Ebben nyilvánvalóan oroszlánrésze volt Sztárai Mihály laskói prédikátornak, aki egymaga mintegy százhúsz gyülekezetet (közöttük 17 horvát nyelvűt) alapított Baranyában és Szlavóniában. Közülük több azóta is létezik. Ez azért is különös, mert ellenreformáció kegyetlen erővel söpört végig ezen a tájon. Az itteni gyülekezetek Szegedi Kis István vezérlete alatt zömmel a baranyai, illetve alsódunamelléki egyházkerületbe tagolódtak be.A Duna-Tisza vidéke a 18. században népesült be, amikor a török által elűzött lakosság helyére újabb telepesek érkeztek. II. József türelmi rendelete nyomán voltak közöttük protestánsok is. Ekkor alakultak meg az első református gyülekezetek. A bácsfeketehegyi egyház tagjai Kunhegyesről és Tiszaburáról jöttek. Őket a bácskossuthfalvai (ómoroviczai) reformátusok követték, akik a Jászságból (Jászkisér) és a Nagykunságból (Karcag és Kunmadaras) származtak. Még ebben az esztendőben érkeztek a pirosiak (tiszanánai, tiszaderzsi, tiszaroffi és tetétleni telepesek), valamint a pacsériak (ők zömmel kisújszállásiak voltak). A felsorolt négy magyar ajkú egyházzal szinte egy időben alakult meg az az öt németnyelvű gyülekezet, melynek alapító híveit a rajnamelléki Pfalz protestáns lakosságából telepítették ide. Ezek: Torzsa, Cservenka, Újverbász, Újszivácz és Újsóvé. Bánátban két egyházközség jött létre: Magyarittabé (békési telepesek érkeztek ide), valamint Torontálvásárhely (főként hódmezővásárhelyi és gyomai reformátusok érkezésével). A többi református egyházközség később jött létre. Közülük egyesek (mint a szabadkai, újvidéki, nagybecskereki vagy pancsovai) az ország különböző vidékeiről való szórványos átköltözés folytán keletkeztek, míg mások, mint Maradék és Nikinci római katolikus vallásból áttért reformátusok szerveződése folytán keletkeztek. Idővel a már meglévő református települések közelségében szórványegyházak és fiókegyházak alakultak, s ezek némelyike azután anyaegyházzá is formálódott (mint Zombor, Tiszakálmánfalva vagy Óverbász). Teljesen függetlenül keletkezett Hertelendyfalva (ma: Vojlovica), ahová 1882-ben települtek bukovinai székelyek.
A délvidéki református egyházközségek egyház-igazgatásilag később a dunamelléki egyházkerülethez, ezen belül az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegyéhez tartoztak (ez alól csupán a szabadkai eklézsia képezett kivételt, amely a kecskeméti tractus fennhatósága alá tartozott). A bánáti református gyülekezetek a tiszántúli egyházkerület részét képezték, a békés-bánáti egyházmegyébe tagolódtak be. Ugyanakkor a nyugat-szlavóniai, illetve a murántúli egyházak a dunántúli egyházkerület illetékességébe tartoztak.
A századforduló idején
A Dunántúlról egy lassú vándorlás kezdődött dél felé, ahol a földbirtokosok olcsó földeket vásárolhattak. Ekkor keletkezett a Daruvári Misszió és egy sor kicsiny eklézsia, melyek ma már nem léteznek, csupán Nagypiszanicán és környékén élnek még reformátusok. Létezik még három csehajkú kis gyülekezet, Pleternica és Bjeliševac a Pozsega völgyében, illetve Nagyszered a Bánságban.
A délvidéki reformátusság életében jelentős változást az I. világháború jelentett, melynek befejeztével az új országhatárok meghúzása után ezek az egyházközségek elszakadtak az anyaegyháztól, s egymásrautaltságukban kénytelen-kelletlen az önállósodás útjára kellett lépniük. Csaknem hatvan gyülekezet rekedt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén, mintegy ötvenezer taggal, akik gondozását ötvenegy lelkipásztor volt hivatott végezni. Meg kellett szervezniük az életet az új körülmények között, munkájukat azonban nehezítette, hogy ebben a nehéz időszakban veszítette el a korábbi alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye két őrállóját, Tóth Sándor esperest és Kozma László főgondnokot.
Amint a harcok elcsitultak
A szlavóniai Rétfaluban gyűlt össze az egyházmegyei közgyűlés, hogy számba vegye, voltaképpen kik is maradtak meg ebben a nagy világégésben. Bár érdemi döntés nem született, mégis körvonalazódni látszottak egy új gyülekezeti és lelki élet körvonalai. Éppen ezért tekintik többen az 1920. esztendőt a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház születési évének.
