„Bácsfeketehegyinek lenni nemcsak egy állapot, nem is csupán származás kérdése – bácsfeketehegyinek lenni megtiszteltetés, mi több: kiváltság” – valljuk mindannyian, akik valamilyen módon kötődünk ehhez a faluhoz. Az állítás különösen igaz mindnyájunkra, akik távolabbra szakadtunk szűkebb pátriánktól, vidékre, vagy éppen a határon túlra. A közelmúlt zivatarában időszakban szinte egy egész nemzedék fogott vándorbotot, hogy máshol keresse meg sorsa jobbra fordulását. Ily módon sokan telepedtünk át az anyaországba. Az új környezetbe való beilleszkedés nem mindegyikünk számára volt zökkenőmentes.
„Az igazán feketicsi ember zárkózott természetű” – mondta Ágoston Sándor, a falu egykori református lelkésze, a délvidékiek áldott emlékű püspöke egyik beszédében. „Nem beszél szuperlatívuszokban, semmit sem dicsér nagyon.” Ezzel a mentalitással pedig olykor nem könnyű beilleszkedni. Különösen napjainkban nem, amikor megannyi akadálya van annak, hogy az ember gyökeret verjen valahol. A külső nehézségek ellenére a feketehegyiek nagy többsége sikerrel vette az akadályt, mert „a feketicsi ember” – visszautalva a falu lelkészére – „szótartó, becsületes és megbízható. Bizony, Isten népe, akit Isten Igéje alakított…” Mindezek pedig olyan kvalitások, amelyekért bárhol e világon megbecsülik az embert!
Magyarországnak ma szinte valamennyi szegletében él valaki, akinek kötődése van Bácsfeketehegyhez, Feketehegyhez, Feketicshez – mert hogy a településnek nemcsak a nemzetiségi összetétele, hanem az elnevezése is többször változott az elmúlt két évszázad során. A legtöbben Szegeden és a déli országrészben, illetve a fővárosban és környékén telepedtek meg. De jutott belőlük a Tiszántúlra, sőt a Dunántúlra is. A mai napig szoros kapcsolatot tartunk fenn, nemcsak szülőfalnkkal, rokonainkkal, hanem egymással is. Ezek a változó gyakoriságú találkozások pótolják a „szülőföld melegét”, az otthoni ízeket. Akadnak közöttünk, akik már „levetették” magukról az annyira jellegzetes feketehegyi tájszólást, ám ha együtt vagyunk, vagy telefonon értekezünk egymással, szinte önkéntelenül váltunk át „feketicsiesre”.
A hagyományokat ápolandó pedig néhány éve úgy döntöttünk, hogy megrendezzük a Magyarországon élő bácsfeketehegyiek találkozóját. A világ ma nem tiszteli különösképpen a tradíciókat, és csak a jelennek él. Ám mi, elszármazott bácsfeketehegyiek nem kívánunk behódolni a korszellemnek, hanem igenis őrizni kívánjuk azokat az értékeket, amelyeket a szülőfalunk adott. Nem akarunk megfeledkezni sem az ősökről, sem az otthon maradottakról, legkevésbé pedig egymásról. Sőt erre szeretnénk nevelni gyermekeinket, unokáinkat is, bizonyítva ezzel, hogy nem a mának, hanem a jövőnek élünk!
