DR. JUHÁSZ GÉZA (1924-2005)Bácsfeketehegyen született, és sok szállal kötődött falujához. Az újvidéki pedagógiai főiskolán szerzett diplomát, 1945 után az Ifjúság Szava c. lapnál újságíró, 1948-tól a szabadkai tanítóképző tanára, 1953–54-ben a 7 Nap munkatársa volt. 1954-től Eszéken a tanítóképzőben, 1955-től Újvidéken a főgimnáziumban tanított. 1959-től a Forum Könyvkiadóban szerkesztő, 1967-től felelős szerkesztő. 1975-től az újvidéki Színművészeti Akadémián adott elő. 1962-ben Budapesten bölcsészdoktori oklevelet szerzett, 1969-ben Újvidéken az irodalomtudomány doktora lett. A Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként, majd főszerkesztőjeként sokat tett a jugoszláviai magyar irodalom ügyéért, a délszláv-magyar irodalmi kapcsolatok kiépítéséért. Zilahy Lajossal, Illyés Gyulával, Weöres Sándorral és Csuka Zoltánnal történt találkozásairól szóló feljegyzései ma már művelődéstörténeti értékű dokumentumoknak számítanak. A fordulat forgatagában (Újvidék, 1987) és A fordulat utáni forgatagban (Szabadka, 1999) című köteteiben nemcsak gazdag életútjára tekint vissza, hanem megjelennek bennük gyermek- és ifjúkora kedves emlékei is.
A "Szülőföld ihlető ereje" című írását a kishegyesi Csépe-emléknapokon olvasta fel 1980 őszén.
***
"Hogy verset költs, a költészet
honában kell ahhoz élned;
s ahhoz, hogy a költőt értsd meg,
hazájában körülnézned."
(J.W.Goethe)
Olyan a híre ennek a mi bőséges kenyértermő és disznóhizlaló vidékünknek, hogy a múzsáknak sohasem volt kedvére való, inkább hetes lakodalmairól, nábobjai vad tivornyáiról vált ismertté. Igaz, hogy ez a disznóhizlalásos, dáridós, kultúrálatlan stb. jelzőhalmaz csak vidékünk török hódoltság utáni korszakára érvényes, valójában csak az első világháború előtt három-négy évtizedben ragadt rá - azokban az évtizedekben, amikor Magyarország Ausztria gyarmata, a mi vidékünk meg e gyarmat gyarmata lett nemcsak gazdasági, hanem kulturális vonatkozásban is -, de igen tartósan hozzátapadt. Ki emlékezett már ekkor arra, hogy a bácsi püspökség valamikor a reneszánsz kultúra és művészet központja volt, s hogy a kamonci huszita barátok éppen itt törték az utat a magyar nyelvű írásbeliség előtt? Szentelekyék a két háború között úgy látták, hogy a semmiből kell itt irodalmat csinálni, minden előzmény nélkül, s arra sem emlékeztek, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy alig néhány évtizeddel előttük Papp Dániel már kutatta és fel is fedezte a táj költészetét, épp itt, ahol "kalász meg puha dombvidék mosolyog", ahová az Úr "Tempe völgyet akart tenni, de a hatodik napon mégis félig-meddig kiegyenlített mindent, és telehintette maggal, mezei virággal. Lombbal, maggal, mezei virággal". S azt is megmondta Papp Dániel, hogy a Bácska felszíne alatt rejtőző szépségeket, a kukoricások alatt lapuló tündérkastélyt nem kaparhatja ki idegen patkó: "A Pegazusnak, a patkónak idevalónak kell lenni." Ám ez a Pegazus Papp Dánielt is magával ragadta a fővárosba, akárcsak később Kosztolányit és másokat, akikre a tündérkastély feltárása várt volna, s még további évtizedekbe telt, mire az itteni Pegazus és patkó feltűnt.
