A falu „őse” eredetileg nem itt volt. A mai Bácsfeketehegy közvetlen szomszédságában, a XIV. század környékén létezett egy település, amit úgy hívtak, hogy Feketeegyház. Középkori iratok 1465-ben említik először, ekkor még a Maróthiak birtoka volt, a szomszédos Fehéregyházzal, Szegegyházzal és Kétsofronyával együtt. Egy II. Ulászló korában szerkesztett oklevél szerint Mátyás király Feketeegyházat Fehéregyházzal és Boziabokor-pusztával együtt később Belmosevics Milosnak adományozta. A török defterek (adókönyvek) szintén nyilvántartották: a szabadkai nahijébe tartozó települést 1580-ban és 1590-ben 28 adózó házzal említik, de már nem az eredeti nevén, hanem Feketehegy név alatt.
A Feketics elnevezés okiratban először 1652-ben bukkant fel. Ekkor a Wesselényi család birtokát képezte, 1652-ben Wesselényi Ferencé, 1655-ben Wesselényi Ádámé. Egy 1703-ban felvett jegyzőkönyv a tőle délkeletre fekvő Félegyháza kapcsán tett róla említést. Az 1768. évi Kovács-féle kamarai térkép Feketity néven pusztaként tüntette fel a Krivaja mentén egy régi templomhellyel. A török pusztítást követő években a vidék elnéptelenedett, a kulai uradalom egyik pusztájaként tartották számon. II. József rendelete értelmében 1785-ben a Nagykunságból kunhegyesi és tiszaburai református telepesek érkeztek ide.
Kunhegyes egyike a kun eredetű településeknek a Nagykunságban. Hegyesegyház néven már 1311-ben szerepelt korabeli okiratokban. Fejlődésének folytonosságát 1669-ben a török szultán szakította meg, majd 1683-ban a mongol csapatok újbóli betörése keserítette meg életét. Lakossága elmenekült, 1698-ban azonban visszatért, hogy 1707-ben ismét futni kényszerüljön a szerb szabadcsapatok elől. A kuruc szabadságharc bukása után 1711-ben másodszor is visszatértek. Romladozó házaikat, templomukat rendbe hozták. 1745-ben tetemes váltságdíj kifizetésével megszabadultak földesúri függőségüktől, s visszanyerték korábbi szabadságukat. A XVIII. század végén mintegy 200 család úgy döntött, hogy másfelé keresik boldogulásukat. A császári udvar támogatásával a Bácskába költöztek, hogy így próbálják megoldani „életük jobb móddal való folytatását”.
Érkezésük időpontja teljes bizonyossággal nem határozható meg (igazából nem is egyszerre jöttek), a feketehegyi református anyakönyvben az első bejegyzés dátuma: 1785. május 29. Ekkor még nem voltak itt mindnyájan, a továbbiakban számuk újabb telepesekkel gyarapodott. Összesen 963-an keltek útra, ám számuk a megérkezésüket követően megfogyatkozott. Viszont három év múlva a falu lélekszáma már 1350 volt, ami azt jelentette hogy másfelől is települtek ide. A lakosság számának ugrásszerű növekedését 1820 táján jegyezték fel, amikor „Detsi Dániel rosszlelkű jegyző álnoksága és telhetetlensége miatt” Torzsáról és Szeghegyről evangélikus és református németek költöztek ide, olcsó szántóföldek reményében.
A telepesek templomépítésre, lelkész és tanító tartására, szabad vallásgyakorlatukra vonatkozó kívánságaikat maradéktalanul teljesítették a hatóságok. A kunhegyesi gyülekezet rectorát, Kálmándi Pap Jánost lehozták magukkal lelkipásztornak. Az istentiszteleteket kezdetben egy vályogból vert imaházban tartották, mígnem 1803-ra elkészült első templom.
A kezdeti időszak nem volt könnyű. A kunok leszármazottai nehezen tudták elfogadni, hogy a szabad parasztiból újra jobbágyi sorsra jutottak. Mivel a kincstár zsellérei lettek, robotolniuk kellett, s minden termésből kötelesek voltak hetedet adni. Különösen a gyalogos és fogatos munkát sokallták. A termény értékesítését nehezítette, hogy piacra Bajára és Szegedre kellett utazniuk, így sohasem tudták magukat utolérni. Ugyanakkor a német telepesek, Bécs kedvencei, minden kiváltságot élvezve gyorsan meggazdagodtak. Lábukat a feketehegyi határban is igyekeztek megvetni, a legjobb szántókat kaparintották meg maguknak, ami hamarosan nemcsak szociális, hanem nemzeti ellentéteket szült. A válságot tetőzte, hogy az 1848-as forradalom eseményei Bácskát is elérték, Mészáros Lázár honvédjei éppen Feketehegy közelében vívtak véres csatákat a császári hadakkal.