Az egyházmegye új esperese Kontra János csúzai lelkész lett, gondnoka pedig dr. Parragh Antal. Az idősebb korosztály azonban rövid időn belül átérezte, hogy az új viszonyok közepette már nem tud megbirkózni a sokasodó gondokkal, így a vezetőség röviddel ezután visszalépett. Az esperes most már Klepp Péter torzsai lelkész, míg a gondnok Nagybudafai Vermes Károly földbirtokos lett. Néhány fiatal lelkipásztor (Klepp Péter, Ágoston Sándor, Weimann Péter) egy munkaprogramot dolgozott ki, az adminisztrációs élet felfrissítése, az igehirdetés megújulása, a belmisszió kiterjesztése és a külföldi kapcsolatok kiépítése érdekében. 1923-ban hivatalosan is megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Református Egyházmegye. Főesperesévé Klepp Pétert választották, míg a gondnoka dr. Kurcz Henrik kulai ügyvéd lett, aki ezt a tisztséget egészen a II. világháború kitöréséig ellátta.
Az egyházmegye vezetői ebben az időszakban erejüket latba vetve munkálkodtak, hogy az új hatalomnál minél kedvezőbb eredményeket érjenek el, de ugyanakkor a munkaprogramban kitűzött célok megvalósítása se késlekedjen. Ennek a túlfeszített munkának lett a következménye, hogy Klepp Pétert 1927. decemberében súlyos agyvérzés érte, s betegségéből már nem tudott felépülni. Rövid kórházi kezelés után 44 éves korában elhunyt, hatalmas űrt hagyva maga után. Utóda az az Ágoston Sándor lett, aki már korábban is tevékenyen részt vett az egyházszervezési munkában.
Ágoston Sándor ekkor már Bácsfeketehegyen volt lelkész, s a gyülekezet pásztorolása mellett igazgatta az 1923-ban megalakult országos árvaházat, s szerkesztette a Magvető című egyházi lapot is. Ő, ha lehet még nagyobb iramot diktált, mint elődje. Kidolgozta az új egyházi törvénykönyvet, valamint Árkoháty Béla professzor segítségével énekeskönyvet állított össze, amely azóta is egyike a legjobbaknak. Munkatársaival valláskönyvet adott ki, s megszervezte a vasárnapi iskolát és a keresztyéni ifjúsági munkát.
Közben az egyházmegye átalakult, az új elnevezése Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház lett. Az 1930. július 17-én Belgrádban megtartott zsinaton előterjesztették az országos egyház új alkotmányát, majd hamarosan kiírták a választásokat. A jugoszláviai reformátusok első püspöke Ágoston Sándor lett, főgondnoka pedig dr. Kurcz Henrik. Az országos egyházat négy esperesség alkotta: a bácskai, bánáti, baranyai és a szlavóniai. Később a baranyai és a szlavóniai egyházmegye egyesült, viszont megalakult a német egyházmegye, amelybe a németajkú gyülekezetek soroltattak.
A II. világháború esztendei számos változást hoztak
Először bizonytalanságot az itteniek körében, majd egy rövid korszakot az anyaegyház kebelén, végül tizenhárom egyházközség megszűnését és 13.000 lélek, főként a német anyanyelvűek távozását. Alig 32.000 református maradt az új Jugoszlávia határain belül, többnyire elszegényedett, nincstelen emberek.
A háború megkímélt 47 egyházközséget és 130 szórványgyülekezetet, amelyek gondozása 25 lelkészre és 3 lévitára hárult. A püspöki tisztet továbbra is Ágoston Sándor viselte, míg az új főgondnok dr. Józsa Lajos szabadkai ügyvéd lett. Az egyházi élet megszervezése ezúttal is csak nagy nehézségek árán sikerült, ha lehet még több volt a csüggesztő körülmény, mint a húszas években. Mindenek előtt szükséges volt az országos egyház viszonyának rendezése az új szocialista államhatalommal, ezt az 1946. évi Alkotmány tette lehetővé. Az 1953. évi vallástörvények már konkrétan is körvonalazták a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház tevékenységét. Ezekben a nehéz esztendőkben jelentős szellemi és anyagi segítség érkezett külföldről, ami biztosította a túlélést.
Az országos egyháznak számos külső problémája mellett a belső gondokkal is meg kellett küzdenie. A svájci támogatással működtetett verbászi diakonisszaház feloszlott, lakói a feketicsi árvaházba kerültek. Azonban 1950-ben hatóságilag ezt az intézményt is megszüntették (315 árvát neveltek fel benne), a gondozottakat szociális otthonokba helyezték át. A megmaradt épületeket konferenciateleppé alakították át, amely állandó színhelye lett a lelkésztalálkozóknak, gyermek- és ifjúsági heteknek, de itt kapott helyet a tiszavirág életű teológiai szeminárium is.
