Miért, hogyan kívánja feltárni falujának múltját a feketicsi Kórizs József
– Őseimnek tartozom azzal, hogy tisztelegjek emlékük előtt, tudjam, érezzem, milyen mélyre nyúlnak gyökereim, kidőlés fenyegeti-e évszázados családfánkat – vallja a feketicsi Kórizs József, a település történetének, hagyományainak kutatója, aki büszke rá, hogy kun vér csörgedezik az ereiben, s nem fenyegeti kidőlés a terebélyes fát, mert új rügyek fakadtak az ágakon. – Gyerekfejjel kérdezősködtem halk szavú szüleimtől, mely tájakról vetette őket a sors Fekete-hegyre, de csak annyit tudtam meg, hogy családunk, a Kórizsok a Nagykunságból települtek e tájra, kunok vagyunk valamennyien, s „életük jobb móddal való folytatását remélték az új helyre való költözéstől”. Szép emlékű Sárközi Ferenc tanáromtól hallottam legtöbbet a kunokról, idetelepülésükről, de az ősök küzdelmes életéről is.
Érdekeltek ezek a dolgok, gimnáziumi éveimben régész szerettem volna lenni, de állandóan azt hallottam otthon, hogy abból nem lehet megélni, meg ha éppen a földet akarom túrni, ott a szerény családi gazdaság, a szőlőskert, ahol mindig akad munka... De ha gyógyszerész lennék...! – mondták. – Pedig belekóstoltam a régészetbe, még „ásatásokat” is végeztünk Sárközi tanár úrral, de szakszerűtlen munkánk miatt nagy hirtelen le is állították buzgólkodásunkat. De az eredményt nem vitathatja el senki tőlünk: megástuk Fekete-egyháza templomának romjait, följegyzéseket készítettünk róla, s megerősíthettük a levéltári adatokat: 1465-ből származó írásos emlékek alapján itt, a mai Feketics mellett kőtemplommal rendelkező település létezett, a falu túlélte a mohácsi vészt, de később pusztává vált, s 1620-tól nyoma veszik Fekete-egyháza falunak.– Gazdag szakirodalmat gyűjtött össze, többször megfordult a Kiskunságban és a Nagykunságban is, azt kutatta, hogy miként kerültek a kunok erre a vidékre.
– Muzeológus meg történész barátaim, valamint a levéltári adatok, meg ki tudja, mennyi könyv segítségével jártam végig – legalább gondolatban – a kunok, illetve később már csak törzstöredékük útját. A történelem szerint lovas nomád nép indult Belső-Ázsiából nyugatra, s hosszabb vándorlás után törzsszövetséget kötöttek a kipcsakokkal és a Kárpátoktól a Fekete-tengerig uralták a vidéket. A törzsszövetséget a mongol támadást követően a Kalka menti csata zúzta szét. A törzs egy része behódolt, másik része pedig Kötöny kánnal a magyar birodalomba indult, ahol 1239-ben IV. Béla király befogadta a kunokat, s el is foglalták az ország központi részét. Hosszadalmas lenne ismertetni kálváriájukat, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy hét törzstöredékről tudunk: az Ollás, a Kondám, a Lyupogó, az Illoncsuk, a Csertán, a Borcsol meg a Kór törzsekről, s ez utóbbiból származunk mi, Kórizsok, akik Korbáz-székre kerültek, s az 1571-es defterek említik nevünket. Miután Girhay kán tatárjai fölperzselték Korbáz-széket, a kunok Kakadhegyes, a mai Kunhegyes területére vonultak vissza, onnan meg Rakamazi földjére vándoroltak. 1711-ben telepítették vissza Kunhegyest, majd 1745-ben lezajlott a redemptio. II. József császár idejében adódik alkalom, hogy az ottani túlnépesedés, a gyakori árvizek, majd aszályos évek után kényszerből Bácskába (amely akkor lakatlan volt) költözhetnek. Így indult meg 1785-ben a délre vándorlás – 211 család 936 taggal érkezett Feketity-pusztára, s mély gyökeret is eresztett.
