JEGES KÁROLY ÉLETE ÉS MUNKÁJA

Bácsfeketehegyen született 1908. április 28-án, egy tanító házaspár gyermekeként. Miután édesapját 1911-ben kinevezték a siklósi iskola igazgató-tanítójának, így az ifjú Jeges Károly már ebben a baranyai kisvárosban kezdte el tanulmányait. Baján a Tanítóképző Intézetben szerzett tanítói oklevelet, majd a szegedi Ferenc József Tudományegyetemre járt, ahol 1932-ben matematika-fizika szakon végzett. Érdeklődése fokozatosan a tudományos kutatás felé fordult, rövid ideig dolgozott is a Bay Zoltán Intézetében. Ez a pozíció azonban nem biztosította a megélhetéshez szükséges jövedelmet, ezért tanári állást vállalt, először Sárbogárdon, majd pedig a szombathelyi polgári iskolában.

1938-tól Kőszegen az Állami Tanítóképző Intézetben tanított matematikát és fizikát egy évtizeden át, közben kísérletezett, kutatómunkát végzett, amivel kapcsolatos publikációi, szabadalmai jeletek meg. Itt írta fizikával kapcsolatos első ismeretterjesztő munkáit (Könnyen összeállítható játékok és készülékek; Ifjú fizikusok kincsestára; Utazás az atomok birodalmában; Megtanulom a fizikát).

Országos pályázat útján 1948-ban került Pécsre, ahol az akkor megalakuló Pécsi Pedagógia Főiskola egyik alapító tagja volt. A főiskolán a Fizika Tanszék létrehozásával ő teremtette meg az általános iskolai fizika szakos tanárképzés alapjait. Ettől kezdve egészen 1973-ban történő nyugdíjazásáig irányította a fizika tanszék oktató-kutató munkáját, és tanította a tanárjelöltek számos generációját fizikára, a fizika szeretetére.

Oktató-nevelő munkája mellett minden fennmaradó idejét kutató munkára és a fizika tudományának népszerűsítésére fordította. Kutatásaiban az elektrolumineszcens fénykibocsátás tulajdonságait vizsgálta. A vizsgálathoz szükséges eszközök jelentős részét saját maga konstruálta.

Évtizedeken át irányította az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat Baranya Megyei Csoportját (amelynek 1951 és 1975 között elnöke, majd halálig tiszteletbeli elnöke volt), és a Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Baranya Megyei Szervezetének Fizika Szakosztályát. Bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Bizottságának munkájába is. Nyugdíjba vonulása után fáradhatatlanul dolgozott tovább: számos tanártovábbképző kísérleti bemutató előadást tartott, műhelyfoglalkozásokat vezetett, publikált, könyveket írt. Pécsett hunyt el, 1998. október 7-én.

Kortársai szerint barátságos, nyugodt, kissé visszahúzódó, csendes humorú ember volt. Kerülte a konfliktusokat, de szükség esetén tekintélyét latba vetve konfrontálódott a tanszék érdekeinek védelmében. Családja nyugodt hátteret biztosított munkájához, így minden erejét az oktatásra és a kutatásra fordíthatta. Élete és munkája példaértékű volt minden fizikát szerető kutató, tanár és tanítvány számára.

Az egykori tanítványok javaslatára a Pécsi Tudományegyetem Fizikai Intézete tiszteletére 2000-ben emléktáblát állított és előadótermet nevezett el róla.

Könyvei:

Könnyen összeállítható játékok és készülékek. Budapest, 1942.
Megtanulom a fizikát. Budapest, 1943.
Utazások az atomok birodalmában. Budapest, 1943.
Fizikai kísérletek, játékok elektronokkal, ionokkal. Szeged, 1993.

LÓDI GÁBOR „LECSUPASZÍTOTT” VILÁGA

Lódi Gábor Feketicsen született 1947-ben. Topolyán végzett mezőgazdasági technikumot, majd beiratkozott az Újvidéki Tanárképző Főiskolára, ahol 1969-ben képzőművészeti szakon szerzett oklevelet. Ezt követően egy évig a topolyai gimnáziumban tanított, majd Hollandiába ment. A Groningeni Képzőművészeti Akadémián 1973-ben diplomált le, majd grafikusként dolgozott egy könyvkiadónál. 1975-től az Erkende Beldende Kunstenaars Regeling tagja, grafikus, festő és szobrász. 1975 óta felváltva Groningenben és Bácskossuthfalván él és alkot.
Több művészeti csoport (9+1, BKR, Prograph) tagja, számos kiállításokon, képzőművészeti manifesztációkon vett részt. Tapasztalatokat felhasználta a Leideni egyetemen négy évig tartó disszertációtanulmányához, amely könyvként is megjelent.

Meggyőződése, hogy a képzőművészetben nincsenek biztos mércék és szabványok. A munkájában az egyszerű lényeges gondolkodásmódra törekszik. Alkotásai kapcsolatba hozhatók a természetben megtalálható formákkal, de nem ezzel a céllal készültek, a formák csak magukat képviselik, és mint tárgyak önmagukba véve léteznek.
A filográfia (a forma, a gondolkodás és a tér filozófiája) megalapozásával készült munkáit a Filograph kiadó jelentette meg. Ezzel kapcsolatos képeinek, szobrainak jelentős része (mintegy 80 alkotás) megtalálható a Groningeni Művészeti Központban. Egyéb alkotásai (több mint 400 festmény, 1000 kis plasztika, 35 betonszobor és mintegy 2000 rajz/grafika) különböző gyűjteményekben, vagy magán tulajdonban vannak.

Jelenleg a filográfiai kutatás fejlesztésén dolgozik: „A filográfiai kutatásban az egyik vezető fonal az a gondolat, miszerint az agy a mikroszinten (az atom legkisebb részecskéi) és makro-szinten (világegyetem) összeköttetésben van az összes anyaggal és térrel és így az anyag és a világegyetem tudatos lesz, tudatra ébred az agy a gondolkodás által. Ha a gondolkodást kutatjuk, ez által az anyagot és a világűrt is kutatjuk.”


Kötetei:
Beeldende Kunst Filosofie. Groningen, 1997. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Töredékek Lódi Gábor és Lidwien Schuitemaker képzőművészet-filozófiájából, Groningen, 1998.
Geef mij tien eeuwigheden [Adjon tíz örökkévalóságot]. Groningen, 2004.
Tekeningen, beelden, schilderijen [Rajzok, szobrok, festmények]. Groningen, 2004.
Filografika. Groningen, 2004.
Filografika arceringen [Vonal-filografika]. Groningen, 2004.
Filographie oorsprong 1-3 [A filográfia eredete 1-3]. Groningen, 2005 .
Filographie oorsprong selectie [Válogatás „A filográfia eredete” c. kötetből]. Groningen, 2005.
Filographische voorstudies [Filográfiai előtanulmányok]. Groningen, 2005.
Filosofie van het denken [A gondolkozás filozófiája]. Groningen, 2005. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Cartoons [Rajzfilmek], Groningen, 2005.
Filographie [Filográfia], Groningen, 2006. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Filográfiai kombinációk. Groningen, 2008.
Filographie, filosofie van denken in vormen [Filográfia – gondolkozás filozófiai formákban].
Groningen, 2008. (Lidwien Schuitemaker-rel)
Filográfia – gondolkodás filozófiai formákban [Szemelvények]. Groningen, 2009. (Lidwien Schuitemaker-rel)

FEKETICSI SZEGÉNYLEGÉNY

Ismeretlen forrás

Balogh Mihálynak hívták. Unokái és dédunokái úgy tudják, hogy 1852-ben született Feketicsen, ott is halt meg nyolcvannégy éves korában, és a köztemető mélyén domborodik a sárgaföld felette. A kis halom végén még ma is megvan a fejfa, melynek tövében olykor leszórnak néhány szál virágot a temető látogató falubeliek. Mert Balogh Mihályra még ma is emlékeznek, habár közel harminc éve annak, hogy elköltözött az élők sorából. Nem is csoda. Balogh Mihály nem egyszerű gyermeke volt a népnek, híres volt ő a maga idejében, a ponyvairodalom két kötete is megemlíti a nevét. Betyár volt. Betyár, vagy ha szebben hangzik, szegénylegény Rózsa Sándor bandájából.

Rózsa Sándor réme volt az alföldi uraságoknak, működési köre Szeged vidékétől lenyúlt Szenttamásig, és ha a pandúrok megszorították, gyakran keresett menedéket a feketicsi domboldal mély katakombáiban. A török időből származó katakombák elnyelték a betyárokat üldözőik elől, és nem akadt olyan falubeli, aki elárulta volna rejtekhelyüket. Itt ismerkedett meg Rózsa Sándorral Balogh Mihály még suttyó legénykorában. Neki is megtetszett a szabad élet, búcsút mondott a Krivaja-parti szülőháznak, és felcsapott betyárnak. Ez időtől kezdve el-elkötötte a lovakat a környékbeli birtokosok, a Dungyerszkiak, a Manojlovicsok méneseiből, hogy jó pénzért gazdát keressen számukra a halasi, a zombori, vagy a jankováci vásáron. Lovat passzus nélkül vásárra vinni abban az időben is kockázatos volt, de passzusban nem volt hiány. Az ugyancsak feketicsi Kónya Jabes úgy gyártotta a hamis lólevelet Rózsa Sándor emberei számára, mintha a községi jegyző hivatalában sajátította volna el ezt a tudományt. A kapott pénz könnyű pénz volt. Jutott belőle bőven a csinos csaplárosnénak, ha dalolós jókedvvel körülülték a petróleum szagú ivó kecskelábú asztalát, de jutott belőle a földhöz ragadt szegény embernek is, mert a betyár csak a gazdagok vagyonát dézsmálta, a szegény emberét, hacsak tehette, szaporította. Ezért volt becsülete a bogárhátú viskók tájékán.

Rózsa Sándor kemény legény volt, embereit is úgy válogatta meg, hogy keménykötésűek legyenek, mert a csendbiztos nemigen válogatott a vallató eszközökben, és a kézre került betyárnak bizony meg kellett szenvednie, ha nem akart árulója lenni társainak. Balogh Mihály is keménykötésű legény volt. Gyakran akaszkodott össze pandúrokkal, de nem hátrált meg a puskacső elől sem, holott nála a karikás ostoron kívül legfeljebb egy rozsdásodó mordály emelte a betyári tekintélyt. Az egyik ponyvaregény örökítette meg, hogy egyszer a martonosi csárdánál rábukkantak. Éjnek idején zörgettek rá a csárdaajtóra, mire odabenn elcsendesedtek és elsötétedtek az ablakocskák is. Sötétbe borult az egész táj, s ebben a sötétségben kivágódott az ajtó. A nyílásban megjelent a tömzsi Balogh Mihály, és mielőtt még a két pandúr felocsúdott volna meglepetéséből, az egyiket úgy odakente a másikhoz, hogy eldőltek, mint a lisztes zsák. A következő pillanatban az egyik pandúr-ló már messze nyargalt új gazdájával át a Tiszán a bánáti oldalra. De szokták mondani, hogy a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik, s bizony egy hóviharos téli éjszakán Balogh Mihály sem kerülhette el sorsát. Elfogták szülőfalujában, és azon nyomban útnak indították Becsére. Erre az útra sokat panaszkodott még élete utolsó éveiben is. Nagyon kegyetlenül elbántak vele: kezét hozzákötötték az egyik ló farkához és úgy kellett gyalogosan trappolnia Feketicstől Becséig a süppedő hóban. Megdagadt a keze feje, s lábai már rogyadoztak, amikor a szolgabíróságra értek. De aztán, hogy kiszabadult a kötélbéklyóból, úgy pattant fel, mint a gumilabda. Villámló szemekkel támadt kísérőire:
– Azt még megkeserülitek, hogy a sánta Pista kocsmájában lehúztátok a meszely bort, nekem pedig vizet adtatok... Vallatták. Néhány héttel előbb jártak Rózsa Sándorék a Schaffer-szálláson, ahonnan elhajtották a pejkókat, s pejkók sorsáról akartak egyet-mást megtudni tőle. Váltig tagadott, és még akkor sem vallott, amikor ujjai közé ékelt fadarabokkal megnyomorították. Ennek nyomai egész életére megmaradtak…

Nagy nehezen megszabadult, és első dolga volt felkeresni a szerteszét szórt banda tagjait. A bandára ebben az időben már rossz napok jártak. A magas bécsi kormány a vasöklű Ráday Gedeon grófot küldte le az alföldre, hogy kormánybiztosi minőségében felszámolja a betyárvilágot. Rózsa Sándor embereivel egyre délebbre szorult Szeged vidékéről. Csalogató mentsvárként tűnt fel előttük a feketicsi dombhát, s ott egy időre nyomuk is veszett. Egy napon azonban valaki elárulta rejtekhelyüket, és valamennyien a szegedi Csillag-börtönbe kerültek. A vezért innen tovább vitték Szamosújvárra, hogy az ottani sóbányában töltse el hátralevő életét. Balogh Mihály pedig társaival Szegeden maradt.

