A magyar reformátusságnak mindig voltak emlékezetes "ároni családjai", amelyek lelkészek, egyházi emberek egész sorát adták Isten ügyének szolgálatába. Egyike volt ezeknek a Kozma család, melynek tagjai évtizedeken, sőt évszázadokon át hol lelkészként, hol tanítóként vagy éppen világi tisztségviselőként építették az egyházat. A família egyik legjelesebb képviselője volt dr. Kozma László zombori ügyvéd, az egykori alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye áldott életű gondnoka, a zombori egyházközség presbitere.
Atyja id. Kozma Lajos Piroson, majd Feketehegyen volt lelkész. Lelkesen támogatta az 1848-as szabadságharcot, ő maga is részt vett a harcokban. Valamelyik lelkésztársa jegyezte fel róla, hogy "egyik kezében a Bibliát, a másikban kardot tartva hősiesen vezérkedett Piros környékén, s midőn a szerencsétlen kátyi csata után Perczel Mór egy üteg ágyuját elvesztve gondolá, azt ő néhányad magával vitte ő hozzá vissza". 1950-ben került Feketehegyre azzal a szilárd elhatározással, hogy újjászervezi a harcokban szétszóródott gyülekezetet. Előző lelkészük, Berhidai Keresztes József mártírhalált halt, az eklézsia tagjai pedig futni kényszerült, miután a falut megtámadták a szomszédos szenttamási szerbek. Egészen Kiskunhalasig menekültek, ahonnan csak egy esztendő múlva térhettek vissza. Közben javaik csaknem teljesen megsemmisültek, a templom és a parókia erősen megsérült. Id. Kozma Lajosnak számtalan feladatot kellett megoldania: helyre kellett hozni az erősen megrongált egyházi épületeket, meg kellett szervezni a vallási életet és az oktatást. Ő az elvárásoknak eleget is tett, ám a túlfeszített munka következtében 1853-ban szélütés érte, s hosszú időre ágyba kényszerült Orvosainak rövid időre sikerült őt talpra állítaniuk, betegségéből azonban sohasem épült fel teljesen. Testi problémái ellenére az egyház életében továbbra is tevékenyen jelen volt. Nemcsak a gyülekezetében végzett áldásos munkát - kiváló szónokként tartották számon -, hanem szorgalmas, szakavatott közpénztárosa volt az egyházmegyének. Második feleségével, Kiss Zsófiával együtt összesen tíz gyermeket nevelt fel. 1868 nyarán egy megfázás következtében betegsége kiújult, s meggyötört szervezete már képtelen volt leküzdeni a kórt - még ebben az évben elhunyt.
A legidősebb fiú ifj. Kozma Lajos, Kozma László bátyja, Piroson született. A szerény, nemes lelkű ifjúra nagy hatással volt édesapja példája, s maga is a papi pályát választotta. Gimnáziumi tanulmányainak elvégeztével (Új-Verbászon, majd Nagykőrösön tanult) 1861-ben a pesti theológia növendéke lett. Rendkívüli tehetségével és soha nem lankadó szorgalmával hamar kivívta magának tanárai és tanulótársai megbecsülését. Miután lelkészi oklevelet szerzett Feketehegyre ment tanítónak, ahol beteg atyja mellett a segédlelkészi teendőket is ellátta. Édesapja halála után 1869-ben a gyülekezet rendes lelkészévé választotta meg. Családja nem volt, a nősülésről lemondott, hogy egész életét apja özvegyének és árváinak szentelhesse. A költészetért rajongott, lefordította a nagy német költő, Heinrich Heine verseinek egy részét, amelyet később barátai Fordítások Heine dalaiból címmel nyomtatásban is megjelentettek. Egyéb versei a Keresztyén Család című folyóiratban jelentek meg, közismert szerénysége miatt álnév alatt. Lelkileg erős volt, ám testileg nagyon törékeny. 1873 tavaszán gyilkos kór támadta meg testét, teljesen megbénult. Élete hátralevő hónapjait egy budapesti kórházban töltötte, mígnem az év utolsó napján visszaadta lelkét Teremtőjének. Kozma Géza, Kozma László öccse, Feketehegyen született 1859. szeptember 11-én. Iskoláit Új-Verbászon és Kecskeméten végezte, majd 1878-ban a pesti theológiára iratkozott be. Miután letette a második lelkészképesítő vizsgát, szülőfalujába került káplánnak. 1889-ben Tiszakálmánfalvára (ma: Budiszava) rendelték ki, ahol megszervezte a missziói kerület életét, sőt jelentős része volt hogy a szórványközpont rövid időn belül anyaegyházzá fejlődjön. Egészen 1905-ig szolgált itt, amikor a maradéki reformátusok hívták meg lelkészüknek. Az ő nevéhez fűződik ennek a kicsiny, római katolikusokból reformátussá lett eklézsiának a lelki és anyagi megerősödése. Rövid idő alatt paplakot, iskolát, tanítói lakást építtetett. Hozzáfogott a templom építéséhez is, már az alapokat rakták, amikor kitört az első világháború. Ezzel egy időben az egészségi állapota szintén megromlott, így életében már nem tudta befejezni a megkezdett munkát. A gyülekezete tagjai, akikhez annyira ragaszkodott, hogy semmiféle egyházi tisztséget nem vállalt el, csakhogy velük törődhessen, nagy szeretettel ápolták. De nemcsak hívei között szerzett magának megbecsülést, hanem tisztelték őt a község más nemzetiségű és felekezetű lakosai is. Jellemző volt, hogy amikor a szerb csapatok bevonultak Maradékra, s az ellentétek a faluban meglehetősen kiéleződtek, a szerb katonáknak ki lett adva a parancs, hogy "a református paplak alatt még hangosan beszélni sem szabad". Amikor 1924 augusztusában 65 éves korában elhunyt, temetésén csaknem az egész falu jelen volt, s mind a pravoszláv, mind a katolikus templomban harangoztak a tiszteletére.