– S a Kórizsok?
– Szüleim mesélték, hogy 1785-ben Kórizs István, talán szépapám volt, került ide családjával Kunhegyesről. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt hallottam a rádióban, amint Kórizs István, Túrkeve polgármestere nyilatkozik, s fölcsigázta érdeklődésemet: egy tőből fakad-e családunk, s alig 300 kilométerre egymástól ne tudnánk róla? Találkoztunk és kiderült, hogy az ide költözött István meg a Kunhegyesen maradt Mihály testvérek voltak. Mihály meghagyta ugyan szóban utódainak, hogy testvére a jobb élet reményében a Délvidékre távozott, de ne engedjék szakadni a szálakat. Azonban több mint kétszáz évnek kellett eltelnie, hogy találkozzam kun rokonaimmal! Leírhatatlan érzés volt az egymásra találás pillanata, s ma sem szűnt meg a család kapcsolata.
– Kutatta-e alaposabban a Kórizs név jelentését?
– Egy ideig megelégedtem azzal, hogy megtudtam: a Kór törzs nevét viselem. Azonban nem is olyan régen találkoztam Torma József úrral, Magyarország kazahsztáni nagykövetével, s ő fejtette meg nevem jelentését. Ugyanis a kipcsak nyelvben, vagyis a kunban a „kór” embert, barátot jelöl, az „is” pedig hozzátartozót. Akár „Baráti körnek” is mondhatom nevemet. Ebben lehet valami, mert jómagam is szeretem az embereket, szeretek barátkozni. A múltat tisztelők csak örülhetnek, hogy léteznek kun nyelvtöredékek, melyek helyneveket, földrajzi neveket jelölnek, s Mándoky Kongor István jóvoltából a Kun Miatyánk szövege is fönnmaradt. Alkalmam volt Kobzos Kiss Tamás jóvoltából hallanom e nyelvemléket.
– Az ún. kunhalmok Vajdaságban sem ritkák. Valóban a kunok temetkezési helyét jelölik?
– A kunhalom vagy kurgán a sírok fölé emelt különböző átmérőjű és magasságú földhalom az eurázsiai sztyeppén. Errefelé a kimek, nem pedig a kunok használták elsőként ezt a temetkezési formát. Bánátban Kumane és Basahíd határában láthatunk még viszonylag ép kunhalmokat. Azonban a Kunság területén van a legtöbb halom. Határjelölésre is használták őket, füstjellel jelezték a halomról a „nem kívánatos vendégek”, a betolakodók közeledtét, de nem ez volt az elsődleges rendeltetésük. A nyitott szemmel járó természetbarát láthatja, hogy a meg nem bolygatott kunhalmokon megmaradt az ősgyep rendkívül értékes flórájával, s jó lenne, ha védelem alá is helyeznék az élővilág értékes szigeteit. Sajnos a mai világ nem viszonyul kegyelettel a múlthoz. Olyan fényképfelvételeim vannak, amelyeken reklámtáblák éktelenkednek az örök nyugvóhelyen, sőt egyik fölvétel egy díszes pincét örökített meg a kunhalomban. Nem szívesen boroznék ott, de azt hiszem, hogy a jó ízlésű emberek közül senki sem.
– Szellemi hagyatékban nem szűkölködik, de őriz-e a múltra emlékeztető tárgyi emlékeket?
