A Kunhegyesről betelepülők szinte kész gyülekezetként érkeztek ide, templom építésére, lelkész és tanító tartására, szabad vallásgyakorlatukra vonatkozó kívánságaikat maradéktalanul teljesítették a telepítő hatóságok. A kunhegyesi gyülekezet rectorát, Kálmándi Pap Jánost lehozták magukkal lelkipásztornak, ennek ellenére a parókia még három esztendő múlva sem készült el teljesen, 1810-ben pedig össze is dőlt. Ily módon 1813-ban kölcsönpénzen új lelkészlakást kellett építeni. Az istentiszteleteket kezdetben egy vályogból vert imaházban tartották, mígnem 1803-ra elkészült első templomuk. Toronnyal, harangokkal ellátott kis templom volt ez, amely alapjaiban ma is fennáll. Az első harangot még indulásuk előtt öntették 1782-ben, a másodikat Bútor János adományozta 1800-ban. A harmadik volt a nagyharang, amelyet a gyülekezet 1815-ben öntetett. Kegyszereiket a kunhegyesi eklézsiától kapták. Ezek egy úrasztali cinkanna, melyen egy felirat áll: "Ez kannát kunhegyesi ekklésia számára Ns. Koczó Gáspár uram maga költségén vette 1733. 7-dik 8.", valamint egy ezüst úrasztali kehely, "Kunhegyesi ekklésiáé ez pohár 1713" felirattal. Ezek kiegészítésére vásárolt Szabó András kurátor 1790-ben egy rézből készített keresztelőkannát, egy nagy kannát, két cintálat és egy tányért úrasztali használatra. A telepesek tehát nem feledkeztek meg Isten dolgairól, csupán lármázó irredemptus-voltukból, nyughatatlan természetükből nem tudtak kivetkőzni. Tény viszont, hogy komoly és alapos lelki munka közöttük csupán három évtized elteltével indult meg, amikor lelkészükké Kertvéllyesi Pált, későbbi alsóbaranyai esperest hívták el.
Az 1848-as szabadságharc idején szerb csapatok foglalták a falut, a lakosság menekülni kényszerült. A hátramaradottak – közöttük Berhidai Keresztes József lelkipásztor – áldozatul estek az ellenséges rohamnak. Amikor a magyarok visszatértek, szinte mindent újra kellett kezdeniük. Kozma Lajos személyében új lelkészt kaptak, aki sokat fáradozott az egyház helyzetének megszilárdításáért. Lassan „minden a helyére került”, ám alig telt el néhány évtized, amikor komoly belső válság rázta meg az itteni reformátusságot. Az egyik a nazarénizmus megjelenése volt: több család kiszakadt a református gyülekezetből és külön egyházat alapított. Az esemény okait sokáig kutatták, többek szerint az egyház gyengeségeit tükrözte, ahol eluralkodni látszott a "keménnyakú kálvinista" szűkkeblűség. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárulhatott, hogy az akkori lelkész, Szilády János a teológiai liberalizmus és a bibliai racionalizmus emlőin felnövekedve, nem az élő igét hirdette a szószékről, hanem a szabadelvűséget propagálta. A szektásság elburjánzása végül odavezetett, hogy hamarosan a szociáldemokrácia eszméi is egyre inkább teret hódítottak a helybeliek között. Érdekes módon főként a nazarénus családokban lettek lelkes követői. A két mozgalom – a nazarénizmus és a szociáldemokrácia – jelenléte nem csupán a szociális feszültségek növekedéséhez vezetett, hanem nyugtalanságot, elégedetlenséget szított az őslakosok körében.
Az I. világháborút és a hatalomváltást szintén megsínylette a nép, de megsínylette az eklézsia is. A reformátusság ezekben a súlyos időkben veszítette el lelkészét, a nagy tiszteletnek örvendő Tóth Sándor esperest. Az iskolákat államosították, a templom két harangját, a Kunhegyesről hozott kicsiny harangot és a nagyharangot hadi célokra rekviálták. A próbatételek azonban mintha javára váltak volna a gyülekezetnek, a vallási élet ezt követően élénkebb lett, mint valaha. Először külső körülményeik javításához láttak hozzá: az elhurcolt harangokat pótolták, a kisharang helyett Bútor István öntetett 1922-ben egy 73 kg-os harangot, a nagyharang helyett viszont Bútor László és neje, Németh Julianna öntettek ugyanebben az évben egy 354 kg-os harangot. A gyülekezet is öntetett egy nagy 625 kg-os harangot. Bika Péter helybeli órás megjavította a toronyórát, a lelkészlakást pedig kitatarozták. Ami a lelki életet illeti, Ágoston Sándor lelkésszé választásával - aki a falu szülöttje s emellett elődjének, Tóth Sándornak a veje volt - fellendült a munka. Létrejött az Országos Árvaház, a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egylet), nagysikerű vallásos esték, előadás-sorozatok követték egymást. 
