a Záporka vetélkedőt a sérült gyermekek részére, a Podolszki-napokat és sok más rendezvényt. Nagy boldogság dobogtatta meg a szívem, amikor a Bácsfeketehegy újratelepülésének 220. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen konstatálhattam: a műsort egykori tanítványom rendezte, a közreműködők között pedig tíz versmondó lépett fel, azok, akik a Bóbitában tették meg az első lépéseket. Van már képzett logopédusunk-gyógypedagógusunk, drámapedagógusunk, tanítónk - egyszóval olyanok, akik viszik tovább a pálmaágat.
- Időközben nagymama is lettél. Ez a szerep milyen örömöket nyújt?
- Hálát adok az Istennek, hogy mindkét fiam (jóllehet a polgárháborús években kinn rekedtek külföldön, az egyik Horvátországban, a másik Magyarországon) boldog házasságban él, és hivatásukban is helytállnak. Bella unokám 11, Botond pedig 9 éves. Míg kicsik voltak, nem nagyon érdekelte őket a versmondás, hanem inkább a játék, a rajzolgatás, a színes papírokkal való ragasztgatás, de épp karácsonykor Bella nagyon szép ajándékkal lepett meg. Felhívott telefonon, és azt mondta: ,,Nagyi, verset tanulok. A János vitézből kiválasztottam két részt is, versenyre készülök, de még nem döntöttem, melyikkel állok ki''. Talán nem volt hiábavaló mégsem az a sok mondókázás, dallikázás, mesélés.
- További örömökben gazdag és boldog esztendőket kívánunk Neked, óvó néni!

ORSZÁGUTAK KÉTKEREKŰ LOVASAI

Szukola Béla

Minden bizonnyal magukat a szervezőket is meglepte a nagy létszámú motoros jelenléte, akik az első bácsfeketehegyi motoros találkozóra érkeztek. A szombati találkozóra már péntek este szállingóztak az első „fecskék”, majd másnap délutánig folyamatosan, főleg csoportosan, de sok magányos farkas is begördült a strandot övező park pázsitjára.

– A jelenlévő mintegy 350 motoros Vajdaság különböző – közeli és távolabbi – településeiről érkezett, de természetesen a helybeli motorosok is nagy létszámban jelen voltak. Annak külön örültünk, hogy nagyszámú érdeklődő is megtisztelte jelenlétével ezt az első motoros találkozót – informált Simonyi Leona, az egyik főszervező, aki Kecskeméti Ernővel – és persze egy lelkes csapat segítségével– három hónapos előkészület, szervezés után többéves álmát valósíthatta meg. Hogy egy ilyen jellegű találkozó hogyan lehet sikeres és a jövőben is látogatott, erről a törékeny fiatal lány – aki egyébként egy 600 ccm-es Yamaha gyorsasági motort vezet, ezt vallja:

– Elsősorban a baráti fogadtatás, a jó hangulat fontos, megfelelő környezet – amit itt az egykori fürdőmedence környéke teljes egészében kielégít, és természetesen színvonalas program és nem utolsó sorban jó zene szükséges.

S valóban, az idelátogatót a késő délutáni órákban a strand előtti utcaszakaszon a motorosok lélegzetelállító és veszélytelennek egyáltalán nem mondható bemutatója fogadta. A topolyai Dejan Fabijanović szerbiai streetfighter bajnok és társai a feszülten figyelő nézőközönségben igen csak megnövelte az adrenalin szintet. Ezt még fokozták, amikor az üresen álló fürdőmedencében a cikázó motorokon akrobatikus, nyaktörő mutatványokat adtak elő. A jelenlévő nézelődő – főleg, aki először lát ilyet – amint lépésről-lépésre halad előre és tárul a szeme elé a számtalan nagytestű, csillogó-villogó, a színek kavalkádját ontó motorok sokasága, amellyel nem tud betelni, nem tudja, melyikre pillantson először, vagy melyiket csodálja meg huzamosabb ideig. Mert minden bizonnyal képtelenség mindet aprólékosan megnézni, és gyönyörködni az emberi elme és kéz produktumának látványában. Az olyan világhírű motorok, mint a Honda, Yamaha, Harley Davidson – hogy csak párat említsünk – mellett nem kisebb büszkeséggel vonultak fel a Tomos gyárban készült motorok tulajdonosai is, de a tajvani robogókat sem szégyellték a nagynevű társaik körében a gazdáik. A motorok között hömpölygő, nézelődő, fényképező és persze fényképezkedő látogatók többsége óhatatlanul is megállt és megcsodált egy fekete motort és a közelében szintén fekete „szerelésben” lévő tulajdonosát, a telecskai Tóth Andrást.


