„Arra kérlek benneteket, hogy Istenben bízva, és dacolva minden nehézséggel, nem vett részt a hertelendyfalvi tanácskozáson, beszámolóját más olvasta fel. Nem tűnt súlyos betegnek, de ereje egyre fogyatkozott. Egyedül talán ő sejtette, hogy a zsinat résztvevői hamarosan a koporsója fölött gyülekeznek majd újra össze, végső búcsúvételre.
Püspöki jelentésében, mondhatni elköszönt legközelebbi harcostársaitól, szolgatársaitól. Ahogyan az agg Jákób áldotta meg fiait halála előtt, mondván: „hallgassatok atyátokra”, ő is hasonlóképpen végrendelkezett. Szebb örökséget nem is hagyhatott volna hátra, mint ezt a mondatot: „Minden munkátok szeretetben menjen végbe.”
Élete volt a szolgálat. A szeretet által munkálkodó hit vezérelte őt minden dolgában, kezdettől fogva. Akkor is amikor a kolozsvári teológiáról hazaérkezve fiatal káplánként a háborúban sokat szenvedő Drávaszög reformátusait erősítgette, akkor is, amikor később szórványlelkészként gyalogosan járta végig a kicsiny szlavóniai eklézsiákat. Akkor is, amikor már városi lelkészként pásztorolta nyáját, és akkor is, amikor apja halála után elfogadta szülőfalujának meghívását. De akkor is, amikor másodszor vett búcsút gyermekkorának kedves színhelyétől, hogy néhai püspökének örökébe lépjen, először, mint lelkipásztor, majd pedig egyházi vezetőként.
A békesség követe volt. Soha nem engedte, hogy az indulatai vezéreljék, és erre intette szolgatársait is. „Voltak, akik gyorsabb és merészebb tettekre kívánták serkenteni, ő azonban a határozott szeretet útját járta” – írta róla egyik életrajzírója, így folytatva: „Népe és egyháza nehéz helyzetében így lett megváltó Urának, Jézus Krisztusnak igazán nagy és erős harcosa.”
Még egy nagy erénye volt: megtanult, és tudott mindenkor alázatos maradni. Mint lelkészgyermek apját tekintette példaképének mindenben, így a pályaválasztásban is. A nagybecskereki gimnáziumban szerzett érettségi után számára természetesnek tűnt, lelkipásztor lesz. A Kolozsvári Református Teológián 1942-ben szerzett oklevelet. Püspöke Várdarócra nevezte ki káplánnak, ahol később vallásoktató lelkészként szolgált. A szórványgondozást nagy örömmel vállalta el, mert úgy látta, hogy neki a legkisebbekkel kell törődnie.
Később több bízatott rá. 1947-től Újvidéken, 1948-tól Daruváron, 1949-től Feketicsen helyettes lelkész. Ebben az esztendőben az újvidéki gyülekezet választotta meg második lelkészének. Itt 1958-ig szolgált, amikor édesapja halála után visszatért szülőfalujába, ahonnan viszont 1961-ben a feketicsi gyülekezet hívta meg, amelynek egészen haláláig lelkipásztora volt. 1972-től a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház zsinati jegyzője, 1982-től annak püspöke. 1990-ben a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává fogadta. Tagja lett a Magyar Református Egyetemes Tanácskozó Zsinat elnökségének és a Magyar Református Világszövetség vezetőségének. Rövid ideig szerkesztette a Református Élet című egyházi lapot. Sokat fáradozott egyházáért, Isten azonban idővel ezt mondta neki: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”
Nemcsak a saját egyházában tisztelték és szerették őt. A testvéregyházak vezetőivel szinte kivétel nélkül jó kapcsolatokat ápolt. Azt, hogy mekkora tisztelet övezte, igazából csak a halála után derült ki. A temetésén valamennyi egyházi vezető személyesen megjelent.
Hogy milyen ember volt ő valójában, azt egyik legközelebbi munkatársa, Kiss Antal bácskai esperes, bácskossuthfalvi lelkipásztor fogalmazta meg legtalálóbban: „Minden egyszerűsége és szelídsége mellett is tiszteletet ébresztett maga iránt, de maga is megadta a tiszteletet minden rendű és rangú embernek. Bántásért nem fizetett bántással, a sérelmeket meg tudta bocsátani. Lelkésztársi iránt is mindig a szeretet vezérelte és el tudta ismerni azok hűséges munkáját. Nem volt irigység vagy féltékenység benne. Nem törtetett a püspökségre. Amikor megválasztották püspöknek, Isten kezéből vette, mint ráruházott szolgálatot. Püspöki méltóságát nem méltóságnak, hanem szolgálatnak vette. Isten ennyi időt adott neki a földön eltölteni. Élt 77 évet, ebből 54 évet szolgált, mint lelkész, 14 évet, mint püspök. Szolgálata lejárt. Az Úr szólította és mennie kellett. Áldott legyen emlékezete közöttünk!”