Amikor aztán kitöltötte büntetését, hazatért Feketicsre, és nagyon megcsendesedett. Behúzódott a régi családi házikóba, megnősült, és attól kezdve élte az egyszerű falvasi polgár egyhangú nyugodt életét. A faluban megsüvegelték és nem volt kukoricafosztás, vagy disznóvágás melyre ne hívták volna el. Nem azért, hogy dolgozzon, hanem hogy meséljen. Meséljen a régi betyáréletről, arról a sok kalandról, amelynek az alföldi tanyavidéken részese volt, a szenvedésekről, melyeken átesett fogsága idején. És Balogh Mihály mesélt. Ha daloló kedvében volt dalolt is. Régi betyárnótákat, amelyek valamikor sok könnyet csaltak a menyecskék szemébe, meg aztán olyanokat, amelyek hallatán valamikor a csendbiztosok gurultak méregbe.

– Nem kell nekem se főjegyző, se főbíró, a betyárok közt is van jó passzusíró… – énekelte huncutkás mosollyal, és ez a mosoly még akkor is az ajkán ült, amikor közeledett halála órája.
1936-ban tért örök nyugalomra.

KÉT BÁCSFEKETEHEGYI ORVOSTUDÓS A SZÁZADFORDULÓN

A természettudományos gondolkodás forradalma leginkább a 19. század közepe táján kezdte éreztetni hatását, és talán ennek volt köszönhető, hogy fokozatosan az orvoslást is „tudományos rangra emelték”. Elsősorban a kémia és fizika szisztematikus fejlődése, eredményeinek a medicinában való alkalmazása tette mindezt indokolttá. Egyre inkább bővült az orvoslás eszköztára, megjelent először a sztetoszkóp, majd pedig a mikroszkóp, amelyek nélkül tkp. elképzelhetetlennek tűnik napjaink gyógyászata. A sebészetben új lehetőségeket nyitott meg a narkózis felfedezése, a fájdalomcsillapítás, a sterilizálás és a vérzéscsillapítás alkalmazása. A mai napig tartó szakosodás szintén ebben a században gyorsult meg.
Az orvoslás hazánkban is hatalmas fejlődésnek indult, és gyógyászaink számos újítást vezettek be: itt alkalmazták példának okáért elsőnek a kloroformos általános érzéstelenítést és a csiszolt üvegből készült, ún. Schuster-féle szemcseppentőt. Az 1848-as szabadságharc idején bontakozott ki a pesti orvosi iskola, amelynek nagyjai között ott találjuk Balassa Jánost, Schoepf-Merei Ágostot, Korányi Frigyest, vagy Semmelweis Ignácot. Erről a szilárd alapról emelkedett európai szintre a 19. század második felében a magyar orvostudomány.
A dualizmus korában megalakult az Országos Közegészségügyi Tanács, az iskolákban megszervezték az orvosi és egészségtanári állásokat. Ekkor alakult át a kolozsvári sebésziskola orvosi fakultássá, a pesti egyetemen az államorvostani tanszéket pedig szétválasztották törvényszéki orvostanra és közegészségtanra.
Az orvoslás ilyen ívű felemelkedése sok fiatalt vonzott az orvosi hivatás felé. A századforduló éveiben indult el két fiatal bácsfeketehegyi származású orvosnövendék pályája is.


A zsidó származású Marberger Sándor a tuberkulózis elleni küzdelem egyik előharcosa volt. 1871-ben született, orvosi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. Éveken át a Korányi-klinika alorvosa volt, az I. világháború alatt pedig Besztercebányán a katonai tüdőbeteg-gyógyintézet vezető főorvosa lett. A békeszerződés megkötése után után a Hadigondozó Hivatal németvölgyi-úti gümőkór-kórházában működött, majd az Országos Gyermekvédő Liga gümőkóros kórházának főorvosává nevezték ki. Két könyvet is írt (1917-ben jelent meg „A tüdőbaj otthoni szanatóriumszerű gyógykezelésének módja”, 1936-ban pedig „A tuberkulózis – A tüdőbaj megelőzése és gyógyítása”), ezekben a tuberkulózis megelőzésével, gyógyításával, valamint a szociális higiéniával foglalkozott. Budapesten hunyt el, 1944-ben.

Hrabovszky Józsefné, Révész Margit orvosként, íróként és szerkesztőként egyaránt ismertté lett. 1885. augusztus 25-én született, 1909-ben szerzett orvosi diplomát Budapesten. A neves orvosprofesszor, Ranschburg Pál tanítványa és munkatársa volt. 1911-ben Budán nehezen nevelhető és szellemileg visszamaradt gyermekek részére alapított intézetet (Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium), majd a gyógypedagógiai főiskola tanára lett. Számos gyermeklélektani tanulmánya jelent meg. Szerkesztette a Gyermek, a Jövőnk Útjai valamint a Magyar Gyógypedagógia című folyóiratokat. Orvosi ténykedése mellett kiterjedt szépirodalmi munkásságot fejtett ki, írásait több irodalmi lap és gyűjteményes kötet közölte. Budapesten hunyt el 1956. április 21-én. Fontosabb kötetei: "Experimentelle Beiträge zur Psychologie der moralisch verkommenen Kinder" (1911), "Leányok idegessége" (1912), "Az erkölcsi elmezavar lélektani és gyógypedagógiai szempontból" (1913), "A kriminálpedagógia lélektani alapjai" (1916), "Az erkölcsileg züllött gyermek javító és gyógyító nevelésének pszichológiai irányelvei" (1918), "A nő lélektana Kretschmer tanai szempontjából" (1924). Czeke Mariann-nal közösen írta meg a „Brunszvik Teréz élet- és jellemrajza” című monográfiát (1924), amelyben az óvoda-alapító magyar grófnőnek állítottak emléket.

„DEKRÉTUM BÁCSKAENSE”

Mikszáth Kálmán

Teringette, hogy tudnak mulatni ezek a bácskaiak! Itthon Magyarországon is hírhedtek, megemlegetés tárgyai. Hátha még a külső országokban tudnák, ott emlegetnék csak nagy igazán.
Mintegy négy év előtt egy Alföldön fekvő ezredbe helyeztek át, melynek tisztjei jó barátságban állottak bizonyos Kapalovics Demeter nevű bácskai úrral, aki nyílt házat vitt, az ezredessel jó barátságban állt és igen gyakran hítta magához falura az egész tisztikart »egy kis kvaterkára«.
Nehányszor ő is átlátogatott hozzánk, s ilyenkor rendesen »görbe estét« csináltunk. Engem is gyakran hítt magához, de egyetlen egyszer sem mentem el, mert az orvosom óva intett:
- Ne menjen Bácskába, ha az élete kedves. Ön vézna ember, gyenge testalkatú, göthös. Nem önnek való.
- Hogyan, talán a levegője rossz ezen Bácskának?
- Nem éppen a levegője... hanem az étel-ital...
- Úgy? Rosszul főznek? Rossz boruk van?
- Nem éppen. Hanem hát csak ne menjen. Egyenesen megtiltom.
Tartottam magamat, noha erősen ostromoltak a tiszt pajtásaim is, mert szerencsétlenségemre kitűnően tudok énekelni, hogy menjek már el velök én is, míg másrészről Kapalovics mindent elkövetett, hogy a házához vihessen. Az egész tisztikar hozzájár, úgymond, csak éppen én nem. Ne tegyem neki azt a szégyent. Aztán a lánya is szeretne megismerni: látta az arcképemet és nagyon kíváncsi rám.
Hát már most csakugyan el kellett mennem. De az orvos még most sem akart elbocsátani.
- Megbánja, ha elmegy - mondá fenyegetőn. - Önnek öreg anyja van, akit nagyon megszomorítana, ha...
- De az illedelem... egyszer mégis...
- Hát tudja mit, ha már nem tudom lebeszélni, akkor legalább adok egy jó tanácsot.
- Mi az?
- Kérjen magának az öreg Kapalovicstól dekrétumot.
- Miféle dekrétumot?
- A »dekrétum Bacskaense«-t.
- Hát mi az?
- Majd meglátja, ha a kezében lesz - szólt mosolyogva a doktor -, de anélkül ne menjen: Adja szavát rá.
- Itt a kezem.
Csakugyan úgy történt, hogy legközelebb megmondtam Kapalovicsnak, adjon egy dekrétum Bacskaensét, és akkor aztán rögtön teszem nála tiszteletemet.
No, hanem föl is pattant erre Kapalovics:
- Hát sértegetni akar engem? Gondolja meg, hadnagy úr. Ezer mordizom adta, hát mit képzel ön az én házamról? Zsivány vagyok én, he? Farkasverem az én családi fészkem, he?
Dühösen csapkodott a tenyerével az asztalra és hadonászott a kezeivel a levegőben. Olyan vörös lett a kis köpcös ember a méregtől, mint a paprika.
De én nem tágítottam és a doktorral mentettem ki magamat.
- Doktor ide, doktor oda! Ne hallgasson ön a doktorokra. Ezek az emberek mindjárt dühösek, ha valaki nem az ő kezük által akar meghalni, hanem természetes módon. (Mit tartott ő természetes módnak, ezt csak később tudtam meg.)
Mikor azt látta, hogy a haragjával nem bír meg, könyörgő szavakra fogta:
- Kedves kis hadnagykám - s hangja lággyá, siránkozóvá változott -, ne kérje tőlem a dekrétumot. Tudja, hogy a lelkemet is odaadnám, kérjen valami egyebet, mindenem az öné, amim csak van, de a dekrétumot ne kérje. Mert az nekem fáj. Kíméljen meg ettől a bánattól, ha lehet. Lássa, öreg ember vagyok, becsületben őszültem meg, egyéb címem sincsen, minthogy jó »házigazda« vagyok. Hát ne korlátozzon meg ebben, az isten is megáldja.
- De, uram, nem tehetem, bármennyire sajnálom, szavamat adtam az orvosnak. S egy katonatisztnek meg kell tartania az adott szavát.
- Jól van - hörgé egy mély, bánatos sóhajtással -, a holnapi postával, isten neki, megküldöm a dekrétumot.
Harmadnapra megkaptam a következő okmányt:
Menlevél
Mi alulírottak Kapalovics Demeter, Kapalovics Demeterné született Vorcsics Anna és Kapalovics Emília becsületszavunkra fogadjuk és ígérjük, hogy önt sem etetni, sem itatni nem fogjuk, akkor jöhet-mehet, amikor önnek tetszik. Isten minket úgy segéljen!
Ez hát a dekrétum Bacskaense!
Most már rendbe vagyok, most már bízvást elrándulhatok hozzájuk a tisztikarral.
Egy szombati délután végre ott voltunk az ő szép kis falusi kastélyukban. Az úr és az asszony elénk szaladt.
- No, csakhogy itt van a kis hadnagy is - kiáltá vidáman Kapalovics -, most már a mienk. Be uraim, az ebédlőbe!
Ott már teliden volt rakva az asztal boroskupákkal. Nosza rögtön hozzá kellett fogni az iváshoz. Hajrá, igyunk uraim, rövid az élet! Asszony, valami harapni valót. Szolgák, gurítsátok ki a pincéből a legnagyobb hordót! Szepegve nézegettem körül. Az ebédlőből egy ajtó a szalonba vezetett, egy másik ajtón ellenben ez a vészjósló fölírás állott »Kórház«.
- Hát ez mi?
- Hahaha? Hogy ez mi? - rikácsolta az öreg Kapalovics, aki az első kortynál mindjárt pertu lett velem. - Ebben ágyak vannak, hogy aki elgyengül, belefektessük s mikor megerősödik, megint elővehessük. Leszel még te ott ma, cimbora.
- Nem lehet - mondám a zsebemre ütve. - Itt a dekrétum Bacskaense.
- No, az igaz. Hanem azért semmi sem bizonyos.
Egy darabig csak ittam velük, amíg magamnak is jól esett, sőt még azután is egy kicsit, mikor már nem esett jól. De akkor aztán félre is tettem a poharamat, úgy is ködös volt már előttem a világ, éppen elég volt. Most már megkapaszkodtam a dekrétumban. Mégis derék okos ember az az én orvosom.
De ebben a pillanatban megnyílt a szalon ajtaja és egy gyönyörű kisasszony lépett be.
- Leányom, Milica - mutatta be Kapalovics. - Ez meg (mondá rám mutatva) a sokat emlegetett hadnagyod, aki azonban kidőlt már.
Sohasem láttam még ennél szebb leányt. Nyulánk, sugár és a nagy fekete szemei úgy villogtak; mint két égő golyó.
A leány mellém ült és így szólt édes gúnyolódással.
- Hát ön csakugyan kidőlt már?
- Dehogy - szóltam és lehajtottam egy pohárral.
- No, még eggyel.
- Sok lesz - mondá Kapalovics.
- Az én kedvemért - licitált Milica egy gyöngéd pillantással.
- A kegyed kedvéért megiszom az egész hordót, kisasszony.
- Brávó! - kiáltották a cimborák nagy vidámsággal.
Milica egyre odaadóbb lett, egyre édesebben nézett rám; s mindig közelebb simult hozzám. Éreztem, hogy szeretem, s éreztem, hogy ő is szeret.
Kínálás nélkül ittam még egy pohárral. Bátorságot akartam inni.
Benne volt az abban a borban.
- Kisasszony - hebegém a füléhez hajolva -, én szeretem.
Elpirult s gyöngéden suttogá válaszképpen:
- Igyék.
Ittam és egyre ittam. Szemeim kidülledtek, vérem forrt. A világ forgott velem.
- Milica leányom, csókold meg a hadnagyot.
A leány hozzám hajolt és megcsókolt.
A világ megállt erre az egy másodpercre, de aztán megint csak elindult.
- Milica leányom; a hadnagyod nem iszik. Nem kínálnád meg?
Ez az utolsó szó, amire emlékszem.
Ittam, bizonyosan ittam még, azután bekerültem, magam sem tudom, hogy, a »kórházba«. Mikor másnap újra elővonszoltak mint »egészségest«, olyan sápadt voltam, mint a halál, lázam volt és vért hánytam.
- Igyál cimbora - biztatott Kapalovics. - Folytassuk! Látod a többiek még csak ma kezdenek a kórházba jutni. A kapitány pedig már másodszor lesz bent egy-két óra múlva. Az aztán a tökéletes ember.
Én szemrehányást kezdtem neki tenni, amiért nem tartotta meg a dekrétumot, és most engem ki tudja, milyen hosszú időre tönkre tett.
- Micsoda? Én nem tartottam meg a dekrétumot. Hát kínáltalak én csak egy gyűszűnyivel?
- Igen, de a kisasszony...
- No, persze a kisasszony. Bolond vagy cimbora. Az én leányomat nem is láttad te még. Hová beszélsz a világba?
- Hogyan? Hiszen mellettem ült egész este. És éppen az a célom, hogy a kezét kérjem meg tőled, azok után...
- Hehehe! - kacagott Kapalovics jóízűen. - Az a szobaleány volt, az Anica. Azt öltöztettük fel a ruháiba, minthogy ő bátran kínálhatott, mert nincs a dekrétum alá írva. Hohó, barátom, a »dekrétum Bácskaense«-t nem szokás megszegni, annak, ha már egyszer ki van állítva, minden betűje szentírás.
...Elhiszem, hanem azért még sem ajánlom senkinek, hogy ilyen dekrétummal menjen Bácskába mulatni, de még azt sem, hogy dekrétum nélkül.