Kozma Géza fia, Kozma László unokaöccse szintén a papi pályát választotta. Tiszakálmánfalván született, 1892. március 2-án. Miután 1910-ben a csurgói gimnáziumban leérettségizett, a pesti theológiára iratkozott be, ahol 1916-ban szerzett lelkészi oklevelet. 1914-től segédlelkésszé nevezték ki Váraljára, majd ugyanilyen minősítésben szolgált Šidski Banovcin és Bicskén. 1921-től Válra rendelték ki helyettes lelkésznek, ahol a gyülekezet 1922-ben rendes lelkészévé választotta meg. Kiváló szervezőként tartották számon, az ő érdeme, hogy rövid idő alatt a gyülekezet új templomot és parókiát építtetett. Nagy gondot fordított a lelkiekre, kezdeményezője és támogatója volt minden vallásos megmozdulásnak. A váliak nagyon szerették, amit az is bizonyít, hogy harminc esztendőn át szolgált közöttük. 1952-ben nyugdíjba vonult, s hamarosan meg is halt.
Kozma László 1849. június 24-én született Cservenkán. Gyermekkorát Feketehegyen töltötte, a középiskolát Új-Verbászon és Kecskeméten végezte. Később Pesten jogot tanult, tanulmányainak befejeztével pedig 1875-ben Zomborba került ügyvédgyakornoknak. Itt is maradt egészen halálig. Különösen a bűnügyi védelmeivel keltett feltűnést, kivívta magának a "Délvidék híres kriminalistája" címet. Jelentős szerepet játszott a politikában, a megyei közigazgatásban és a művelődési életben is: a szabadkai ügyvédi kamara alelnöke lett, vármegyei tiszti ügyésszé választották, majd 1894-ben országgyűlési képviselő lett a verbászi járásban. 1890-től választmányi tagja, 1901 és 1918 között elnöke Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak.
Az egyházi életbe korán bekapcsolódott, fő szervezője, majd presbitere lett a kicsiny zombori református eklézsiának. 1884-ben az alsóbaranya-bács-szlavóniai egyházmegye világi jegyzőjévé, majd főjegyzőjévé választották, 1886-tól világi tanácsbíró. 1907-től az egyházmegye gondnoka lett, sőt egy ideig póttagja volt az Egyetemes Konventnek. Hivatalait egy világi pap nagy egyházszeretetével, törhetetlen ragaszkodásával végezte, soha egyetlen közgyűlésről sem maradt távol. Jegyzőkönyvei nagy jogi tudásról tanúskodnak, még az egyházkerületben is figyelmet keltettek. "Puritán, szilárd kálvinista jellem volt" jegyezték fel róla pályatársai. Nemcsak az egyházban, hanem a közélet más területein is kimagasló eredményeket ért el. A jogászvilágban elismert kriminalistaként tartották számon, védőbeszédei eseményszámba mentek az akkori jogász körökben. Költeményei, politikai és egyéb írásai több délvidéki lapban is megjelentek, tagja volt a Bács-Bodrog vármegye című terjedelmes monográfia szerkesztőbizottságának. Másfél évig viselte Bács-Bodrog vármegye főügyészi tisztét, miközben két ízben a verbászi kerületben a Szabadelvű Párt jelöltjeként parlamenti képviselővé választották. Elnöke volt a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatnak, valamint a zombori Magyar Olvasókörnek.
Fáradhatatlan munkaszeretete, nagy tudása és magas kötelességérzete példamutató volt. Derűs kedélyét és jó humorát hosszas betegeskedése alatt is megtartotta. 1921. március 22-én bekövetkezett halálával (szinte együtt távoztak az élők sorából hűséges barátjával és elnöktársával, Tóth Sándor esperessel) mind a református egyház, mind a délvidéki magyarság egy bátor, kompromisszumokat nem ismerő harcosát veszítette el.
Májusban Keck Zsigmond cservenkai lelkész istentiszteletet tartott Tóth Sándor és Kozma László emlékére, s ebben a következőket mondotta róluk: "Úgy voltak nekünk, mint az a két ércoszlop a jeruzsálemi templom tornáca előtt. Ennek a két oszlopnak neve volt. Amely jobb kéz felől állott annak neve Jákin, a másiké, balkéz felől Boáz volt. Jákin azt jelenti: Ő (az Úr) felépít, Ő megerősít, Boáz: Ő benne az erő! Az Úr most ezt a két oszlopot letörte. Hű munkások, bölcs építőmesterek voltak, őrállók Sion falain. Építő Nehémiás az egyik, törvénytudó Esdrás a másik. Két oszlop volt, ércoszlop, díszünk és oltalmunk. Erős faragott oszlopok, melyek dacoltak a viharral, melyek az egész épület terhét, egyházmegyénk összes gyülekezeteinek terhét hordozták. Erősen, szilárdan állottak, félelem nélkül a kísértések és támadások közepette. (...) Az emberek elmennek a minden élők útján, de az igazság megáll. Jákin és Boáz! Ő felépít, Őbenne az erő! Ez megmarad. Megmarad, aki Jeruzsálemet építi, a töredelmes szíveket gyógyítgatja, az erőtlennek erőt ád, a gyengében hatalmát megdicsőíti."