1849. január 23-án szerb csapatok rohanták meg a falut. A magyar lakosság fejvesztetten menekült el (ezt nevezik a helyiek Mári-napi szaladásnak), mindössze 21 ember maradt hátra, ám őket – közöttük lelkészüket, Berhidai Keresztes Józsefet – a támadók agyonlőtték. Ugyanakkor a bécsi udvar szerbbarát politikájának köszönve a németeknek hajuk szála sem görbült meg. A magyarok amit tudtak, magukkal vittek (egészen Kiskunhalasig futottak), ami viszont ott maradt, az a helybeli és a szekicsi svábok prédája lett. Egy esztendő múlva tudtak csak visszatérni otthonaikba, ahol nagy nincstelenség várta őket. Mivel pénzzel nem rendelkeztek, kénytelenek voltak eladni földjeiket, hogy a legszükségesebbeket pótolják. Így került a feketehegyi szántóföldek jelentős része német kézre.Az 1850-es esztendő Feketehegy életében egy új periódus kezdetét jelentette. A béke korszaka következett, a falu felvirágzásának esztendei. Egy jóravaló szeghegyi sváb tanító révén idénymunkára sokan kijutottak Németországba. Ott voltak tavasztól őszig, a keresetüket hazahozták, házat építettek, földet vásároltak. Egész utcák keletkeztek ily módon a faluban. Most már nemcsak a megélhetésük látszott biztosítottnak, hanem a frissen vásárolt földeken megvalósíthatták régi álmukat: szőlőt telepítettek. Ennek köszönhetően a település gyors fejlődésnek indult, úgy hogy néhány év múlva alig akadt itt szegény ember. A szőlőt eladták, ami megmaradt abból bort készítettek, amit később szintén értékesíteni tudtak. Mivel a vagyontalanakból törpebirtokosok lettek, a nagyobb gazdák kénytelenek voltak másfelől cselédeket hozatni. Így kerültek Feketehegyre kishegyesi, topolyai, csantavéri és gunarasi római katolikus vallású szállás-béresek. Beszivárgásuk révén némileg megváltozott a falu lakossági összetétele, hisz közülük sokan itt telepedtek le.
Ez időtájt alakult meg az Olvasókör, a lakosság kulturális életét pedig különböző egyletek biztosították: Polgári Olvasókör, Függetlenségi Kör, Népkör, Társas Kör, Földműves Egylet, Tűzoltóegylet. 1883-ban a falu bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe, 1913-ban megépült az első gőzmalom, amely már alkalmas volt villamos áramot szolgáltatni.Új mérföldkő volt a falu életére nézve az 1914. esztendő. Az I. világháború kitörése azt eredményezte, hogy az itt élők ismét ellenségei lettek egymásnak, s ha magát a települést a harcok el is kerülték, sokan estek áldozatul ennek az esztelen öldöklésnek. Amikor a harcok elcsitultak, s az Osztrák-magyar Monarchia darabokra hullott, ekkor került sor arra az itteniek számára tragikus trianoni békeszerződésre, amellyel a többségében magyarlakta Délvidéket a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. Az új karhatalom egy sor, magyarokat és németeket egyaránt sújtó hátrányos intézkedést hozott, mellyel alaposan megnyirbálta az őslakosság előjogait. Egyik legfájóbb pontja az volt, hogy a magyar és német helységneveket szerbesítették, így lett Bácsfeketehegyből előbb Crno Brdo, majd Feketić (Feketics).
A táj viszonylagos békéje Trianon után nem bizonyult tartósnak. A nagy gazdasági válság hatására, és Németország fasizálódásának hírére a bácsfeketehegyi magyarok és németek ellenségeskedése kiújult. A II. világháború kitörését ennek ellenére – a szélsőséges elemeket leszámítva – egyik fél sem fogadta kitörő örömmel. 1942-ben a magyar honvédek bevonultak Bácskába, így Délvidék ismét magyar terület lett. Számos változás mellett a falu életében ez azt is jelentette, hogy visszakapta a Bácsfeketehegy elnevezést. A húszas években betelepített szerb dobrovoljac lakosság nagy része elment, helyükbe a Kállay-kormány moldvai csángókat telepített. Ám nem sokáig maradhattak itt, az orosz csapatok előrenyomulása következtében visszavonuló magyar seregekkel együtt ők is távoztak, hogy végül valahol a Dunántúlon telepedjenek meg.