EGY BÁCSFEKETEHEGYI SZÁRMAZÁSÚ METEOROLÓGUS

KOZMA BÉLA

1908. december 8-án született Bácsfeketehegyen, egy tanítói család hetedik gyermekeként született. A középiskola első évét magántanulóként végezte, majd Kecskeméten a református gimnáziumban érettségizett 1929-ben. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán matematika-fizika szakot végzett, szakvizsgáit 1933-ban tette le, két év múlva pedig középiskolai tanári oklevelet is szerzett.

1939-ben Szegedre került a Ferenc József Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Intézetbe, Frőhlich Pál és Kerékjártó Béla professzorok mellé. 1940-ben az egyetem Kolozsvárra települt, ahova Kozma Béla is követte a tanszéket. 1942-ben átlépett a Honvéd Repülő Időjelző Kiképző Századhoz, ahol először kiképzésen kellett részt vennie, de hamarosan szolgálatra osztották be. Budaörsre került, majd Kassára, a Repülőakadémiára vezényelték, ahol oktatási feladatokat is ellátott. A következő évben Harkovba, hadműveleti területre helyezték át szolgálatra, innen Kijevbe ment, majd visszakerült Budaörsre a repülőtérre, most már századosi rangban.
A háború befejezése után a Honvédelmi Minisztérium Légügyi Osztályán teljesített szolgálatot, majd a nemzetközi légi forgalom megindításkor a Ferihegyi Repülőtérre került. Itt 1955-ig volt alkalmazásban, amikor kutatói beosztásban átkerült a pestszentlőrinci Obszervatóriumba. Fő kutatási területe a szélnyomás görbe számítási módszereinek kidolgozása volt.


1969-ben vonult nyugállományba, de még az ezt követő években is rendszeresen kapott megbízást kutatásainak folytatására. 1977-ben a Magyar Meteorológiai Társaság tiszteleti tagjává választották. Nyugdíjas éveit – a szakma nyomon követésén túl - magas szinten űzött sakktudásának gyakorlásával töltötte. A környezetvédelmi miniszter 1995-ben Pro Meteorologia emlékplakettel tüntette ki. 1996. január 8-án hunyt el Budapesten.

REFORMÁTUSOK A DÉLVIDÉKEN

A reformáció eszméi viszonylag korán és gyorsan terjedtek el Magyarország déli területein.
Ebben nyilvánvalóan oroszlánrésze volt Sztárai Mihály laskói prédikátornak, aki egymaga mintegy százhúsz gyülekezetet (közöttük 17 horvát nyelvűt) alapított Baranyában és Szlavóniában. Közülük több azóta is létezik. Ez azért is különös, mert ellenreformáció kegyetlen erővel söpört végig ezen a tájon. Az itteni gyülekezetek Szegedi Kis István vezérlete alatt zömmel a baranyai, illetve alsódunamelléki egyházkerületbe tagolódtak be.
A Duna-Tisza vidéke a 18. században népesült be, amikor a török által elűzött lakosság helyére újabb telepesek érkeztek. II. József türelmi rendelete nyomán voltak közöttük protestánsok is. Ekkor alakultak meg az első református gyülekezetek. A bácsfeketehegyi egyház tagjai Kunhegyesről és Tiszaburáról jöttek. Őket a bácskossuthfalvai (ómoroviczai) reformátusok követték, akik a Jászságból (Jászkisér) és a Nagykunságból (Karcag és Kunmadaras) származtak. Még ebben az esztendőben érkeztek a pirosiak (tiszanánai, tiszaderzsi, tiszaroffi és tetétleni telepesek), valamint a pacsériak (ők zömmel kisújszállásiak voltak). A felsorolt négy magyar ajkú egyházzal szinte egy időben alakult meg az az öt németnyelvű gyülekezet, melynek alapító híveit a rajnamelléki Pfalz protestáns lakosságából telepítették ide. Ezek: Torzsa, Cservenka, Újverbász, Újszivácz és Újsóvé. Bánátban két egyházközség jött létre: Magyarittabé (békési telepesek érkeztek ide), valamint Torontálvásárhely (főként hódmezővásárhelyi és gyomai reformátusok érkezésével). A többi református egyházközség később jött létre. Közülük egyesek (mint a szabadkai, újvidéki, nagybecskereki vagy pancsovai) az ország különböző vidékeiről való szórványos átköltözés folytán keletkeztek, míg mások, mint Maradék és Nikinci római katolikus vallásból áttért reformátusok szerveződése folytán keletkeztek. Idővel a már meglévő református települések közelségében szórványegyházak és fiókegyházak alakultak, s ezek némelyike azután anyaegyházzá is formálódott (mint Zombor, Tiszakálmánfalva vagy Óverbász). Teljesen függetlenül keletkezett Hertelendyfalva (ma: Vojlovica), ahová 1882-ben települtek bukovinai székelyek.
A délvidéki református egyházközségek egyház-igazgatásilag később a dunamelléki egyházkerülethez, ezen belül az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegyéhez tartoztak (ez alól csupán a szabadkai eklézsia képezett kivételt, amely a kecskeméti tractus fennhatósága alá tartozott). A bánáti református gyülekezetek a tiszántúli egyházkerület részét képezték, a békés-bánáti egyházmegyébe tagolódtak be. Ugyanakkor a nyugat-szlavóniai, illetve a murántúli egyházak a dunántúli egyházkerület illetékességébe tartoztak.

A századforduló idején
A Dunántúlról egy lassú vándorlás kezdődött dél felé, ahol a földbirtokosok olcsó földeket vásárolhattak. Ekkor keletkezett a Daruvári Misszió és egy sor kicsiny eklézsia, melyek ma már nem léteznek, csupán Nagypiszanicán és környékén élnek még reformátusok. Létezik még három csehajkú kis gyülekezet, Pleternica és Bjeliševac a Pozsega völgyében, illetve Nagyszered a Bánságban.
A délvidéki reformátusság életében jelentős változást az I. világháború jelentett, melynek befejeztével az új országhatárok meghúzása után ezek az egyházközségek elszakadtak az anyaegyháztól, s egymásrautaltságukban kénytelen-kelletlen az önállósodás útjára kellett lépniük. Csaknem hatvan gyülekezet rekedt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén, mintegy ötvenezer taggal, akik gondozását ötvenegy lelkipásztor volt hivatott végezni. Meg kellett szervezniük az életet az új körülmények között, munkájukat azonban nehezítette, hogy ebben a nehéz időszakban veszítette el a korábbi alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye két őrállóját, Tóth Sándor esperest és Kozma László főgondnokot.

Amint a harcok elcsitultak
A szlavóniai Rétfaluban gyűlt össze az egyházmegyei közgyűlés, hogy számba vegye, voltaképpen kik is maradtak meg ebben a nagy világégésben. Bár érdemi döntés nem született, mégis körvonalazódni látszottak egy új gyülekezeti és lelki élet körvonalai. Éppen ezért tekintik többen az 1920. esztendőt a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház születési évének.
Az egyházmegye új esperese Kontra János csúzai lelkész lett, gondnoka pedig dr. Parragh Antal. Az idősebb korosztály azonban rövid időn belül átérezte, hogy az új viszonyok közepette már nem tud megbirkózni a sokasodó gondokkal, így a vezetőség röviddel ezután visszalépett. Az esperes most már Klepp Péter torzsai lelkész, míg a gondnok Nagybudafai Vermes Károly földbirtokos lett. Néhány fiatal lelkipásztor (Klepp Péter, Ágoston Sándor, Weimann Péter) egy munkaprogramot dolgozott ki, az adminisztrációs élet felfrissítése, az igehirdetés megújulása, a belmisszió kiterjesztése és a külföldi kapcsolatok kiépítése érdekében. 1923-ban hivatalosan is megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Református Egyházmegye. Főesperesévé Klepp Pétert választották, míg a gondnoka dr. Kurcz Henrik kulai ügyvéd lett, aki ezt a tisztséget egészen a II. világháború kitöréséig ellátta.