– Ez valójában egy orosz rendőrmotor, amelyet fényképek és a saját elképzelésem szerint átépítettem amerikai chopper mintájára. Különböző elemekkel, különlegességekkel díszítettem még a legapróbb részleteit is. Kiadja az időm, ugyanis munkanélküli autószerelő vagyok – mondja magáról a tetőtől talpig fekete bőrszerkót láncok, bilincs és egyéb „kellékekkel” kiegészítve viselő 63 éves „öreg motoros”, aki a korhoz és hobbijához híven nem lóháton, hanem motoron szöktette meg annak idején a kedvesét, aki ma is a felesége. – Gyakran részt veszek a motoros találkozókon, ugyanis számomra ez nem csupán puszta időtöltés, hanem barátkozás és szórakozás is egyben. A két fiam is szenvedélyes motoros, erre a találkozóra a fiatalabbik fiam kísért el az ő 1100 ccm-es Kavasakiján.

Tóth Ákos helybeli motoros egy kék színű 600 ccm-s Suzuki GSX-en érkezett, ő a szervezésből is kivette a részét.

– A szenttamási motoros találkozó szervezői megváltoztatták, csúsztatták egy héttel az ő találkozójukat, amely így egybeesett a mienkkel. Félő volt, hogy „elhúzzák” a mi résztvevőinket – tapasztaltabb, összeszokott szervező csapatról lévén szó – ám végül is a motorosok többsége nálunk parkolt le. Jövőre három napos fesztivált szeretnénk összehozni, számos újítással, játékkal, látványossággal bővítve, amelyekbe nagyobb mértékben vonnánk be a jelenlévőket – mesélt a jövőbeli elképzelésekről a fiatal motoros srác.

Szakál Kálmán Bajsáról érkezett, aki egyébként rendszeres résztvevője ezeknek a találkozóknak.

– Amióta levizsgáztam, vagyis 1967 óta járom a találkozókat, a volt jugoszláv tagköztársaságokat és a környező országokat is. Szeretem a motorokat, a rock zenét és az ilyen találkozók alkalmával ismerkedünk, barátkozunk, sörözgetünk és a motorokról is csevegünk. Ez is egy fajta szórakozás, kikapcsolódás annak ellenére, hogy nem olcsó, mert a benzin és egyéb költségeket is saját magunk fedezzük.

Beszélgetésünket a motorok föl-föl berregő zúgása tette hangulatossá, sokszor túlharsogva az emberi beszédet. A strand egyik szegletében a hangszórók ontották kitartóan a zenét, amely igen csak jól megfért a hideg sört iszogató és a fasírtos zsömlét majszolgatók népes tábora között. Mert egy-egy ilyen jellegű találkozónak ez is egyik elengedhetetlen velejárója. Az első feketicsi motoros találkozó esti műsora három kiváló rock együttes késő éjszakába nyúló koncertjével ért véget, amikorra már a motorosok létszáma is igen csak megfogyatkozott. Ám mintegy harmincan – főleg a temerini fiúk zöme és a román határ közeléből érkezők – kihasználták a strand parkjának adottságát, és sátortáborban éjszakáztak, így reggel pihenten, tiszta fejjel intettek búcsút ennek a közép-bácskai kis településnek.

JAKSI KÜNDE!

Stanyó Tóth Gizella

Egykoron így köszöntek egymásnak jó napot a kunok

„Mint nedvet a fa,
úgy szívlak magamba,
Testvérem vagy:
génünkben is kun – s igaz.
Jaksi künde! – Jó napot!”

(Bordás Győző, Bácsfeketehegy, szeptember 20-án)

A szülőföld vonzását valamennyien átérezhettük Bácsfeketehegyen (Feketicsen) a Kunok I. Világtalálkozójának vajdasági főrendezvényén. Szinte mindenkit áthatott a törődő, a határtalan vendégszeretet.

A kis falunkból elszármazottakat talán jobban, de azokat is, akik a környező helységekben élnek, vagy a közelebbi-távolabbi vidékekről érkeztek. Bordás Győző, a Forum Könyvkiadó szerkesztője Óverbászon született ugyan, de olyannyira megihlette a rendhagyó találkozó, az egykori kun köszönés, hogy versben köszöntötte a rendezvényt a délutáni, a kunok Kárpát-medencei letelepedését taglaló történelmi visszatekintőn.