A hatvanas évek már viszonylag békésebbek voltak
Ágoston Sándor halálával, aki rövid betegség után hunyt el 1960. júniusában a gyülekezetek új püspököt választottak Csete K. István pacséri lelkipásztor személyében. Ő folytatta a munkát, ahol elődje abbahagyta: a lelki élet fellendítésén munkálkodott, közben erőfeszítéseket tett az országos egyház anyagi alapjainak megerősítésén. Elkészült a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház ma is érvényben lévő alkotmánya, s fellendült a lelkészegyesület munkája. Ismét beindult a kiadótevékenység, életre kelt a Református Élet, illetve a Református Képes Naptár (később: Református Évkönyv). A szerkesztők Baksa Árpád belgrádi és Póth Lajos szabadkai lelkészek voltak, ezeket a teendőket ma Botos Elemér újvidéki lelkipásztor és felesége látják el. Napvilágot látott a református énekeskönyv és a valláskönyv átdolgozott kiadása. Mindezek azonban csupán az egyházi élet külső kereteit érintették, az igazi vallásos és lelki élet gyülekezetenkénti megvalósulását Isten a bizonyságtételre és áldozatra kész „munkatársaira” bízta.
Az 1982. esztendő újabb mérföldkő volt a jugoszláviai reformátusság életében. Csete K. István püspök nyugalomba vonult, s helyét Hodosy Imre bácsfeketehegyi lelkipásztor foglalta el, aki ezt a tisztséget ma is viseli. Rövidesen távozott az egyház éléről dr. Józsa Lajos főgondnok is, akit a mindenség Ura hívott haza utolsó jelentéstételre. Az országos egyház világi elnöke ifj. Béres Károly újvidéki mérnök lett, akit 1995-ben dr. Bordás László bácskossuthfalvi orvos váltott fel. Nehéz időszakban nehéz terheket kellett elhordozniuk, hisz a gyülekeztetek többségét a létbizonytalanság veszélyeztette. Ennek ellenére a lelki munka tovább folyt. Néhány kiöregedő gyülekezet megelevenedett, sőt újabb szórványközösségek jöttek létre (Bajmok, Szaján, Szenttamás). Az egyházat újabb próbatétel érte, amikor 1996-ban Hodosy Imre váratlanul megbetegedett, majd rövidesen meg is halt.
A Szerbia területén élő reformátusok püspöke 1997-től Csete-Szemesi István, torontálvásárhelyi lelkipásztor lett, akit időközben bácsfeketehegyi lelkésszé választottak meg. Jelenleg is ő az itteni egyház főpásztora. 2001-ben változás állt be „világi vonalon” is: a főgondnoki tisztre Póth Péter szabadkai gépészmérnököt jelölték, akit a gyülekezetek hamarosan meg is erősítettek ebben a minősítésében. Tisztét 2006-ban bekövetkezett haláláig töltötte be, a helyébe pedig még a következő esztendőben Hallgató Imre, bácsfeketehegyi építész lépett.Mivel az országban hosszú évekig polgárháború dúlt, a délvidéki reformátusság is nagymértékben szétszóratott. A gyülekezetek nagy hányada Szerbia területén maradt, mások viszont a szó legszorosabb értelmében is „új hazára” leltek. Ennek következtében született meg 1993 elején egy másik délvidéki egyháztest: a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. Püspöke Lángh Endre vinkovci lelkipásztor, főgondnoka pedig Jaroslav Machacek jogász lett. Néhány református szórványközösség Szlovénia területén maradt, őket a dunántúli egyházkerület lelkészei gondozták, mígnem 2008-től Bódis Tamás személyében lelkipásztort választhattak maguknak.
Sajnos, a horvátországi reformátusok között 1999-ben egy szakadás jött létre, aminek következtében kiszakadt néhány gyülekezet, s ezeknek tagjai létrehozták a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat. Ennek a formációnak a szuperintendense K. Kettős János kopácsi lelkipásztor lett, főgondnoka pedig Sója Dénes, hercegszöllősi vállalkozó. Majdnem ebben az időben vált ki az egyetlen horvát nyelvű gyülekezet néhány kisebb szórványával, és hozták létre az ún. Protestáns Református Keresztyén Egyházat, Jasmin Milić tordincei esperes-lelkésszel az élen. Az utóbb időben több anyaországi és nemzetközi szervezet is erőteljesen szorgalmazza a három egyháztest egyesítését.
A déli határ túloldalán rekedt egyházrészeknek számos nehézséggel kell megküzdeniük. Törekvéseik középpontjában jelenleg a sokasodó anyagi és szervezeti problémák leküzdése, illetve a gyülekezeti és lelki élet fellendítése áll. A kivándorlás, a beolvadás és az elvilágiasodás veszélyével, valamint a szórványok és peremgyülekezetek elsorvadásával azonban nap, mint nap szembesülniük kell. Ehhez párosulnak olyan problémák, mint a lelkészhiány, a lelkészi kar elnőiesedése, a teológiai képzettség egyenetlensége. A felgyülemlett nehézségek leküzdése egyre inkább a fiatalabb nemzedék számára válik kihívássá, akik előtt példaképül állhatnak azok a nagy elődök, akiknek áldozatvállalása nélkül az itteni reformátusság már régen elveszítette volna identitását és küldetéstudatát.