Az egyházmegye vezetői ebben az időszakban erejüket latba vetve munkálkodtak, hogy az új hatalomnál minél kedvezőbb eredményeket érjenek el, de ugyanakkor a munkaprogramban kitűzött célok megvalósítása se késlekedjen. Ennek a túlfeszített munkának lett a következménye, hogy Klepp Pétert 1927. decemberében súlyos agyvérzés érte, s betegségéből már nem tudott felépülni. Rövid kórházi kezelés után 44 éves korában elhunyt, hatalmas űrt hagyva maga után. Utóda az az Ágoston Sándor lett, aki már korábban is tevékenyen részt vett az egyházszervezési munkában.
Ágoston Sándor ekkor már Bácsfeketehegyen volt lelkész, s a gyülekezet pásztorolása mellett igazgatta az 1923-ban megalakult országos árvaházat, s szerkesztette a Magvető című egyházi lapot is. Ő, ha lehet még nagyobb iramot diktált, mint elődje. Kidolgozta az új egyházi törvénykönyvet, valamint Árkoháty Béla professzor segítségével énekeskönyvet állított össze, amely azóta is egyike a legjobbaknak. Munkatársaival valláskönyvet adott ki, s megszervezte a vasárnapi iskolát és a keresztyéni ifjúsági munkát.
Közben az egyházmegye átalakult, az új elnevezése Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház lett. Az 1930. július 17-én Belgrádban megtartott zsinaton előterjesztették az országos egyház új alkotmányát, majd hamarosan kiírták a választásokat. A jugoszláviai reformátusok első püspöke Ágoston Sándor lett, főgondnoka pedig dr. Kurcz Henrik. Az országos egyházat négy esperesség alkotta: a bácskai, bánáti, baranyai és a szlavóniai. Később a baranyai és a szlavóniai egyházmegye egyesült, viszont megalakult a német egyházmegye, amelybe a németajkú gyülekezetek soroltattak.


A II. világháború esztendei számos változást hoztak
Először bizonytalanságot az itteniek körében, majd egy rövid korszakot az anyaegyház kebelén, végül tizenhárom egyházközség megszűnését és 13.000 lélek, főként a német anyanyelvűek távozását. Alig 32.000 református maradt az új Jugoszlávia határain belül, többnyire elszegényedett, nincstelen emberek.
A háború megkímélt 47 egyházközséget és 130 szórványgyülekezetet, amelyek gondozása 25 lelkészre és 3 lévitára hárult. A püspöki tisztet továbbra is Ágoston Sándor viselte, míg az új főgondnok dr. Józsa Lajos szabadkai ügyvéd lett. Az egyházi élet megszervezése ezúttal is csak nagy nehézségek árán sikerült, ha lehet még több volt a csüggesztő körülmény, mint a húszas években. Mindenek előtt szükséges volt az országos egyház viszonyának rendezése az új szocialista államhatalommal, ezt az 1946. évi Alkotmány tette lehetővé. Az 1953. évi vallástörvények már konkrétan is körvonalazták a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház tevékenységét. Ezekben a nehéz esztendőkben jelentős szellemi és anyagi segítség érkezett külföldről, ami biztosította a túlélést.
Az országos egyháznak számos külső problémája mellett a belső gondokkal is meg kellett küzdenie. A svájci támogatással működtetett verbászi diakonisszaház feloszlott, lakói a feketicsi árvaházba kerültek. Azonban 1950-ben hatóságilag ezt az intézményt is megszüntették (315 árvát neveltek fel benne), a gondozottakat szociális otthonokba helyezték át. A megmaradt épületeket konferenciateleppé alakították át, amely állandó színhelye lett a lelkésztalálkozóknak, gyermek- és ifjúsági heteknek, de itt kapott helyet a tiszavirág életű teológiai szeminárium is.

A hatvanas évek már viszonylag békésebbek voltak
Ágoston Sándor halálával, aki rövid betegség után hunyt el 1960. júniusában a gyülekezetek új püspököt választottak Csete K. István pacséri lelkipásztor személyében. Ő folytatta a munkát, ahol elődje abbahagyta: a lelki élet fellendítésén munkálkodott, közben erőfeszítéseket tett az országos egyház anyagi alapjainak megerősítésén. Elkészült a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház ma is érvényben lévő alkotmánya, s fellendült a lelkészegyesület munkája. Ismét beindult a kiadótevékenység, életre kelt a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár (később: Református Évkönyv). A szerkesztők Baksa Árpád belgrádi és Póth Lajos szabadkai lelkészek voltak, ezeket a teendőket ma Botos Elemér újvidéki lelkipásztor és felesége látják el. Napvilágot látott a református énekeskönyv és a valláskönyv átdolgozott kiadása. Mindezek azonban csupán az egyházi élet külső kereteit érintették, az igazi vallásos és lelki élet gyülekezetenkénti megvalósulását Isten a bizonyságtételre és áldozatra kész „munkatársaira” bízta.
Az 1982. esztendő újabb mérföldkő volt a jugoszláviai reformátusság életében. Csete K. István püspök nyugalomba vonult, s helyét Hodosy Imre bácsfeketehegyi lelkipásztor foglalta el, aki ezt a tisztséget ma is viseli. Rövidesen távozott az egyház éléről dr. Józsa Lajos főgondnok is, akit a mindenség Ura hívott haza utolsó jelentéstételre. Az országos egyház világi elnöke ifj. Béres Károly újvidéki mérnök lett, akit 1995-ben dr. Bordás László bácskossuthfalvi orvos váltott fel. Nehéz időszakban nehéz terheket kellett elhordozniuk, hisz a gyülekeztetek többségét a létbizonytalanság veszélyeztette. Ennek ellenére a lelki munka tovább folyt. Néhány kiöregedő gyülekezet megelevenedett, sőt újabb szórványközösségek jöttek létre (Bajmok, Szaján, Szenttamás). Az egyházat újabb próbatétel érte, amikor 1996-ban Hodosy Imre váratlanul megbetegedett, majd rövidesen meg is halt.

A Szerbia területén élő reformátusok püspöke 1997-től Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkipásztor lett, akit időközben bácsfeketehegyi lelkésszé választottak meg. Jelenleg is ő az itteni egyház főpásztora. 2001-ben változás állt be „világi vonalon” is: a főgondnoki tisztre Póth Péter szabadkai gépészmérnököt jelölték, akit a gyülekezetek hamarosan meg is erősítettek ebben a minősítésében. Tisztét 2006-ban bekövetkezett haláláig töltötte be, a helyébe pedig még a következő esztendőben Hallgató Imre, bácsfeketehegyi építész lépett.
Mivel az országban hosszú évekig polgárháború dúlt, a délvidéki reformátusság is nagymértékben szétszóratott. A gyülekezetek nagy hányada Szerbia területén maradt, mások viszont a szó legszorosabb értelmében is „új hazára” leltek. Ennek következtében született meg 1993 elején egy másik délvidéki egyháztest: a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. Püspöke Lángh Endre vinkovci lelkipásztor, főgondnoka pedig Jaroslav Machacek jogász lett. Néhány református szórványközösség Szlovénia területén maradt, őket a dunántúli egyházkerület lelkészei gondozták, mígnem 2008-től Bódis Tamás személyében lelkipásztort választhattak maguknak.
Sajnos, a horvátországi reformátusok között 1999-ben egy szakadás jött létre, aminek következtében kiszakadt néhány gyülekezet, s ezeknek tagjai létrehozták a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat. Ennek a formációnak a szuperintendense K. Kettős János kopácsi lelkipásztor lett, főgondnoka pedig Sója Dénes, hercegszöllősi vállalkozó. Majdnem ebben az időben vált ki az egyetlen horvát nyelvű gyülekezet néhány kisebb szórványával, és hozták létre az ún. Protestáns Református Keresztyén Egyházat, Jasmin Milić tordincei esperes-lelkésszel az élen. Az utóbb időben több anyaországi és nemzetközi szervezet is erőteljesen szorgalmazza a három egyháztest egyesítését.
A déli határ túloldalán rekedt egyházrészeknek számos nehézséggel kell megküzdeniük. Törekvéseik középpontjában jelenleg a sokasodó anyagi és szervezeti problémák leküzdése, illetve a gyülekezeti és lelki élet fellendítése áll. A kivándorlás, a beolvadás és az elvilágiasodás veszélyével, valamint a szórványok és peremgyülekezetek elsorvadásával azonban nap, mint nap szembesülniük kell. Ehhez párosulnak olyan problémák, mint a lelkészhiány, a lelkészi kar elnőiesedése, a teológiai képzettség egyenetlensége. A felgyülemlett nehézségek leküzdése egyre inkább a fiatalabb nemzedék számára válik kihívássá, akik előtt példaképül állhatnak azok a nagy elődök, akiknek áldozatvállalása nélkül az itteni reformátusság már régen elveszítette volna identitását és küldetéstudatát.

A MAGYARORSZÁGI KUNOK TÖRTÉNETE

IV. Béla az 1239-ben Kötöny kun fejedelem vezetésével Magyarországra költözött kb. 40 ezer kunt a Duna-Tisza közén telepítette le, akiket a tatárok és a főurak elleni harcban akart felhasználni. Beilleszkedésük nem volt zökkenőmentes, a főurak ellenségesen fogadták őket, azt híresztelték róluk, hogy tatár kémek, az egyház a pogány szokások miatt neheztelt, a köznép a nomádokra jellemző, magántulajdon elleni vétségek miatt orrolt meg rájuk.
1240. december 6-án a tatárok bevették Kijevet. IV. Béla ekkor nekikezdett az ország háborús haderejének megszervezéséhez, és hadseregében közel 10 ezer kun harcosra számíthatott, ám a magyar főurak a Pest alatti táborban 1241. március 17-én megölték Kötönyt. A kunok ezután útjukban pusztítva, déli irányban kivonultak az országból. IV. Béla Muhinál április 11-én-ben vereséget szenvedett a tatároktól, akik egy éves pusztítás és öldöklés után 1242 márciusában visszavonultak keletre. A dalmáciai Trau várába menekült király visszatért az ország belsejébe, és 1243-ban visszahívta a kunokat, akiket másodszor és véglegesen letelepített Magyarországon.
A kunok nemzetségei a Duna–Tisza közén, Fejér megye dunántúli részén a Mezőföldön, a Tisza és Körös között, a Körös–Maros közén és a Temesközben telepedtek meg, de a hód-tavi csata (1280/1282) után az utóbbi két területet kiürítették. A 14. században a maradék területeken alakultak meg – valószínűleg nemzetségi alapon, de ez nem adatolható pontosan – a kun székek. A kunoknak az időben változó nagyságú – általában zsugorodó – településterületét nevezték Kunságnak. Az utolsó kun csoportokat Mátyás király telepítette le Buda környékén és a Csepel-szigeten.
A 16. században a török háborúk idején a kunok területe tovább zsugorodott, eltűnt a Csanád megyei Szentelt-szék és a Fejér-megyei Hantos-szék. A Duna-Tisza közi szállások is nagy pusztulást szenvedtek, ezzel magyarázzák a Kiskunság kifejezés kialakulását, szemben a Nagykunsággal, amelyik nem néptelenedett el az első harcok során. Először az egri vár 1558-as összeírása nevezi a megmaradt három Duna–Tisza közi szék lakosságát kiskunoknak és a Tisza–Körös közi Kolbáz-székét pedig nagykunoknak.
A háborúk alatt sok kun elvándorolt, például hajdúk lettek. Régi területükre a török kiűzése után más etnikumok is költöztek, mindez elősegítette a kunok asszimilációját. Az utolsó kun nyelvű szövegek a reformáció idejéből ismertek. A Habsburgok és a kamara a népesség megváltozása miatt érvénytelennek tekintette a kiváltságokat és az egész jászkun kerületet 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek.
A szabdságjogok visszaszerzése érdekében mozgalom indult, ami 1745-ben az ún. jászkun redemptio-hoz, azaz megváltáshoz vezetett. A jászkun kerület jogi különállása az 1876-os közigazgatási reformmal szűnt meg, ekkor betagolták a szomszédos megyékbe.

A kunok társadalma
Magyarországon a kunok nemzetségenként telepedtek le, a nemzetségnevek összehasonlítása keleti – orosz és mohamedán – forrásokkal azt mutatják, hogy a magyarországi nemzetségek megfeleltethetők egy-egy kipcsak-polovec-kun törzsszövetségbeli törzsnek, azaz azoknak egy-egy töredékéről volt szó esetükben. Élükön a leggazdagabb családok álltak, az ő fejük volt a nemzetségfő, akik a latin forrásokban dominus vagy comes néven szerepelnek, ennek megfelelője a Codex Cumanicusban a bej vagy bij méltóságnév. Ők voltak a nemzetség katonai vezetői, kapitányai és bírái. A kunok legfőbb bírája a nádor volt, aki mellé a nemzetségek egy-egy főembert rendeltek ki. Belső ügyeikben viszont a vádlott nemzetségének bírája volt illetékes.
A középréteget a nemesek (nobiles) alkották, akik a magyar királyi szerviensekéhez hasonló jogokkal rendelkeztek. Kötelesek voltak a nemzetségfőkkel hadba vonulni, de mentesek voltak a beszállásolási kötelezettségek alól. Közülük kerültek ki a nemzetségfők állandó katonai kíséretének tagjai is, a nyögérek, mongol eredetű kun szóval nögerek. A megfelelő török szó a bujruk , ezt a szót a mongol törzsszövetségbe tartozó ázsiai kunok hozhatták a kun törzsszövetségbe.
A szabad, de szegény kun többséget latinul mint universitas Cumanorum jelölték, ők a feudalizálódással fokozatossan jobbágysorba süllyedtek. Jelentős számú rabszolgaréteg is létezett a kunok között, akik részben a vagyonukat vesztett kunok, részben a hadjáratok során szerzett hadifoglyok közül kerültek ki, ami konfliktusforrás is volt Magyarországon. Az 1279-es kun törvény többek között a keresztény vallású rabszolgák felszabadításáról is rendelkezett.