Magát a háborút az itteni lakosság nem sínylette meg különösebben, a harcok a falut elkerülték. Eldördült ugyan egy-egy fegyver, az áldozatok zöme azonban a frontszolgálatosok soraiból került ki. Némelyek mint magyar honvédek haltak hősi halált valahol a keleti harctéren, mások a jugoszláv hadsereg katonáiként véreztek el Baranyában vagy Szlavóniában. A helyi németek bizonyos rétege szimpatizált a nácikkal, őket a német hadseregbe sorozták be, ahonnan már nem térhettek ide vissza. Akik nem vettek részt a harcokban, azokat lágerbe hurcolták, majd Németországba deportálták. Üresen maradt házaikat 1946-ban szerb és montenegrói családokkal népesítették be. A főként tengermelléki, Herceg-Novi, Kotor és Budva környékéről érkező telepesek szegény nincstelenek voltak, akik itt találkoztak először civilizáltabb életformával. Miként korábban a németek, ők is a hatalom- kedvencei voltak, s ebből kifolyólag különböző kiváltságokat élveztek. Mindez szálka volt az őslakosok szemében, és nemtetszésüknek adtak hangot. A nézetelétérések szerencsére nem jártak súlyosabb következményekkel, idővel pedig alkalmazkodtak egymáshoz.
Az ötvenes években a délvidéki magyarság soha el nem képzelt belső és külső változásokon ment át. A jobbára falun élő földművesek, akik őseiktől örökölték földjeiket és a föld szeretetét, birtokaiknak nagy részét elveszítették. Amit a földreform során meghagytak nekik, azt már nem volt kedvük megművelni. Elkeseredésüket csak fokozta a kényszerű termény-beszolgáltatás, a rosszemlékű „kukoricázás” korszaka, amikor még azok közül is sokan hátat fordítottak a paraszti életnek, akik eddig kitartottak. Némelyek betársultak a frissen megalakult szövetkezetek (Jadran, Jövő, Földműves Szövetkezet) egyikébe, mások a környező városok üzemeiben kerestek munkát. A kisebb szövetkezetek 1953-ban egyesületek, és „Feketics” Mezőgazdasági Birtok néven a következő évek során meghatározó szerepet vállalt a falu életében. Az Antilop Cipőgyár 1954-ben jött létre helyi cipészek összefogásával, amely a kezdeti nehézségek után igen eredményesen gazdálkodott. Ez időtájt jött létre az Obod Vendéglátóipari Vállalt és a Krivaja Keresekdelmi Vállalt is. Később beindult néhány nagyobb magánvallálkozás is, 1978-ban létesült a Pipacs Étterem, az ezredforduló környékén pedig beindult a Vinum Lodi Pincészet és a Horkai Gyümölcsfeldolgozó.
1967-ban elkezdődött a falu vízvezetékrendszerének kiépítése, 1979-ben átadták az új általános iskola épületét, a nyolcvanas évek elején pedig aszfalttal borították be az utcákat. A közelmúltban felújították a helyi közösség épületét, az óvodát, a Művelődési Egyesület épületét, és a volt Bíró-iskolát, amely ma különböző civil szervezeteknek ad otthont.
A kilencvenes évek polgárháborús eseményei miatt a korább fejlődés megtorpant. A faluból sokan elköltöztek, az otthon maradottak egyre kilátástalanabb helyzetbe sodródtak. Számos munkahely megszűnt, a vállalatok tönkrementek, és az időközben megindított privatizáció sem hozta meg a kívánt eredményt. Bár a helyiek helyzete kétségtelenül nehéz, nem kívánják elhagyni „az atyáiktól örökölt földet”, hanem olykor megtörten, máskor fogcsikorgatva, de mint a reménység emberei, türelmesen várják sorsuk jobbra fordulását…
A kilencvenes évek polgárháborús eseményei miatt a korább fejlődés megtorpant. A faluból sokan elköltöztek, az otthon maradottak egyre kilátástalanabb helyzetbe sodródtak. Számos munkahely megszűnt, a vállalatok tönkrementek, és az időközben megindított privatizáció sem hozta meg a kívánt eredményt. Bár a helyiek helyzete kétségtelenül nehéz, nem kívánják elhagyni „az atyáiktól örökölt földet”, hanem olykor megtörten, máskor fogcsikorgatva, de mint a reménység emberei, türelmesen várják sorsuk jobbra fordulását…
