Mikszáth Kálmán
Teringette, hogy tudnak mulatni ezek a bácskaiak! Itthon Magyarországon is hírhedtek, megemlegetés tárgyai. Hátha még a külső országokban tudnák, ott emlegetnék csak nagy igazán.
Mintegy négy év előtt egy Alföldön fekvő ezredbe helyeztek át, melynek tisztjei jó barátságban állottak bizonyos Kapalovics Demeter nevű bácskai úrral, aki nyílt házat vitt, az ezredessel jó barátságban állt és igen gyakran hítta magához falura az egész tisztikart »egy kis kvaterkára«.
Nehányszor ő is átlátogatott hozzánk, s ilyenkor rendesen »görbe estét« csináltunk. Engem is gyakran hítt magához, de egyetlen egyszer sem mentem el, mert az orvosom óva intett:
- Ne menjen Bácskába, ha az élete kedves. Ön vézna ember, gyenge testalkatú, göthös. Nem önnek való.
- Hogyan, talán a levegője rossz ezen Bácskának?
- Nem éppen a levegője... hanem az étel-ital...
- Úgy? Rosszul főznek? Rossz boruk van?
- Nem éppen. Hanem hát csak ne menjen. Egyenesen megtiltom.
Tartottam magamat, noha erősen ostromoltak a tiszt pajtásaim is, mert szerencsétlenségemre kitűnően tudok énekelni, hogy menjek már el velök én is, míg másrészről Kapalovics mindent elkövetett, hogy a házához vihessen. Az egész tisztikar hozzájár, úgymond, csak éppen én nem. Ne tegyem neki azt a szégyent. Aztán a lánya is szeretne megismerni: látta az arcképemet és nagyon kíváncsi rám.
Hát már most csakugyan el kellett mennem. De az orvos még most sem akart elbocsátani.
- Megbánja, ha elmegy - mondá fenyegetőn. - Önnek öreg anyja van, akit nagyon megszomorítana, ha...
- De az illedelem... egyszer mégis...
- Hát tudja mit, ha már nem tudom lebeszélni, akkor legalább adok egy jó tanácsot.
- Mi az?
- Kérjen magának az öreg Kapalovicstól dekrétumot.
- Miféle dekrétumot?
- A »dekrétum Bacskaense«-t.
- Hát mi az?
- Majd meglátja, ha a kezében lesz - szólt mosolyogva a doktor -, de anélkül ne menjen: Adja szavát rá.
- Itt a kezem.
Csakugyan úgy történt, hogy legközelebb megmondtam Kapalovicsnak, adjon egy dekrétum Bacskaensét, és akkor aztán rögtön teszem nála tiszteletemet.
No, hanem föl is pattant erre Kapalovics:
- Hát sértegetni akar engem? Gondolja meg, hadnagy úr. Ezer mordizom adta, hát mit képzel ön az én házamról? Zsivány vagyok én, he? Farkasverem az én családi fészkem, he?
Dühösen csapkodott a tenyerével az asztalra és hadonászott a kezeivel a levegőben. Olyan vörös lett a kis köpcös ember a méregtől, mint a paprika.
De én nem tágítottam és a doktorral mentettem ki magamat.
- Doktor ide, doktor oda! Ne hallgasson ön a doktorokra. Ezek az emberek mindjárt dühösek, ha valaki nem az ő kezük által akar meghalni, hanem természetes módon. (Mit tartott ő természetes módnak, ezt csak később tudtam meg.)
Mikor azt látta, hogy a haragjával nem bír meg, könyörgő szavakra fogta:
- Kedves kis hadnagykám - s hangja lággyá, siránkozóvá változott -, ne kérje tőlem a dekrétumot. Tudja, hogy a lelkemet is odaadnám, kérjen valami egyebet, mindenem az öné, amim csak van, de a dekrétumot ne kérje. Mert az nekem fáj. Kíméljen meg ettől a bánattól, ha lehet. Lássa, öreg ember vagyok, becsületben őszültem meg, egyéb címem sincsen, minthogy jó »házigazda« vagyok. Hát ne korlátozzon meg ebben, az isten is megáldja.
- De, uram, nem tehetem, bármennyire sajnálom, szavamat adtam az orvosnak. S egy katonatisztnek meg kell tartania az adott szavát.
- Jól van - hörgé egy mély, bánatos sóhajtással -, a holnapi postával, isten neki, megküldöm a dekrétumot.
Harmadnapra megkaptam a következő okmányt:
Menlevél
Mi alulírottak Kapalovics Demeter, Kapalovics Demeterné született Vorcsics Anna és Kapalovics Emília becsületszavunkra fogadjuk és ígérjük, hogy önt sem etetni, sem itatni nem fogjuk, akkor jöhet-mehet, amikor önnek tetszik. Isten minket úgy segéljen!
Ez hát a dekrétum Bacskaense!
Most már rendbe vagyok, most már bízvást elrándulhatok hozzájuk a tisztikarral.