Kun nemzetségek
Az 1279. évi második kun törvény szerint a kunok hét nemzetségre, ezek pedig további nemekre és ágakra tagolódtak és eszerint osztotta fel a kunoknak juttatott szállásterületet. Más, orosz ill. mohamedán forrásokból hat nemzetségnevet ismerünk a kipcsak-kun törzsszövetség ill. az Arany Horda uralma alatt álló kunok között.
Magyar forrásokban előforduló nemzetségnevek:
· Borcsól – 1266: Borchol, 1288: Borchovl, az orosz évkönyvek a polovec Burcsevicsi törzsként említik többször is, a 14. században pedig Dimaski és Nuvairi is említi a kipcsak törzsek között, mint Burč-oglu ('Borsfiak'). A Kőrös és a Maros között telepedtek meg, de a hód-tavi csata (1280/1282) után kiürítették a területet.
· Olás – 1328: Olaas, 1344: Olas, a polovec Ulevicsi törzzsel azonosítható. A Tisza és a Körös között telepdtek meg, a későbbi Kolbáz-szék, a Nagykunság területén.
· Csertán – 1347, 1367: Chertan, Dimaski listáján a kipcsak Čurtan ('csuka') törzs. A Duna–Tisza közi homokhátságon telepedtek meg, a későbbi Chortyán-szék vagy másképpen Halas-szék területén. A nemzetségfő szálláshelyéből alakult ki a szék központja, Halas (Kiskunhalas) mezőváros.
· Iloncsuk – 1343: Ilunchuck ('kígyócska'), nem ismerjük keleti megfelelőjét. Iloncsuk nembeli Buthemer ispán leszármazottai a Kecskemét közeli Jakabszállásŧ birtokolták, ami akkor a Halas-székhez tartozott.
· Kór – 1315: Kool, 1348, 1350, 1368: Koor (qoyur 'kevés, csekély'), nem ismerjük keleti megfelelőjét. A Marostól délre a Harangod (Aranka) mentén telepedtek le.
· Köncsög – 1371: Kuncheg, nem ismerjük keleti megfelelőjét. Köncsög nembeli Fekete Miklós fia László királyi madarász a Túr (Mezőtúr) és Nagypó közelében lakó kunok kapitánya volt.
Magyar helynevekből kiolvasható nemzetségnevek:
· Kongrolu – 14 századi kipcsak törzsnév is
· Baraq – 14 századi kipcsak törzsnév is

Kun székek
A kun székek a magyarországi kunok autonóm, a királyi vármegyerendszertől független közigazgatási egységei voltak. A szék a szászok és székelyek székeihez hasonlóan bírói széket jelent. A székek élén a kapitányok álltak. A rendszer nyilvánvalóan a régebbi kun nemzetségek alapján jött létre, a nemzetségfők válhattak a székek kapitányaivá, de erre csak egy szék, a Halas-szék esetén van megnyugtató forrásadat. A székekről először a 15. században hallunk, de valószínűleg a 14. században alakulhattak ki. Összesen hat székről van tudomásunk.
· Halas-szék – a Kiskunság területén Halas mezőváros (Kiskunhalas) központtal alakult ki a Csertán nemzetség területén, de több nemzetség jelenléte is kimutatható. A nemzetség fejének, Köncsög ispánnak 1366-ban Halason volt a szállása. 1418-ban még a nemzetség nevével jelzik a széket (de sede Chortyan), de 1451-től ugyanitt a Halas-széket találjuk.
· Szentelt-szék – 1424-ből van rá adat, Csanád-megyében a Kór nemzetség területén alakult ki.
· Kolbáz-szék – 1440-től vannak rá adatok, a Nagykunságban Kolbázszállás központtal valószínűleg az Olás nemzetség szállásterületét foglalta magában, de több nemzetség jelenléte is kimutatható.
· Kecskemét-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, 1465-ben a kiskunsági Kecskemét mint a királynéi kunok bírói székének központja szerepel.
· Kara-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, központja a kiskunsági Karaszállás. 1469-ben Mizse-szék néven szerepel, feltehetően a szálláskapitány Misse család birtokain alakult ki a szék.
· Hantos-szék – nemzetségi eredete ismeretlen, Fejér megye dunántúli részén volt, valószínűleg egyetlen kun birtokos család birtokában a 14. században.

A kun nyelv
A kunok még a 13. században is olyan nagy számban laktak "Fekete-Kunországban" (ahogy magyar krónikák nevezték a Krím-félszigettől a mai Dél-Oroszország és Ukrajna sztyeppéin át egészen a Moldova és Kelet-Románia területéig terjedő kun államot), hogy a velencei és más olasz kereskedők érdemesnek tartották megtanulni a nyelvet. Ennek köszönhetjük az 1303-ból való Codex Cumanicust (Petrarca-kódex), amely a főbb kun szavakat és szólásmondásokat tartalmazza és amely kétségtelenné teszi a nyelv török voltát.
A kun nyelv utolsó ismerője Magyarországon, a hagyomány szerint Varró István, 1770-ben elhunyt karcagi lakos volt. A modern nyelvészeti kutatások azonban azonban e hagyományt erős kétellyel illetik. A Varrótól gyűjtött szövegek a mai vélekedés szerint ugyanolyan torzultak, mint egyéb, esetenként máig ismert kis- és nagykunsági kiszámolókká, gyermekversekké lett kun nyelvi nyomok, azaz Varró István sem lehetett már a kun nyelvnek anyanyelvi beszélője.

KUNKUTATÓ GYÓGYSZERÉSZ

Gallusz László

Miért, hogyan kívánja feltárni falujának múltját a feketicsi Kórizs József

– Őseimnek tartozom azzal, hogy tisztelegjek emlékük előtt, tudjam, érezzem, milyen mélyre nyúlnak gyökereim, kidőlés fenyegeti-e évszázados családfánkat – vallja a feketicsi Kórizs József, a település történetének, hagyományainak kutatója, aki büszke rá, hogy kun vér csörgedezik az ereiben, s nem fenyegeti kidőlés a terebélyes fát, mert új rügyek fakadtak az ágakon. – Gyerekfejjel kérdezősködtem halk szavú szüleimtől, mely tájakról vetette őket a sors Fekete-hegyre, de csak annyit tudtam meg, hogy családunk, a Kórizsok a Nagykunságból települtek e tájra, kunok vagyunk valamennyien, s „életük jobb móddal való folytatását remélték az új helyre való költözéstől”. Szép emlékű Sárközi Ferenc tanáromtól hallottam legtöbbet a kunokról, idetelepülésükről, de az ősök küzdelmes életéről is.
Érdekeltek ezek a dolgok, gimnáziumi éveimben régész szerettem volna lenni, de állandóan azt hallottam otthon, hogy abból nem lehet megélni, meg ha éppen a földet akarom túrni, ott a szerény családi gazdaság, a szőlőskert, ahol mindig akad munka... De ha gyógyszerész lennék...! – mondták. – Pedig belekóstoltam a régészetbe, még „ásatásokat” is végeztünk Sárközi tanár úrral, de szakszerűtlen munkánk miatt nagy hirtelen le is állították buzgólkodásunkat. De az eredményt nem vitathatja el senki tőlünk: megástuk Fekete-egyháza templomának romjait, följegyzéseket készítettünk róla, s megerősíthettük a levéltári adatokat: 1465-ből származó írásos emlékek alapján itt, a mai Feketics mellett kőtemplommal rendelkező település létezett, a falu túlélte a mohácsi vészt, de később pusztává vált, s 1620-tól nyoma veszik Fekete-egyháza falunak.

– Gazdag szakirodalmat gyűjtött össze, többször megfordult a Kiskunságban és a Nagykunságban is, azt kutatta, hogy miként kerültek a kunok erre a vidékre.
– Muzeológus meg történész barátaim, valamint a levéltári adatok, meg ki tudja, mennyi könyv segítségével jártam végig – legalább gondolatban – a kunok, illetve később már csak törzstöredékük útját. A történelem szerint lovas nomád nép indult Belső-Ázsiából nyugatra, s hosszabb vándorlás után törzsszövetséget kötöttek a kipcsakokkal és a Kárpátoktól a Fekete-tengerig uralták a vidéket. A törzsszövetséget a mongol támadást követően a Kalka menti csata zúzta szét. A törzs egy része behódolt, másik része pedig Kötöny kánnal a magyar birodalomba indult, ahol 1239-ben IV. Béla király befogadta a kunokat, s el is foglalták az ország központi részét. Hosszadalmas lenne ismertetni kálváriájukat, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy hét törzstöredékről tudunk: az Ollás, a Kondám, a Lyupogó, az Illoncsuk, a Csertán, a Borcsol meg a Kór törzsekről, s ez utóbbiból származunk mi, Kórizsok, akik Korbáz-székre kerültek, s az 1571-es defterek említik nevünket. Miután Girhay kán tatárjai fölperzselték Korbáz-széket, a kunok Kakadhegyes, a mai Kunhegyes területére vonultak vissza, onnan meg Rakamazi földjére vándoroltak. 1711-ben telepítették vissza Kunhegyest, majd 1745-ben lezajlott a redemptio. II. József császár idejében adódik alkalom, hogy az ottani túlnépesedés, a gyakori árvizek, majd aszályos évek után kényszerből Bácskába (amely akkor lakatlan volt) költözhetnek. Így indult meg 1785-ben a délre vándorlás – 211 család 936 taggal érkezett Feketity-pusztára, s mély gyökeret is eresztett.

– S a Kórizsok?
– Szüleim mesélték, hogy 1785-ben Kórizs István, talán szépapám volt, került ide családjával Kunhegyesről. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt hallottam a rádióban, amint Kórizs István, Túrkeve polgármestere nyilatkozik, s fölcsigázta érdeklődésemet: egy tőből fakad-e családunk, s alig 300 kilométerre egymástól ne tudnánk róla? Találkoztunk és kiderült, hogy az ide költözött István meg a Kunhegyesen maradt Mihály testvérek voltak. Mihály meghagyta ugyan szóban utódainak, hogy testvére a jobb élet reményében a Délvidékre távozott, de ne engedjék szakadni a szálakat. Azonban több mint kétszáz évnek kellett eltelnie, hogy találkozzam kun rokonaimmal! Leírhatatlan érzés volt az egymásra találás pillanata, s ma sem szűnt meg a család kapcsolata.

– Kutatta-e alaposabban a Kórizs név jelentését?
– Egy ideig megelégedtem azzal, hogy megtudtam: a Kór törzs nevét viselem. Azonban nem is olyan régen találkoztam Torma József úrral, Magyarország kazahsztáni nagykövetével, s ő fejtette meg nevem jelentését. Ugyanis a kipcsak nyelvben, vagyis a kunban a „kór” embert, barátot jelöl, az „is” pedig hozzátartozót. Akár „Baráti körnek” is mondhatom nevemet. Ebben lehet valami, mert jómagam is szeretem az embereket, szeretek barátkozni. A múltat tisztelők csak örülhetnek, hogy léteznek kun nyelvtöredékek, melyek helyneveket, földrajzi neveket jelölnek, s Mándoky Kongor István jóvoltából a Kun Miatyánk szövege is fönnmaradt. Alkalmam volt Kobzos Kiss Tamás jóvoltából hallanom e nyelvemléket.


