Az orvoslás hazánkban is hatalmas fejlődésnek indult, és gyógyászaink számos újítást vezettek be: itt alkalmazták példának okáért elsőnek a kloroformos általános érzéstelenítést és a csiszolt üvegből készült, ún. Schuster-féle szemcseppentőt. Az 1848-as szabadságharc idején bontakozott ki a pesti orvosi iskola, amelynek nagyjai között ott találjuk Balassa Jánost, Schoepf-Merei Ágostot, Korányi Frigyest, vagy Semmelweis Ignácot. Erről a szilárd alapról emelkedett európai szintre a 19. század második felében a magyar orvostudomány.
A dualizmus korában megalakult az Országos Közegészségügyi Tanács, az iskolákban megszervezték az orvosi és egészségtanári állásokat. Ekkor alakult át a kolozsvári sebésziskola orvosi fakultássá, a pesti egyetemen az államorvostani tanszéket pedig szétválasztották törvényszéki orvostanra és közegészségtanra.
Az orvoslás ilyen ívű felemelkedése sok fiatalt vonzott az orvosi hivatás felé. A századforduló éveiben indult el két fiatal bácsfeketehegyi származású orvosnövendék pályája is.
A zsidó származású Marberger Sándor a tuberkulózis elleni küzdelem egyik előharcosa volt. 1871-ben született, orvosi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. Éveken át a Korányi-klinika alorvosa volt, az I. világháború alatt pedig Besztercebányán a katonai tüdőbeteg-gyógyintézet vezető főorvosa lett. A békeszerződés megkötése után után a Hadigondozó Hivatal németvölgyi-úti gümőkór-kórházában működött, majd az Országos Gyermekvédő Liga gümőkóros kórházának főorvosává nevezték ki. Két könyvet is írt (1917-ben jelent meg „A tüdőbaj otthoni szanatóriumszerű gyógykezelésének módja”, 1936-ban pedig „A tuberkulózis – A tüdőbaj megelőzése és gyógyítása”), ezekben a tuberkulózis megelőzésével, gyógyításával, valamint a szociális higiéniával foglalkozott. Budapesten hunyt el, 1944-ben.
Hrabovszky Józsefné, Révész Margit orvosként, íróként és szerkesztőként egyaránt ismertté lett. 1885. augusztus 25-én született, 1909-ben szerzett orvosi diplomát Budapesten. A neves orvosprofesszor, Ranschburg Pál tanítványa és munkatársa volt. 1911-ben Budán nehezen nevelhető és szellemileg visszamaradt gyermekek részére alapított intézetet (Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium), majd a gyógypedagógiai főiskola tanára lett. Számos gyermeklélektani tanulmánya jelent meg. Szerkesztette a Gyermek, a Jövőnk Útjai valamint a Magyar Gyógypedagógia című folyóiratokat. Orvosi ténykedése mellett kiterjedt szépirodalmi munkásságot fejtett ki, írásait több irodalmi lap és gyűjteményes kötet közölte. Budapesten hunyt el 1956. április 21-én. Fontosabb kötetei: "Experimentelle Beiträge zur Psychologie der moralisch verkommenen Kinder" (1911), "Leányok idegessége" (1912), "Az erkölcsi elmezavar lélektani és gyógypedagógiai szempontból" (1913), "A kriminálpedagógia lélektani alapjai" (1916), "Az erkölcsileg züllött gyermek javító és gyógyító nevelésének pszichológiai irányelvei" (1918), "A nő lélektana Kretschmer tanai szempontjából" (1924). Czeke Mariann-nal közösen írta meg a „Brunszvik Teréz élet- és jellemrajza” című monográfiát (1924), amelyben az óvoda-alapító magyar grófnőnek állítottak emléket.