– Kunnak, magyar kunnak lenni életforma, tudat. Nehéz bekerülni a kunok világába, közösségébe, de akit egyszer befogadnak, egy életre szól a barátság – mondta Nagy Kálmán kunhegyesi református lelkész. A kunok 770 évvel ezelőtti letelepedésének történetét, a túlélést jelentő történelmi kézfogást IV. Béla király és Kötöny kun fejedelem között a történészek, a monográfiaírók sokoldalúan feldolgozták, a néprajzkutatók pedig a szokásokat gyűjtötték. De még mindig kevesen tudják, miért ritkítja párját a Nagykunságban elkészített birkapaprikás?! A „nagy titkot” most már ellesték a négy vajdasági kuntelepülésen, Pacséron, Bácskossuthfalván, Bácsfeketehegyen és Piroson élő leszármazottak is. Egymással versengve igyekeztek, hogy a bácsfeketehegyi főrendezvényt záró közös vacsorán az ő bográcsukat dicsérjék legjobban. A vendégeknek pedig hol az egyik, hol a másik ízlett jobban...

A délelőtti ünnepi istentisztelettel, a kunhegyesiek emléktáblájának – amelyet a feketicsiek márinapi szaladása (1849. január 23.) 160. évfordulója alkalmából hoztak – leleplezésével, a világtalálkozó zászlajának átadásával kezdődött rendezvény este emlékműsorral zárult a színházteremben. Őseink jussán ápoljuk hagyományainkat, s hogy mennyire eredményesen, azt a négy vajdasági kun településen élők bizonyítják legjobban, gyermekeikkel, fiataljaikkal együtt – mondta Pál Károly, a Kishegyesi képviselő-testület, a Feketics Művelődési Egyesület elnöke, köszöntve a számos vendéget, egyebek között Varga Imre belgrádi magyar nagykövetet, Egeresi Sándort, a vajdasági képviselőház elnökét, a világtalálkozó vajdasági rendezvényének fővédnökét, dr.Félegyházi Péter konzult, Harangozó László bácsfeketehegyi lelki pásztort, aki Csete Szemesi István református püspök képviseletében és a rendezvényre adott áldásával volt jelen.

– Örülök, hogy újból itt vagyok! – hangzott Varga Imre nagykövet köszöntője. Legutóbb négy évvel ezelőtt járt a faluban. – Akkor a Magyarországról való, 220 évvel ezelőtti ideköltözésre emlékeztünk. Hagyományainkra szükségünk van, tudnunk kell honnan jöttünk, ismernünk kell a múltunkat, mert a nép, amelyik nem ismeri történelmét, annak jövője sincs. Itt is tanúi vagyunk, hogy a múltba való visszanézéssel a jelenünket erősítjük. Bízom benne, hogy rövid idő múlva megnyílik egy új kapu is, ami eddig sajnálatos módon elzárta a még élénkebb kapcsolattartástól, a kommunikációtól, a párbeszédtől az itt és az anyaországban élőket – mondta a nagykövet.

A Kunok I. Világtalálkozójának jelentőségét felismerve büszkén vállalta a rendezvény vajdasági védnökségét Egeresi Sándor, a tartományi parlament elnöke, ezt külön ki is emelte:


– Két héttel ezelőtt Bácskossuthfalván, a kuntalálkozó előrendezvényén visszatekintettem az ezeréves múltra, a magyar–kun kapcsolatok nem éppen felhőtlen kezdeteire, a kunok 1786-os új honfoglalásán át, a mai napig tartó, a nemzet megmaradásáért és felvirágoztatásáért vívott küzdelemig. Bácsfeketehegyen is hasonlókat tapasztalok és érzem azt a szellemi erőt, a nemzetünkbe vetett hitet, a szülőföld szeretetét, a gyökerekhez való ragaszkodást. A kun magyarok vagy magyar kunok ezzel a világtalálkozóval szimbolizálják e nagyon fontos értékeket. A múltban sokszor tapasztalhattuk, hogy magunkra vagyunk hagyatva, de sohasem vesztettük el a reményt. Bár megpróbáltak gyengíteni, megalázni bennünket, de igazán megtörni sosem tudtak. Talpon tudtunk maradni. A kunok világtalálkozójának jelentősége még nagyobb, hiszen összefogásunk, együvé tartozásunk és jövőbe vetett hitünk jelképe ez a találkozó – mondta Egeresi Sándor.

A több órás műsorban bemutatkoztak a négy vajdasági kun település, Pacsér, Bácskossuthfalva, Bácsfeketehegy és Piros művelődési egyesületeinek tagjai. Bojtos Béla, a helyi közösség tanácsának elnöke emléklappal köszönte meg Egeresi Sándornak, hogy elvállalta a világtalálkozó vajdasági rendezvényeinek fővédnökségét. Az emlékestet a helybeli Soma Színtársulat Redemptiós ballada c. előadása zárta. Az est házigazdája Kasza Zsanett volt. Összefoglalónkból nem hagyhatjuk ki a délutáni történelmi visszatekintőt sem, amelyen Nagy Tibor bácskossuthfalvi történelemtanár és Kórizs József amatőr helytörténész tartott előadást a kunok Kárpát-medencei letelepedéséről.