– Az ún. kunhalmok Vajdaságban sem ritkák. Valóban a kunok temetkezési helyét jelölik?
– A kunhalom vagy kurgán a sírok fölé emelt különböző átmérőjű és magasságú földhalom az eurázsiai sztyeppén. Errefelé a kimek, nem pedig a kunok használták elsőként ezt a temetkezési formát. Bánátban Kumane és Basahíd határában láthatunk még viszonylag ép kunhalmokat. Azonban a Kunság területén van a legtöbb halom. Határjelölésre is használták őket, füstjellel jelezték a halomról a „nem kívánatos vendégek”, a betolakodók közeledtét, de nem ez volt az elsődleges rendeltetésük. A nyitott szemmel járó természetbarát láthatja, hogy a meg nem bolygatott kunhalmokon megmaradt az ősgyep rendkívül értékes flórájával, s jó lenne, ha védelem alá is helyeznék az élővilág értékes szigeteit. Sajnos a mai világ nem viszonyul kegyelettel a múlthoz. Olyan fényképfelvételeim vannak, amelyeken reklámtáblák éktelenkednek az örök nyugvóhelyen, sőt egyik fölvétel egy díszes pincét örökített meg a kunhalomban. Nem szívesen boroznék ott, de azt hiszem, hogy a jó ízlésű emberek közül senki sem.

– Szellemi hagyatékban nem szűkölködik, de őriz-e a múltra emlékeztető tárgyi emlékeket?
– Százévesnél is idősebb használati tárgyakat őrzök féltve-féltékenyen, őseimre emlékezvén, hiszen ők hozták magukkal az agyagkorsókat, tálakat... A Nagykunságot járva Oláh Lajos barátomtól kaptam egy 120 évesnél is régebbi legénybotot, ami akkor került használatba, amikor őseink már vándorbotot fogtak. Ott még ma is úgy mondják, hogy a bot „rossz szándékú emberek és kóbor kutyák ellen” használatos. A buzogányszerű „fejet”, a bronzból készült botvéget ólommal töltötték meg, és legalább olyan „értéke” volt, mint a fokosnak, használata is hasonló esetekre mutat. Amikor törvénnyel tiltották be használatát, hiszen egy-egy kocsmai mulatozást követően a felcser alig győzte a munkát, mármint a legénybot ütötte sebek gyógyítását, a kunsági legények mégsem váltak meg „fegyverüktől”, egyszerűen lefűrészeltek a botból, s a bő ingujjba rejtve indultak mulatozásra. Aztán van egy sallangos karikás-ostorom, ami mindenkor a pásztorkodásra emlékeztet.

– A szőlőskertet sem véletlenül tartja, műveli?
– Megtartottam édesapám félholdnyi szőlejét, mert megtanították velem: amit az ősök teremtenek, nem szabad elkótyavetyélni. Amikor őseink leköltöztek Bácskába, szőlővenyigét is hoztak magukkal Tomaj-pusztáról, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak. Amikor itt megkapták a telkeket, a földeket, családonként 300 négyszögöl ún. „dinnyeföldet” is kaptak, hogy azt kertként használják. Eszük ágában sem volt a jó kunoknak dinnyét vagy krumplit termeszteni, inkább szőlőt telepítettek oda. A falu északkeleti oldalán volt a szőlőskert. Bizony nem jó szemmel nézte a hatóság, hogy szőlőültetvény nőtt ki a határban, de nagyon gyorsan rádöbbent, hogy komoly jövedelemforrás lehet a szőlő, hiszen dézsmát szedett a termésből! Igazi hegyközség alakult ki, mert bekerítették a szőlőt, egész évben művelték, de termést egész évben nem vihettek haza. Ezért volt akkora ünnep egykoron a szüret, hiszen akkor nyitották meg a szőlőskert kapuit, a falu apraja-nagyja ott serénykedett, sajtolta, szűrte a bort. A dézsma a termés 1/7-ét jelentette. A 374 holdas ültetvény mindig szép jövedelmet jelentett. Nem tudom, hogy ma van-e még a falu határában 20 holdnyi szőlőültetvény. Hogy a feketicsiek mesterei voltak a szőlőművelésnek, bizonyítja az az adat is, mely szerint, amikor filoxéra semmisítette meg ültetvényüket, a Tarcal-hegyi (Fruška gora) szőlősgazdák birtokain találtak munkát kora tavasztól, vagyis nyitástól késő őszig, takarásig. Hétvégeken gyalogosan jártak haza Karlócáról, Kamenicáról, maguk előtt tolva a talicskát. Néhány év elteltével újra szőlőt telepítettek, de emlékezetükben megmaradt a „szakmányos-kór”.
A borról nemcsak mint kedvcsinálóról, hanem mint gyógyszerről is szólnom kell. 1836-ban, amikor kolerajárvány tizedelte meg a falu lakosságát, azok a családok vészelték át a kórt, a júniustól szeptemberig tartó időszakot, akik csak bort fogyasztottak! Még a gyerekekkel is bort itattak víz helyett!


– Hivatása: gyógyszerész, kedvtelése: falukutatás. Nem egy kötetben tette közzé, társszerzőként, a falu értékeit. Talán jó lenne föltérképezni a népi gyógyászatot is.
– Édesanyám annak idején Újvidéken szolgált a híres Nenadović gyógyszerésznél, s jóanyám hatására választottam hivatást. Gyűjtöm a falu népi gyógyászatára vonatkozó adatokat, a gyógynövények áldásos használatát idéző emlékeket, s talán egy szerény könyv kerekedik belőle. Ezzel viszont már a hivatásomnak tartozom. Egy olyan hivatásnak, melyhez minden időben, mert azért voltak szűkös meg szorongató érzésekkel teli idők is, családomban leltem igazi támaszra.
Az eredményeket, az elismeréseket nem sajátíthatja ki magának az ember. Osztozni kell rajtuk. A kun becsület is megköveteli.

PURITÁN, KÁLVINISTA JELLEM

Dr. Kozma László

A magyar reformátusságnak mindig voltak emlékezetes "ároni családjai", amelyek lelkészek, egyházi emberek egész sorát adták Isten ügyének szolgálatába. Egyike volt ezeknek a Kozma család, melynek tagjai évtizedeken, sőt évszázadokon át hol lelkészként, hol tanítóként vagy éppen világi tisztségviselőként építették az egyházat. A família egyik legjelesebb képviselője volt dr. Kozma László zombori ügyvéd, az egykori alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye áldott életű gondnoka, a zombori egyházközség presbitere.
Atyja id. Kozma Lajos Piroson, majd Feketehegyen volt lelkész. Lelkesen támogatta az 1848-as szabadságharcot, ő maga is részt vett a harcokban. Valamelyik lelkésztársa jegyezte fel róla, hogy "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén, s midőn a szerencsétlen kátyi csata után Perczel Mór egy üteg ágyuját elvesztve gondolá, azt ő néhányad magával vitte ő hozzá vissza". 1950-ben került Feketehegyre azzal a szilárd elhatározással, hogy újjászervezi a harcokban szétszóródott gyülekezetet. Előző lelkészük, Berhidai Keresztes József mártírhalált halt, az eklézsia tagjai pedig futni kényszerült, miután a falut megtámadták a szomszédos szenttamási szerbek. Egészen Kiskunhalasig menekültek, ahonnan csak egy esztendő múlva térhettek vissza. Közben javaik csaknem teljesen megsemmisültek, a templom és a parókia erősen megsérült. Id. Kozma Lajosnak számtalan feladatot kellett megoldania: helyre kellett hozni az erősen megrongált egyházi épületeket, meg kellett szervezni a vallási életet és az oktatást. Ő az elvárásoknak eleget is tett, ám a túlfeszített munka következtében 1853-ban szélütés érte, s hosszú időre ágyba kényszerült Orvosainak rövid időre sikerült őt talpra állítaniuk, betegségéből azonban sohasem épült fel teljesen. Testi problémái ellenére az egyház életében továbbra is tevékenyen jelen volt. Nemcsak a gyülekezetében végzett áldásos munkát - kiváló szónokként tartották számon -, hanem szorgalmas, szakavatott közpénztárosa volt az egyházmegyének. Második feleségével, Kiss Zsófiával együtt összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán egy megfázás következtében betegsége kiújult, s meggyötört szervezete már képtelen volt leküzdeni a kórt - még ebben az évben elhunyt.
A legidősebb fiú ifj. Kozma Lajos, Kozma László bátyja, Piroson született. A szerény, nemes lelkű ifjúra nagy hatással volt édesapja példája, s maga is a papi pályát választotta. Gimnáziumi tanulmányainak elvégeztével (Új-Verbászon, majd Nagykőrösön tanult) 1861-ben a pesti theológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával hamar kivívta magának tanárai és tanulótársai megbecsülését. Miután lelkészi oklevelet szerzett Feketehegyre ment tanítónak, ahol beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után 1869-ben a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. A költészetért rajongott, lefordította a nagy német költő, Heinrich Heine verseinek egy részét, amelyet később barátai Fordítások Heine dalaiból címmel nyomtatásban is megjelentettek. Egyéb versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg, közismert szerénysége miatt álnév alatt. Lelkileg erős volt, ám testileg nagyon törékeny. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg testét, teljesen megbénult. Élete hátralevő hónapjait egy budapesti kórházban töltötte, mígnem az év utolsó napján visszaadta lelkét Teremtőjének.
Kozma Géza, Kozma László öccse, Feketehegyen született 1859. szeptember 11-én. Iskoláit Új-Verbászon és Kecskeméten végezte, majd 1878-ban a pesti theológiára iratkozott be. Miután letette a második lelkészképesítő vizsgát, szülőfalujába került káplánnak. 1889-ben Tiszakálmánfalvára (ma: Budiszava) rendelték ki, ahol megszervezte a missziói kerület életét, sőt jelentős része volt hogy a szórványközpont rövid időn belül anyaegyházzá fejlődjön. Egészen 1905-ig szolgált itt, amikor a maradéki reformátusok hívták meg lelkészüknek. Az ő nevéhez fűződik ennek a kicsiny, római katolikusokból reformátussá lett eklézsiának a lelki és anyagi megerősödése. Rövid idő alatt paplakot, iskolát, tanítói lakást építtetett. Hozzáfogott a templom építéséhez is, már az alapokat rakták, amikor kitört az első világháború. Ezzel egy időben az egészségi állapota szintén megromlott, így életében már nem tudta befejezni a megkezdett munkát. A gyülekezete tagjai, akikhez annyira ragaszkodott, hogy semmiféle egyházi tisztséget nem vállalt el, csakhogy velük törődhessen, nagy szeretettel ápolták. De nemcsak hívei között szerzett magának megbecsülést, hanem tisztelték őt a község más nemzetiségű és felekezetű lakosai is. Jellemző volt, hogy amikor a szerb csapatok bevonultak Maradékra, s az ellentétek a faluban meglehetősen kiéleződtek, a szerb katonáknak ki lett adva a parancs, hogy "a református paplak alatt még hangosan beszélni sem szabad". Amikor 1924 augusztusában 65 éves korában elhunyt, temetésén csaknem az egész falu jelen volt, s mind a pravoszláv, mind a katolikus templomban harangoztak a tiszteletére.
Kozma Géza fia, Kozma László unokaöccse szintén a papi pályát választotta. Tiszakálmánfalván született, 1892. március 2-án. Miután 1910-ben a csurgói gimnáziumban leérettségizett, a pesti theológiára iratkozott be, ahol 1916-ban szerzett lelkészi oklevelet. 1914-től segédlelkésszé nevezték ki Váraljára, majd ugyanilyen minősítésben szolgált Šidski Banovcin és Bicskén. 1921-től Válra rendelték ki helyettes lelkésznek, ahol a gyülekezet 1922-ben rendes lelkészévé választotta meg. Kiváló szervezőként tartották számon, az ő érdeme, hogy rövid idő alatt a gyülekezet új templomot és parókiát építtetett. Nagy gondot fordított a lelkiekre, kezdeményezője és támogatója volt minden vallásos megmozdulásnak. A váliak nagyon szerették, amit az is bizonyít, hogy harminc esztendőn át szolgált közöttük. 1952-ben nyugdíjba vonult, s hamarosan meg is halt.