Mert bizony a mi községünk s a hozzá tartozó falvak még abban az imént gyarmat gyarmatának nevezett tájon is valamiféle senkiföldjét jelenti a két, régebben három (Szabadka, Újvidék, Zombor) bácskai kulturális központ között, egyformán távol esve mindegyiktől, kívül természetes vonzáskörükön. A két világháború között azonban - aligha véletlenül szinte egyidőben azzal, hogy magyarországon a szegényparasztságra, mezőgazdasági proletariátusra és uralmi cselédségre fordult a figyelem egy sor bátor szociográfiai munka nyomán, s amikor ez a társadalmi réteg egy egész sor kiváló parasztíró és -költő hangján szólalt meg az irodalomban - egyszer csak felhangzott a kubikosgödörből, a kenderáztató partjáról, a szekicsi tanyavilágból Csépe Imre érdes, hars hangja. Az ekkoriban már Becsén kántortanítóskodó Cziráky Imre is rajzolgatja sok szeretettel, olykor kedélyes humorral a mi vidékünk parasztfiguráját, melynek modellje leginkább innen, a szülőfalujából való. És megszólal szép halk, kiművelt hangon Dudás Kálmán is, akinek lírájában a kozmikus látomások mellett helyet kap a hegyesi tél, a szülőfalu szolganépe, béres- és kubikosserege is.
A jugoszláviai magyar irodalom felszabadulás utáni hatalmas fellendülése mintha feltámasztotta volna Csipkerózsika-álmából e vidék szunnyadó tehetségeit, beszédes cáfolatául e vidék közmondásos közömbösségére kultúra, irodalom és könyv iránt: az egymás sarkába lépő írónemzedékek mindegyikében található néhány e község fiai közül is. A háború utáni első nemzedékkel indult Saffer Pál, Németh István, Vígh Rudolf s e sorok írója, a hatvanas években fellépő Symposion-nemzedék jeles képviselői Bányai János, Gobby Fehér Gyula és Podolszky József, míg a legifjabbak között Kovács Nándor, Csordás Mihály és Vajda Gábor hívta fel magára az irodalmi közvélemény figyelmét. S ha imponáló ez a tízegynéhányas névsor, talán még imponálóbb az a több mint félszáz regény, novellás könyv, színmű, rádiójáték, esszé- és tanulmánygyűjtemény, a felsorolt írók művei, amelyek le nem hanyagolható mértékben gazdagították a jugoszláviai magyar, sőt a jugoszláv és a magyar irodalmat és irodalomtudományt is.
A felsorolásból azonban az is kitetszik, hogy a községünkből származó írók nemcsak más-más nemzedékhez tartoznak, de az irodalom legkülönbözőbb területein is működnek, a legkülönbözőbb műfajokban alkotnak: lírai költők, regényírók, elbeszélők, drámaírók, kritikusok, irodalomtörténészek stb. S még ezzel sem mondtunk semmi jellemzőt írói egyéniségükről, hisz ahány író, annyi világ, annyi stílus és alkotómódszer, annyi kritikai szempont és elméleti megközelítés.
Természetes, hogy e különbségekkel, különbözőségekkel szemben a szülőföld azonosságának nincs jelentősége az életművek jellemzése szempontjából, s az innen származó írók e mostani hazasereglése, valamint a műveikből összeállított irodalmi műsor nem is valamiféle nem létező összetartozást kíván demonstrálni, hanem az írók és szülőföldjük közötti kölcsönös megbecsülést, ragaszkodást, szeretetet.
Ez a szeretet nagyon különböző módon nyilvánulhat meg az írók műveiben. Legegyértelműbben és legközvetlenebbül általában a lírai költők vallanak a szülőföldjük és népük iránti hűségről, az elbeszélőknél és regényíróknál inkább egy-egy helyszín, környezet elevenedik meg a szülőföld tájaiból, míg a kritikusok és elméletírók munkáiban csak olykor bukkan fel valamely gyermekkorban elraktározott nyelvi fordulat, egy-egy hasonlat vagy sajátos ízű szó.
Csépe Imre a lírai költők közül is az egyenesen, közvetlenül, áttételek nélkül megnyilatkozók sorába tartozik, s így fejezi ki a szülőföldhöz való ragaszkodását is, illetőleg a honvágyát, miután elhagyta a faluját:
Maradék erőmmel útnak feszülök,
Hogy falumba érjek az éj előtt,
Két olajmécs lángú szememmel,
Körülöleljem még egyszer a temetőt.
- írja a Honvágy című versében, majd egyenesen kimondja:
Hazavágyom megpihenni
Otthoni kis temetőben.