Jelentős dátum volt a gyülekezet életében a letelepedés 150 éves évfordulójának a megünneplése. Erre az alkalomra a templomot kívül-belül átfestették, új esővíz-levezető csatornákkal látták el, a tornyot vörösrézzel borították be. Maga az ünnepség azonban, amit 1936. augusztusában tartottak meg, nagyon szomorúra sikerült, a kunhegyesiektől ugyanis a szerb hatóságok megtagadták a beutazás lehetőségét. Ennek ellenére a falu népe egybegyűlt, hogy hálát adjon Istennek az eltelt másfél évszázadért, s azért a kegyelemért, amellyel eddig őket megőrizte és megtartotta.A magyar református gyülekezethez hasonlóan a német református eklézsia tagjai sem tétlenkedtek. A németek ugyan zömében evangélikusok voltak, a reformátusok viszont a magyar nyelvű istentiszteleteken vettek részt. Később önállósodtak, s leányegyházzá formálódtak. Számuk a századforduló után jelentősen megnövekedett, s imaházat, majd iskolát építettek. Miután anyásítási kérelmüket elfogadták, 1923-ban lelkészt is választottak Jung Keresztély (Christian Jung) személyében, kiszemelt papjuk, a fiatalon tragikus hirtelenséggel elhunyt Vincze Károly helyett. Ettől fogva a két református egyházközség egymástól elkülönülten működött, ami azt is eredményezte, hogy elcsitultak közöttük a régi villongások.
Közben a magyarajkú református eklézsia vívta a maga harcát. Épületeire nem volt gond, a csatározások során közvetlen veszélynek nem voltak kitéve, viszont az egyháztagok teljesen elszegényedtek. Amellett hogy viselniük kellett a háborús terheket, ők gondoskodtak azokról az árvákról, akiknek a feketicsi árvaház adott otthont. Ez még akkor sem volt könnyű, ha az áldozatvállalásból más gyülekezetek is kivették részüket. A negyvenes évek végén az állam megszüntette a verbászi diakonisszaházat, amelyet korábban svájci segítséggel tartottak fenn. Ebbe mindeddig felekezeti és nemzeti különbségre való tekintet nélkül fogadták be a munkaképtelen időseket, szellemi fogyatékosokat, a hontalan embereket. Az intézmény ápoltjai közül néhányan Feketicsre kerültek, míg másokat szociális intézményekben helyeztek el. A diakonissza testvérek érkeztével az árvaház szakképzett munkatársakat kapott. Áldásos tevékenységüket 1950-ig végezhették, amikor újabb hatósági rendelettel ezt az intézetet is megszüntették. Az eltelt 27 év alatt 314 árvát neveltek benne fel, alkalmanként 30-40 gyermeket. Az árvaház nem üzemelhetett tovább, az épületek viszont megmaradtak egyházi tulajdonban. Egy ideig lelkész- és egyházi munkásképző szeminárium működött benne, majd konferenciateleppé alakították át. Gyermek- és ifjúsági katekizációkat, lelkészi gyűléseket, presbiteri és női találkozókat, tudományos konferenciákat tartanak itt. Az épületeket átmenetileg az Ökumenikus Szeretetszolgálat rendelkezésére bocsátották, amely Leuenbergi Otthon néven a már említett rendezvények és alkalmak megtartása mellett felekezetközi konferenciák, ökumenikus találkozók megszervezését is vállalta.
A feketicsi református egyházközség egy igen fontos létesítménye a KIE-ház volt. Maga a Keresztyén Ifjúsági Egyesület 1904 óta működött hivatalosan Magyarországon, s eszméi hamarosan a Délvidéken is kedvező fogadtatásra találtak. Ágoston Sándor és felesége kezdettől fogva pártolták a mozgalmat. Nemcsak hogy összegyűjtötték a helyi fiatalokat, hanem tartalmas előadásokkal tették érdekessé együttléteiket. Sokan még ma is a vallási élet fénykorának tekintik ezt az időszakot. A rendezvényekre a fiatalok mellett az idősebbek is szívesen eljárogattak, így gyakran együtt volt a falu apraja-nagyja. Az államhatalom nem nézte jó szemmel ezt a buzgóságot, s akárcsak korábban sok más hasznos kezdeményezést, ezt is megszüntette.