Kozma László 1849. június 24-én született Cservenkán. Gyermekkorát Feketehegyen töltötte, a középiskolát Új-Verbászon és Kecskeméten végezte. Később Pesten jogot tanult, tanulmányainak befejeztével pedig 1875-ben Zomborba került ügyvédgyakornoknak. Itt is maradt egészen halálig. Különösen a bűnügyi védelmeivel keltett feltűnést, kivívta magának a "Délvidék híres kriminalistája" címet. Jelentős szerepet játszott a politikában, a megyei közigazgatásban és a művelődési életben is: a szabadkai ügyvédi kamara alelnöke lett, vármegyei tiszti ügyésszé választották, majd 1894-ben országgyűlési képviselő lett a verbászi járásban. 1890-től választmányi tagja, 1901 és 1918 között elnöke Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak.
Az egyházi életbe korán bekapcsolódott, fő szervezője, majd presbitere lett a kicsiny zombori református eklézsiának. 1884-ben az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye világi jegyzőjévé, majd főjegyzőjévé választották, 1886-tól világi tanácsbíró. 1907-től az egyházmegye gondnoka lett, sőt egy ideig póttagja volt az Egyetemes Konventnek. Hivatalait egy világi pap nagy egyházszeretetével, törhetetlen ragaszkodásával végezte, soha egyetlen közgyűlésről sem maradt távol. Jegyzőkönyvei nagy jogi tudásról tanúskodnak, még az egyházkerületben is figyelmet keltettek. "Puritán, szilárd kálvinista jellem volt" jegyezték fel róla pályatársai. Nemcsak az egyházban, hanem a közélet más területein is kimagasló eredményeket ért el. A jogászvilágban elismert kriminalistaként tartották számon, védőbeszédei eseményszámba mentek az akkori jogász körökben. Költeményei, politikai és egyéb írásai több délvidéki lapban is megjelentek, tagja volt a Bács-Bodrog vármegye című terjedelmes monográfia szerkesztőbizottságának. Másfél évig viselte Bács-Bodrog vármegye főügyészi tisztét, miközben két ízben a verbászi kerületben a Szabadelvű Párt jelöltjeként parlamenti képviselővé választották. Elnöke volt a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatnak, valamint a zombori Magyar Olvasókörnek.
Fáradhatatlan munkaszeretete, nagy tudása és magas kötelességérzete példamutató volt. Derűs kedélyét és jó humorát hosszas betegeskedése alatt is megtartotta. 1921. március 22-én bekövetkezett halálával (szinte együtt távoztak az élők sorából hűséges barátjával és elnöktársával, Tóth Sándor esperessel) mind a református egyház, mind a délvidéki magyarság egy bátor, kompromisszumokat nem ismerő harcosát veszítette el.
Májusban Keck Zsigmond cservenkai lelkész istentiszteletet tartott Tóth Sándor és Kozma László emlékére, s ebben a következőket mondotta róluk: "Úgy voltak nekünk, mint az a két ércoszlop a jeruzsálemi templom tornáca előtt. Ennek a két oszlopnak neve volt. Amely jobb kéz felől állott annak neve Jákin, a másiké, balkéz felől Boáz volt. Jákin azt jelenti: Ő (az Úr) felépít, Ő megerősít, Boáz: Ő benne az erő! Az Úr most ezt a két oszlopot letörte. Hű munkások, bölcs építőmesterek voltak, őrállók Sion falain. Építő Nehémiás az egyik, törvénytudó Esdrás a másik. Két oszlop volt, ércoszlop, díszünk és oltalmunk. Erős faragott oszlopok, melyek dacoltak a viharral, melyek az egész épület terhét, egyházmegyénk összes gyülekezeteinek terhét hordozták. Erősen, szilárdan állottak, félelem nélkül a kísértések és támadások közepette. (...) Az emberek elmennek a minden élők útján, de az igazság megáll. Jákin és Boáz! Ő felépít, Őbenne az erő! Ez megmarad. Megmarad, aki Jeruzsálemet építi, a töredelmes szíveket gyógyítgatja, az erőtlennek erőt ád, a gyengében hatalmát megdicsőíti."

REFORMÁTUS LELKÉSZEK BÁCSFEKETEHEGYEN

Kálmándi Pap János (1785-1791)
A telepesekkel együtt jött 1785-ben, amint azt ő maga feljegyezte. Ezt megelőzően Kunhegyesen kántortanítóként működött, s lelkésszé való kinevezése után vette feleségül nemes Nagy István leányát, Erzsébetet. Feketehegyre való megérkezése után szinte azonnal vezetni kezdte az anyakönyveket, először csak a születési és halotti anyakönyvet, majd egy esztendő múlva a házasságkötési anyakönyvet. Röviden leírta a letelepedés körülményeit, valamint az itt töltött éveinek egy-egy érdekesebb epizódját. Hat esztendeig lelkészkedett Feketehegyen, amikor ismeretlen helyre távozott el. További ténykedéséről semmiféle írásos adat nem maradt fenn.

Szalay István (1791-1803)
Egy 1791-ben keltezett kézirat szerint ő magát Szalay István Kecskeméthiensis-nek nevezte, ami arra enged következtetni, hogy valószínűleg Kecskemétről származik. Korábbi tevékenységéről semmit nem tudunk. Feketehegyen tizenkét esztendőn át szolgált, ahol sok küszködésben, szenvedésben volt része. Ő fektette le az első jegyzőkönyveket, s az ő idejében épült meg az első templom. Egyik későbbi utóda, Berhidai Keresztes József szerint rendkívül jóindulatú, áldozatkész lélek volt, de a belső viszálykodások miatt megkeseredetten távozott a gyülekezet éléről. 1803-ban Cservenkára költözött, ahol - egyes vélekedések szerint - meggyilkolták. Más leírások szerint a támadást túlélte, Szeremlére ment, ahonnan egy év múlva Nagy-Pallba távozott, és ott is halt meg.

Kozmai Sámuel (1803-1810)
Korábban Madocsán, 1798-tól Szeremlén szolgált, innen került Feketicsre. Rendszerető és célratörő lelkész volt. Ő kezdte állandósítani a presbiteri gyűléseket, s ezekről pontos jegyzőkönyvet vezetett. Az erkölcstelenséget, a nyilvánvaló bűnöket állandóan ostorozta prédikációiban, több ízben erélyesen lépett fel sikkasztó gondnokaival szemben. A gyülekezeti tagok kilengéseiről aprólékos feljegyzéseket készített. Emiatt sokan nem szerették, összetűzésbe került a gyülekezettel, s 1805-től már semmiféle írásos nyoma nincs ténykedésének. Ez arra utal, hogy a szolgálattól valószínűleg teljesen visszavonult. Egyik utóda jegyzi fel róla, hogy az egyházi épületeket nem engedte javítani, s amikor elment a paplak nagyon siralmas állapotban volt. 1810-ben Daróczra (ma: Várdaróc) költözött, ahol két évi lelkészkedés után hunyt el 1812-ben.

Kertvéllyesi Pál (1810-1834)
Szikszón született 1764. január 25-én, édesapja nemes Kertvéllyesi József, édesanyja Kováts Erzsébet. Iskoláit helyben végezte, majd 1781-ben a debreceni teológia diákja lett. Miután tanulmányait bevégezte, három évig tanítóskodott, majd ugyanennyi időt külföldön, Halléban töltött. Visszatérte után Kecskeméten káplánkodott Vég Veresmarti Sámuel superintendens mellett, ahol nagy megbecsülést szerzett magának. 1796-ban Csúzára került lelkésznek, ahonnan tizennégy évi szolgálat után hívták meg a feketehegyiek. Ő volt talán az első lelkész, aki belelátott a gyülekezet "lelkébe", s megértette azt. A csendes munkálkodás híve volt, szolgálata nyomán az eklézsia hamar fejlődésnek indult. Lelkészkedése alatt épült fel az új paplak, és az ő idejére esett az első püspöki vizitáció. Erre az alkalomra megírta az egyházközség rövid történetét, amelyben részletesen beszámolt az akkori állapotokról. A továbbiakban számos közegyházi tisztséget vállalt, 1798-tól alesperese, 1821-től esperese az alsóbaranya-bácsi tractusnak. Szerette népét és a nép is ragaszkodott hozzá. Haláláig szolgált Feketehegyen - 1834. szeptember 2-án hunyt el - ő az első lelkésze a falunak, aki itt lett eltemetve.

Nánási Fodor Pál (1834-1838)
Nagyon kevés feljegyzés maradt fenn róla. Feketehegyen mindössze négy esztendőt töltött. A korabeli iratok a folyamatos lelki munka végzéséről adnak számot, melyek közül kiemelkedik a szegényekkel és árvákkal való szervezett törődés. Feltehetően megszervezte és irányította a diakóniai szolgálatot. Ebben az időben a gyülekezet tagjai szépen adakoztak mind a pesti egyház, mind a ceglédi gyülekezet javára, ami azt jelenti, hogy anyagilag megerősödtek. Nánási 1838-ban a baranyai Nagy-Harsányba távozott, ahonnan 1861-ig a felsőbaranyai egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte. 1874-ig lelkészkedett, s feltehetően itt halt meg még ugyanebben az esztendőben.

Szívós Mihály (1838-1839)
Nagykőrösön született 1812-ben. Középiskoláit itt végezte el, majd 1830-ban Debrecenbe ment. Teológiai tanulmányainak befejeztével három esztendőn át Szalkszentmártonban iskolaigazgató volt, majd két évig nevelőként működött gróf Teleki Sándor családjánál. 1838-ban került helyettes lelkészként Feketehegyre. Rövid itteni tartózkodása idején a gyülekezet életében különösebb említésre méltó dolog nem történt. Innen Kisújszállásra távozott, ahol szintén helyettes lelkész volt. Itt nősült meg, s vette feleségül Várady Juditot. 1841-ben Kunmadarasra, 1843-ban Hajdúszoboszlóra választották meg rendes lelkészül. Ez utóbbi helyen Huszonkilenc esztendőn át szolgált lankadatlan buzgalommal. Tüzes szónokként tartották számon, s bár nagy gyülekezetektől több csábító meghívást kapott, élete végéig Hajdúszoboszlón maradt. Tüdővészben halt meg 1872. július 12-én. Temetésén Pápay Imre az alsószabolcs-hajdúkerületi egyházmegye esperese hirdette az igét. Neve különösen a protestáns egyházi irodalom mezején lett ismertté. A gyermekvilág című kötete 1840-ben, a Piros könyv 1842--ben, a Vidor gyermekek és az Erényi atya 1845-ben látott napvilágot. 1846-ban adta ki Szenczi Fördős Lajos kecskeméti főesperessel az Áhitatos hölgyet, 1847-ben pedig az Egyházi szertartási beszédeket. Írásait folyamatosan közölte a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.

Berhidai Keresztes József (1839-1849)
Egy ideig Feketehegyen működött tanítóként, majd Pirosra ment ahol hat esztendőn át lelkészkedett. Innen hívta el újra a feketehegyi gyülekezet, amelyben végül halálig szolgált. Ténykedése első éveiben az iskolák fejlesztésének gondolata foglalkoztatta. Elképzeléseit tett követte: 1840-ben leányiskolát létesített, miközben a paplakot is újjáépíttette. Ezt azonban ismeretlen tettesek (a szóbeszéd szerint lutheránus németek) felgyújtották. 1843-ban a templomot javíttatta meg, négy év múlva pedig fiúiskolát létesített. Az erkölcstelenséget és a törvényszegést szigorúan ostorozta, ugyanakkor a jótékonyság gyakorlásában mindig az élen járt. Szívesen segített nemcsak a helybélieken, de idegeneken is. Több egyházi tisztségre jelölték, egyebek között az alsóbaranya-bácsi egyházmegye főjegyzője volt. Szorgalmazta a lutheránusokkal való uniót, ám törekvései nem találtak kedvező fogadtatásra. Sőt nagy szomorúságára a falu magyar és német reformátussága éppen az ő idejében vált külön. Az 1848-as szabadságharc lelkes támogatója volt. 1849. január 23-án a szomszéd szenttamási szerbek rohanták meg a falut, s ennek a támadásnak ő is áldozatul esett. A szájhagyomány szerint nem a szerbek, hanem helybéli németek ölték meg, akiket később Szabadkán kivégeztek. Írásos dokumentum erről minden esetre nem maradt fenn. A mártír lelkipásztort visszaszivárgó hívei temették el a helyi református temetőben.