De itt járnak a novellahősei is a község falvaiban, határában. A Tarisznyások kolduló nagyapója például "különösen Szikicsről hozott sokat, ahol minden háznál kapott valamit". Itt volt a költő "béresszínész" is, akit "nótájáért, természetes játékáért sokan megtapsoltak", de színpadi partnernője, akiről ő álmodozott, nem béresre, hanem főispánfikra várt. És a Fordul a szélnek, ennek a teljes egészében önéletrajzi regénynek a cselekménye is itt játszódik Hegyesen, illetőleg a szeghegyi (szikicsi) tanyavilágban, a szereplőit pedig, kezdve Becker gazdától és Lizi feleségétől szinte kivétel nélkül itt élő emberekről mintázta. Olykor azonban a majdnem-szomszédos Feketicsre is elkalandozott témáért: megírta a maga történetét Balogh Miska bácsiról, aki állítólag betyár volt fiatalabb korában, s akinek tetteiről, kínvallatásáról, a csendőrök előtti kemény tartásáról talán még ma is mesélnek a faluban. Megírta a csendőröknél történt lopást is, amiről kisebb eltéréssel, úgy látszik, mindkét faluban közszájon forog egy anekdotaszerű történet. Sokáig sorolhatnánk még a Csépe opusában előforduló kishegyesi vonatkozásokat, hisz köztudott, hogy a legtöbb történetet és legtöbb alakot itt gyűjtötte írásaihoz.
Lírikusra jellemző vallomást olvashatunk Cziráky Imrénél is a szülőföldhöz való hűségről és szeretetről. Számára az elhagyott szülőfalu mindvégig a napsütötte boldog gyermekkor emlékeként maradt meg: "ha hosszú esztendők egyre nehezedő, egyre sötétedő felhői harmatozták is rám a keserűséget, hiába, ha elnyomott az álom, az én szülőfalum felett csak sütött a nap, és én az Álomtündér aranyhintaján csak hazaszaladtam a Krivaj mellé... melegedni".
Ugyanez a Krivajnak, Krivajának, Feketicsen már csak Barának nevezett erecske bukkan fel Dudás Kálmán, a tél és az emberek komorságát érzékeltető versében is, a Hegyesi télben:
A domb lábánál reggelre az ér
hosszú pajzs alá bújt
Béres ajkán Isten szitokban él
befagytak a vályúk.
Egy későbbi hazalátogatásának emlékét megörökítő versében a Látogatóban szinte szégyenkezve emlékezik a dáridózó nábobok földjének szolganépére, amely szemlesütve járt,
Kedve rongy volt, mint a gúnya,
Vállán vak remények üszke:
Élt, ahogy mások akarták...
de érzékeli természetesen az óriási változást is, a csinosodó kertes házakat, s azt, hogy a közös álmok testet öltöttek.
Vígh Rudolf számos novellájában is ráismerünk a hazai tájakra, de külön verseiben is megírta ő is a maga Honvágyát, akárcsak Csépe Imre. A felhőkön indul el a vágyaival, köveket, hegyeket csodál a mélyben, de igazi, őszinte bámulattal a szülőföldje tölti el:
Elbámulva véres könnyekkel
a mezőt, a munkát, a kalácsot,
s szülőfalum csodálom,
csodálom...
A gyermekkori történetekkel együtt természetszerűen merülnek fel az emlékezetből a gyermekkor, tehát a szülőfalu tájai, utcái, térségei is. Saffer Pál például valóban csak a gyermekkorát töltötte Feketicsen, s mivel elköltöztek onnan, még az iskolai szünetekre sem igen járt vissza, mégis sok emléket raktározott el magában az ott töltött évekből. Biztosak lehetünk benne, hogy a Miska béressel folytatott beszélgetés színhelye a Vasárnap című novellában valamelyik feketicsi gazdasági udvar lehetett. Éppen az érzelmileg fogékony, nyiladozó értelmű gyermeket rázhatta meg az előttük felnőttet játszó, gazdája iránt alázatos béres öngyilkossága. Hogy még biztosabbak lehessünk a helyszín felől, olyan fogódzókat is kínál, mint a gyermekektől félve tisztelt szenvedélyes tolvaj, Kerekes Pista emlegetése, akinek alakja az anekdotaszerű történetekben talán valóban össze-összemosódott a Rózsa Sándoréval. Ugyancsak gyermekkori emléket vagy még inkább egy gyermekkori érzelmi állapotot idéz a Születésnap című hiperbolikus írás is. Topográfiailag is pontos a leírás, hisz a mi gyermekkorunkban még valóban három torony jelölte meg a főutcát (csak később épült a modern vonalú és torony nélküli református német templom, a mai mozi), valamint a községháza és a Beckék sötét "feneketlen és dohos boltja", azaz rövidáruüzlete. Jól tudja, hogy a vásárokat a koplalón tartották, "ahogy nálunk a gyér füvű legelőt nevezték a bikaistálló közelében". A messziről jött Danics doktorban meg igazán nem nehéz a dalmát Dujmović doktorra ismerni, aki "gyermekeit csikorgó téli hidegben is térdharisnyában járatta".