A II. világháborút követő esztendőkben a templomba járók száma lecsökkent. Az emberekre rátelepedett egyféle közöny, s megbénította őket a hátratételektől való félelem. Az eklézsia azonban átvészelte ezt az időszakot, s mintha mi sem történt volna, élte tovább hétköznapjait. Az intézményes diakóniai munka megszűnt, de a szeretetszolgálatot tovább gyakorolták. Ágoston Sándor közbenjárásával egyre-másra érkeztek a külföldi segélyküldemények: ruhaneműk, gyógyszerek, élelmiszer. Ennek elosztása pedig a frissen alakult diakonátus tagjaira hárult. A vallásoktatást az egyházak belügyévé tették, így a gyerekek oktatása a gyülekezet helyiségeiben folyt. Ez a feladat az egymást váltó segédlelkészekre hárult, akiknek jelenlétére fokozottabban szükség volt, ugyanis Ágoston Sándor püspök váratlanul megbetegedett. Bár püspöki és lelkészi teendőit még ellátta, ereje szemmel láthatóan fogyott. Hősies küzdelmét azonban már nem sokáig vívta: 1960. június 23-án 78 éves korában elhunyt. Távozásával nemcsak az országos egyházban, de a bácsfeketehegyi gyülekezetben is hatalmas űrt hagyott maga után.
A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház új püspöke Csete K.István pacséri lelkipásztor lett. Ő legfontosabb feladatának az egyház szervezeti megújítását és a vallási élet felvirágoztatását tekintette. Ennek érdekében síkra szállt, hogy mielőbb meghozzák az új egyházi alkotmányt, megalakítsák a különböző munkaágakat, s életre keltse az egyházi kiadványokat. A háború után a reformátusság egyetlen szócsövét, a Magvetőt betiltották, akárcsak az évente megjelenő Református Árvaházi Naptárt. Helyette indult most be a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár. Ágoston Sándor utóda Bácsfeketehegyen Hodosy Imre, magyarittebei lelkipásztor lett, megválasztását azonban több hónapig tartó „választási háború” előzte meg.
Mivel az egyházi épületek állapota az eltelt évek során meglehetősen leromlott, mielőbb hozzá kellett fogni ezek renoválásához. 1965-ben a templomot meszelték ki, egy év múlva pedig a toronyóra számlapját festették át. Rövidesen sor került a lelkészlakás és az imaház korszerűsítésére is. A munkálatok azonban ezzel nem fejeződtek be, hisz az egyházközség anyagi erősödésével párhuzamosan már egy új parókia építésén gondolkoztak. Az elképzelés egyik lelkes támogatója Bertók József gondnok volt, aki nemcsak a gyülekezet, hanem a bácskai egyházmegye munkájában is méltó utóda lett Józsa Ferencnek. Igazi lelki ember volt, aki Isten ügyét mindig előbbre valónak tekintette a sajátjánál.
Az új lelkészlakás építése a hetvenes évek táján kezdődött meg, s a gyülekezet teljesen önerőből építette fel, sok-sok áldozatos munka árán. Még el sem készült teljesen, amikor az asztalon máris ott hevert a következő terv: a régi lelkészlakás gyülekezeti teremmé való átalakításának a tervrajza. Ennek megvalósítására azonban már más pénzforrásokra is szükség volt. Időközben külföldi segítséggel a templomot kitatarozták, ami azért is időszerű lett, mert közeledett a gyülekezet 200 éves jubileumi ünnepsége. Ennek gondjait azonban Bertók József már nem vállalhatta magára, mert az építkezések bevégeztével súlyosan megbetegedett, s rövid szenvedés után 1983-ban elhunyt. Utódja Terebesi István lett, kései leszármazottja annak a Terebesi Andrásnak, aki egykor a kunhegyesi "irredemptusok" első csoportját Bácskába vezette. Közben Hodosy Imre püspököt a Debreceni Református Teológiai Akadémia sokéves szolgálata elismeréseként díszdoktorává fogadta. Ez a megtiszteltetés nemcsak neki, hanem gyülekezetének, egyházának, és az egész délvidéki református magyarságnak szól. Annak a reformátusságnak, amely hamarosan szinte élet-halál harcot vívott fennmaradásáért.
Az egyházközség legújabb korszaka Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkész Feketicsre történő meghívásával kezdődött, akit Hodosy Imre halála után érkezett a gyülekezet élére. Az eltelt csaknem másfél évtized a külső-belső építkezésekkel telt el. Megújult a templom tetőzete és külső burkolata, felújították az imatermet, elkészült a gyülekezeti irattár. Megélénkült a gyermek- és ifjúsági munka, beindult az iskolai hitoktatás, a gyülekezet több egyházi ünnepélynek adott otthont. A vezetőség jelenleg azon fáradozik, hogy megteremtse a lelki munka külső feltételeit, és a gyülekezet választ tudjon adni a modern kor kihívásainak.