Biczó Ferenc (1849-1850)
1820. december 17-én született Nagykőrösön. Feketehegyre 1849-ben került helyettes lelkészül, amikor a szabadságharc leverése után a magyar lakosság Halasról visszatérhetett falujába. Irányítása alatt helyreállították az erősen megrongált paplakot és a leányiskolát. Újraszervezte a lelki életet, buzdította népét. 1850-ben Pirosra kapott meghívást, ahol hat esztendeig lelkészkedett. Innen a baranyai Büdösfára került, ahol feltehetően a haláláig szolgált.

id. Kozma Lajos (1850-1868)
Pirosról került Feketehegyre, ahol előtte kilenc évig volt lelkész. Az 1848-as forradalom lelkes támogatója és aktív részese volt. Korabeli feljegyzések szerint "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén". 1853-ban szélütés érte, s betegségéből sohasem épült fel teljesen. Ennek ellenére szorgalmáról és szakavatottságáról ismert lelkésze lett a gyülekezetnek, aki még közegyházi tisztséget is vállalt: az egyházmegye közpénztárosává választották. Vidám és barátságos ember volt, kiváló szónok. Második feleségével, Kiss Zsófiával összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán betegsége ismét kiújult, s még ezév szeptemberében 59 éves korában elhunyt. Koporsójánál barátja, Kármán Pál torzsai lelkész és alesperes búcsúztatta.

ifj.Kozma Lajos (1869-1873)
1844-ben született Piroson. Iskoláit Új-Verbászon és Nagykőrösön végezte, majd a pesti teológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával kivívta tanárai és tanulótársai megbecsülését. Tanulmányai végeztével Feketehegyre ment tanítónak, ahol akkor már beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. Lelkileg erős volt, de testileg nagyon törékeny. Rajongott a költészetért, lefordította a német költőfejedelem, Heinrich Heine verseinek egy részét, melyet barátai később nyomtatásban megjelenttettek. Versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg álnév alatt. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg szervezetét, megbénult, s élete hátralévő hónapjait egy pesti kórházban töltötte. Az év utolsó napján rövid, de súlyos betegség után visszaadta lelkét Teremtőjének. A temetőben, akárcsak öt évvel korábban édesatyját, Kármán Pál esperes búcsúztatta, míg barátja és lelkésztársa, Kármán József igehirdetői és irodalmi munkásságát méltatta.

Szilády János (1874-1889)
Ságváron született 1839. április 6-án. Gimnáziumba Kiskunhalason és Nagykőrösön járt, a teológiát Pesten végezte el 1860-ban. Miután két évig Kunszentmiklóson tanárkodott, Pomázon lett segédlelkész, ahonnan 1864-ben Párizsba utazott. Visszatérve 1866-ban pesti káplánná nevezték ki Török Pál superintendens mellé. 1869-től Vácott fegyházi pap, 1872. szeptemberétől pedig Bajára hívták lelkésznek. Feketehegyre 1874 tavaszán érkezett, ahol egészen élete végéig szolgált. Az ő idejére esett az 1885. évi Szász Károly-féle püspöki látogatás, s ebből az alkalomból megírta a százéves feketehegyi református egyház rövid történetét. A mai napig ez a legátfogóbb beszámoló a gyülekezet múltjáról. Irodalmi munkássága figyelemre méltó volt. 1871-ben adta ki a Börtönügyek reformjáról című munkáját, 1874 és 1876 között pedig Egyházi beszédek cím alatt jelentette meg prédikációit két kötetben. Több írása maradt hátra kéziratban is. Jelentős közéleti tevékenységet fejtett ki. Az alsóbaranya-bácsi egyházmegye, majd a dunamelléki egyházkerület tanácsbírájává választották. Póttagja volt az 1882. évi debreceni zsinatnak, ahol nyomatékos fellépésével általános tiszteletet vívott ki magának. Családja nem volt, idejét a mindennapi dolgok nem kötötték le, így kiterjedt levelezést folytatott. Ezek közül különösen azok jelentősek, melyeket Halason lelkészkedő Áron bátyjához írt. Prédikációit mély vallási és bölcsészeti szellem hatotta át. Az akkor fénykorát élő bibliai racionalizmus jellegzetes képviselője volt, eszméi azonban a feketehegyi gyülekezetben nem találtak kedvező fogadtatásra. Az állandó torzsalkodások erejét felőrölték, egészsége megromlott (fél szemére különben már évek óta nem látott). 1889. április 1-jén csendesen, ahogy addig is élt, távozott az élők sorából. Munkásságát az utókor úgy tűnik jobban értékelte, mint kortársai. A közelmúltban Szabadi Sándor tollából könyv jelent meg életéről és munkásságáról, Kiáltó szó a pusztában címmel.

Tóth Sándor (1889-1920)
A Bihar megyei Ugrán született 1851-ben, ahol apja tanító volt. Egy évet a pólai tengerészeti akadémia falai között töltött, majd a pesti református teológia növendéke lett. Később káplán Török Pál mellett, majd hitoktató Pesten. Itt vette feleségül Báló Mihály kúriai bíró lányát. 1878-tól a kecskeméti egyházmegyéhez tartozó Gombán lelkészkedett, s innen hívták meg Feketehegyre 1889 őszén. A gyülekezetet felvirágoztatta, az iskolai oktatást magas szintre emelte. "Pap volt, aki az egyház belső és külső építését tartotta hivatásának" - írta róla egyik pályatársa. Az egyházközségi és egyházmegyei jegyzőkönyvek számos nagy gonddal kidolgozott javaslatait tartalmazzák, melyek közül sok meg is valósult. Volt egyházmegyei tanácsbíró, főjegyző, s végül 1915-től haláláig az alsóbaranya-bácsi egyházmegye esperese. Minden prédikációja eseményszámba ment a gyülekezetben, napokig készült rá, de napokig is beszéltek róla. Sokat olvasott, s ő maga szintén foglalkozott írással. A Rövid oktatás ev.ref.konfirmandusok számára című kötete Kecskeméten jelent meg 1895-ben. A hitoktatást, a fiatalok nevelését mindig szívügyének tekintette. Sajnos élete végén látnia kellett, amint az általa felvirágoztatott felekezeti iskolákat minként záratták be egyetlen tollvonással az új rezsim kiszolgálói. Rövid, súlyos betegség után hunyt el 1920 tavaszán. Temetésén a vigasztalás igéjét két közeli munkatársa, Keck Zsigmond cservenkai és Arany Gusztáv pacséri lelkészek hirdették.

Kovácsy Sándor (1920-1921)
A Baranya megyei Csobóka-pusztán született 1892. szeptember 13-án. Iskoláit Sumonyban és Pécsett végezte el, majd a budapesti teológia hallgatója lett. 1913-tól Pestújhelyen exm.lelkész, később a Bethesda kórházban és a zuglói gyülekezetben volt beosztott lelkész. Tóth Sándor halála után került Bácsfeketehegyre, ahol egy esztendeig helyettes lelkészként működött. A továbbiakban ilyen minősítésben szolgált Csúzán, Kórógyon és Torzsán, míg végül 1922-ben Szabadkára hívták meg rendes lelkészül. Itt rendkívül eredményes munkát végzett, megszervezte a rendszeres diakóniai szolgálatot, a KIE-t, gyülekezeti termet építtetett, s egyházi újságot adott ki Egyházi Élet címmel. Áldásos tevékenységének az a hatósági rendelet vetett véget, amellyel mint külföldi állampolgárt kiutasították a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéről. Ekkor Budapestre költözött és nyugdíjaztatásáig a Gyűjtőfogházban végzett börtönlelkészi szolgálatokat. 1968. május 25-én halt meg hosszú, súlyos betegség után.

Ágoston Sándor (1921-1960)
Feketehegyen született 1882. május 8-án. Középiskoláit Kecskeméten, előbb római katolikus, majd a református gimnáziumban végezte. Ezt követően orvosnak készült, ám végül mégis a budapesti református teológiára iratkozott be, ahol 1904-ben szerzett lelkészi oklevelet. Svájcba szeretett volna utazni külföldi ösztöndíjasként, ehelyett azonban Kórógyra rendelték segédlelkésznek. Később ugyanott rendes lelkésszé választották meg, ahonnan 1917-ben Eszékre hívták meg. Itt nagyon sokrétű munkát végzett, megszervezte a gyülekezetet, egyházi lapot adott ki, ám két esztendő elteltével visszatért Kórógyra. 1921-ben apósa, Tóth Sándor halála után a szülőhelyére, a feketicsi gyülekezetbe választották meg, ahol egészen halálig szolgált. Számos egyházi tisztséget töltött be: egyházmegyei tanácsbíró volt, 1922-től alesperes, 1923-tól árvaházi igazgató. Klepp Péter főesperes halálát követően 1928-tól ő lett a Jugoszláv Királysági Református Egyház főesperese, 1933-tól pedig annak első püspöke. Közben 1921 és 1944 között szerkesztette és kiadta a Magvető című folyóiratot és az Árvaházi Naptárt, szervezte az ifjúsági munkát, irányította a lelki életet. Amikor a II. világháború után az új jugoszláv kormány nem engedélyezte, hogy a leendő lelkészek külföldön folytassák tanulmányaikat, 1959-ben teológiai iskolát létesített számukra. Rengeteget utazott (amerikai útjáról naplót is írt), szerteágazó levelezést folytatott. Aki ismerte őt, becsülte puritánságát, nagyfokú szervezőkészségét, elméleti tudását. Gyakorlati ember volt, aki nem riadt vissza még a lehetetlennek tűnő feladatoktól sem. Híveit szerette, mindig volt ideje számukra. Belső lelki dolgairól sohasem beszélt, de annál beszédesebbek voltak igehirdetései. Akik visszaemlékeznek ezekre az alkalmakra, azt mondják élete vége felé egyre jobbak voltak a prédikációi. A szószéken elmondott igemagyarázatainak egy töredéke 1911-ben Vasárnap délután, 1915-ben pedig Vedd és olvasd cím alatt jelent meg. A Szórványok egyházi gondozása 1916-ban, a Református valláskönyv 1925-ben látott napvilágot. Beteg sohasem volt, halála előtt két évvel azonban összeroppant. Munkájában viszont sem hajlott kora, sem betegsége nem gátolta meg. 1960. június 23-án délelőtt még levelet diktált, estefelé rosszul lett, s még ezen az éjjelen visszaadta lelkét Teremtőjének.

Hodosy Imre (1961-1996)
Magyarittebén, református lelkészi családban született 1919. február 27-én. Iskoláit Petrovgradban (Becskereken) végezte, majd a kolozsvári teológiára iratkozott, ahol 1942-ben szerzett lelkészi oklevelet. Ezt követően 1947-ig Várdarócon volt segédlelkész, majd Újvidéken, Daruváron és Feketicsen végzett helyettes lelkészi szolgálatokat. Az újvidéki egyházközség 1949-ben hívta meg második papjának. A gyülekezetben 1958-ig szolgált, s itt vette feleségül Fogarassy Mihály leányát, Idát. Édesapja halála után szülőfalujába került vissza, ezúttal már lelkészként, s Ágoston Sándor püspök végakaratának megfelelően innen hívta meg a feketicsi gyülekezet. 1961 óta ő az egyházközség lelkipásztora. Több egyházi tisztségre jelölték, 1972-től zsinati főjegyző, 1982 óta pedig a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház püspöke. A református és magyar identitás megtartásáért folytatott hűséges harcának elismeréseként a Debreceni Református Teológiai Akadémia 1991-ben díszdoktorává avatta. Mind az országos egyházban, mind a gyülekezetében méltó utóda lett Ágoston Sándornak. A lelki munka végzése mellett nagy gondot fordított a külső körülmények javítására. Feketicsen az ő idejében új parókia épült, a régi lelkészlakást gyülekezeti teremmé alakították át, a templomot kitatarozták. Kiváló igehirdető volt, buzgósága sokak számára lett példaértékűvé. Irodalmi munkássága kevésbé volt számottevő, bár írásai számos hazai és külföldi folyóiratban, évkönyvben jelentek meg. Tagja volt a Magyar Reformátusok Világszövetsége és az Egyetemes Magyar Református Konvent vezetőségének. 1996. július 2-án halt meg Kishegyesen.

Csete-Szemesi István (1997-)
Az általános iskolát Pacséron, a gimnáziumot Szabadkán végezte. Zágrábban jogot tanult, majd külföldre utazott. Előbb Belfastban, később Edinburgh-ban végzett teológiai tanulmányokat. Visszatérve a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház teológiai szemináriumának diákja lett. 1966-tól Pacséron segédlelkész, 1968-tól Maradékon, 1970-től pedig Torontálvásárhelyen (Debellácson) végez önálló lelkészi szolgálatot. Közben 1988-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémián is oklevelet, 2009-ben pedig a révkomáromi Selye János Egyetem Református Teológiai karán doktori titulust szerzett. 1982 és 1996 között bánáti esperes, 1997-től a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház püspöke, a Református Élet felelős szerkesztője. Tagja a Magyar Református Egyetemes Tanácskozó Zsinat elnökségének, 2001-től pedig a Magyar Református Világszövetség alelnöke.