Balogh Mihálynak hívták. Unokái és dédunokái úgy tudják, hogy 1852-ben született Feketicsen, ott is halt meg nyolcvannégy éves korában, és a köztemető mélyén domborodik a sárgaföld felette. A kis halom végén még ma is megvan a fejfa, melynek tövében olykor leszórnak néhány szál virágot a temető látogató falubeliek. Mert Balogh Mihályra még ma is emlékeznek, habár közel harminc éve annak, hogy elköltözött az élők sorából. Nem is csoda. Balogh Mihály nem egyszerű gyermeke volt a népnek, híres volt ő a maga idejében, a ponyvairodalom két kötete is megemlíti a nevét. Betyár volt. Betyár, vagy ha szebben hangzik, szegénylegény Rózsa Sándor bandájából.
Rózsa Sándor réme volt az alföldi uraságoknak, működési köre Szeged vidékétől lenyúlt Szenttamásig, és ha a pandúrok megszorították, gyakran keresett menedéket a feketicsi domboldal mély katakombáiban. A török időből származó katakombák elnyelték a betyárokat üldözőik elől, és nem akadt olyan falubeli, aki elárulta volna rejtekhelyüket. Itt ismerkedett meg Rózsa Sándorral Balogh Mihály még suttyó legénykorában. Neki is megtetszett a szabad élet, búcsút mondott a Krivaja-parti szülőháznak, és felcsapott betyárnak. Ez időtől kezdve el-elkötötte a lovakat a környékbeli birtokosok, a Dungyerszkiak, a Manojlovicsok méneseiből, hogy jó pénzért gazdát keressen számukra a halasi, a zombori, vagy a jankováci vásáron. Lovat passzus nélkül vásárra vinni abban az időben is kockázatos volt, de passzusban nem volt hiány. Az ugyancsak feketicsi Kónya Jabes úgy gyártotta a hamis lólevelet Rózsa Sándor emberei számára, mintha a községi jegyző hivatalában sajátította volna el ezt a tudományt. A kapott pénz könnyű pénz volt. Jutott belőle bőven a csinos csaplárosnénak, ha dalolós jókedvvel körülülték a petróleum szagú ivó kecskelábú asztalát, de jutott belőle a földhöz ragadt szegény embernek is, mert a betyár csak a gazdagok vagyonát dézsmálta, a szegény emberét, hacsak tehette, szaporította. Ezért volt becsülete a bogárhátú viskók tájékán.
Rózsa Sándor kemény legény volt, embereit is úgy válogatta meg, hogy keménykötésűek legyenek, mert a csendbiztos nemigen válogatott a vallató eszközökben, és a kézre került betyárnak bizony meg kellett szenvednie, ha nem akart árulója lenni társainak. Balogh Mihály is keménykötésű legény volt. Gyakran akaszkodott össze pandúrokkal, de nem hátrált meg a puskacső elől sem, holott nála a karikás ostoron kívül legfeljebb egy rozsdásodó mordály emelte a betyári tekintélyt. Az egyik ponyvaregény örökítette meg, hogy egyszer a martonosi csárdánál rábukkantak. Éjnek idején zörgettek rá a csárdaajtóra, mire odabenn elcsendesedtek és elsötétedtek az ablakocskák is. Sötétbe borult az egész táj, s ebben a sötétségben kivágódott az ajtó. A nyílásban megjelent a tömzsi Balogh Mihály, és mielőtt még a két pandúr felocsúdott volna meglepetéséből, az egyiket úgy odakente a másikhoz, hogy eldőltek, mint a lisztes zsák. A következő pillanatban az egyik pandúr-ló már messze nyargalt új gazdájával át a Tiszán a bánáti oldalra. De szokták mondani, hogy a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik, s bizony egy hóviharos téli éjszakán Balogh Mihály sem kerülhette el sorsát. Elfogták szülőfalujában, és azon nyomban útnak indították Becsére. Erre az útra sokat panaszkodott még élete utolsó éveiben is. Nagyon kegyetlenül elbántak vele: kezét hozzákötötték az egyik ló farkához és úgy kellett gyalogosan trappolnia Feketicstől Becséig a süppedő hóban. Megdagadt a keze feje, s lábai már rogyadoztak, amikor a szolgabíróságra értek. De aztán, hogy kiszabadult a kötélbéklyóból, úgy pattant fel, mint a gumilabda. Villámló szemekkel támadt kísérőire: – Azt még megkeserülitek, hogy a sánta Pista kocsmájában lehúztátok a meszely bort, nekem pedig vizet adtatok... Vallatták. Néhány héttel előbb jártak Rózsa Sándorék a Schaffer-szálláson, ahonnan elhajtották a pejkókat, s pejkók sorsáról akartak egyet-mást megtudni tőle. Váltig tagadott, és még akkor sem vallott, amikor ujjai közé ékelt fadarabokkal megnyomorították. Ennek nyomai egész életére megmaradtak…
Nagy nehezen megszabadult, és első dolga volt felkeresni a szerteszét szórt banda tagjait. A bandára ebben az időben már rossz napok jártak. A magas bécsi kormány a vasöklű Ráday Gedeon grófot küldte le az alföldre, hogy kormánybiztosi minőségében felszámolja a betyárvilágot. Rózsa Sándor embereivel egyre délebbre szorult Szeged vidékéről. Csalogató mentsvárként tűnt fel előttük a feketicsi dombhát, s ott egy időre nyomuk is veszett. Egy napon azonban valaki elárulta rejtekhelyüket, és valamennyien a szegedi Csillag-börtönbe kerültek. A vezért innen tovább vitték Szamosújvárra, hogy az ottani sóbányában töltse el hátralevő életét. Balogh Mihály pedig társaival Szegeden maradt.
Amikor aztán kitöltötte büntetését, hazatért Feketicsre, és nagyon megcsendesedett. Behúzódott a régi családi házikóba, megnősült, és attól kezdve élte az egyszerű falvasi polgár egyhangú nyugodt életét. A faluban megsüvegelték és nem volt kukoricafosztás, vagy disznóvágás melyre ne hívták volna el. Nem azért, hogy dolgozzon, hanem hogy meséljen. Meséljen a régi betyáréletről, arról a sok kalandról, amelynek az alföldi tanyavidéken részese volt, a szenvedésekről, melyeken átesett fogsága idején. És Balogh Mihály mesélt. Ha daloló kedvében volt dalolt is. Régi betyárnótákat, amelyek valamikor sok könnyet csaltak a menyecskék szemébe, meg aztán olyanokat, amelyek hallatán valamikor a csendbiztosok gurultak méregbe.
– Nem kell nekem se főjegyző, se főbíró, a betyárok közt is van jó passzusíró… – énekelte huncutkás mosollyal, és ez a mosoly még akkor is az ajkán ült, amikor közeledett halála órája.
1936-ban tért örök nyugalomra.