Egy szombati délután végre ott voltunk az ő szép kis falusi kastélyukban. Az úr és az asszony elénk szaladt.
- No, csakhogy itt van a kis hadnagy is - kiáltá vidáman Kapalovics -, most már a mienk. Be uraim, az ebédlőbe!
Ott már teliden volt rakva az asztal boroskupákkal. Nosza rögtön hozzá kellett fogni az iváshoz. Hajrá, igyunk uraim, rövid az élet! Asszony, valami harapni valót. Szolgák, gurítsátok ki a pincéből a legnagyobb hordót! Szepegve nézegettem körül. Az ebédlőből egy ajtó a szalonba vezetett, egy másik ajtón ellenben ez a vészjósló fölírás állott »Kórház«.
- Hát ez mi?
- Hahaha? Hogy ez mi? - rikácsolta az öreg Kapalovics, aki az első kortynál mindjárt pertu lett velem. - Ebben ágyak vannak, hogy aki elgyengül, belefektessük s mikor megerősödik, megint elővehessük. Leszel még te ott ma, cimbora.
- Nem lehet - mondám a zsebemre ütve. - Itt a dekrétum Bacskaense.
- No, az igaz. Hanem azért semmi sem bizonyos.
Egy darabig csak ittam velük, amíg magamnak is jól esett, sőt még azután is egy kicsit, mikor már nem esett jól. De akkor aztán félre is tettem a poharamat, úgy is ködös volt már előttem a világ, éppen elég volt. Most már megkapaszkodtam a dekrétumban. Mégis derék okos ember az az én orvosom.
De ebben a pillanatban megnyílt a szalon ajtaja és egy gyönyörű kisasszony lépett be.
- Leányom, Milica - mutatta be Kapalovics. - Ez meg (mondá rám mutatva) a sokat emlegetett hadnagyod, aki azonban kidőlt már.
Sohasem láttam még ennél szebb leányt. Nyulánk, sugár és a nagy fekete szemei úgy villogtak; mint két égő golyó.
A leány mellém ült és így szólt édes gúnyolódással.
- Hát ön csakugyan kidőlt már?
- Dehogy - szóltam és lehajtottam egy pohárral.
- No, még eggyel.
- Sok lesz - mondá Kapalovics.
- Az én kedvemért - licitált Milica egy gyöngéd pillantással.
- A kegyed kedvéért megiszom az egész hordót, kisasszony.
- Brávó! - kiáltották a cimborák nagy vidámsággal.
Milica egyre odaadóbb lett, egyre édesebben nézett rám; s mindig közelebb simult hozzám. Éreztem, hogy szeretem, s éreztem, hogy ő is szeret.
Kínálás nélkül ittam még egy pohárral. Bátorságot akartam inni.
Benne volt az abban a borban.
- Kisasszony - hebegém a füléhez hajolva -, én szeretem.
Elpirult s gyöngéden suttogá válaszképpen:
- Igyék.
Ittam és egyre ittam. Szemeim kidülledtek, vérem forrt. A világ forgott velem.
- Milica leányom, csókold meg a hadnagyot.
A leány hozzám hajolt és megcsókolt.
A világ megállt erre az egy másodpercre, de aztán megint csak elindult.
- Milica leányom; a hadnagyod nem iszik. Nem kínálnád meg?
Ez az utolsó szó, amire emlékszem.
Ittam, bizonyosan ittam még, azután bekerültem, magam sem tudom, hogy, a »kórházba«. Mikor másnap újra elővonszoltak mint »egészségest«, olyan sápadt voltam, mint a halál, lázam volt és vért hánytam.
- Igyál cimbora - biztatott Kapalovics. - Folytassuk! Látod a többiek még csak ma kezdenek a kórházba jutni. A kapitány pedig már másodszor lesz bent egy-két óra múlva. Az aztán a tökéletes ember.
Én szemrehányást kezdtem neki tenni, amiért nem tartotta meg a dekrétumot, és most engem ki tudja, milyen hosszú időre tönkre tett.
- Micsoda? Én nem tartottam meg a dekrétumot. Hát kínáltalak én csak egy gyűszűnyivel?
- Igen, de a kisasszony...
- No, persze a kisasszony. Bolond vagy cimbora. Az én leányomat nem is láttad te még. Hová beszélsz a világba?
- Hogyan? Hiszen mellettem ült egész este. És éppen az a célom, hogy a kezét kérjem meg tőled, azok után...
- Hehehe! - kacagott Kapalovics jóízűen. - Az a szobaleány volt, az Anica. Azt öltöztettük fel a ruháiba, minthogy ő bátran kínálhatott, mert nincs a dekrétum alá írva. Hohó, barátom, a »dekrétum Bácskaense«-t nem szokás megszegni, annak, ha már egyszer ki van állítva, minden betűje szentírás.
...Elhiszem, hanem azért még sem ajánlom senkinek, hogy ilyen dekrétummal menjen Bácskába mulatni, de még azt sem, hogy dekrétum nélkül.