– Százévesnél is idősebb használati tárgyakat őrzök féltve-féltékenyen, őseimre emlékezvén, hiszen ők hozták magukkal az agyagkorsókat, tálakat... A Nagykunságot járva Oláh Lajos barátomtól kaptam egy 120 évesnél is régebbi legénybotot, ami akkor került használatba, amikor őseink már vándorbotot fogtak. Ott még ma is úgy mondják, hogy a bot „rossz szándékú emberek és kóbor kutyák ellen” használatos. A buzogányszerű „fejet”, a bronzból készült botvéget ólommal töltötték meg, és legalább olyan „értéke” volt, mint a fokosnak, használata is hasonló esetekre mutat. Amikor törvénnyel tiltották be használatát, hiszen egy-egy kocsmai mulatozást követően a felcser alig győzte a munkát, mármint a legénybot ütötte sebek gyógyítását, a kunsági legények mégsem váltak meg „fegyverüktől”, egyszerűen lefűrészeltek a botból, s a bő ingujjba rejtve indultak mulatozásra. Aztán van egy sallangos karikás-ostorom, ami mindenkor a pásztorkodásra emlékeztet.
– A szőlőskertet sem véletlenül tartja, műveli?
– Megtartottam édesapám félholdnyi szőlejét, mert megtanították velem: amit az ősök teremtenek, nem szabad elkótyavetyélni. Amikor őseink leköltöztek Bácskába, szőlővenyigét is hoztak magukkal Tomaj-pusztáról, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak. Amikor itt megkapták a telkeket, a földeket, családonként 300 négyszögöl ún. „dinnyeföldet” is kaptak, hogy azt kertként használják. Eszük ágában sem volt a jó kunoknak dinnyét vagy krumplit termeszteni, inkább szőlőt telepítettek oda. A falu északkeleti oldalán volt a szőlőskert. Bizony nem jó szemmel nézte a hatóság, hogy szőlőültetvény nőtt ki a határban, de nagyon gyorsan rádöbbent, hogy komoly jövedelemforrás lehet a szőlő, hiszen dézsmát szedett a termésből! Igazi hegyközség alakult ki, mert bekerítették a szőlőt, egész évben művelték, de termést egész évben nem vihettek haza. Ezért volt akkora ünnep egykoron a szüret, hiszen akkor nyitották meg a szőlőskert kapuit, a falu apraja-nagyja ott serénykedett, sajtolta, szűrte a bort. A dézsma a termés 1/7-ét jelentette. A 374 holdas ültetvény mindig szép jövedelmet jelentett. Nem tudom, hogy ma van-e még a falu határában 20 holdnyi szőlőültetvény. Hogy a feketicsiek mesterei voltak a szőlőművelésnek, bizonyítja az az adat is, mely szerint, amikor filoxéra semmisítette meg ültetvényüket, a Tarcal-hegyi (Fruška gora) szőlősgazdák birtokain találtak munkát kora tavasztól, vagyis nyitástól késő őszig, takarásig. Hétvégeken gyalogosan jártak haza Karlócáról, Kamenicáról, maguk előtt tolva a talicskát. Néhány év elteltével újra szőlőt telepítettek, de emlékezetükben megmaradt a „szakmányos-kór”.
A borról nemcsak mint kedvcsinálóról, hanem mint gyógyszerről is szólnom kell. 1836-ban, amikor kolerajárvány tizedelte meg a falu lakosságát, azok a családok vészelték át a kórt, a júniustól szeptemberig tartó időszakot, akik csak bort fogyasztottak! Még a gyerekekkel is bort itattak víz helyett!
– Hivatása: gyógyszerész, kedvtelése: falukutatás. Nem egy kötetben tette közzé, társszerzőként, a falu értékeit. Talán jó lenne föltérképezni a népi gyógyászatot is.
– Édesanyám annak idején Újvidéken szolgált a híres Nenadović gyógyszerésznél, s jóanyám hatására választottam hivatást. Gyűjtöm a falu népi gyógyászatára vonatkozó adatokat, a gyógynövények áldásos használatát idéző emlékeket, s talán egy szerény könyv kerekedik belőle. Ezzel viszont már a hivatásomnak tartozom. Egy olyan hivatásnak, melyhez minden időben, mert azért voltak szűkös meg szorongató érzésekkel teli idők is, családomban leltem igazi támaszra.
Az eredményeket, az elismeréseket nem sajátíthatja ki magának az ember. Osztozni kell rajtuk. A kun becsület is megköveteli.