Bányai János elvontabb, erős gondolatiságot hordozó novelláiban gyakran fiktív vagy elmosódott a helyszín, de egy-két esetben nála is rá lehet ismerni a gyermekkori falusi tájakra. A Szomorúan szállnak el a varjak című írásában például a valót és valón túlit homályos emlékképbe egybemosó írói módszer számára nagyon is megfelelő a "nyurga akácfákkal" benőtt temető, ahol még a temetőcsősz Samu is megjelenik, hogy a helyszínt hitelesítse. S ha jócskán elrajzolva is, nála is felbukkan Beck úr egy bizarr, szimbolikus jelentésű novellában. Még ha csak hírből ismerte is a hibbant eszű boltost, alakja jó kiindulópont lehetett a különös, titokzatos, a gyermekek fantáziáját különösen foglalkoztató hős megrajzolásához.
Gobby Fehér Gyula is többször tér vissza szülőfalujába egy-egy - főleg gyermekkorát idéző - elbeszélése színterének elemeiért. Bár nem mondja ki, mintha mégis feketicsi levegő csapna ki a Ködös délelőtt című írásából, s a Nyári játék góréja is valamelyik feketicsi udvaron állhatott, ahonnan a gyermekek János szomszédot, s különben mindig dolgos parasztembert feltűnő semmittevésében megfigyelték. Leginkább azonban a Mindenféle rongyok című írás, a rongylabdakészítés s a miatt kitört verekedés idézi fel a falusi gyermek világát.
A prózaíró Németh István szintén lírai költőkre jellemző meleg szeretettel ír szülőfalujáról, s megfogalmazta azt a különös és egyedülálló kapcsolatot is, amely a gyermekkor tájaihoz s a szülőföldhöz köti az embert. egy hazalátogatásáról ezt írta: "Érzem, hogy a nyár tökéletesen megért, és tudom, hogy ezt a sajátos hangulatot teljességében csakis ennek a falunak az utcái keltik fel bennem újra és újra, ahol a döntő élmény sok évvel ezelőtt öntudatlanul belém ivódott... a szülőföldhöz elmondhatatlan élmények kötik az embert. Már hétéves koromban vagy még előbb ugyanígy fogott át és igézett meg ez az elmondhatatlan nyárvégi pillanat. S azóta is csak itt tud rám törni teljes szépségével és fájdalmával". Hasonló költői leírásra ihleti a gyermekkori falusi téli, szilveszter éjszaka emléke is, amikor "a vastag, puha hótól még a csend is tisztább lesz, és élesebb a szánkók elé fogott lovak nyakán a csengettyűszó, melegebb a kemence, nehezebb az öregek sóhaja a kemencpadkán, és meleg kalácsillat lesz és korán érő este, lámpagyújtás előtti puha félhomály..." S mert ilyen elevenek az emlékei, ilyen mélyen, kitörölhetetlenül rögzítette őket magában, a változásokra is érzékenyen reagál. Szinte döbbenten állapítja meg egy téli reggelen falujában, hogy nem pipálnak a kémények! Kidobták mind a banyakemencét, s úgy érzi, megint szegényebb lett valamivel. Nem egy emlékkel, hanem egy érzéssel: "Ennek a füstnek égett szalma és égett kukoricaszár illata volt, elvegyülve a pörkölt disznó illatával, és az egész valahogy, ma is emlékszem rá, a biztonság, az otthonosság elmondhatatlan jó érzéssel töltött el mindig. A tél, a fákat repesztő hideg, mintha csak játék lett volna, hiszen ott füstölögtek a házkémények, minden hajlék meleg oltalom volt".
Hadd zárjuk ezt a sétát íróink bölcsőhelye körül, ezt a körülnézést a költő hazájában azzal a meggyőződéssel, hogy a felvillantott példákban sikerült legalább valamennyire érzékeltetni az író és szülőföld közötti kapcsolatot, valamit elmondani azokból az elmondhatatlan élményekből, melyek az írót szülőfalujához kötik, s egyúttal közelebb is hozni őket a közösséghez, amelyből elindultak.
